Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Mi voltunk a csillagok | Kiera Cass - A szirén

by - 10:34


„Ez az egész időtlen és ideiglenes volt, valóságos és valószínűtlen egyszerre. És én is a része lehettem, és szerettem volna állandóan így élni.”

Eredeti cím: The Siren
Oldalszám: 296
Megjelenés: 2018.
Kiadó: GABO
Ár: 3490 –

A szerelem, amelyért érdemes kockáztatni.

Sok évvel ezelőtt az Óceán megmentette Kahlent a vízbe fúlástól, aki azóta szirénként szolgálva fizeti neki vissza a tartozását, és a hangjával a halálba csalja az embereket. Kahlen egyetlen szavával ölni képes, mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a szárazföldön töltse a napjait, figyelje az átlagos embereket, vágyakozva arra a napra, amikor újra szabadon beszélhet, nevethet, és élhet közöttük.
Kahlen már beletörődött, hogy magányosan tölti szolgálata hátralévő idejét… Ám ekkor találkozik Akinlivel. A jóképű, melegszívű és kedves Akinli megtestesíti mindazt, amiről Kahlen egész életében álmodozott. Bár nem beszélhet vele, mégis hamar kialakul köztük egy kapcsolat, amit egyikük sem tagadhat… És Kahlen nem is akarja megtagadni.
Az Óceán minden törvényét megszegte, amikor beleszeretett egy emberbe, és örökre el kell hagynia a fiút, ha az Óceán tudomást szerez az érzéseiről. De Kahlen elszánta magát, hogy miután egy életen át betartotta a szabályokat, most az egyszer a szívét fogja követni.

Furcsa kettőséget fogalmazott meg bennem Kiera Cass regénye, miközben laponként háromszor csekkoltam, hány oldalam van még hátra, ugyanakkor méltatlankodva konstatáltam, hogy ez bizony egyrészes remekmű – nem, nincs folytatás, ami alatt újfent azon moroghatnék, mikor érek már a végére. Az elválás egyszerre jelentette számomra a megváltást és a szomorú búcsút, egyszerre volt valami jó és valami rossz vége, és őszintén, magam sem tudom, melyik érzésem jelent többet most, hogy próbálom megítélni az elmúlt pár nap olvasási élményét.

Azt biztosra tudom, hogy a maga módján egy igazán különleges könyvet tarthattam a kezemben – olyan atmoszféra lengte körbe, amilyenhez eddig még sosem volt szerencsém, és ami teljesen megbabonázott az újdonságával. Kiera Cass a Párválasztó sorozat folyamán már bőven bizonyította számomra, hogy nincs híján képzelőerőnek, ez az észrevételem azonban tovább erősödött, ahogy az írónő kiegészítette a palettáját Illéa gyöngyházas, előkelő színe után a tengeri mitológia egy újabb, kékes-zöldes árnyalatával.

Tehát ha valami, akkor Kiera Cass hatalmas, és rendkívül gazdag fantáziája megkérdőjelezhetetlen, olvasás közben azonban az egyik legelszomorítóbb problémával találtam magam szembe: azzal, mikor ennyi nem elég. A fenébe is, tudjátok, hogy nem okoz gondot lehordani valamit a sárga földig, mikor egyszerűen azt érdemli, ahogy a dicsérettel sem szoktam fukarkodni, ha egy történet annyira elvarázsolt… az ilyen esetekkel viszont nem tudom, vagy nem is akarom tudni, mit kezdjek. Jó volt, de mégsem – rossz is volt, de azért ez így túlzás… Leginkább úgy tudom megfogalmazni a lényeget, ha A szirént egy darab grafithoz hasonlítom: az összetétele gyakorlatilag megegyezik a gyémántéval, lehetett volna ő is csillogó meg értékes… de valamiért akkor is csak egy kis fekete, maszatolós szénmódosulat maradt. Ez van. A szirénben is ott van a csoda, a lehetőségek végtelen tárháza… ám sajnos kiaknázatlanul. Lehetne több. Lehetne ütősebb. Lélegzetelállító. A téma, az alapötletek, a írónő által csodásan elgondolt világ mind magában hordozza ezeknek a csíráját, de van egy titkos adalék, ami nélkül nem hajt ki a csoda. Valami plusz. Sőt, egy kész elixír – amiből az elsőkönyves szerzőknek általában nem osztogat a sors bő kézzel de persze tisztelet a kivételnek. Úgy érzem, hosszú évekkel ezelőtt félresiklott egy pillanat, ami egycsapásra megoldaná most a problémám: az, mikor Kiera Cass össze kellett volna rendezgesse a kézirata a lapjait, összetűzni szépen, majd eltenni pihenni az asztalfiókba pár hónapra, vagy akár évre. Hogy később érettebben, a kimunkáltabb írói tehetségét kamatoztatva tudjon rátekinteni újra, és a korábbi képzelőerejének gyümölcsét megkoronázza azzal a profi kivitelezéssel, amit ez a történet érdemelne.



De mint mondtam, ez a pillanat elszállt, belőlem pedig ezért nem dől olyan könnyen a szó meg a kicsattanó pozitivitás és öröm, amit pedig – úgy érzem jogosan – vártam a könyvtől. Imádtam, amit Kiera Cass mesélni akart. Azon viszont, ahogy tette, kishíján elaludtam. Pontosan ki tudtam olvasni a sorok közül, hogy mennyire igyekezett szépen, választékosan, hatásosan fogalmazni meg minden mondatot, de azt is tisztán láttam, hogy mindez hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult. Lehetett a történet maga akármilyen ütőképes, az írásmód lelassította és kioltotta az esetlegesen a cselekmény általi izgalomból fakadó tüzet bár az sem igazán volt. Untatott. Igazából azt hiszem, maga az élet volt, amit hiányoltam…

Igen, az élet, a sodrás, a lendület. Mert nagyszerű, van egy szuper alap, egy jól elgondolt – bár azért koránt sem maradéktalanul kibontott – világ, de ez oly keveset ér, ha egyszer nem ragad magával közben sem a szerző stílusa, de még a cselekmény, vagy akár a szereplőkért való izgulás sem. Teljes közömbösségbe süppedtem ott, ahol mindenki érzelgett… és most marhára nem tudom, velem van-e a baj.

Mert – meglepetés! – én például azt a sokat emlegetett mély szomorúságot, depressziót, érzelmességet sem találtam meg: csupán lyukakat itt-ott, amelyeket ezekkel kellett volna betömni, mégis üresen tátongtak. Őszintén… az egész történet alatt csak ezeket a lyukakat láttam. Megértettem, hogy mit akar az írónő, azt viszont már sosem láttam, hogyan valósította meg úgy, hogy valóban az olvasók lelkéig hatoljon vele. Leírta Kahlen fájdalmát, de nem éreztette velem. Dobálózott a szerelem szóval, mint alsós kölykök a hógolyóval télen, de nem tudott olyat mutatni, ami nálam is megmozgat valamit szívtájékon. Hiába beszélt a szirénnővérek közti hatalmas kötelékről… nem úgy éreztem, mintha túl jól bemutatná, milyen is az. Kiera Cass próbált sokat mondani, de a szavaiban nem volt lélek, és így a könyvben se lett.

Az érzelmi-monologikus oldal tehát itt bukott egy hatalmasat, ezt pedig csillogó szemmel, dalolva követte a cselekmény is – mint akit elbűvöl egy szirén éneke, egyszerűen kivetette magát az írónő fejéből a halálba. A karakterek jobb híján, mikor épp nem szenvedtek, akkor bulizni jártak, tortát sütöttek, és halandó fiúkat csábítottak el, mikor pedig éppen felütötte fejét valami számottevőbb epizód… akkor kénytelen voltam rájönni, hogy ami történetünk során a tragikumot vagy tetőpontot jelölné, az normál könyvben átlagtörténés kaliberű eseménynek számít, így újfent visszaköszön A szirén leghűségesebb kísérője: a vérszegénység.

Nézzük, hol állunk… van egy nyerő ötletünk, meg 300 oldalunk, amin nem történik közel semmi, általános élettelen hangulat, egy rakás ellenszenves karakter, meg egy nevetséges szerelmi szál, amit leírva reszket az ujjam, hogy nyomjak két idézőjelet. Könyörgöm, nőj fel, Kahlen. Nem vagy szerelmes. Értem én, hogy nagy szívás ez a szirén élet, meg az elszigeteltség, de könyörgöm, hogy lesz az az első adandó alkalommal „szerelem”, hogy valaki nyomja neked a rizsát, még akkor is, ha tudja, nem fogsz válaszolni? Igazán nem Akinli ellen mondom, hiszen a maga esetlenségében egész szerethető karakter volt, de ez az egész akkor is nonsense. A furanevű srác szövegel, abszolút mindenről, ami a csövön kifér, Kahlen pedig igen-nem válaszokat jelel olykor, meg süt egy tortát. Gyerekek… ez már instant love. De persze, hogy ne ússzuk meg ennyivel, bekapcsol Kahlen Edward Cullen-mutatója, kapunk egy kismonológot arról, hogy „nem lehetek vele”, „csak veszélybe sodrom”, satöbbi, aztán nyomás a Föld másik oldala lehetőleg még randi közben, hátha sokkal több gondot lehet így okozni, mintha ottmaradt volna. De ezt sose rója föl neki senki. Akinli sem, mikor újra látja. Alap. Még mindig dúl a szerelem. Összeköltözés, csók, fulladásos halál… színtiszta romantika. Arról a fordulatról pedig, ami az utolsó úgy harminc oldalt alakítja, esküszöm az égre, inkább egy szót sem szólok.

Jól van, világ, rohadtul bocsáss meg, de ez van, én szenvedtem. És amúgy is, az egészet nagyon nem kellett volna… nekem elolvasni, de talán az írónőnek megírni sem. Vagy talán elég lett volna, ha Kahlen személyében nem egy önző, önsajnáló és nulla-huszonnégyben picsogó  virágszálat kapunk, hanem mondjuk egy életrevaló hősnőt? Nem, nyilván én akarok sokat.



Mert zavarjon akármennyire is az unalom, ami olykor elkapott olvasás közben, várjak bármennyit, hogy történjen valami, és gondoljak akármit erről a kifacsarodott és lehetetlen szerelmi szálról… talán akivel a legnehezebben boldogultam végig, az maga Kahlen, a főszereplőnk. Mint írtam, értem én a problémáját. A szirénélet, a sokszáz kioltott élet, hallani a fuldoklók utolsó sípoló lélegzetét és sikolyát mikor a tüdejük megtelik vízzel, és együttélni a tudattal, hogy te vagy érte a felelős, és nincs más választásod… nyilván megviselő. Kahlen állandó rémálmai, a depresszióra való hajlama, minden szomorú belsőmonológja igazolhatná azt, mennyire érző lelkű és tiszta… de az a mennyiség, amit kapunk, és abban a minőségben, ahogy érkezik épp az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Nem sokat akartam jobban, mint benyúlni a lapok közé, elkapni a grabancát és jól megrázni, mert talán nem tűnt fel neki, de nem volt egyedül. Emberek halnak meg, de őt kell sajnálni, amiért ezt kell tegye. Ártatlanok hullanak, Elizabeth, Aisling, Miaka, Padma, s még maga a nagy Óceán is megküzd valahogy a háborgó lelkiismeretével, amit nem tud lenyugtatni, hiszen nincs lehetősége szembefordulni a sorsával… de Kahlen csak bevágja a szobaajtót és sajnálja magát, mintha ő lenne az egyetlen. Gyönyörű.

Őszintén… elég korán eljött az a pont, ahol folytatni sem akartam, végül mégis sajnáltam volna, ha teljesen kárbavész az addig befektetett idő. Esélyt akartam adni… nem vagyok biztos, jól tettem-e. Összességében csak hibát látok hibára halmozva, a rengeteg lehetőséget, amit Kiera Cass ezúttal elszalasztott, mikor viszont mélyebben belegondolok, tudom, hogy akadtak részek, amelyeknél képes voltam elfeledkezni az addigi kellemetlen tapasztalataimról. Felnevettem egy-két szófordulaton, belefeledkeztem egy-egy fejezetbe, és gondolkodnivalót is kaptam… bőven. A szirénes ötletet továbbra is nagy dobásnak tartom, s bár vannak vakfoltok, melyek birizgálják még a fantáziám, összességében elégedett vagyok azzal, ahogy az írónő ezt a szálat kivitelezte. Valami finom tisztasággal vegyített misztikummal és borzongással, különösen tekintettel az Óceánra, és hogy mennyi arcát mutatta meg a történet során.

Úgy érzem, mintha csak csaponganék egyik gondolattól a másikig nyilván mert így is teszek – de maga a történet is ekkora kuszaság, nem is beszélve arról, amit iránta érzek… Utáltam és szerettem egyszerre, szabadultam volna tőle, és maradtam volna a világában, haragudtam rá… végül viszont, minden negatív tapasztalatom ellenére örülök, hogy megadtam azt az esélyt, ami járt neki. Egészen biztos, hogy többé a közelébe nem merészkedem… és remélhetőleg hamar elfelejtem minden bosszúságomat vele kapcsolatban, ugyanakkor talán emlékezni fogok rá, hogy minden tengeriszonyom ellenére mennyire megkedveltem itt ezt az ismeretlen, félig víz alatti fantasy világot.

Ajánlom a könyvet azoknak, akik még nem olvastak az írónőtől – ha sokakhoz hasonlóan ők is megtalálják A szirén szépségét (amit nekem annyira nem sikerült…), akkor határtalanul élvezni fogják, utána pedig csak egyre jobb és jobb lesz Kiera Cass későbbi, minden kötettel egyre ütősebb írásait venni kézbe. Ajánlom a fantasy rajongóknak, akik úgy érzik, sok lesz már a csillogó vámpírokból meg a bukott angyalok románcaiból, és feltérképeznének egy eddig talán kevésbé kitaposott ösvényt is a műfajban. Ajánlom azoknak, akik érdeklődnek a mitológia, s a szirének élete iránt. Ajánlom tavaszi, de még inkább nyári hangolódásnak – a finom szerelmi szállal, az Óceánnal, a helyszínek átadta igazán tengerparti hangulattal, amitől szinte hallani lehet a víz morajlását meg a zúgást a hatalmas kagylókban. Ajánlom mindazoknak, akik úgy érzik, megéri tenniük vele egy próbát

KEDVENC KARAKTEREK:

Bár a történet leforgása alatt mindenkiről pontos képet alakítottam ki magamban, s nem mondhatom, hogy kimondottan negatív érzéseket táplálnék irántuk ezek után - leszámítva a főhőst, ugyebár -, sajnálatomra ez fordítva sem mondható el. A legtöbb szereplő az én szememben egyszerűen csak volt: hol jól, hol rosszul, hol aktívan, hol úgy, hogy nem is érdekelt igazán… de különösebben belopni maguk a szívembe egyiküknek sem sikerült, legfeljebb bosszantani de azt néha nagyon.

KEDVENC RÉSZEK:

A szerelmi szál kezdeti békéjét, mondhatni a vihar előtt csendet a maga gyermeki, első bimbózó vonzalom módján bájosnak  találtam, így a tortasütős randiról még szerettem is olvasni, ám ez a kapcsolat legutoljára kábé itt ragadott magával, a regény további részében sokkal inkább lekötöttek azok a jelenetek, amelyek által jobban kibontakozott a szemem előtt ez a mitikus világ, és a szirén-kultusz. Kahlen elmélkedései, a szirén-lét megtárgyalása, vagy az Óceánnak folytatott beszélgetései erre kiválóak tudtak lenni, én pedig örültem, hogy többet tudhatok meg erről a számomra eddig ismeretlen világról.



KEDVENC IDÉZETEK:

„ – Komolyan mondom. Nem tudom, miért, de úgy nézel ki, mintha már sok mindent alkottál, és sok mindent összetörtél volna, hogy aztán mindent újrakezdjél. Nem tudom jobban elmagyarázni, de ez van, hidd el.
Keverni kezdtem a tésztát. Örültem, hogy Akinli nem tudja, mennyi minden összetörtem a hosszú évek során… Hajókat, amelyek több millió dollárba kerültek, életeket, amelyeknek az értékét nem lehet pénzben kifejezni. De tetszett a gondolat, hogy valahol, a lelkem mélyén képes vagyok helyrehozni a dolgokat.”

***

„Elegem volt a sírásból. Elegem volt a sós vízből. De nem szabadulhattam tőle. Ha éppen nem úsztam benne, akkor a szememből folyt ki.”

***

„Egy örökkévalóság óta vártam erre! De még tovább is hajlandó lettem volna várni rá. Arra lettem teremtve, hogy megcsókoljam ezt a fiút, az volt a sorsom, hogy a karjaiban tartson. Minden óvatosságról megfeledkeztem, és magamhoz vontam, azt kívánva, bárcsak még közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Mi voltunk a csillagok. Mi voltunk a zene. Mi voltunk az idő.”

BORÍTÓ: 5/5

Kiera Cass neve a toppon, egy tőle megszokott bámulatos ruhaköltemény, a minden ízében témához passzoló kalligráfia és a visszafogottság ellenére is tomboló tengerpart-hangulat, mintha csak sikerült volna befőttesüvegbe zárni a kagylókat, a pergős homokot, az Óceán illatát, a hullámok csapkodását, ahogy a partot nyaldossák… nem értem, lehet ezt nem szeretni? A szirén borítója minden porcikájában ámulatbaejtő, s egyszerre ragad meg bánatot és önfeledtséget, misztikumot és egy átlagos nyári napot. Egyszerűen öröm látni.

PONTOZÁS: 5/2,5


Az igazat megvallva sosem érdeklődtem különösebben a vízi élőlények, s azok mitológiája iránt – belőlem ez a közeg erősebb borzongást mint elragadtatást vált ki – Kiera Cass alkotása azonban elemi erővel vonzott e bizonytalan terep felé. Kissé tartottam a témától, ám utólag látom, hogy a teljes tökéletlenségével csak ez a regény szemléltethette igazán a szirének varázslatát a saját példámon keresztül – mert túl közel 300 oldalon, három napnyi vergődésen és konstans elkeseredett vágyon, hogy véget vessek ennek, úgy látom, A szirén maga is egy szirén. Teljesen a bűvkörébe kerültem a szép, hívogató külsejének, és a húzónévnek a borító tetején amivel magához édesgetett, majd egyszerűen romlásba döntött – már ha szabad ekkora költői túlzással élnem. Fáj a rengeteg kiaknázatlan lehetőség, fáj a mértéktelen fantázia, a csodálatosan megteremtett néma világ, amit az írónő elrejtett a történetben, de még jobban fáj, hogy nem hagyta mindezt még a fiókban pár évre, hogy immár tapasztaltabb, kiforrottabb szerzőként térhessen vissza rá. Úgy érzem elpazarolt egy csodás ötletet, ami így csak monoton sodrásban, valami egész élettelen tengerben lebeg, érzelmek és különösebben jó társaság nélkül. Kár volt érte.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!

You May Also Like

0 megjegyzés