Never Let Me Go: Ernest Hemingway - Búcsú a fegyverektől

„Azt mondta, valójában már mindnyájunknak befellegzett, de amíg nem tudunk róla, addig nincs nagy baj. Mindkét félnek befellegzett. Hogy ne vegyük észre, az a fő probléma. Amelyik ország legutoljára jön rá, hogy befellegzett neki, az nyeri meg a háborút.”

Eredeti cím: A Farewell to Arms

Oldalszám: 336

Megjelenés: 2020 (1929)

Kiadó: XXI. Század

Ár: 4490 –

A huszadik századi amerikai próza klasszikusa számára a Búcsú a fegyverektől (1929) hozta meg az ismertséget és az elismertséget, majd hamarosan a világhírt is. Tömegsiker volt: a megjelenését követő négy hónap alatt nyolcvanezer példány kelt el az első amerikai kiadásból. Kétszer is megfilmesítették. 1934-ben magyar fordításban is megjelent. A Búcsú a fegyverektől „háborús regény”, egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a „régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni. Egyben erősen önéletrajzi és személyes élmény-hátterű: Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc évig tartott a szerelmük. Róla mintázta Catherine Barkley regénybeli alakját. (A borítófotón Agnes és Ernest szerepel.) Hemingway regénye a háború pátoszával és a hősiesség kultuszával való teljes és végleges szakítás. Mégpedig a szerelem jegyében: Frederic és Catherine szerelme és tragikusan rövid boldogsága a hit és a remény egyetlen ajándéka a létezés közönyös és könyörtelenül pusztító világában.

Évek óta visszatérő nagy bánatom és szégyenem volt, hogy bármennyire is tervezgettem, évek alatt sem jutottam el addig, hogy kezembe vegyem Hemingway bármely művét. Serettem volna ha az elhatározásom legalább egyszer tett követi, de szerintem épp olyan módon, mint ahogy a távirányítót is csak akkor találja meg az ember, mikor már nem keresi, úgy én is most jutottam el addig, hogy kiköszörüljem a műveltségem ezen csorbáját: most, hogy istenigazából jó ideje nem is gondoltam már rá. Ráadásul, ami azt illeti, mindig is Az öreg halász és a tengerrel szemeztem korábban, a Búcsú a fegyverekkel elég hirtelen ötlet volt – olyannyira, hogy a gyönyörű borító, a klasszikus név, valamint az elszántságom, hogy Hemingwayt olvassak szinte el is feledtették velem egy időre, hogy nem táplálok kitüntetett érdeklődést az első világháborús regények iránt… és most még enyhén fogalmaztam.

Ugyanakkor ez lenne egyben az első meglepetés, amit a Búcsú a fegyverektől okozott, méghozzá meglehetősen korán: nem csupán elfeledtette velem a preferenciáim, hanem egyenesen megszerettette velem a témát, amiről olvastam – még ha abszurd is ezt így leírnom, elvégre borzalmak sorozatát vonultatja fel a regény, hála a világháborús alaptémájának. Talán nem volt eddig sem titok, hogy nem én vagyok a legnagyobb történelemrajongó, ezért számomra különösen fontos szempont az, hogy ne kelljen újraélnem egy regény olvasása során azokat a gimis délutánjaimat, melyeket a száraz adatokból mixelt történelemkönyvem fölött görnyedtem végig (inkább csak magam elé meredve, mint tanulva). Hemingway klasszikusa ennek az egyszerű követelésemnek úgy éreztem maximálisan eleget is tett: a szerző gördülékenyen, olvasmányosan és nagyon őszintén festi az olvasó elé az első világháború retteneteit – ezt pedig nyilván azért tudja a lehető legéletközelibb módon tenni, mert maga is ott volt a harcokban, megtapasztalta mindazt, amiről aztán mesélni akart nekünk. Így elevenedett meg előttünk a fronton szolgáló fiatal fiúk bajtársiassága, egy háború alatt szövődő szerelem minden problematikája, valamint persze magának a háborúnak a légköre, a füst, a por, a veszély, a felrobbantott gránátok által szétszaggatott testrészek elborzasztó látványa, a katonai kórházak lakóinak hangjai. Hemingway a maga minimalista, lényegretörő stílusával bizony kegyetlenül egyenesen ír le olyan szörnyű dolgokat, melyek láttán a finom lelkű olvasó talán még össze is talál rezzenni – de a szerző, és az ő egyfajta kivetüléseként megjelenő főszereplő valósága így festett torzítás nélkül.

A háború, mint a regény egyik fő vezérfonala nyilvánvaló módon közvetlenül, a front, a katonai offenzívák bemutatása által is feldereng előttük nem egy alkalommal – azonban amit ennél fontosabbnak éreztem, és épp emiatt ki is emelnék, az a háború elmélkedés szintű megjelenése. Karaktereink a főszereplőktől kezdve egészen a csak egy-egy epizódban megjelenő katonákig gyakorta foglalnak állást a háború mellett, vagy méginkább ellen, egyféle kritikát fogalmazva meg ezáltal, s egyben tükrözve a nemzedék általános felfogását, melyből már nagyrészt kiveszett a dicsőség és győzelem hajszolása. Eszerint a cél egyedül a háború mielőbbi vége: hogy győzelem vagy vereség kíséri, az szinte mindegy is – elvégre az igazi rossz nem a bukás, hanem maga a vérontás. Ezt pedig magasabb szintek vezérlik, az egyén szintjére nem igazán jutnak el nagy ideák melyek motiválhatnák a katonákat. Szereplőink arra játszanak, hogy túléljék egyik napot a másik után, várják a borzalmak végét, és mikor éppen nem erről tanakodnak, akkor igyekeznek minél inkább kizárni tudatukból a háború gondolatát – ki-ki a maga elhárítási módjaival.

Vannak, akik az egyik legáltalánosabb mechanizmussal operálnak, tehát humorral kezelik helyzetüket – ilyen például a főszereplő legjobb barátja, s egyben bajtársa, Rinaldi –, vannak akik igyekeznek úgy kezelni a háborút, mint holmi futó záport, ami tönkretette a piknikjüket, amolyan „nem baj, majd holnap bepótoljuk” módon, úgy téve, mintha néhány lövés után az élet folyna tovább a megszokott kerékvágásban, s legfontosabbként kiemelném főszereplőnk, Frederic Henry módszerét, aki gyakorlatilag a szerelembe menekül.

Ezzel elérkeztünk a regény második fontosabb szálához a háború mellett, ez pedig Frederic és Miss Barkley kapcsolata, ami… mi tagadás, ad bőven gondolkodnivalót az olvasónak. Nekem legalábbis okozott töprengős perceket, meg egy némileg heves vitát is, ugyanis nehéz napirendre térnem afelett, amit a könyv szerelmi szálnak nevez. Talán mert nagyon nem volt egészséges. Nagyon nem volt egyenlő. Sőt, olykor még az is megkérdőjelezhető volt számomra, szerelem-e ez egyáltalán, az én szememben ugyanis az nem így fest – és egészséges emberek számára nem is szabad így fessen. Ami elsőre is szembetűnik – onnantól fogva pedig végigkísér –, az a fiatalhölgy teljes önfeladása: ahogy többször is fogalmaz, ő önmagát és párját egyazon személynek tekinti, nem szándékozik külön énként tekinteni magára, akaratát és tetteit, még érzéseit is hajlandó teljes egészében alávetni Mr. Henry-nek – magyarán betegesen dependens viselkedést mutat, olyat, amiről szó szerint rosszul esik olvasni. Ennek kiegészítéseként főszereplőnk maximálisan visszaél a kínálkozó helyzettel: Miss Barkley olyan, mint egy meleg napon olvadozó doboz gyurma, a férfi pedig tettrekész óvodásként ragadja meg, hogy kedvérevalóan formálja – elnyomja azt az oldalát, melyet nem kedvel, s azt erősíti meg, mely az ő kielégülését szolgálja. Gyönyörködik szépségében, de mintha egyetlen erényének ezt tartaná, emberi oldalával oly keveset foglalkozik, hogy szinte késztetést éreztem megsiratni Miss Catherine Barkley-t (noha tudom, saját viselkedésével szolgál rá erre a bánásmódra). Ha ki akarnék emelni a műből bármiféle negatívumot, legfeljebb ezt emlegethetném, ezt is azért főleg, mert abszolút nem tudok elfogadhatónak találni egy ennyire egészségtelen párkapcsolatot… és mégis, mikor le akarom írni, mennyire haragszom ennek a szálnak az erőltetéséért, megtorpanok egy pillanatra: mert az egész annyira értelmesen összeáll, mikor az ember továbbpillant a látszatnál.

Meglehet, Catherine és Frederic szerelme önmagában könnyedén kiüti a biztosítékot, belegondolva az egész csupán menekülés – elkeseredett kapcsolatkeresés a világgal, az emberekkel, szeretetéhség egy vészterhes időben, azon való igyekezet, hogy mindketten megfeledkezzenek a pokolról, amelyben élnek, s megtalálják azt a boldogságot, ami értelmet ad a napjaiknak, mikor lehet átlag ember már rég fel sem akarna kelni reggelente. A lány múltbéli tragédiája jó magyarázat viselkedésére és eszement kapaszkodására, a férfi pedig a háború kellős közepén joggal érezhetné, hogy napjai megszámlálhatók… talán jobban belegondolva mindkettejük joggal keresik a másikat, enyhítendő szenvedésüket. Ettől még nem lesz egészséges ami köztük van, de nézzük tisztán a dolgokat: a háború sem egészséges.

Összességében szólva, Hemingway bemutatkozása számomra több volt, mint megnyerő: a stílusa, mely leginkább az „egyszerű, de nagyszerű” frázisával írható le, azonnal közel került hozzám, intelligens humora úgyszintén. Bemutatta mit is tud, azáltal, hogy olyan témát is érdekessé, magával ragadóvá varázsolt számomra, mely iránt nem mutattam korábban érdeklődést. Kiválóan lépegetett oda-vissza tárgyilagosság, s szinte már pszichológiai érzékenységű gondolatmenetek közt, melyek valamennyi alkalommal hűen tükrözték az emberi lelkivilágot, reakcióinkat a nem mindennapi élethelyzetekre. Mindemellett pedig, mint egyik legfontosabb dolog, Hemingway képes volt mindvégig hiteles maradni, egész egyszerűen saját szerzői személyének hála, ugyanis ki tudna többet mondani az életről, mint egy ilyen ember: akiről sokmindent mondhatunk ugyan, de azt biztosan nem, hogy nem élte az életét a maximumon. Szívemből ajánlom ezt a klasszikust, mindenkinek, akinek eddig kimaradt az életéből, felteszem, life changing tett nekikezdeni Hemingway életművének.

Kedvenc idézetek:

„ - Ha az egyik fél kidől, és nem harcol tovább, azzal még nincs vége a háborúnak. Csak rosszabb lenne minden, ha nem harcolnánk tovább.

- Rosszabb már nem lehet – szólt közbe tisztelettudóan Passini. – Nincs rosszabb, mint a háború.”

***

„ - Sok olyan katonát ismerek, aki mindig ilyen volt. Nem azért lett ilyen, mert legyőztek minket.

- De ők már legyőzve vonultak be. Őket akkor verték meg, amikor ott kellett hagyniuk a falujukat, és bevonulni katonának. A paraszt abból meríti azt a nyugodt bölcsességét, hogy kezdettől fogva legyőzöttnek érzi magát.”

***

„Nézd, kutyus, itt a régi szájmosó poharad. Azóta őrzöm, hogy emlékeztessen rád.

- Hogy emlékeztessen a fogmosásra.

- Nem igaz. Nekem is van poharam. De a tiédről mindig eszembe jut az a reggel, amikor a fogkefével akartad lemosni a fogadról a Villa Rossát, és káromkodtál, és nyelted az aszpirineket, és elátkoztál minden szajhát. Valahányszor látom ezt a poharat, eszembe jut, hogy fogkefével akartad tisztára mosni a lelkiismeretedet.”

***

„Igaz persze, hogy az éjszaka nem ugyanaz, mint a nappal, mert éjszaka minden egészen más, és ami éjszaka történik, azt nappal nem is lehet megmagyarázni, mert nappali fényben nincs semmi értelme.”

***

„Ha valaki annyi bátorságot visz bele az életbe, hogy a világ nem is tudja megtörni, csak úgy, ha megöli: akkor bizony meg is öli. Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet. De akit megtörni nem bír, azt megöli a világ. Részrehajlás nélkül öli meg őket, a jókat, és a nemeseket és bátrakat egyformán. Aki pedig se nem ilyen, se nem olyan, az is biztos lehet benne, hogy az élet megöli, csak éppen nem olyan sürgősen.”

Borító: 5/5

Miután nekem a regénynek a XXI. Század Kiadó által újonnan indított életműsorozatban megjelent formájához volt szerencsém, elmondhatom, hogy nem csak a tartalom volt kifogástalan, de a külső megjelenés is: a dizájn rendkívül egyszerű, mégis hangsúlyos, csak úgy vonzza a szemet. Stabil, keménytáblás kötés, finom textúra, borítószínhez illeszkedő belső oldalak – mondjon bárki bármit ennek a fontosságáról… szerintem igenis hozzátesz valamit egy könyv igényes külleméhez – és így tovább… szó szerint el lettem csábítva mindezek által, így nem is kérdés, hogy a jövőben Az öreg halász és a tengert is ebben a kiadásban szeretném majd a polcomon tudni.

Pontozás: 5/4.5

Blogturné és nyereményjáték

Ernest Hemingway a huszadik század egyik legkiemelkedőbb amerikai írója volt, kalandos élete és minimalista stílusa nagy hatást gyakorolt az őt követő generációkra. Az öreg halász és a tengert követően a 21. Század Kiadó Hemingway-életműsorozata egy második kötettel bővül: ezúttal a szerző első világháborús tapasztalatai alapján íródott Búcsú a fegyverektőlt vehetik kézbe az olvasók. Tartsatok velünk, és vigyétek haza a kiadó által felajánlott nyereménykönyvet!

Hemingway életében fontos szerepet játszottak a nők is, ő maga négyszer házasodott. A nyereményjáték keretében most minden állomáson egy-egy olyan képet hozunk nektek, amin a szerző az egyik feleségével együtt látható. A feladatotok annyi lenne, hogy a Rafflecopter doboz megfelelő helyére beírjátok a képeken szereplő hölgyek neveit.

a Rafflecopter giveaway

Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.