Lily Gold: Francia négyes

„– Hagyd már békén! Rossz estéje volt – mondom, miután lejjebb veszem a hőt a főzőlapon. – Próbálta megrakatni magát egy pasassal,csakhogy a fickó kimászott a mosdó ablakán, aztán leereszkedett az ereszcsatornán, csak hogy megszabaduljon tőle.”

Eredeti cím: Faking with Benefits
Oldalszám: 496
Megjelenés: 2025
Kiadó: Animus

„Layla Thompson vagyok, huszonnyolc éves. Van egy saját ruházati cégem. Még soha nem volt pasim. Harmincéves koromig szeretnék legalább egy párkapcsolatot, ezért úgy döntöttem, meg kell osztanom a gondom ezzel a három lúzerrel, hátha profitálok a randitippjeikből.”

Layla már a gimiben megtervezte az életét: a húszas éveiben először is diplomát szerez, majd nyit egy webáruházat, amit aztán nemzetközivé bővít, végül férjhez megy. A lista első három pontját már gond nélkül kipipálta, az utolsó azonban kifog rajta. Hiába jár randizni, nem sikerül eljutnia addig a bizonyos szédítő és sokat ígérő első csókig.

Kész szerencse, hogy évek óta jóban van a szemközti lakásban élő három sráccal, akik történetesen a Három szingli pasas elnevezésű párkapcsolati podcastot vezetik. A harmincas éveiben járó Zach, a volt rögbijátékos; Josh, a podcast megálmodója és Luke, a negyvenes tanár nem is különbözhetnének jobban egymástól, egyvalamiben azonban egyetértenek: segíteni szeretnének a barátjuknak, Laylának. Miután pedig a legutóbbi randipartnere egy éttermi mosdó ablakán át menekül el a lánytól, megállapodást kötnek. Hat hét alatt megtanítják a flörtölés mesterfogásaira, mert nagyon úgy tűnik, hogy a munkájában sikeres és látszólag sérthetetlenül magabiztos Layla tökéletesen elveszett, ha romantikáról van szó. A szívességért cserébe viszont, hogy új hallgatókat szerezzenek, a lány elvállalja, hogy beszámol a podcast adásaiban a kamurandikról a három férfival.

A szerelmi leckék során Layla mind többet és többet tud meg arról, hogy milyen fájdalmak és kétségek rejtőznek a három szingli pasas múltjában, miközben azt veszi észre, hogy ő maga is egyre kevésbé fél feltárni saját sebezhetőségét – és legfőképpen: a fantáziáit. Korábban mindig egyetlen érzékeny és tökéletes férfira vágyott az életében és az ágyában is… de vajon lehetne akár három is?

Ez a történet pikáns jeleneteket tartalmaz, és számos érzékeny témát érint. Kizárólag felnőtt olvasóink számára ajánljuk.

Rögtön a közepébe csapok, végtére is, magam is ebben az elbánásban részesültem: régen csapott már így pofán egy első oldal. Egy első fejezet. Na jó, rég csapott már így pofán bármiféle összefüggő szöveg, pedig az AI korát éljük, és tényleg azt hittem, minden létező szar a szemem elé került már. És nem. Még mindig léteznek újabb mélységek. Szóval visszakanyarodva, nem hittem, hogy létezik ilyen agresszíven kiábrándító első oldal, sem ilyen csapnivaló első benyomás egy elvileg szerethetőnek és „relatable-nek” szánt karakterről.

Főszereplőnk a karrierjében szárnyaló, életét pontokba és alpontokba szedett lista szerint élő Layla, aki – idézem – nem tudja, mi vele a baj. Én tudom. Nyitóképünk egy sokadik első találka, elég „durr a közepébe” alapon gördítve be a regény egyik központi problémáját, nevezetesen, hogy a lányka kórosan rezisztens a második randikra. Pár percig meghagytam a gondolatot, hátha az írónő szatírának szánta ennek a tálalását, de sajnos egyre biztosabb lettem benne, hogy véresen komolyan gondolja… Layla nem teketóriázott, az első max. két oldalon – illetve a randi kábé első két percében – szárazon bevágta a közös családi élet dildóját, de tövig. Rezzenéstelen arc, akkurátusan felcsapott csatos mappa, nagylevegő, aztán: „30 évesen akarok megesküdni, aztán jöhetne az első gyerek, mert 35 éves koromig meg akarok lenni hárommal. Te mennyi gyereket akarsz? Kinézted már az idősek otthonát ahova mehetnénk? A helyi temetőben legyen a sírhelyünk vagy a fővárosban?”.  Túlzok, nyilván, de annyira mégsem. Ne értsetek félre, az életcélok és értékek tisztázását az időhúzás elkerülése érdekében ésszerű húzásnak és abszolút szükségesnek tartom, de érdemes eldönteni párkeresés előtt, hogy társat keresel vagy üzleti partnert egy kötött idejű projekt végrehajtásához. 

Nem vagyok hülye, értem az üzenetet. Layla ilyen, rugalmatlan, rideg, csöppet kényszeres karakter, ami alapjaiban lehetetleníti el az ismerkedést, mondhatni csírájában fojtja el minden emberi kommunikáció potenciálját. De én nem tudok napirendre térni afelett, hogy mennyire nem veszi magát észre. Tudom, nem mindenki agyal, nem mindenki önreflektál a nap huszonnégy órájában, de ha valami ennyire alapjaiban elbassza az életed egy területét, akkor azért… elgondolkodsz, nem? Layla viszont őszintén, ártatlanul – és lefogadom, hogy öntudatlanul – butává lett írva. Egysíkúan együgyű; a szőke, nagymellű fehérneműmodellek legostobább sztereotípiájának és a lány a szomszédból trope-nak a torz szerelemgyereke: akiből sugárzik az erotika, aki úgy néz ki mint egy kicseszett pornósztár, akinek tele a félmeztelen képeivel az instagram, de természetesen fogalma sincs róla, hogy tetszik a férfiaknak, hiszen még azt sem tudja, hogy kell csókolózni. „Jajj, én olyan béna vagyok a randizásban”, „Én nem is tudok csókolózni, meg az olyan unalmas” – minden sor egy kellemetlen, vinnyogó hang a fejemben egy olyan fruska szájából, aki hatásszünetet tart minden mondat után, hogy legyen alkalma egy férfinak megcáfolni, és biztosítani őt róla, milyen csodálatos. Fuj.

Az pedig csak egy újabb szög a koherens karakteralkotás koporsójában, hogy a fejezetekben megismert suta-buta Layla és a podcast epizódokban előadott flirty, harsány csaj köszönőviszonyban sincsenek egymással, ennek a mértéke pedig messze túllépi az emberi sokszínűség szemléltetését, és puszta hiteltelenségként hat. A srácokra meg már nem is tudom mit mondjak azon túl, hogy lehettek volna egy, vagy akár tizenhárom férfi is, olyannyira nem került a lapokra fikarcnyi személyiség sem, hogy nem lenne jelentősége. Mind kaptak valami adatbankból lekért A/4-es háttérsztorit, ezen túl pont annyi ügyködés zajlott karakterizálás jelige alatt, mint mikor anya-apa a hármasikrekre más színű zoknikat ad, hogy ne keverje őket össze. Oké, szóval Josh az, aki epedezik, Luke a moralizálós vadállat, Zack meg az, amelyik minden mondatot egy idegtudomány által nem jóváhagyott becézéssel zár. Amitől falnak megyek, de tényleg.

És ha már felhúztam a háttérsztorik vetítővásznát… akkor íme, itt van hozzá a prezentációm, aminek a címe: A trauma NEM egy izgi adalékanyag. Látom én az írói víziót: a sanyarú múlt ritkán okoz csalódást, ha mély és lélekkel teli karakterek építése a cél, így nyilván adta magát az ötlet, hogy mindenki kapja meg a maga falatkáját az élet szaros szendvicséből; szegénység, bullying, slutshaming, halál, komplikált gyász… Nekem pedig elemi szinten és a lehető legrosszabb értelemben baszogatja minden még élő idegvégződésemet az, ahogy mindezt tálalni sikerült. „Hmm, olyan se íze, se bűze ez az egész, szórjunk bele még egy kis vegetát és jóleszazúgy”. Egy kis fűszer, egy kis spice, néhány százforintos díszítőelem, amit Lily Gold úgy aggatott a karakterekre, mint kiégett fényfüzért egy csoffadt kis karácsonyfára. Olyan témákról van szó, amelyek komplexek és valóságosak, olyanok, amiknek meg kell ágyazni és teret kell teremteni… helyette tessék, kaptunk egy-egy megható mesedélutánt tanmesével és életidegenül egysíkú reflexiókkal („sok szarságon mentem keresztül, emiatt lettem ilyen”) kísérve. Komplikációkért való kamaszos lelkesedés és kórosan alulfejlett lélektani érzékenység – ennyi a recept.

Aztán ott van még a poliamoria is, amely amellett, hogy a könyv abszolút központi eleme, egyúttal a felvonultatott komolyabb témák sorát is erősítené… ha az írást jogsihoz kötnék, és Lily Gold nem illegálisan száguldozna. Kiskorúként. Szembeforgalomban. Szóval lenne a témában potenciál, érdekes és továbbra is erősen tabusított kapcsolati felállás ez, aminek a reprezentálásában szerintem kellene legyen felelősség, de természetesen itt sikerült – szó szerint – annyival leírni, hogy „sokkal könnyebb, mint hinnéd”. Amúgy nem kell tapasztalati szakértőnek lenni ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen mekkora faszság ez, de mindegy is.

Kapunk tehát traumatikus eseményeket félvállról odavetve, kapunk egy alternatív kapcsolati dinamikát bármiféle megfontolás és komplexitásra törekvés nélkül, az abszolút végső tőrdöfést viszont a szerző nagy odaadással osztogatott, füveskönyveket megszégyenítő életbölcsességei vitték be nálam. Minden „olyan társadalomban élünk, ami…” kezdetű mesterkélt duma, a közhelyes, tankönyvi szósaláták… olyan szárazak és üresek, hogy még edukatív céllal sem hagynám őket felhasználni, nemhogy egy regénybe illesztve. Hiába helytállóak tartalmilag. Teljesen kivetnek a történetből.

De tudjátok, milyen ez… a legócskább ponyvákat olvasva is hajlamos megmaradni egy pislákoló kis reménysugár, hogy hátha legalább a szexi faktor teszi majd a dolgát, ha már a történet többi része bűzlik, mint a szemétégető… de nem ébredtünk ekkora szerencsére. Helyette kész cringe-fesztivál vette kezdetét, ahol a fő fellépő Zack csuklyásizmának és Layla nyelvének parádés kollaborációja. A négyükből alkotott erotikus gubanc megfejthetetlen anatómiai anomália, ahol a testrészek inadekvátan hajlanak, a ruhadarabok pedig fordított időrendben gombolódnak ki és nyílnak szét. Layla másnap reggeli retrospektív, leíró élménybeszámolóival foglyokat lehetne pszichológiailag terrorizálni. „Szívogatom az ádámcsutkáját”, „Beleharapok a csuklyásizmába”, „Josh ütőerét nyalogatom”… mi a frász vagy, vámpír? És mindezt természetesen feltartózhatatlan pucsítás közben viszi végbe a kisasszony, amit köszönjünk a fordítónak, aki oly lelkesedéssel használja a szót, mint egy óvodás az első megtanult káromkodását. 

Mit mondhatnék zárásul? A Francia négyes fájdalmasan infantilis kompozíció: teljes lélektani analfabétizmus, kamaszos csapongás és felszínesség, életidegen párbeszédek, felnőttesdit játszó gyermeteg karakterek, kínos fordítás és még kínosabb szex mértéktelenül elegyített főzete tette a regényt teljesen élvezhetetlenné. Nem kínzom magam azzal, hogy egyáltalán megpróbáljam bárkinek ajánlani.

Idézetek

„Igen, kint van a fenekem, de kit érdekel? Ez a közösségi média. Másról sem szól az internet, csak a fenékről és a kajáról.”

***

„– Soha nem próbálsz ki semmi újat? – kérdezi Luke, miközben alaposan végigmér.

Kínosan fészkelődöm.

– Ha nem muszáj, nem. Vagy jó néhány hónapig titokban tanulom, hogy ne legyek zavarba ejtően béna benne.”

Borító: 5/2

Pont annyira tizenkettő egy tucat, mint az úgynevezett történet: bár csúnyának nem csúnya, annyira jellegtelen, hogy teljesen elvész a húszmillió hasonlóan pasztell, chicklites fedél között, mindemellett pedig a karakterek számának helyes ábrázolását leszámítva érintőlegesen sem közöl semmit, de tényleg semmit a regényről. Még a rajzolt alakok hajszíne sem stimmel, csak úgy ott vannak, de hogy minek… talány.

Értékelés: 5/1

A fáradt gőz és cenzúrázatlan őszinteség szól belőlem, de ezt akkor is muszáj: egy dolog úgy írni, mint egy bővítendő szókinccsel rendelkező, túlfűtött, ugyanakkor anatómiailag jócskán alulképzett 15 éves wattpad-szökevény… de az már nagyon next level, hogy mindez átfusson egy szerkesztőn, lektoron, korrektoron, és még ezek után is oda kerüljön az olvasók csupasz ártatlan szemei elé. A fordító munkája pedig már igazán csak cseresznye a habostorta tetején, mert ilyen kendőzetlen bátorsággal használni a „pucsít” szót minden második oldalon szinte már művészet.

Őszintén, annyi a problémám, hogy az néhány mondatban konkrétan összefoglalhatatlan. A főszereplő még viccnek is csapnivaló; Zacket, Josht és Luke-ot egyedül egy exfeleség, egy hősszerelmes pillantás és egy gyűrű választotta el attól, hogy egy karakterré olvadjanak; a történetbe erőltetett mélység – tálalásánál fogva – egy kanál víznél is felszínesebb lett; a párbeszédek az életszerűtlenség teljesen új dimenzióit nyitották meg; a pikáns jelenetek meg egész egyszerűen a nevetségesség határait feszegették… hogy nyalnám az ádámcsutkáját annak az okosnak, aki mindezt kitalálta. Vesszek meg, ha valaha megértem ennek a könyvnek a létjogosultságát. Szóljatok, ha ti megtaláltátok.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Katy Hays: Viperák

„A pénz meglepő hatékonysággal szigeteli el az embert a félelemtől.”

Eredeti cím: The Vipers
Oldalszám: 368
Megjelenés: 2025
Kiadó: XXI. Század

Capri szigetén, a szikrázó napsütésben bármi lehet délibáb. Egy valami azonban kétségtelen: Nincs halálosabb, mint ha egy család ráébred, hogy mindent elveszíthet.

Sarah Lingate, a drámaíró harminc éve vesztette életét. Az egész világot megrázta a hír, amikor holtan találták egy fényűző, hófehér villa közelében. A Lingate család azóta is úgy tartja, hogy tragikus baleset történt azon az éjszakán. Bizonyságul minden júliusban Caprira utaznak.

Ebben az évben Helen Lingate-nek, a családi vagyon egyetlen örökösének van egy terve. Az apja Helen minden lépését figyeli, a nő ezért a család asszisztensének, Lorna Morenónak segítségét kéri, hogy egérutat nyerjen. Kívülről egység látszatát keltik, zárt ajtók mögött azonban forrnak az indulatok a családban. Amikor megérkeznek a villához, ajándék várja őket, nem lehet tudni, ki hagyta ott: a nyakék, amit Sarah viselt a halála éjjelén.

A rendőrség újra nyomozni kezd, és a családtagok egymás ellen fordulnak. Elkerülhetetlen, hogy felszínre kerüljön a régi titok – lehet, hogy egyikük se hagyja el élve a szigetet?

Szikrázó napsütés, sikátoros olasz utcácskák, tengerparti villák, tömör aranyékszerek, kék-fehér selyemkendők, szétcsapott koponyákra száradó vér… a tökéletes nyári életkép összetevői – leszámítva persze az utolsó pontot, meg a Viperák esetében talán az összes többit is. Katy Hays friss megjelenésű krimijében Capri atmoszférikus világa hív minket fejest ugrani az ambivalencia tengerébe: az ideális nyaralás díszlete mögött ugyanis egy toxikus, titkokkal, bűnökkel és szövevényes bábjátékkal egybetartott család legsötétebb napjait követhetjük nyomon. Két legfontosabb jellemzőjük: mocskosul gazdagok, és mindig – mindig – ők írják a narratívát. Kérdés, hogy éppen melyikük…

Aki követ itt egy ideje, az már tudhatja, mennyire ritkaságszámba megy, hogy én krimit vegyek a kezembe, nem is véletlenül – ezúttal mégis hagytam magam elragadni a kiemelt marketing, a csodagyönyörű borító, meg az ígéretes fülszöveg által. Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet, komolyan. És egy részem szereti is – megfogott az alaptörténet, a Tőrbe ejtve szintjét verdeső bonyodalom, a temérdek pénzhez tapadó lemoshatatlan gyarlóság megjelenítése, na meg a példátlan szépségű – és érzékletes leírásoknak köszönhetően tökéletesen elképzelhető – helyszín is. Mit meg nem adtam volna, ha mindezt egy tál nachossal és vizezett gépi kólával fogyaszthatom a mozi egy középső üléséről… ennek híján viszont kénytelen vagyok előhúzni kritikáim takaros kis listáját, amit olvasás közben körmöltem.

A legnagyobb ick számomra talán az, hogy a Viperák ugyan számtalan négyzetet kipipál az objektíve jó könyvek checklistjén – elvégre igényesen megírt, kerek, aprólékosan kidolgozott, bővelkedik fordulatokban, stb. – a végén mégsem ad jó élményt. Számomra egyszerűen nem élvezhető, mert hiába fest jól a sztori papíron, egy féloldalas szinopszisba sűrítve, a tálalása darabos, szétesett… egyszerűen kivet magából. Végsősoron teljesen mindegy, mennyit rejt a történet maga – a lényeg az, hogyan tudja a szerző átadni mindazt, és nem veti a legjobb fényt erre a képességére, ha az elsőnek eszembe ötlő szavak a „kusza”, „zavaros” és „lassssúúúú”.

Az idősíkok és nézőpontok közti váltogatás ideális esetben – és ideális mennyiségben… – izgalmassá tenné és megpörgetné az olvasmányélményt, itt azonban inkább fragmentálttá és célját vesztetté vált hatására a történetvezetés, egyszerűen elveszett a lényeg. De ami ennél is inkább zavart, az az állandó érzelmi-figyelmi hullámvasút, amivel az írónő operált: hiányzott a klasszikusabb, fokozatosan építkező cselekményív, az izgalom, kérdések és kíváncsiság jól időzített élénkítése. Az alapvetően lassú, vontatott jellegéhez egyáltalán nem illő kapkodás jellemezte a regényt: egy kis ooh és ahh, aztán whoaa, boom, SURPRISE MOTHERF*CKER, aztán ugyanez még nyolcszor, ezek között pedig nyögvenyelős próbálkozás a sztori életben tartására – hiába. Filmen talán még működhetett is volna ez a technika, de irodalmi téren ez nem emberi figyelemhez méltó – kitikkasztja az érdeklődést. Mire elértem az utolsó traktus grand fináléjához, már csak arra tudtam gondolni, „jézusom, ezek az utolsó oldalak… nem volt még elég?” – hiába értek meglepetések, addigra képtelen voltam már többet befogadni. Én mondom, hogy kb. 15 oldal alatt ugyanazt a történetet vagy négyszer sikerült átírni egy-egy újabb apró záradékkal. Talán én vagyok a kevésbé ingerkereső olvasó és ez a probléma, sőt, ez biztos belejátszik, de kitartanék amellett is, hogy ez a struktúra nem volt kellően átgondolt.  

Ami a karaktereket illeti, alapvetően mind megkapják a maga idejüket, mégis azt érzem, üres szavak övezik őket, kétdimenziósan, egy-két központi jellemző mentén megalkotott figurák, akik nélkülöznek bármiféle mélységet. Nem láttam őket életre kelni és kimászni a lapok közül. Egyikük sem különösebben jó ember – de ez nem is baj. A bemutatott világ nem szül jó lelkeket, a leggazdagabbak közt a leggyengébb láncszem is túl kényelmes életet él ahhoz, hogy lemondjon az opportunizmus előnyeiről. Mindenki a legnagyobb hullámot hajtja, biztonságra, gazdagságra, nyugalomra és jó névre törekednek, de mindenekelőtt a túlélésre, ami nem annyira garantált ha az ember ilyen közegbe keveredik. Szóval pozitív alakot – szerintem a főszereplőt is beleértve – nem igazán lehet itt találni. Senki sem bízik senkiben – jól teszik –, senkiben sem lehet megbízni – okkal –, mindenkinek van pár csontváz a szekrényében és titok a kulcsra zárt ajkai mögött, meg persze egy kurvanagy dollárjel a szeme helyén, mert akárhogy törekedjen is egy-egy karakter morális fölényre a többiek fölött, igazából ez az, ami valamennyiüket mozgatja: a pénz. Mindegy, emiatt én nem is panaszkodok, hiszen egy krimiben nem azt keresem, kibe vethetem a bizalmam és szimpátiám, azt viszont kitartóan felrovom, amiért a szereplők nagy része még a rosszemberkedést sem tudta igazán élő-lélegző módon véghezvinni. De legyen ez csak egy halvány strigula a kritikáim sorában. 

Összességében azt kell mondjam, nem vagyok megelégedve Katy Hays munkájával. Tudom, részben és is bűnös vagyok amiért nem a megbízható lóra tettem, elvégre sem a műfaj, sem a történet, sem úgy általában a cselekményorientáció nem az én terepem könyvek terén, mégsem tudtam ellenállni a Viperák vonzásának. Ugyanakkor vetve egy pillantást a véleményekre, megnyugtató számomra látni, mennyiteknek okoztak fennakadást a regény ugyanazon aspektusai mint nekem: az építkezés vontatottsága, a karakterek sekélyes kidolgozása, a filmszerű szárazság… szóval maradnék abban, hogy a Viperákkal kölcsönös csalódást okoztunk egymásnak.

Jó szívvel nem is tudok ajánlgatásba kezdeni, esetleg csak irányt adó tanácsot adhatok: ha te is beadod a derekad a) a hypenak, b) a borítónak, akkor úgy készülj, hogy a kötelező pisiszüneten kívül ne kelljen megszakítsd az olvasást, különben elvesztél. Hosszú repülőút, órákhosszat strandon napozás, vagy bekuckózós novemberi szombat, mikor nincs más dolgod, mint a nyarat várni… aztán csak hajrá.

Idézetek

„Fiatalabb fejjel Sarah mindig is úgy gondolta, hogy ő az a típusú nő, aki lelép, ha rosszra fordulnak a dolgok. A valóság ennél jóval bonyolultabb volt. A házasságoknak saját lendületük van, amivel átbucskáznak az akadályokon, és észvesztő sebességgel robognak el a lehajtóutak mellett, mígnem évekkel később hirtelen az összes kijárat az ember háta mögött van. Az egész élete – a szeretett dolgai, a személyiségét meghatározó hivatása – már csak a visszapillantó tükörből látszik.”

***

„Az évek során megtanultam, hogy meglepően könnyen fel lehet dolgozni a mindennapos borzalmakat. Főképp, ha már fiatal korban elkezdődnek.”

***

„Ez a lényeg a gazdagok lopásában, náluk ez csupán bájos csíny. Legrosszabb esetben kényszer. Nem pedig bűntény. Csak akkor bűntény, ha én csinálom. A gazdagoknak több millió, sőt milliárd dollárt kell lopniuk ahhoz, hogy bűnténynek minősüljön a tettük. És még olyankor is mindenki elintézi a dolgot egy vállrándítással […]”

Borító: 5/5

Egyszerűen megveteti magát – mondom ezt úgy, mintha nem ajándékba kaptam volna, de értitek. A XXI. Század híres az igényes kiadványairól, de ezúttal még magukon is túltettek. A borító főszereplője egyértelműen a címadó vipera, ami rögtön magára is vonzza a figyelmet, de nem érdemelnek kevesebb figyelmet a mögötte megbúvó részletek sem, mint az indák szövevényes kanyargásának hangulatkeltő jellege, vagy a színekkel való játék. A fehér-kék kombináció tökéletesen hozza a helyszínhez illő tengerparti, mediterrán atmoszférát, a vörös, véres részletek pedig a szikrázó szépséghez tapadó romlottságot és sötétséget… így ha elég ideig nézem ezt az alkotást, az elsőre letaglózó szépségébe ágyazottan megjelenik a regény igazi arca is – ettől olyan tökéletes.

Értékelés: 5/2,5

Mit mondhatnék, Katy Hays rendkívüli elszántsággal próbált lépre csalni: a világ legízletesebb málnás-fehércsokis tortájának morzsáiként szórt az utamba ezer meg egy fordulatot és aha-pillanatot, mígnem a cukrászda pultjához érve rájöttem, már nem is kívánom az édeset. Ráuntam, telítődtem, hiába a tökéletes recept – és épp így rágtam magam keresztül a Viperák 360 oldalán is. 

Minden, amit tisztes távolból nézve mondhatok rá, pozitív: az alapötlet kiváló, a fordulatok nagyrészt mesteriek és váratlanok, a mediterrán atmoszféra páratlanul jól működik ezzel a mocskos, gazdagok által uralt világgal ötvözve… mindez lebilincselően működhetett volna. A mozivásznon. Egy standard 1 óra 45 perces filmként. Nem 360 oldalon. És az említett tisztes távolból közelebb lépve itt jön a problémacunami…

A karakterek egysíkúak; sokkal inkább a történet szereplői, mintsem konkrét figurák, akikkel történnek a dolgok. Az idősíkok és nézőpontok állandó váltogatása amilyen jó eszköz lehetne a titokzatosság függönyének finom lebegtetésére, annyira követhetetlenné és kuszává teszi egy ponton túl a mesélést. A struktúra hektikus, nincsen semmi íve: a történetvezetés lassú, akadozó, aztán rendszerint a sztori sűrűségében eszközölt hirtelen ugrással akar bepótolni 100 oldalnyi eseményt 20 oldal alatt. A cselekmény toporog, és közben mégis annyi apró meglepetés, pluszinformáció, felszínre kerülő hátsó szál és felfedett indíték záporozik, hogy mire elértem a tetőpontig, elhasználta minden figyelmem és érdeklődésem: ott álltam a drámai kiteljesedés kapujában, az utolsó kb. 40-50 oldal küszöbén… és annyit éreztem, hogy őszintén hidegen hagy. Kitikkadtam.

Nagyon akartam szeretni ezt a könyvet: a történet sokat ígért, az írásmódon látszik a rengeteg belefektetett munka, precizitás, a bemutatott szociális és földrajzi környezet egyaránt megkapóan és érzékletesen lett lefestve… mégsem éreztem az elégtételt. Ilyen a Viperák: túl sok és túl kevés egyszerre.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!