2018. március 24., szombat

Tisza Kata - Akik nem sírnak rendesen


„Az a helyzet, hogy sokan vagyunk, akik megrekedünk ott, hogy érdemtelenek vagyunk, és addig adunk, míg el nem fogyunk. És vagyunk, akik eljutunk, oda, hogy ki is mondjuk. És még kevesebben vagyunk, akik változtatunk. A legtöbben pedig nem sírunk rendesen, és belehalunk.”

Eredeti cím: Akik nem sírnak rendesen
Oldalszám: 226
Megjelenés: 2017
Kiadó: Scolar
Ár: 3490 –

Tisza Kata pszichoprózái (és versei) különös, kagylószerű szövegek. Egyszerre mélyen személyesek, ugyanakkor merítenek a kollektív tudattalanból: mindenki a saját sorsára ismerhet bennük. Olyan vékony mezsgyén járunk, a talajvesztés két iránya, a zuhanás és a repülés közt, hogy nem marad másunk, mint az életösztön egyensúlya. Az Akik nem sírnak rendesen egy érintetlen, sima vízfelszín áttetszőségével mutatja meg az emberi kapcsolatok mögött húzódó fullasztó valóságokat. És az elmúlást. És a halálfélelmet. És a gyászt. Legnemesebb érzelmeink álarca mögül ördögök közönyös arca bámul. Hiába fordítunk hátat, a szembesülés elkerülhetetlen. Egyszerre szívszorító és gyógyító könyv.

Magam sem tudom, mire számítottam, mikor kézbe vettem Tisza Kata könyvét – ami azt illeti, közel elvárások nélkül vágtam bele, némi óvatossággal, talán cseppnyi félelemmel, de sokkal nagyobb érdeklődéssel és kíváncsisággal. Talán picit úgy, ahogy a holnapokat várjuk, az életet kezeljük: várjuk, mit hoz, de nem tudhatjuk, s túl sok beleszólásunk sincs: sodródunk, de azért forgatjuk a fejünk valami kapaszkodót keresve. Alig kellett egy-két oldal hogy rájöjjek, talán azért van így, mert mindez az érzelmekről szól. Csak semmi konkrétum. Villanások – fájdalmas, reményteli, elveszett, megtalált, belenyugodott, szenvedélyes, kiüresedett villanások. Bőrkanapék a terapeutánál. Sötét szobák elhúzott függönnyel. Fekete-fehéren pörgő throwbackek az élet által ellopott gyerekszobákról. A motor hangja, ahogy valaki beül a kocsiba, és soha vissza nem tér.

A teljes kötet lényegében ezen képek gyors egymásutánja, sokszor érthetetlen, egészen kusza és követhetetlen, de úgy hiszem éppen ez volt az írónő szándéka. Nem regényt írt, nem történetfüzért. Az Akik nem sírnak rendesen egy érzelemláncolat, az érzelmek maguk pedig már csak ilyenek: gyakran lehetetlen őket megfejteni. Szavakat keresünk rájuk, holott nincsenek. Próbáljuk őket körülírni, hogy megérthesse más is, de igazából csak az képes erre, aki maga is érzi – éppen ettől hullámzott a mi kapcsolatunk is a könyvvel. Olykor nem tudtam hova tenni, megint máskor megtaláltam benne önmagam, olyan lelki folyamatokat, amelyeket talán képtelen lennék kifejezni, Tisza Kata szavainak gondos egymásutánja viszont visszaadta a lényegüket. És egészen biztos vagyok benne, hogy ugyanez történik majd, ha te veszed kézbe ezt a különleges kötetet: legyél nő vagy férfi, tizennyolc vagy ötven, magányos, vagy kapcsolatban, elégedett vagy boldogtalan… talán egyetlen prózát fogsz a magadénak érezni, talán láncra fűzheted mind a tizet-huszat, ki tudja mennyit, amennyiben megtalálod a lelked egy darabkáját. De úgy érzem, ebben mindenki benne van kicsit – hisz valamennyien voltunk már életünkben legalább egyszer boldogtalanok, magányosak, elhagyatottak, megbántottak, ért minket veszteség, szakadt meg a szívünk, gyászoltuk a szerelmet, a békét, az elvesztegetett időt, más életét, vagy éppen a sajátunkat. Vagy ha nem így volt, hát minden bizonnyal így lesz… egyszer biztosan. A fájdalom mint olyan az élet szerves részét képezi, és nem igen lehet kikerülni, változatos alakokban, szituációkban üti fel a fejét, mint azt a könyvben fellelhető rengeteg történet bizonyítja.

Másnak okozzuk, mások okozzák nekünk, vagy mi önmagunknak – annyi bizonyos, hogy a fájdalom nem jön önmagától, az elfojtott érzelmek ösvényén haladva pedig visszatalálhatunk egészen a gyökeréig. Sokszor örökölt, vagy átvett viselkedésminták eredményeképp jelentkezik, általa visszaköszön az elcseszett gyerekkor, a szülőkkel való problémás kapcsolatok és a szülők problémás kapcsolatai, minden negatív tényező, ami normálisként épül be az ember tudatába. A problémát persze mi magunk is megteremthetjük épp olyan jól, mint a szüleink: lehet forrása a rossz kommunikáció, a megfelelni akarás, a figyelmetlenség, a csönd, a változástól és változtatástól való zsigeri félelem. A társadalom által belénk plántált elvárások szintén sok kapcsolatot torzíthatnak el. Tisza Kata pedig valamennyit ugyanolyan érzékletességgel festi le, pár szóból is több erőt csikarva ki, mint amennyit más talán száoldalakból képes lenne.

Mondatai, szerkezetei olykor kuszák, olykor mesteriek, van, hogy szögegyenesek, máskor el kell merülni bennük kicsit, búvárkodni a szavak között, hogy megtaláljuk, pontosan mit is jelentenek. Az összkép pedig több, mint szokatlan, egyenesen furcsa, s ha úgy tetszik, formabontó, de a maga egyedi módján életmentő, tanító és elgondolkodtató.



Higgyetek nekem: ha létezik olyan könyv, amit mindenkinek jószívvel a kezébe nyomnék, akkor ez az. Teljesen mindegy, hogy középkorú vagy, idős, vagy éppen csak a felnőttkorba léptél. Lehetsz nő vagy férfi. Bárki lehetsz. Ez a könyv így is, úgy is elvesz majd tőled valamit, hogy adjon cserébe egy darabot magából. Talán értékelni fogod ezt. Talán nem. De szerintem egy próbát mindenképp megér, így ajánlom a könyvet mindenkinek, aki ezt a posztot olvassa; ajánlom nektek, ajánlom a rokonaitoknak, a barátaitoknak, ellenségeiteknek, az idegeneknek, akik nap mint nap szembesétálnak az utcán. Olvassátok. Még nem kezdtétek el? Gyerünk, emberek. Ne dühítsetek fel.

Kedvenc részek:

Volt egy vicces pillanat olvasás közben, mikor barátnőm meglátta a könyvből kilógó millió fecnit, és megkérdezte, hogy „ja, te nem csak simán elolvasol egy könyvet?” – a válaszom pedig, nem, én már csak ilyen őrült, cetlizős ember vagyok, úgy általánosságban… de az Akik nem sírnak rendesen esetében még nagyobb lendülettel szórtam a színes jelölőimet, egyik színnel az idézeteket, a sorokat jelöltem, másikkal a többinél még fontosabb mondatokat, zölddel pedig azokat a prózákat, amelyek a legtöbbet jelentették számomra, vagy valamiképp a kedvencemmé váltak. Ennek köszönhetően – talán a világtörténelemben először és utoljára – egy percig sem jelent gondot visszaidézni a kedvenc részeim. Sokat mondott annak a nőnek a története, aki számba vett valamennyi semmit, amije volt (21. oldal), aki szerteszét hagyta a hajszálait a szeretője házában (59. oldal), akinek a nyakába odacsücsült a bánat, aki épp oly bánatos volt, mint mindenki más (63. oldal). A hiányból fakadó fájdalom (74. oldal), az elpazarolt, érzelmek nélküli tíz év (199. oldal), a menekülés egy-egy kiragadott pillanata (208. oldal)… valamilyen módon mind különösen került hozzám, talán mert némelyiket éreztem, a másik meg egyszerűen csak elgondolkodtatott, megtöltötte a fejem pár percre, órára, napra.

„A döntés felszabadított. Lekerült rólam a vívódás terhe. Vége. Vége. Vége. Dörömbölt a fejemben. Törmelékek, szövetek, szervek, szétszakítva mind. Legyőztem a szerelmet.”

Ha ott áll a polcon ez a remekmű… szánjatok rá pár percet,  olvassatok bele. Vagy kölcsönözzétek ki. Vegyétek meg. Kérjétek kölcsön. Adjatok egy esélyt, hogy ti is úgy meglelhessétek magatok, mint én.

Kedvenc idézetek:

„A gyerekkorom érdekelte. Kereste, hol, mikor és ki hagyott el engem. Hogy onnan fogadhasson örökbe.”

***

„Azon gondolkodtam, egész úton, a vonaton, hogy kibasztál velem. Volt egy álmom, hogy együtt majd jó lesz, és nem lett jó. Aztán áttették a vonatot egy másik sínre, és az ugrott be, hogy én basztam ki veled. Volt egy álmod, hogy jó lesz. És nem lett jó. Mire a vonat megérkezett, arra jutottam, hogy kibasztunk magunkkal mindketten. Minek álmodni, ha lehetnénk ébren?”

***

„Nem szeretném a végtelent veled
Súlya bírhatatlan érzés lehet
Én inkább egy végest szeretnék
Csak ami szabad az lehet szép”

***

„Van nézet, amely szerint a magyar nyelvben a fájdalom szó leírása képtelenség. Telítődött és kimerült egyszerre, terhelt és üres, súlytalan és álságos. A nyelvet ez bosszantja viszont, mert  fájdalomban gondolkodik, és háborog. Trükközöm a nyelvvel, a fájdalom helyett kínt használok, ha nagyon kell, a tartalom bennreked magában, a kimondhatatlan fogságában.”

***

„A szerelem, mint illúzió, él az agyban. A hozzá társított képekkel, amelyek vagy emlékek, vagy kulturálisan konstruált kollektív képek. Tehát a szerelem puha, meleg, jó szagú, bor, mámor, kín, de mégis jó, felemel, persze el is ejt, de azt törli a vízió olykor, érzem, ahogy elkap, ringat, inspiratív, katartikus, orgazmikus, a kép igen részletes.”

Borító: 5/5

Mint azt már nagyon sokszor említhettem, mikor borítóelemzésre került a sor, egyszerűen odáig vagyok a minimalista, de erősen szimbolikus jelentéssel bíró könyvfedelekért: talán az Akik nem sírnak rendesen is ezért vonzotta olyan hamar magára a figyelmem. Őszintén, akármeddig agyalhatnék a kapcsolatok valamiféle képi megjelenítésén, ez a megoldás valószínűleg eszembe nem jutna, pedig a vezeték/elosztó/konnektor a maga egyszerű mégis különleges kivitelezésével teljesen átadja a lényeget. Külön pluszpont azért, ami a védőborító alól nézett rám vissza, ugyanis nem tudtam betelni a letisztult, fekete-fehér külsővel, a vezetékből megformázott koponyával. Tökéletes.

Pontozás: 5/4

Tisza Kata tesz róla, hogy pár szóval, néhány csupán érzésből egymás után fűzött mondattal komoly gondolkodóba ejtse az olvasóját. Egyszerre szólal meg az emberiség hangján, és személyesen a mienken, külön-külön, egyszerre mesél és hallgat, néhol egy szituáció felületét súrolja, míg máskor csontig hatoló mélységgel tárja fel a XXI. század emberének végtelenül elcseszett lelkivilágát, fájdalmát, komplexusait. Érzékenyen festi le a múlt, a jelen, a jövő összefüggéseit, a gyerekkorból hozott viselkedésminták ördögi körét, az elengedést, a kapaszkodást, még magát a semmit is – leginkább viszont azt a belső zűrzavart, amit a boldogító könnyek híján elfojtott érzelmek örvénylése hozott létre. Azt a kiüresedettséget, amivel már a terapeutád sem bír mit kezdeni. Megmutatja, hogy töltünk el hónapokat, éveket boldogtalanul, csendbe és magányba burkolózva, holott talán csak egy ölelés kell, egy fél szó, egy segélykérés, egy kiadós sírás. Egy kis változtatás, amitől félünk, és ami bizony fájhat. Ez a könyv a szó legszorosabb értelmében csupa érzelem: elvesz valamit a szívedből, aztán hozzáfoltoz egy kis darabkát, kifejez téged, és közben megmutatja az érzelmeid egy olyan oldalát, amit talán te magad sem ismertél. Ha van könyv, amit mindenkinek a kezébe nyomnék, akkor ez az, minden kuszaságával és megfejthetetlenségével, mert a sorok között mindenkiből ott van egy boldogtalan, fájdalommal és hiánnyal élő szelet. Ugye Ti sírtok rendesen?

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

4 megjegyzés:

  1. Igen, el kell olvassam. Mondtad, hogy jó, de most meg is győztél. Két dologra nagyon kíváncsi vagyok: a nőre, aki számba vette a semmijeit, meg "akinek a nyakába odacsücsült a bánat."

    VálaszTörlés
  2. Örülök, hogy meggyőzni is sikerült :) Zseniális kis könyv ez, a kiemelt történeteknek pedig szerintem különösen nagy hatása van, úgyhogy kíváncsi leszek, te mit szólsz majd :) Annyit talán előre meg tudnék mondani, hogy a bánatos írás tetszene...

    VálaszTörlés
  3. Hihetetlen jó lett ez az értékelés, elképesztően fogalmazol! *-*
    Én pár hete olvastam, és nagyon erősen rám tört most az a hangulat, amit alatta éreztem, tökéletesen átadtad ezzel a bejegyzéssel. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, nagyon örülök hogy tetszik, főleg, hogy az adta meg a kezdőlökést, hogy kézbe vegyem a kötetet, hogy láttam nálad, mikor olvastad :)

      Törlés