Lily Gold: Francia négyes

„– Hagyd már békén! Rossz estéje volt – mondom, miután lejjebb veszem a hőt a főzőlapon. – Próbálta megrakatni magát egy pasassal,csakhogy a fickó kimászott a mosdó ablakán, aztán leereszkedett az ereszcsatornán, csak hogy megszabaduljon tőle.”

Eredeti cím: Faking with Benefits
Oldalszám: 496
Megjelenés: 2025
Kiadó: Animus

„Layla Thompson vagyok, huszonnyolc éves. Van egy saját ruházati cégem. Még soha nem volt pasim. Harmincéves koromig szeretnék legalább egy párkapcsolatot, ezért úgy döntöttem, meg kell osztanom a gondom ezzel a három lúzerrel, hátha profitálok a randitippjeikből.”

Layla már a gimiben megtervezte az életét: a húszas éveiben először is diplomát szerez, majd nyit egy webáruházat, amit aztán nemzetközivé bővít, végül férjhez megy. A lista első három pontját már gond nélkül kipipálta, az utolsó azonban kifog rajta. Hiába jár randizni, nem sikerül eljutnia addig a bizonyos szédítő és sokat ígérő első csókig.

Kész szerencse, hogy évek óta jóban van a szemközti lakásban élő három sráccal, akik történetesen a Három szingli pasas elnevezésű párkapcsolati podcastot vezetik. A harmincas éveiben járó Zach, a volt rögbijátékos; Josh, a podcast megálmodója és Luke, a negyvenes tanár nem is különbözhetnének jobban egymástól, egyvalamiben azonban egyetértenek: segíteni szeretnének a barátjuknak, Laylának. Miután pedig a legutóbbi randipartnere egy éttermi mosdó ablakán át menekül el a lánytól, megállapodást kötnek. Hat hét alatt megtanítják a flörtölés mesterfogásaira, mert nagyon úgy tűnik, hogy a munkájában sikeres és látszólag sérthetetlenül magabiztos Layla tökéletesen elveszett, ha romantikáról van szó. A szívességért cserébe viszont, hogy új hallgatókat szerezzenek, a lány elvállalja, hogy beszámol a podcast adásaiban a kamurandikról a három férfival.

A szerelmi leckék során Layla mind többet és többet tud meg arról, hogy milyen fájdalmak és kétségek rejtőznek a három szingli pasas múltjában, miközben azt veszi észre, hogy ő maga is egyre kevésbé fél feltárni saját sebezhetőségét – és legfőképpen: a fantáziáit. Korábban mindig egyetlen érzékeny és tökéletes férfira vágyott az életében és az ágyában is… de vajon lehetne akár három is?

Ez a történet pikáns jeleneteket tartalmaz, és számos érzékeny témát érint. Kizárólag felnőtt olvasóink számára ajánljuk.

Rögtön a közepébe csapok, végtére is, magam is ebben az elbánásban részesültem: régen csapott már így pofán egy első oldal. Egy első fejezet. Na jó, rég csapott már így pofán bármiféle összefüggő szöveg, pedig az AI korát éljük, és tényleg azt hittem, minden létező szar a szemem elé került már. És nem. Még mindig léteznek újabb mélységek. Szóval visszakanyarodva, nem hittem, hogy létezik ilyen agresszíven kiábrándító első oldal, sem ilyen csapnivaló első benyomás egy elvileg szerethetőnek és „relatable-nek” szánt karakterről.

Főszereplőnk a karrierjében szárnyaló, életét pontokba és alpontokba szedett lista szerint élő Layla, aki – idézem – nem tudja, mi vele a baj. Én tudom. Nyitóképünk egy sokadik első találka, elég „durr a közepébe” alapon gördítve be a regény egyik központi problémáját, nevezetesen, hogy a lányka kórosan rezisztens a második randikra. Pár percig meghagytam a gondolatot, hátha az írónő szatírának szánta ennek a tálalását, de sajnos egyre biztosabb lettem benne, hogy véresen komolyan gondolja… Layla nem teketóriázott, az első max. két oldalon – illetve a randi kábé első két percében – szárazon bevágta a közös családi élet dildóját, de tövig. Rezzenéstelen arc, akkurátusan felcsapott csatos mappa, nagylevegő, aztán: „30 évesen akarok megesküdni, aztán jöhetne az első gyerek, mert 35 éves koromig meg akarok lenni hárommal. Te mennyi gyereket akarsz? Kinézted már az idősek otthonát ahova mehetnénk? A helyi temetőben legyen a sírhelyünk vagy a fővárosban?”.  Túlzok, nyilván, de annyira mégsem. Ne értsetek félre, az életcélok és értékek tisztázását az időhúzás elkerülése érdekében ésszerű húzásnak és abszolút szükségesnek tartom, de érdemes eldönteni párkeresés előtt, hogy társat keresel vagy üzleti partnert egy kötött idejű projekt végrehajtásához. 

Nem vagyok hülye, értem az üzenetet. Layla ilyen, rugalmatlan, rideg, csöppet kényszeres karakter, ami alapjaiban lehetetleníti el az ismerkedést, mondhatni csírájában fojtja el minden emberi kommunikáció potenciálját. De én nem tudok napirendre térni afelett, hogy mennyire nem veszi magát észre. Tudom, nem mindenki agyal, nem mindenki önreflektál a nap huszonnégy órájában, de ha valami ennyire alapjaiban elbassza az életed egy területét, akkor azért… elgondolkodsz, nem? Layla viszont őszintén, ártatlanul – és lefogadom, hogy öntudatlanul – butává lett írva. Egysíkúan együgyű; a szőke, nagymellű fehérneműmodellek legostobább sztereotípiájának és a lány a szomszédból trope-nak a torz szerelemgyereke: akiből sugárzik az erotika, aki úgy néz ki mint egy kicseszett pornósztár, akinek tele a félmeztelen képeivel az instagram, de természetesen fogalma sincs róla, hogy tetszik a férfiaknak, hiszen még azt sem tudja, hogy kell csókolózni. „Jajj, én olyan béna vagyok a randizásban”, „Én nem is tudok csókolózni, meg az olyan unalmas” – minden sor egy kellemetlen, vinnyogó hang a fejemben egy olyan fruska szájából, aki hatásszünetet tart minden mondat után, hogy legyen alkalma egy férfinak megcáfolni, és biztosítani őt róla, milyen csodálatos. Fuj.

Az pedig csak egy újabb szög a koherens karakteralkotás koporsójában, hogy a fejezetekben megismert suta-buta Layla és a podcast epizódokban előadott flirty, harsány csaj köszönőviszonyban sincsenek egymással, ennek a mértéke pedig messze túllépi az emberi sokszínűség szemléltetését, és puszta hiteltelenségként hat. A srácokra meg már nem is tudom mit mondjak azon túl, hogy lehettek volna egy, vagy akár tizenhárom férfi is, olyannyira nem került a lapokra fikarcnyi személyiség sem, hogy nem lenne jelentősége. Mind kaptak valami adatbankból lekért A/4-es háttérsztorit, ezen túl pont annyi ügyködés zajlott karakterizálás jelige alatt, mint mikor anya-apa a hármasikrekre más színű zoknikat ad, hogy ne keverje őket össze. Oké, szóval Josh az, aki epedezik, Luke a moralizálós vadállat, Zack meg az, amelyik minden mondatot egy idegtudomány által nem jóváhagyott becézéssel zár. Amitől falnak megyek, de tényleg.

És ha már felhúztam a háttérsztorik vetítővásznát… akkor íme, itt van hozzá a prezentációm, aminek a címe: A trauma NEM egy izgi adalékanyag. Látom én az írói víziót: a sanyarú múlt ritkán okoz csalódást, ha mély és lélekkel teli karakterek építése a cél, így nyilván adta magát az ötlet, hogy mindenki kapja meg a maga falatkáját az élet szaros szendvicséből; szegénység, bullying, slutshaming, halál, komplikált gyász… Nekem pedig elemi szinten és a lehető legrosszabb értelemben baszogatja minden még élő idegvégződésemet az, ahogy mindezt tálalni sikerült. „Hmm, olyan se íze, se bűze ez az egész, szórjunk bele még egy kis vegetát és jóleszazúgy”. Egy kis fűszer, egy kis spice, néhány százforintos díszítőelem, amit Lily Gold úgy aggatott a karakterekre, mint kiégett fényfüzért egy csoffadt kis karácsonyfára. Olyan témákról van szó, amelyek komplexek és valóságosak, olyanok, amiknek meg kell ágyazni és teret kell teremteni… helyette tessék, kaptunk egy-egy megható mesedélutánt tanmesével és életidegenül egysíkú reflexiókkal („sok szarságon mentem keresztül, emiatt lettem ilyen”) kísérve. Komplikációkért való kamaszos lelkesedés és kórosan alulfejlett lélektani érzékenység – ennyi a recept.

Aztán ott van még a poliamoria is, amely amellett, hogy a könyv abszolút központi eleme, egyúttal a felvonultatott komolyabb témák sorát is erősítené… ha az írást jogsihoz kötnék, és Lily Gold nem illegálisan száguldozna. Kiskorúként. Szembeforgalomban. Szóval lenne a témában potenciál, érdekes és továbbra is erősen tabusított kapcsolati felállás ez, aminek a reprezentálásában szerintem kellene legyen felelősség, de természetesen itt sikerült – szó szerint – annyival leírni, hogy „sokkal könnyebb, mint hinnéd”. Amúgy nem kell tapasztalati szakértőnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen mekkora faszság ez, de mindegy is.

Kapunk tehát traumatikus eseményeket félvállról odavetve, kapunk egy alternatív kapcsolati dinamikát bármiféle megfontolás és komplexitásra törekvés nélkül, az abszolút végső tőrdöfést viszont a szerző nagy odaadással osztogatott, füveskönyveket megszégyenítő életbölcsességei vitték be nálam. Minden „olyan társadalomban élünk, ami…” kezdetű mesterkélt duma, a közhelyes, tankönyvi szósaláták… olyan szárazak és üresek, hogy még edukatív céllal sem hagynám őket felhasználni, nemhogy egy regénybe illesztve. Hiába helytállóak tartalmilag. Teljesen kivetnek a történetből.

De tudjátok, milyen ez… a legócskább ponyvákat olvasva is hajlamos megmaradni egy pislákoló kis reménysugár, hogy hátha legalább a szexi faktor teszi majd a dolgát, ha már a történet többi része bűzlik, mint a szemétégető… de nem ébredtünk ekkora szerencsére. Helyette kész cringe-fesztivál vette kezdetét, ahol a fő fellépő Zack csuklyásizmának és Layla nyelvének parádés kollaborációja. A négyükből alkotott erotikus gubanc megfejthetetlen anatómiai anomália, ahol a testrészek inadekvátan hajlanak, a ruhadarabok pedig fordított időrendben gombolódnak ki és nyílnak szét. Layla másnap reggeli retrospektív, leíró élménybeszámolóival foglyokat lehetne pszichológiailag terrorizálni. „Szívogatom az ádámcsutkáját”, „Beleharapok a csuklyásizmába”, „Josh ütőerét nyalogatom”… mi a frász vagy, vámpír? És mindezt természetesen feltartózhatatlan pucsítás közben viszi végbe a kisasszony, amit köszönjünk a fordítónak, aki oly lelkesedéssel használja a szót, mint egy óvodás az első megtanult káromkodását. 

Mit mondhatnék zárásul? A Francia négyes fájdalmasan infantilis kompozíció: teljes lélektani analfabétizmus, kamaszos csapongás és felszínesség, életidegen párbeszédek, felnőttesdit játszó gyermeteg karakterek, kínos fordítás és még kínosabb szex mértéktelenül elegyített főzete tette a regényt teljesen élvezhetetlenné. Nem kínzom magam azzal, hogy egyáltalán megpróbáljam bárkinek ajánlani.

Idézetek

„Igen, kint van a fenekem, de kit érdekel? Ez a közösségi média. Másról sem szól az internet, csak a fenékről és a kajáról.”

***

„– Soha nem próbálsz ki semmi újat? – kérdezi Luke, miközben alaposan végigmér.

Kínosan fészkelődöm.

– Ha nem muszáj, nem. Vagy jó néhány hónapig titokban tanulom, hogy ne legyek zavarba ejtően béna benne.”

Borító: 5/2

Pont annyira tizenkettő egy tucat, mint az úgynevezett történet: bár csúnyának nem csúnya, annyira jellegtelen, hogy teljesen elvész a húszmillió hasonlóan pasztell, chicklites fedél között, mindemellett pedig a karakterek számának helyes ábrázolását leszámítva érintőlegesen sem közöl semmit, de tényleg semmit a regényről. Még a rajzolt alakok hajszíne sem stimmel, csak úgy ott vannak, de hogy minek… talány.

Értékelés: 5/1

A fáradt gőz és cenzúrázatlan őszinteség szól belőlem, de ezt akkor is muszáj: egy dolog úgy írni, mint egy bővítendő szókinccsel rendelkező, túlfűtött, ugyanakkor anatómiailag jócskán alulképzett 15 éves wattpad-szökevény… de az már nagyon next level, hogy mindez átfusson egy szerkesztőn, lektoron, korrektoron, és még ezek után is oda kerüljön az olvasók csupasz ártatlan szemei elé. A fordító munkája pedig már igazán csak cseresznye a habostorta tetején, mert ilyen kendőzetlen bátorsággal használni a „pucsít” szót minden második oldalon szinte már művészet.

Őszintén, annyi a problémám, hogy az néhány mondatban konkrétan összefoglalhatatlan. A főszereplő még viccnek is csapnivaló; Zacket, Josht és Luke-ot egyedül egy exfeleség, egy hősszerelmes pillantás és egy gyűrű választotta el attól, hogy egy karakterré olvadjanak; a történetbe erőltetett mélység – tálalásánál fogva – egy kanál víznél is felszínesebb lett; a párbeszédek az életszerűtlenség teljesen új dimenzióit nyitották meg; a pikáns jelenetek meg egész egyszerűen a nevetségesség határait feszegették… hogy nyalnám az ádámcsutkáját annak az okosnak, aki mindezt kitalálta. Vesszek meg, ha valaha megértem ennek a könyvnek a létjogosultságát. Szóljatok, ha ti megtaláltátok.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!