2025 | Filmek és sorozatok

Üdv és társai! Mint tudjátok, mindennek elérkezik egyszer az ideje: eljön az ideje annak, hogy leessen az első hó, besötétedjen, megverekedjünk az utolsó szelet bejgliért, és annak is, hogy kiválasszuk az óév utolsó cinematológiai mesterművét, amire elaludhatunk még pezsgőbontás előtt. Vagy ez csak én? Ja, oké. Amúgy nem fogok hazudni nektek, az öregedéssel párhuzamban kezd egyre égetőbb dilemmává válni, mire vagyok hajlandó 120+ percet szánni az életemből, ilyen tendencia mellett pedig nagy esélyt jósolok neki, hogy maga a filmválasztás folyamata fog átkísérni 2026-ba… szóval van egy ajánlatom. Ha nem akartok hasonló sorsra jutni, vártok egy égi jelre, inspirációs löketre, tapasztalat-alapú ajánlóra, vagy csak… nem is tudom, ha érdekel titeket az életem, vagy ilyesmi, akkor maradjatok és pörgessétek le velem együtt a 2025-ös évem filmes élményeit. Úgysem tudtok átverni, a számok nem hazudnak, és azok szerint egész évben a 2024-es filmes összefoglalómat olvastátok el legtöbben… szóval jelzem, ha ennyire unjátok már, hogy könyvekről írok, csak szólnotok kéne. Nem kell itt utalgatni. Na ugorjunk neki! 

12 hónap = 12 mozizás

Mint látjátok, a matek idén is kijött, ismét egy kis csalással… de a 12 akkor is 12, ha piszkos. Talán idén is visszajártam a moziba, ha valami igazán tetszett, nincs ebben semmi extra. Mi több, csak bizonyítja, hogy 2025-ben különösen jó érzékkel választottam, milyen filmek kedvéért szálljak tömegközlekedésre a délutáni-esti tömegnyomorban – spoilerezek: minden egyes alkalommal száz százalékig megérte. Íme az aranycsapat, időrendi sorrendben:

A szerelem ideje (5/4.5): Két dolog nem adja: Florence karakterének szinkronizált káromkodásai, meg a téma egy egészségszorongó embernek. Az egyik fél pontnyi kellemetlenség, a másik meg egyéni szoc probléma, így összességében ez igenis felsőpolcos romantikus dráma: egyszerre szívmelengető, fájdalmas, na meg a szépérzék gyönyörködtetése Andrew Garfield jóvoltából.

Sehol se otthon (5/5): A világon minden, minden emellett a film mellett szólt: Dylan apukám nagy kedvence volt, én magam rajongok a minőségi zenei életrajzokért, továbbá meggyőződéssel hiszek Thimotée Chalamet színészi virtuozitásában – mint látjátok, ellenérvek gyakorlatilag nem voltak.

Áradás (5/5): Ez a minimalista, szöveg és dráma nélküli rajzfilm rendesen felültet az érzelmi hullámvasútra. Kevésbé gyerekmese, inkább egy melankólikus, kétségbeesett, olykor magányos – és alkalmanként hihetetlenül édes – utazás ez, ami felnőttként is nyomja az ember lelkét. A kisállatok hangja, viselkedése páratlanul élethű, valódi érzelmeket keltő, a látványvilág pedig épp úgy ragad magával, mint az áramlat; hol gyönyörködtet, hol megrémít. Kész csoda ez a 80 perc.

Mickey 17 (5/4): Morbid alapkoncepció nagy adag fekete humorral tálalva, miközben helye van a terített asztalon mélységnek, egzisztenciális letargiának, nagyobb porció politikai szatírának (ami talán nem is mindig érződik már paródiának)… a centerpiece pedig egyértelműen Pattinson, aki tenyerébe öklendező csilivili vérszívóból igazán figyelemreméltó színésszé nőtte ki magát, olyanná, aki ugyanazt a kerekert is képes akármennyi ellentétes személyiséggel felruházni. A vizelettréning-időtartamot viszont teljesen indokolatlannak érzem

A föníciai séma (5/5): Biztos valami red flag ez, leszarom, de engem az esetek 95%-ában a végletekig hidegen hagy, hogy egy filmet ki rendezett – a maradék 5%-ból 2 arra megy, hogy elkerüljem Nolan maníros egocentrizmusát, 3 pedig arra, hogy mindig premieren nézzem a legújabb Wes Andersont. Nincs univerzum, ahol ne ő lenne a kedvenc rendezőm. A látványvilág, a bagatell, ugyanakkor mégis szövevényes sztorik, a különc karakterek, a humor, az az abszolút kaotikus hangulat, ami minden filmjét átjárja természetesen most sem maradtak el. Bevallom, ez a történet senki más szemén keresztül nem izgatott volna, de itt akkora biztonsággal ültem be a moziba – tudtam, hogy nem érhet csalódás, és nem is ért.

Jurassic World: Újjászületés (5/2.5): Sokmindenre ráveszi az embert a nosztalgia. Gyanítom, hogy a jubileumi, 67. Jurassic filmet is moziban nézném (ha megélném), noha a színvonal mostanra tényleg kritikátlan: a történet, a fordulatok, a dráma, a párbeszédek egyaránt. Aztán felszólal az ikonikus filmzene… felüvölt egy dínó… count me in.

Csupasz pisztoly (5/4): Én szeretek nevetni, isten a tanúm rá, hogy kínosan sok mindenen tudok is, de az abszolút vígjátékokat a legritkább esetben veszi be a gyomrom. Ezt a filmet is nagyrészt egy internal facepalm pajzsán keresztül szemléltem, mert csakugyan fájdalmas… mégis feltöltve léptem ki a moziból. Mert ennyi hülyeséget belesűríteni nem egészen másfél órába mégiscsak művészetnek minősül. Plusz Liam Neeson és Pamela Anderson. Na.

Többesélyes szerelem (5/3): Két centem van a témához: egy, nem a szegénység a gáz, hanem a dühös önsajnálat meg a tettrekészség hiánya, kettő, nehéz jól festeni, ha Pedro Pascal van veled versenyben. Könyörgöm. Amúgy máig sem jöttem rá, hogy ez a film kőkemény szatíra, vagy próbálja magát komolyan venni, de akárhogy is… not my cup of tea.

Rózsák háborúja (5/5*): Csak négyszer láttam idén összesen, ebből kétszer egymás utáni nap moziban… de ki számolja. A könyvet messze meghaladó élvezhetőséggel bír: pattogósabb, humorosabb, a párbeszédek elmések és minden percben roppant szórakoztatóak, a nemi leosztáson pedig ezúttal csavartak egyet, amit én szuper eszköznek éreztem az alapsztori újrameséléséhez. Ó, és persze ki tudta volna ezt szerethetőbben, utálatosabban, viccesebben és angolosabban előadni, mint ez az ikonikus Benedict Cumberbatch & Olivia Coleman páros? Élek-halok értük, de tényleg.

A hosszú menetelés (5/5): Egy jó Stephen King adaptációra sose mondanék nemet, különösen, ha a műfaj inkább dráma/disztópia, és nem kell az ijesztgetős-faktorral számolnom… de én mondom, inkább lőttek volna belém félpercenként jumpscare-ekkel, minthogy így elintézzenek mentálisan. Ne értsetek félre, teljesen megérte, de nem szerepelt a bingómon, hogy egy King alatt csorogni fog a könnyem. A sztori lassú és elég egyértelmű, ilyen Éhezők Viadalás „a végén csak egy maradhat” alapú, a lényeg sokkal inkább a monoton menetelés közben zajló beszélgetés, emlékezés, kollektív gondolkodás és az út során szövődő bajtársiasság – ezek, illetve az ügyesen hangolt társadalomkritikus felhang teszik a filmet igazán mesterivé.

2025 legjobbjai

Idén ez elég unalmas szekcióra sikeredett, ugyanis a dobogó lépcsőit már a moziban szétosztogattam: a Sehol se otthon, a Rózsák háborúja, az Áradás és a Föníciai séma lazán besöpörték a toplistám legelőkelőbb helyeit, emellett idén nem fordult nagyokat a világom kanapén tespedés közben, így csak négy plusz nevezővel szolgálhatok.

A szer (5/4.5): Hónapok kellettek, hogy kiverjem a látványt a fejemből. A nővérem inkább önvédelmi alvásba menekült az utolsó fél óra alatt, és utólag azt mondom, a fél pont levonás csakis a saját hülyeségemnek szól, amiért nem tettem ugyanezt. Traumatikus darab. Zseniális, intelligens, elgondolkodtató, felkavaró, undorító, gyomorszájon vágó élmény.

Vaskarom (5/5): Bár viszonylag ritkán keresztezzük egymás útját, Zac Efron jó úton halad afelé, hogy a kedvenceim közé merjem sorolni, már csupán tiszteletből is, amiért képes volt kilépni a gimis szépfiú kliséből, és változatosan prezentálni, mennyivel több van benne ennél. A film témájához érintőleges közöm – és minimális érdeklődésem – sincs, mégis, önmagában az ő lélekkel teli alakítása is elég volt, hogy odaszögeljen a képernyő elé.

The Eras Tour – The Final Show (5/5*): Lehet, hogy a Swiftie-k olykor már nem is bohócok, hanem egy egész cirkusz… de ezúttal bejött! Megérte a rengeteg szemcsés, sikítással és a tömeg hamis éneklésével megzavart élőfelvétel szenvedélyes követése is, na de először hallgatni végig megszakítás nélkül, jó minőségben a TTPD setet ebben a megújított koncertfilmben… na az megfizethetetlen. A nappali szőnyegen énekelve, táncolva, menetelve, elhullva azt mondom, ennél közelebb aligha lehet kerülni a girlhood átéléséhez.

Galaxis útikalauz stopposoknak (5/4): A történetet illető minden tudásom kizárólagosan a Szent Johanna Gimiből származik, és természetesen meg is fakult az idővel, de erre a vonatra űrhajóra megérte felpattanni, még így, későn érkezőként is. Az „okos ember hülyéskedik” az abszolút kedvenc műfajaim egyike, így rendkívül élveztem ezt a stílusos, teljesen elborult humorú, ikonikus kis mesét.

2025 filmes csalódásai

Nem sok lehetőséget hagytam a megbánásoknak, úgy döntöttem idén, hogy nincs kapacitásom szar filmekkel zülleszteni az agyam… de persze ilyen mentalitás mellett is belefut az ember egy-egy olyan darabba, ami nem ér fel az elvárásokhoz.

Többesélyes szerelem (5/3): A téma, a problémafelvetés teljesen valid, és napjaink egy igencsak kiélezett kérdésére világít rá, amit becsülök… de azzal őszintén nem tudok mit kezdeni, ahogy ezt teszi. Néha mintha komolyan gondolná, de a drámai túlzások karikatúra-szerűvé teszik; az igazán fontos pontokon felszínessé válik, sokatmondó akar lenni, de messze nem gondolkodik kellő komplexitásban. Számomra az „egynek jó” kategóriába esik: esztétikus, olykor vicces, plusz potyapont Pedro Pascalért, de az üzenet… az nálam nem talál jó helyre.

A boszorkány (5/2): Nem vagyok a műfaj híve, de az előzetes kilóra megvett… épp ezért fájt annyira, milyen szinten nem adott semmi élményt ez az alkotás. Furcsa volt, de nem jó furcsa, kellemetlen, ugyanakkor teljesen komolyan vehetetlen, ami a spooky-faktort teljesen elerőtleníti. A casting odabasz, de… nagyjából ennyi.

2025 sorozatai

A sorozatokat és minisorozatokat egyesítve összesen 433 epizódot néztem – vagy nagyrészt talán inkább hallgattam – idén. Kemény biztonsági játékot folytattam– másik nevén excesszív főzést és takarítást –, így viszonylag kevés újdonságot takar a lista, helyette taroltak a háttérben futó ismerős, vagy éppen jelentéktelen sorozatok, amelyeket mérték nélkül lehetett más tevékenységek közben darálni. Egészen undorító mértékben képtelen vagyok csendben ténykedni, úgyhogy a tiszta háztartás és főtt vacsik támogatója idén az Ifjú Sheldon (5/5*), a Georgie és Mandy első házassága (5/3), a Szex és New York (5/2), az És egyszer csak… (5/3), valamint a Gossip Girl (5/3) voltak.

Emellett a párom és testvéreim asszisztenciája mellett igyekeztem haladni a korral: későn érkezőként megismerkedtem a Squid Game elborult világával  (5/5*), hajat téptem a The Last of Us 2. évadán, folytattam az Élet dicséretét (5/5*), ami mindig hihetetlenül melengeti a cozy kis lelkivilágom, vártam az Andor (5/4) heti új epizódjait, megéltem, hogy a You-t (5/3.5) végre lezárják nem is akárhogy, szívemből megutáltam Noah-t a Nobody Wants This-ből (5/3), és jelenleg is hétnaponta élvezem a zene és akció édes diszkrepanciáját az új Fallout részekben (eddig 5/4).

Akkor már arra is kitérnék röviden, hogy szinte kényszerű produktív programmá vált egyes egyedül néznem sorozatot – persze időm sincs rá sok, de a figyelmi kapacitásom, ha valaki nincs mellettem, egészen botrányos. Így történt, hogy A mackó és a Big Mouth új évadjaiból egyaránt 2-2 részt láttam csak eddig – kötözzetek a kanapéra, és vegyétek el a telefonom, pls.

Na de a lényeg felé kanyarodva… igenis volt néhány kivételesen maradandó és magával ragadó sorozat-élményem, úgyhogy nézzük, mivel sikerült idén levenni a lábamról:

Good Omens – Elveszett Próféciák (5/5***): Abszolút toronymagas győztese az évemnek, az első rész első pár percétől kezdve. A hangulata, a fergetegesen elborult humora, amit nem is tudom, hogy lehet józanul nyélbe ütni, az általam mindig nagyra becsült karikírozott és kritikusan kezelt menny-pokol tematika, az intró, a zenék, na meg az év legshippeltebb párosa… akarnék még írni minderről, de képtelen vagyok szavakba önteni az egész zsenialitását.

Adolescence (5/5): Elsőre olyan drámaian elrugaszkodottnak tűnhet… de ahogy elkezdesz gondolkodni rajta, beüt, mennyire ízig-vérig realisztikusak a legrettenetesebb tettek is, ha egyszer lehull a biztonságos világba vetett hit illúziója és védőfala. Fájdalmas tükör és kritika ez azokról társadalmi hatásokról, melyek napjaink gyermekeit, fiataljait formálják, illetve gondos pszichológiai bemutatása annak, miként hat egy akár fiatalkorú bűnelkövető a családjára és az ügyében érintett szakemberekre egyaránt. Minden része a maga módján vág gyomorszájon.

Hazbin Hotel (5/5**) & Helluva Boss (5/4): Ki hitte volna, hogy egy nap ez lesz az aestheticem, de a nárcisztikus overlordok, kicsinyes bérgyilkosok, eladott lelkek és rádión sugárzott sikolyok között igenis kurvára otthonosan érzem magam. Ez most nem hangzik túl hízelgően rám nézve, de fuck it, bevallom, nekem a Hellaverse a kedvenc idei filmes világom. A Helluva Bossból még hátravan néhány rész, a HH-t viszont oda-vissza nézem a 2. évad megjelenése óta, a Soundtrackjét pedig szinte betéve tudom… de erre még a napokban visszatérek.  

The End of an Era (5/5*): Őrült egy év ez Swiftie-nek lenni! Felbecsülhetetlen értékű karácsonyi ajándékot kaptunk ezzel a hat részes dokumentumsorozattal, tényleg felülmúlt minden várakozást, pedig ismert tény, mennyire belead ez a nő mindent a munkái színvonalába. Technikailag is izgalmas belelátni, hogy születik meg, hogyan áll össze, milyen előkészületeket igényel az évszázad – feltehetően – legnagyobb turnéja, de számomra az egész érzelmi és emberi oldala adja a varázst: az, ahogy visszatért a ragyogás Taylor szemébe, az, hogy mekkora hatással volt a többi művész életére a személyisége, elfogadása, hogy megismerhettük egy-egy táncosának vagy vokalistájának történeteit, megláthattuk az embereket a produkció mögött. Aranyat érő órák ezek.

Valahogy így telt számomra a 2025 – a jelek szerint gyakran a képernyő előtt, vagy kvázi podcastként hallgatva epizódot epizód után, ami… mondjuk ki, nem a legegészségesebb működési forma, de javára kell írnom, hogy számos pozitív, elgondolkodtató, mentálisan és érzelmileg is megmozgató élmény részesévé válhattam általa. Ahogy úgy sejtem, ti is, úgyhogy csapjatok a billentyűzet közé de izibe’, mert már gyűjtöm a filmajánlásokat 2026-ra is! ;)

Ami a gigantikus évzáró-évnyitó, egész életet átgondolós, értékelős, tervezgetős bolondériát illeti, tekintsétek a mait a pilot epizódnak: ezzel kívánok most nektek reális célokat, optimális selfcare-t és sok-sok szuper élményt erre az újabb mini-időszámításra, ami következik. Mindemellett szeretetteli és csöppet sem fenyegető figyelmeztetésként közlöm, hogy a napokban visszatérek, hogy számbavegyük a számbaveendőt ezt így kell egyáltalán használni??, azaz a visszapillantóból integessünk egyet 2025 könyveinek és zenéinek, majd tekintetünket előre szegezve feltérképezzük, mi jön még ezután. Csak mert nem félek mainstream lenni. Meg mert a listázós impulzusaimnak élek. Szóval hamarosan újra tali ide illesszetek be egy viccet arról, hogy majd jövőre látjuk egymást, addig is jók legyetek, öntsetek egy kis narancslevet a pezsgőhöz, és adjatok az utolsó szelet karácsonyi bejglinek, amíg lehet – elvégre tavalyi maradékot már csak nem eszünk! Ezer puszi, BÚÉK, meg minden. xoxo

Molly Roden Winter: Még

„– Azt hittem a szabadság szórakoztató.

– Semmi sem lehet egyfolytában szórakoztató […].”

Eredeti cím: More
Oldalszám: 414
Megjelenés: 2024
Kiadó: Open Books

A kisgyerekes Mollynak gyakran kell egyedül altatnia a gyerekeit, mert férje, Stewart nem ér haza időben a munkából. Egy nap, amikor szokás szerint elkésik, Molly úgy érzi, nem bírja tovább, és kiviharzik a házból, hogy kiszellőztesse a fejét. A közeli bárban megismerkedik egy fiatalabb férfival, aki flörtölni kezd vele, és randira hívja. Amikor Molly minderről beszámol a férjének, az legnagyobb meglepetésére biztatni kezdi: mondjon igent.

És ezzel kezdetét veszi a Molly egész életét megváltoztató, önfelfedező utazás: a nyitott házasság. Társkereső oldalakra regisztrál, és szenvedélyes futó kalandokba bocsátkozik. Számára is rejtély, miért van szüksége minderre. Terápiás üléseken viaskodik önmagával, és igyekszik rájönni, hogyan lehetne egyszerre jó anya és teljes életet élő ember.

Bár a házaspár igyekszik közösen megalkotott szabályok szerint játszani, ezeket mindketten megszegik. Küzdenek a féltékenységgel, saját bizonytalanságukkal és kétségeikkel, miközben mindvégig ott motoszkál bennük a kérdés: szerethetnek-e másokat is, ha közben hűek akarnak maradni az egymás iránti szerelmükhöz? Egy nő őszinte és bátor portréja a poliamoriáról.

A történet „marketing-témája” – ha szabad így neveznem – a nyitott házasság kérdésköre és gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég vékony jégen táncol napjainkban, mikor minden hagyománytól való eltérést a tradicionális értékek elleni lázításnak tartanak bizonyos körökben. Megjegyzem viszont, hogy szégyenletesen leegyszerűsítő lenne ennyire redukálni a tartalmát. A Még a polimoria könyve – de szól még az anyaságról, a társadalom nőkre gyakorolt szerepelvárásairól, gyógyulásról, identitáskeresésről, önmagunk határainak megismeréséről, megújulásról, családi mintákról és örökségekről… mindenről, ami a velejéig emberi és valós.

A regény varázsa épp ebben a rétegzettségben rejlik, amelyből adódóan hiába a rétegtéma, mégis széleskörűen befogadható és átérezhető lesz a történet. Kinyitni egy házasságot, vagy mondjuk posztmodern színielőadásokon szopni a f@szt már bocsánat minden kétséget kizáróan nem univerzális tapasztalatok, ettől eltekintve azonban Molly esete igenis sok tekintetben megtestesít egy általános női élményvilágot, különösen azt, ahogy hajlamosak vagyunk a kimondott vagy épp kimondatlan elvárásoknak eleget téve félresöpörni önmagunkat, hátrahagyni és feláldozni az identitásunkat, saját preferenciáinkat és teljesen jogos érzéseinket. Molly házasságának története egy dolog – Molly története meg egy egészen másik. A poliamor kalandozása csak egy apró részlete annak, ahogy keresi az utat a saját eltemetett igényeihez: ahogy próbálja megtalálni, hol vannak a határai, meddig feszítheti őket, és legfőképp kinek a kedvéért tenné mindezt. Nőként számomra katartikus olvasmányélmény volt végigkövetni a szerző küzdelmét, hogy megtalálja saját magát az őt satuba szorító élete bonyolult egyenletében. Külön említésre érdemes, ahogy a popkultúrában elterjedt pszichológus-karikatúrák rég várt ellenpólusaként sikerült életszerű és gyógyító képet festenie a terápiás folyamatairól; olyat, melyben érvényesül az a fajta támogató közeg, ahol a kliens segítő kérdések és feltétlen elfogadás mentén saját maga fedezheti fel az addig rejtett részeit. Amellett, hogy emberileg is megérintettek ezek a részek (is), szakmailag is gyógyítóan hatott, ha mondhatom így. Na ez, ez reprezentáció, köszönjük. 

Én személy szerint csak egy valamit hiányoltam végig a képletből, ez pedig Molly Stewarttal – a férjével – való kapcsolata. Ami elvileg van, elvileg erősebb, mint valaha, hiszen dolgoznak rajta, igyekeznek, ápolgatják, öntözgetik mint egy sérülékeny kis palántát… de ott, ahol a kapcsolatépítés meg minőségi idő lenne, csak tátongó ürességet éreztem. Belémhasít tőle a feminine urge, hogy a stabil 6 éves párkapcsolatomban azon nyomban szervezkedni kezdjek – kirándulást, randit, meglepetés-sütit, beszélgetős-teázós estét, bármit és mindent –, mert ha ez nincs, akkor tényleg mi van? Teregetés amíg a másik elpakol a mosogatógépbe? Nyitott ajtónál pisilés, miközben a másik fogkefével teli szájjal magyarázza mikorra ér haza a munkából? Rendkívül elterjedt probléma, mi több, beletörődéssel fogadott kapcsolati fázis az, mikor a párok közös élete elkezd a háztartásra, főzésre, munkára, közös tiktok-pörgetésre meg opcionális gyerek/kisállat témára korlátozódni, és ez szíven ütött Molly történetében is, főleg mert témává teszi ennek a problémának a kezelését, mégsem mutat bele a megvalósításába vagy eredményébe. Hihetném, hogy azért hagyta ki, mert a házassága mégiscsak intimebb téma, mint egy-egy futó kaland… de most komolyan, az egész könyv sokkal intimebb, mint amit bárki más szívesen megosztana magáról, úgyhogy ez kevésbé tűnik kifogásnak. Csak furcsállom.

Ezen felül nem tudtam elengedni a gyanút, Mollynak mennyire nem jó üzlet ez az egész. Úgy éreztem, mulatja az időt egyik-másik férfival, talán meg is szereti őket, de nem azért, mert így akar élni, hanem mert 1) nem akarja, hogy felboruljon az egyensúly a házasságában, 2), így egy időre kiverheti a fejéből, hogy a férje mit csinál éppen más nőkkel. És ez ki is bukott minden alkalommal, mikor Molly egy-egy sidequestje a végéhez ért. Ugyanakkor meglátszott a mély önismereti munka és a tapasztalatok szerepe azon, ahogy egyik kapcsolatból a másikba lépett: bár a szakítások hozták a várható visszaeséseket (de ezek egy monogám embernek is hozzák), mégis egyre többet tudott meg arról, milyen mechanizmusok mozgatták egy-egy férfi kapcsán, mire van szüksége, és hogyan tudja újonnan felfedezett szabadsága során a határait is hitelesen érvényesíteni. 

Tudom, sokaknál már a téma maga is kiveri a biztosítékot, mert csakugyan, a legtöbben nem erre vagyunk kalibrálva: mikor az „és boldogan éltek…”-re gondolunk, a másik felünket képzeljük magunk mellé, és nem a maradék négyötödünket. A történet szépsége mégis az, hogy teljesen el tudom fogadni és meg tudom érteni mindazt, amiről Molly ír, még úgy is, hogy tudom, én sosem lennék képes így élni. Túl féltékeny és bizonytalan vagyok hozzá. De amit ez a nő a szeretetről ír, hogy a szeretet még több szeretet szül, az őszintén szólva megragadott. Gyönyörű gondolatok. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket közel tudom magamhoz monogám emberként engedni, de ettől függetlenül becsülöm az elképzelést magát.

„Mivelhogy a szeretet hatalmas. Bőséges. Sőt igazából végtelen. És ez a titok: a szeretet szeretetet szül. Minél többeket szeretsz, annál több szeretetet adhatsz.”

Összességében elmondhatom, hogy többnek érzem magam ettől a 400 oldaltól. Kifejezetten építően hatott a lelkivilágomra, hogy ilyen mély, ilyen intim gondolatokba, és az enyémtől oly nagyon különböző élményvilágba nyertem betekintést; sokat adott az írónő nyíltsága és sebezhetősége, a küzdelme és önismereti útja, mert kinyitotta a szemem és a szívem is egy olyan téma irányába, amit lehet máskülönben élből elutasítanék. És itt kezdődik az igazi empátia: hogy azt is meg tudjuk érteni, azt is el tudjuk fogadni, afelé is tudunk együttérezni, ami nem mi vagyunk. Remélem sokan tudják még így venni kézbe Molly Roden Winter őszinte feltárulkozását.

A könyvet mindenekelőtt azoknak ajánlanám, akik szívesen merülnek el igazán emberi, lélekkel és érzelemmel teli történetekben, és rendelkeznek az ezek értékeléséhez szükséges érzékenységgel. Ha valaki érdeklődik a nem-monogám kapcsolatok iránt, akkor is ez lesz az elsőszámú alapolvasmány amit a figyelmébe ajánlok: könyörgök nektek, inkább nyúljatok ehhez az önismeretileg és pszichológiailag megtámogatott önéletrajzi beszámolóhoz, mint egy Francia négyes kaliberű ponyvához.

Idézetek

„A telefonomra sandítok, hogy ellenőrizzem, nem hívtak-e a fiaim iskolájából. Nem érkezett hangpostaüzenetem, ami azt jelenti, hogy a szitter időben elhozta őket a napköziből. Átfut a fejemen, vajon Stew valaha is ránéz-e a telefonjára, miközben épp mással randizik; hogy megáll-e azon gondolkodni, vajon abban a pillanatban épp hol vannak a fiúk; hogy érzi-e a kötelezettség húzóerejét, amint kirántja a hedonizmus pillanatából. De már tudom a választ. Őt nem kell nyomasszák a kötelezettségek, mert én úgyis megoldom. Mindig is megoldottam.” – Ez a pár mondat amúgy kurvára fájdalmas szerintem, de rátok hagyom, hogy ízlelgessétek.

***

„Az érzések nem tények, így aztán jobb, ha nem próbáljuk meg kétségbe vonni őket.”

***

„Jó ideje megállapodtunk abban, hogy a „Soha ne feküdjetek le haraggal!” ostoba szabály – csak azt eredményezte, hogy másnap kimerülten ébredtünk. És olyan is van, amikor sokkal inkább hagynám az érzéseimet leülepedni, mielőtt hangot adnék nekik.”

***

Borító: 5/5

Egy négyzetmilliméter sincs, amit ne szeretnék ebben a borítóban. Végletekig minimalista és harmonikus – kész esztétikai élmény, ha engem kérdeztek, és még ez a basic, dőlt stílusú betűtípus sem tette tönkre, pedig én mondom, könnyen tehette volna. És ha az, hogy jó ránézni, önmagában nem lenne elég, akkor azt is csak méltatni tudom, hogy átvették az eredeti fedél virágos-méhecskés tematikáját: olyan egyszerű kis szimbólum, mégis tökéletesen fejezi ki a történet egy lényegi elemét. Én ezt becsülöm.

Értékelés: 5/5*

Bár viszonylag ritkán forgatott műfajom, mégis azt mondanám, a memoárok kitüntetett helyet foglalnak el a szívemben: villámgyorsan, első látásra bluetooth-szal kapcsolódok rá az ezekben átadott őszinteségre és esendőségre. Természetesen ez alól a Még sem jelentett kivételt, elvégre a szerző életének és házasságának egy emocinálisan igencsak terhelt, kihívásokkal teli és megosztó időszakát tárja a nyilvánosság elé.

A történet „marketing-témája” vagy gerince, ha úgy tetszik, a nyitott házasság kérdésköre és annak gyakorlati megvalósulása, ami valljuk be, elég niche élethelyzet, és társadalmunkban továbbra is széleskörben elítélt normaszegésnek minősül. Ugyanakkor ez nem egy szerelmes történet, nem egy romantikus ponyva, a poliamoria pedig nem izgalmas topping a tejszínhabon: a szerző a lehető legsebezhetőbb módon és mértékben nyílik meg a házassága kinyitásának élményeiről, miközben végig megértésre, gondolkodásra, empátiára sarkall. Nem propagál semmit: nem szépíti azt, ami fáj, vért, verítéket és könnyet hagy a papíron, de nem fukarkodik a tapasztalatokkal, mérföldkövekkel, az önismereti útjának rögös, de jutalmazó lépcsőfokaival sem.

Az írónő mindeközben a központi téma-, na meg önmagában az élet komplexitásából adódóan sokkal több problémát és krízist felvet, mint elsőre hihetnénk. A teljesség igénye nélkül terítékre kerülnek az anyaság és női szerepelvárások nehézségei, a transzgenerációs mintákkal való küzdelem, az identitáskeresés, a határképzés, a terápiás munka – számos olyan életterület és belső küzdelem, mely szélesebb körben is átérezhető, s melyekhez a könyv megértést ad, társként szolgál, láttatni enged minket is – teljesen függetlenül attól kit, vagy kiket szeretünk.

Nyitott elmével és lélekkel kell olvasni – máshogy nem talál célba a varázsa –, de ha így tesszük, garantáltan visszakapjuk, amit befektettünk.

Zeneajánló

Ebből sem lesz rendszer, de néhány nappal az olvasást követően hirtelen támadt kíváncsiságtól vezérelve meghallgattam az új Lily Allen albumot, és aligha passzolhatna zene jobban a könyv témájához… úgyhogy miközben pötyögtök nekem egy ajándék-kommentet a poszt alatt, hallgassátok meg mondjuk a Tennist, Madeline-t vagy a Nonmonogamummy-t.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Lily Gold: Francia négyes

„– Hagyd már békén! Rossz estéje volt – mondom, miután lejjebb veszem a hőt a főzőlapon. – Próbálta megrakatni magát egy pasassal,csakhogy a fickó kimászott a mosdó ablakán, aztán leereszkedett az ereszcsatornán, csak hogy megszabaduljon tőle.”

Eredeti cím: Faking with Benefits
Oldalszám: 496
Megjelenés: 2025
Kiadó: Animus

„Layla Thompson vagyok, huszonnyolc éves. Van egy saját ruházati cégem. Még soha nem volt pasim. Harmincéves koromig szeretnék legalább egy párkapcsolatot, ezért úgy döntöttem, meg kell osztanom a gondom ezzel a három lúzerrel, hátha profitálok a randitippjeikből.”

Layla már a gimiben megtervezte az életét: a húszas éveiben először is diplomát szerez, majd nyit egy webáruházat, amit aztán nemzetközivé bővít, végül férjhez megy. A lista első három pontját már gond nélkül kipipálta, az utolsó azonban kifog rajta. Hiába jár randizni, nem sikerül eljutnia addig a bizonyos szédítő és sokat ígérő első csókig.

Kész szerencse, hogy évek óta jóban van a szemközti lakásban élő három sráccal, akik történetesen a Három szingli pasas elnevezésű párkapcsolati podcastot vezetik. A harmincas éveiben járó Zach, a volt rögbijátékos; Josh, a podcast megálmodója és Luke, a negyvenes tanár nem is különbözhetnének jobban egymástól, egyvalamiben azonban egyetértenek: segíteni szeretnének a barátjuknak, Laylának. Miután pedig a legutóbbi randipartnere egy éttermi mosdó ablakán át menekül el a lánytól, megállapodást kötnek. Hat hét alatt megtanítják a flörtölés mesterfogásaira, mert nagyon úgy tűnik, hogy a munkájában sikeres és látszólag sérthetetlenül magabiztos Layla tökéletesen elveszett, ha romantikáról van szó. A szívességért cserébe viszont, hogy új hallgatókat szerezzenek, a lány elvállalja, hogy beszámol a podcast adásaiban a kamurandikról a három férfival.

A szerelmi leckék során Layla mind többet és többet tud meg arról, hogy milyen fájdalmak és kétségek rejtőznek a három szingli pasas múltjában, miközben azt veszi észre, hogy ő maga is egyre kevésbé fél feltárni saját sebezhetőségét – és legfőképpen: a fantáziáit. Korábban mindig egyetlen érzékeny és tökéletes férfira vágyott az életében és az ágyában is… de vajon lehetne akár három is?

Ez a történet pikáns jeleneteket tartalmaz, és számos érzékeny témát érint. Kizárólag felnőtt olvasóink számára ajánljuk.

Rögtön a közepébe csapok, végtére is, magam is ebben az elbánásban részesültem: régen csapott már így pofán egy első oldal. Egy első fejezet. Na jó, rég csapott már így pofán bármiféle összefüggő szöveg, pedig az AI korát éljük, és tényleg azt hittem, minden létező szar a szemem elé került már. És nem. Még mindig léteznek újabb mélységek. Szóval visszakanyarodva, nem hittem, hogy létezik ilyen agresszíven kiábrándító első oldal, sem ilyen csapnivaló első benyomás egy elvileg szerethetőnek és „relatable-nek” szánt karakterről.

Főszereplőnk a karrierjében szárnyaló, életét pontokba és alpontokba szedett lista szerint élő Layla, aki – idézem – nem tudja, mi vele a baj. Én tudom. Nyitóképünk egy sokadik első találka, elég „durr a közepébe” alapon gördítve be a regény egyik központi problémáját, nevezetesen, hogy a lányka kórosan rezisztens a második randikra. Pár percig meghagytam a gondolatot, hátha az írónő szatírának szánta ennek a tálalását, de sajnos egyre biztosabb lettem benne, hogy véresen komolyan gondolja… Layla nem teketóriázott, az első max. két oldalon – illetve a randi kábé első két percében – szárazon bevágta a közös családi élet dildóját, de tövig. Rezzenéstelen arc, akkurátusan felcsapott csatos mappa, nagylevegő, aztán: „30 évesen akarok megesküdni, aztán jöhetne az első gyerek, mert 35 éves koromig meg akarok lenni hárommal. Te mennyi gyereket akarsz? Kinézted már az idősek otthonát ahova mehetnénk? A helyi temetőben legyen a sírhelyünk vagy a fővárosban?”.  Túlzok, nyilván, de annyira mégsem. Ne értsetek félre, az életcélok és értékek tisztázását az időhúzás elkerülése érdekében ésszerű húzásnak és abszolút szükségesnek tartom, de érdemes eldönteni párkeresés előtt, hogy társat keresel vagy üzleti partnert egy kötött idejű projekt végrehajtásához. 

Nem vagyok hülye, értem az üzenetet. Layla ilyen, rugalmatlan, rideg, csöppet kényszeres karakter, ami alapjaiban lehetetleníti el az ismerkedést, mondhatni csírájában fojtja el minden emberi kommunikáció potenciálját. De én nem tudok napirendre térni afelett, hogy mennyire nem veszi magát észre. Tudom, nem mindenki agyal, nem mindenki önreflektál a nap huszonnégy órájában, de ha valami ennyire alapjaiban elbassza az életed egy területét, akkor azért… elgondolkodsz, nem? Layla viszont őszintén, ártatlanul – és lefogadom, hogy öntudatlanul – butává lett írva. Egysíkúan együgyű; a szőke, nagymellű fehérneműmodellek legostobább sztereotípiájának és a lány a szomszédból trope-nak a torz szerelemgyereke: akiből sugárzik az erotika, aki úgy néz ki mint egy kicseszett pornósztár, akinek tele a félmeztelen képeivel az instagram, de természetesen fogalma sincs róla, hogy tetszik a férfiaknak, hiszen még azt sem tudja, hogy kell csókolózni. „Jajj, én olyan béna vagyok a randizásban”, „Én nem is tudok csókolózni, meg az olyan unalmas” – minden sor egy kellemetlen, vinnyogó hang a fejemben egy olyan fruska szájából, aki hatásszünetet tart minden mondat után, hogy legyen alkalma egy férfinak megcáfolni, és biztosítani őt róla, milyen csodálatos. Fuj.

Az pedig csak egy újabb szög a koherens karakteralkotás koporsójában, hogy a fejezetekben megismert suta-buta Layla és a podcast epizódokban előadott flirty, harsány csaj köszönőviszonyban sincsenek egymással, ennek a mértéke pedig messze túllépi az emberi sokszínűség szemléltetését, és puszta hiteltelenségként hat. A srácokra meg már nem is tudom mit mondjak azon túl, hogy lehettek volna egy, vagy akár tizenhárom férfi is, olyannyira nem került a lapokra fikarcnyi személyiség sem, hogy nem lenne jelentősége. Mind kaptak valami adatbankból lekért A/4-es háttérsztorit, ezen túl pont annyi ügyködés zajlott karakterizálás jelige alatt, mint mikor anya-apa a hármasikrekre más színű zoknikat ad, hogy ne keverje őket össze. Oké, szóval Josh az, aki epedezik, Luke a moralizálós vadállat, Zack meg az, amelyik minden mondatot egy idegtudomány által nem jóváhagyott becézéssel zár. Amitől falnak megyek, de tényleg.

És ha már felhúztam a háttérsztorik vetítővásznát… akkor íme, itt van hozzá a prezentációm, aminek a címe: A trauma NEM egy izgi adalékanyag. Látom én az írói víziót: a sanyarú múlt ritkán okoz csalódást, ha mély és lélekkel teli karakterek építése a cél, így nyilván adta magát az ötlet, hogy mindenki kapja meg a maga falatkáját az élet szaros szendvicséből; szegénység, bullying, slutshaming, halál, komplikált gyász… Nekem pedig elemi szinten és a lehető legrosszabb értelemben baszogatja minden még élő idegvégződésemet az, ahogy mindezt tálalni sikerült. „Hmm, olyan se íze, se bűze ez az egész, szórjunk bele még egy kis vegetát és jóleszazúgy”. Egy kis fűszer, egy kis spice, néhány százforintos díszítőelem, amit Lily Gold úgy aggatott a karakterekre, mint kiégett fényfüzért egy csoffadt kis karácsonyfára. Olyan témákról van szó, amelyek komplexek és valóságosak, olyanok, amiknek meg kell ágyazni és teret kell teremteni… helyette tessék, kaptunk egy-egy megható mesedélutánt tanmesével és életidegenül egysíkú reflexiókkal („sok szarságon mentem keresztül, emiatt lettem ilyen”) kísérve. Komplikációkért való kamaszos lelkesedés és kórosan alulfejlett lélektani érzékenység – ennyi a recept.

Aztán ott van még a poliamoria is, amely amellett, hogy a könyv abszolút központi eleme, egyúttal a felvonultatott komolyabb témák sorát is erősítené… ha az írást jogsihoz kötnék, és Lily Gold nem illegálisan száguldozna. Kiskorúként. Szembeforgalomban. Szóval lenne a témában potenciál, érdekes és továbbra is erősen tabusított kapcsolati felállás ez, aminek a reprezentálásában szerintem kellene legyen felelősség, de természetesen itt sikerült – szó szerint – annyival leírni, hogy „sokkal könnyebb, mint hinnéd”. Amúgy nem kell tapasztalati szakértőnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen mekkora faszság ez, de mindegy is.

Kapunk tehát traumatikus eseményeket félvállról odavetve, kapunk egy alternatív kapcsolati dinamikát bármiféle megfontolás és komplexitásra törekvés nélkül, az abszolút végső tőrdöfést viszont a szerző nagy odaadással osztogatott, füveskönyveket megszégyenítő életbölcsességei vitték be nálam. Minden „olyan társadalomban élünk, ami…” kezdetű mesterkélt duma, a közhelyes, tankönyvi szósaláták… olyan szárazak és üresek, hogy még edukatív céllal sem hagynám őket felhasználni, nemhogy egy regénybe illesztve. Hiába helytállóak tartalmilag. Teljesen kivetnek a történetből.

De tudjátok, milyen ez… a legócskább ponyvákat olvasva is hajlamos megmaradni egy pislákoló kis reménysugár, hogy hátha legalább a szexi faktor teszi majd a dolgát, ha már a történet többi része bűzlik, mint a szemétégető… de nem ébredtünk ekkora szerencsére. Helyette kész cringe-fesztivál vette kezdetét, ahol a fő fellépő Zack csuklyásizmának és Layla nyelvének parádés kollaborációja. A négyükből alkotott erotikus gubanc megfejthetetlen anatómiai anomália, ahol a testrészek inadekvátan hajlanak, a ruhadarabok pedig fordított időrendben gombolódnak ki és nyílnak szét. Layla másnap reggeli retrospektív, leíró élménybeszámolóival foglyokat lehetne pszichológiailag terrorizálni. „Szívogatom az ádámcsutkáját”, „Beleharapok a csuklyásizmába”, „Josh ütőerét nyalogatom”… mi a frász vagy, vámpír? És mindezt természetesen feltartózhatatlan pucsítás közben viszi végbe a kisasszony, amit köszönjünk a fordítónak, aki oly lelkesedéssel használja a szót, mint egy óvodás az első megtanult káromkodását. 

Mit mondhatnék zárásul? A Francia négyes fájdalmasan infantilis kompozíció: teljes lélektani analfabétizmus, kamaszos csapongás és felszínesség, életidegen párbeszédek, felnőttesdit játszó gyermeteg karakterek, kínos fordítás és még kínosabb szex mértéktelenül elegyített főzete tette a regényt teljesen élvezhetetlenné. Nem kínzom magam azzal, hogy egyáltalán megpróbáljam bárkinek ajánlani.

Idézetek

„Igen, kint van a fenekem, de kit érdekel? Ez a közösségi média. Másról sem szól az internet, csak a fenékről és a kajáról.”

***

„– Soha nem próbálsz ki semmi újat? – kérdezi Luke, miközben alaposan végigmér.

Kínosan fészkelődöm.

– Ha nem muszáj, nem. Vagy jó néhány hónapig titokban tanulom, hogy ne legyek zavarba ejtően béna benne.”

Borító: 5/2

Pont annyira tizenkettő egy tucat, mint az úgynevezett történet: bár csúnyának nem csúnya, annyira jellegtelen, hogy teljesen elvész a húszmillió hasonlóan pasztell, chicklites fedél között, mindemellett pedig a karakterek számának helyes ábrázolását leszámítva érintőlegesen sem közöl semmit, de tényleg semmit a regényről. Még a rajzolt alakok hajszíne sem stimmel, csak úgy ott vannak, de hogy minek… talány.

Értékelés: 5/1

A fáradt gőz és cenzúrázatlan őszinteség szól belőlem, de ezt akkor is muszáj: egy dolog úgy írni, mint egy bővítendő szókinccsel rendelkező, túlfűtött, ugyanakkor anatómiailag jócskán alulképzett 15 éves wattpad-szökevény… de az már nagyon next level, hogy mindez átfusson egy szerkesztőn, lektoron, korrektoron, és még ezek után is oda kerüljön az olvasók csupasz ártatlan szemei elé. A fordító munkája pedig már igazán csak cseresznye a habostorta tetején, mert ilyen kendőzetlen bátorsággal használni a „pucsít” szót minden második oldalon szinte már művészet.

Őszintén, annyi a problémám, hogy az néhány mondatban konkrétan összefoglalhatatlan. A főszereplő még viccnek is csapnivaló; Zacket, Josht és Luke-ot egyedül egy exfeleség, egy hősszerelmes pillantás és egy gyűrű választotta el attól, hogy egy karakterré olvadjanak; a történetbe erőltetett mélység – tálalásánál fogva – egy kanál víznél is felszínesebb lett; a párbeszédek az életszerűtlenség teljesen új dimenzióit nyitották meg; a pikáns jelenetek meg egész egyszerűen a nevetségesség határait feszegették… hogy nyalnám az ádámcsutkáját annak az okosnak, aki mindezt kitalálta. Vesszek meg, ha valaha megértem ennek a könyvnek a létjogosultságát. Szóljatok, ha ti megtaláltátok.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!