Fredrik Backman - Hétköznapi szorongások


„Ez az egész egy bonyolult, valószerűtlen történet. Talán azért, mert a történetek általában nem arról szólnak, amire mi gondolunk. Ez például egyáltalán nem egy bankrablásról, egy lakásbemutatóról vagy egy túszdrámáról szól. Még az is lehet, hogy nem is idiótákról.”

Eredeti cím: Folk med ångest
Oldalszám: 376
Megjelenés: 2020
Kiadó: Animus
Ár: 3980 –

Szilveszter előtti nap egy svéd kisvárosban. Egy ingatlanügynök úgy véli, ez megfelelő időpont egy lakásbemutatóra, ám nagyobbat téved, mint azt elsőre gondolnánk. Egy kudarcot vallott bankrabló ugyanis menekülés közben beront az épületbe, és túszul ejti az összes érdeklődőt: két megkeseredett IKEA-függőt, egy mogorva bankigazgatót, egy szomorú nénit, egy terhes nőt a párjával, egy nyúlfejet viselő ismeretlent, no meg magát a túlbuzgó ingatlanost. A rendőrség körülveszi a házat, és ahogy telik az idő, a nyolc összezárt – és egyáltalán nem túszhoz méltóan viselkedő – idegen lassan összeismerkedik, és kiderül, hogy sokkal több a közös bennük, mint hitték volna. A rabló viszont két rossz lehetőség közül választhat: rendőrkézre adja magát, vagy ott marad a lakásban ezzel a sok lehetetlen, ingerült emberrel, akikre mindannyian hasonlítunk kissé…


A Hétköznapi szorongások narrátorának – üdvözüljük újra sorainkban Fredrik Backmant! – egyik legfontosabb visszatérő kihívása volt a regény során definiálni azt, miről is szól a történet, melyet elmesél. Számos újabb és újabb alternatívát felvetett, én közel négyszáz oldallal később mégis rá tudnék mutatni egyetlen szóval is a lényegre. A Hétköznapi szorongások ugyanis gyakorlatilag ugyanarról szól, mint Backman valamennyi könyve. Az életről.

Egyre gyakrabban futok bele értékelésekbe, melyekben azzal vádolják Backmant, hogy nem mond semmi újat: ugyanazok a karakterek mesélnek ismét ugyanazokról a dolgokról: a gyászról, halálról, depresszióról és szorongásról, gyerekekről, szülőségről, házasságról, öregedésről… de engem mindig kissé elszomorít mások efölött érzett unalma. Mert hát nem éppen ezekről érdemes mindig beszélnünk? A legtöbbje ezeknek az emberek életének kikerülhetetlenül elérkező pontja vagy időintervalluma, eseménye, felvetődő témája. Életünk során valamennyien elveszítünk személyeket, akik fontosak számunkra, olykor mélypontokra érünk, s biztosra merem venni, hogy előbb vagy utóbb, de valamennyien a kilátástalanságba tekintünk, legalább egyszer. Mások akár napi szinten is. Öregszünk, felnövünk. Szerelmesek leszünk, megházasodunk, vagy ha nem, akkor elmegyünk mások esküvőjére élni az ingyen fogyasztás lehetőségével, cserébe meghallgatjuk házas barátaink siránkozását, állást foglalunk egy válásban, s a jó példából okulva eldöntjük, hogy nem hagyjuk magunkat hasonló módon romlásba és nyomorba taszítani. Sokan szülővé is válunk, de ha nem, hát akkor mi vagyunk a gyerekei azoknak az embereknek, akik a mi szüleink – az is tud ugyanakkora kihívás lenni, nem lebecsülendő! Mindannyian elkésünk egyszer valahonnan, ahonnan nem kéne, elfelejtünk esernyőt vinni magunkkal egy olyan napon, mikor zuhogni fog, és elbotlunk egy rakás ismeretlen előtt az önnön ügyetlenségünk miatt. Legfőképp pedig mind megszületünk, élünk, meghalunk. Az egyszerű, hétköznapi dolgok jelentik a világot – s én úgy érzem, ezek nem évülhetnek el attól, hogy egyszer már olvastunk róluk. Alanyi joguk és kötelességük felbukkanni újra meg újra meg újra, hogy emlékeztetőül szolgáljanak azokra a dolgokra, amik igazán fontosak.

Backman Hétköznapi szorongások c. regényét olvasva természetesen nekem is feltűntek az efféle dolgok. Bár én még messze nem járok a közelében annak, hogy végigérjek a teljes Backman életművön, még így is elmondhatom, hogy ismerem már, hogyan szól a férfi a szülővé válásról, hogyan ír az öngyilkossági gondolatokról, miként ábrázolja az idős házasokat. De ez szerintem semmilyen ponton nem vonhat le értéket abból, ha ezt ismét megteszi. Különösen akkor, ha tekintettel vagyunk arra, hogy ezt változatos – úgy értem, változatosan abszurd – körülményekbe, történetekbe ágyazva teszi meg minden alkalommal.

Ezúttal egy lakásbemutatón megesett túszdráma tereli össze egymástól olyannyira eltérő, mégis ütős csapattá formálódó főszereplőinket – ez a nem mindennapi élethelyzet persze egyre csak kiemeli különbségeiket (s akár az ebből adódó konfliktusokat is), miközben a közbeiktatott visszaemlékezések, a karakterek közti esetenként mélyebb gondolatváltások épp az ellenkezőjére mutatna rá: hogy miként köti őket össze a mindannyiuk életét meghatározó szorongás – legyen az egészen hétköznapi, vagy traumatikus jellegű.

„Mert te is szoktál szorongani, előfordul, hogy olyan helyeken sérülsz meg, amelyeket még a röntgengép sem érzékel, és amelyeket még a szeretteidnek sem tudsz megmutatni. Lelkünk mélyén, az olyan emlékekben, amelyeket még saját magunk előtt is letagadunk, sokan tudjuk, hogy a különbség köztünk és a hídon álló férfi között kisebb, mint szeretnénk.”

És még ha a szorongás lenne az egyedüli, ami köteléket teremt ezek között az emberek között…! Azt kell mondjam, maga a teljes regény a kapcsolatokra helyezi a fókuszt, minden körítés mellett és alatt azt hangsúlyozva, miféle összeköttetésekbe kerülünk embertársainkkal, miféle hatást fejtünk ki a körülöttünk lévőkre, életekre, családokra, akár a világra is. Mindezt ráadásul gyakran úgy, hogy a leghalványabb fogalmunk sincs róla, és nélkülöz a tettünk mindenféle ezirányú szándékot, s én úgy érzem, ha le akarunk vonni valamiféle általános érvényű igazságot, tanulságot a műből, akkor ez kell az legyen. Hogy a megnyilvánulásaink következményekkel járnak másokra nézve. Egy-egy tett, szó, mozdulat képes célt adni valaki másnak, vagy akár megfosztani őt tőle; segíthet valakinek folytatni az életét, míg másnak talán megadja a végső lökést ahhoz, hogy ne akarja folytatni tovább. A szavaink sebeznek, gyógyítanak, rombolnak és építenek, lavinát indítanak el, falakat emelnek, elszakítanak, néha pedig épphogy összekötnek. De legtöbbször nem maradnak hatás nélkül, és Backman éppen ezt a láncreakciót ragadta meg ezúttal, ismét érzékenyen és aprólékosan. Nem sietett sehová ezzel a tanulsággal, megadta neki a kellő időt, hogy lassan és szájbarágás nélkül is felfedje magát az olvasók előtt, ami részemről egy hatalmas pluszpontja volt ennek az amúgy is kifogástalan műnek. 


Szereplőink egy öreg és egy fiatal házaspár, két rendőr, egy bankigazgató, egy ismeretlen, egy idős hölgy, egy pszichológus, egy alulöltözött, nyúlfejet viselő férfi és egy rabló… akiket bár ezerfélék, az elmondottak alapján mégis összekötnek komplexusaik, valamint bizonyos események mind a jelenben, mind a múltban. De még ha csupán csak ennyiről volna szó… Itt mindenképpen megemlíteném – szigorúan spoilermentesen, ezt a könyvet ugyanis határozottan így kell kezelni véleményem szerint – Backman rendkívül ravasz és precíz technikáját, amivel a karakterekről szóló információkat adagolja illetve tálalja az olvasói számára, ugyanis ebből adódott számomra a legtöbb meglepetés, minden „leesik az állam” pillanat a könyv során. Nem mondhatok erről túl sokat anélkül, hogy ne hintenék el olyan tudnivalókat, melyeket sokkal kellemesebb olvasás közben ismerni meg, de annyit megengedhetek magamnak, hogy kijelentsem: Fredrik Backmant méltán nevezhetnénk a „pókerarcú író”-nak. Nem ferdít és nem hazudik, de mesterien hallgat el részleteket akár a legapróbb szemrebbenés nélkül, különös szituációkat szülve ezzel. Szerintem akit sikerül meggyőznöm az értékeléssel, és a jövőben kézbe veszi a könyvet, netalán már olvasta is, az érti mire akarok ezzel utalni. Nagyon nehéz most nem taglalni ennél jobban az „ezt nem hiszem el!!” pillanatokat, így emiatti szenvedéseimet lerövidítendő csak annyit tanácsolnék: olvassátok el, és vegyétek észre magatok. Hajlandó vagyok személyesen garanciát vállalni rá, hogy a folyamat egy pillanatát sem fogjátok bánni.

Összességében azt kell mondjam, Backman hatalmasat alkotott ismét: olyan háromszázhetven oldalas hullámvasútra ültetett fel, ahonnan a legabszurdabb, legnevetségesebb szituációk érzelmi magaslatából zuhantam egyik pillanatról a másikra mély, pszichológiailag is érzékeny, mégis roppant emberi gondolatmenetek völgyeibe, hogy aztán végletesen oda nem illő, mégis tökéletesen időzített (ellentmondás, what is that) őrültségeken kaphassam valamelyik karaktert. A szerző stílusa mit sem változott az évek alatt: maradt továbbra is zseniális, hála az égnek. Tömör és érzékletes fogalmazásmóddal, a lehető legütősebb párhuzamokkal, és valami hihetetlenül képtelen hasonlatokkal, melyek akár a védjegyévé is válhatnának lassan. A történet finoman sodort magával, lassan bontakozott ki, időt hagyott rá, hogy a szerző szemüvegén át és a saját nézőpontomból (e kettőt amúgy szerencsére nem volt nehéz összeegyeztetnem) is elmerenghessek a felvetődött komolyabb témákon, mint az öngyilkosság, magány, a szülővé válás, bűntudat, amikor pedig éppen nem ezt tettem, gondoskodott róla, hogy legalább egy, de opcionálisan több karakter is csináljon valami ostobaságot, amin foghatom a fejem. Valóban, Backman nem rosszmájúságból jegyezte meg elsők között, hogy története idiótákról szól – szerencsére azonban a legszerethetőbb és legszórakoztatóbb vállalhatatlan idiótákról a világon. Vécén gubbasztó nyúlfejű alakokról, bemutatólime-ot majszoló nőkről, pocsék rendőrökről, szerencsétlen rablókról. Meg stockholmiakról. Főleg az említés szintjén mondjuk, de úgy nagyon is. Sokkal több ilyen könyvet kellene írni. Sokkal több ilyen könyvet kellene olvasni. 


Kedvenc idézetek:

(Megjegyzés: a példányom úgy fest belülről, mint amit beleejtettem egy vödörnyi kifolyatott sárga szövegkiemelőbe, nem győztem jelölgetni a számomra kedves, fontos, emlékezetes pillanatokat, idézeteket, sorokat, odalent azonban ennek csak szánalmasan kis töredékét olvashatjátok, mert ha kiidézem a teljes könyvet, akkor félő lecsap rám valami felsőbb könyves hatalom, és amúgy is, arra buzdítanék mindenkit, hogy adjon egy esélyt maga is a regénynek. Picit csaltam, az értékelés közbe beszúrt idézeteket innen, a kedvenc idézetek pontból csentem…)

„Azt mondják, az ember személyisége a tapasztalatainak összessége. De ez nem igaz, legalábbis nem teljesen, mert ha a múltunk lenne az, ami meghatároz bennünket, nem bírnánk együtt élni saját magunkkal. Meg kell győznünk magunkat, hogy többek vagyunk a tegnapi hibáinknál. Hogy a jövőbeli választásaink is mi vagyunk, a holnapok is mi vagyunk.”

***

„Azt gondolta, ezért kell kedvesnek lenni az emberekkel, még az idiótákkal is, mert sosem lehet tudni, milyen terhet cipelnek. Idővel rájött, hogy a lelke mélyén majdnem minden ember ugyanazokat a kérdéseket teszi fel magának: Ügyes vagyok? Büszkévé teszek valakit? Hasznos tagja vagyok a társadalomnak? Jól végzem a munkám? Bőkezű és gondoskodó vagyok? Jó vagyok az ágyban? Akar valaki a barátom lenni? Jó szülő vagyok? Jó ember vagyok? Lelke mélyén mindenki jó akar lenni. Kedves. A baj csak az, hogy nem mindig tud az ember kedves lenni az idiótákkal, lévén idióták.”

***

„Az elvált szülők gyermekei sosem lesznek javíthatatlan romantikusok, mert nem hisznek az örök szerelemben.”

***

„A kikötőben álló hajók biztonságban vannak, kicsim, de nem ezért építették őket.”

***

„- Fontosnak érezné magát, ha unokái lennének?
Anna-Lena mosolyra húzta a száját.
- Volt már, hogy kézen fogva ment haza az óvodából egy háromévessel?
- Nem.
- Az ember sosem érzi magát annyira fontosnak, mint akkor.”

***

„Mert az lehet, hogy merő véletlenségből elmegy minden életkedvünk, de az ugrást, azt választani kell. Ahhoz fel kell mászni valami magasra, és egyet lépni kell előre.”

Borító: 5/4.5

A leemelt fejű nyúl olyan tényezője az egyenletnek, amit épp akkora gyanakvással szemléltem eleinte, mint egy ötödikes a betűket egy matematikai feladványban – olyan oda nem illőnek találtam. Én díjazom a különcségeket, de ez még így is túlontúl abszurd volt az én ízlésvilágomnak mikor először pillantottam meg a Hétköznapi szorongások magyar fedelét – aztán olvasni kezdtem, és olvastam, és olvastam, és kitartóan olvastam tovább… és minden a helyére került. Azóta ez a kedvenc Backman borítóm, és ez talán mindent elmond. Bár a regény mélységét egy efféle összkép nem igen adhatja vissza, mi több, a nyuszi sugall némi komolytalanságot, a borító még így is minden ponton kiválóan csatlakozik a könyv témáihoz, és ami szintén nem elhanyagolható, stílusában maradéktalanul belepasszol az eddigi Backman-életműbe.

Pontozás: 5/5

Blogturné és nyereményjáték



Fredrik Backman neve 2014 óta egyet jelent a magyar olvasók számára minőséggel, humorral, szívszorító, az ember lelke mélyéig elérő pillanatokkal, az Animus Kiadó pedig azóta is kitartóan gondoskodik róla, hogy ne maradjanak olvasnivaló nélkül a rajongók. Ezúttal a külföldi megjelenéssel egyidőben hozták el számunkra is a szerző legújabb regényét, a Hétköznapi szorongásokat, mely egy lakásbemutatón megesett túszdráma krimis körítésébe ágyazott történet kapcsolatokról, életben betöltött szerepekről, és arról, mi mindent megtesz az ember a szeretet miatt. Tartsatok velünk ötállomásos turnénkon egy újabb maradandó Backman-élményért, és nyerjétek meg a könyv egy kiadó által felajánlott példányát!

Nyereményjátékunkban ezúttal azt tesszük próbára, mennyire vagytok képben Fredrik Backman korábban megjelent írásaival: turnénk minden állomásán a Hétköznapi szorongások egyik fontos témájához híven egy-egy félelemmel, szorongással kapcsolatos idézetet olvashattok majd, melyek mindegyike a szerző korábbi könyveiből származik: a ti feladatotok az lesz, hogy írjátok be a rafflecopter doboz megfelelő soraiba azoknak a könyveknek a címét, amelyekből idéztünk.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.

“A félelmek olyanok, mint a cigaretták, mondta nagymama: nem az a nehéz, hogy végezzen az ember az apró rohadékokkal, hanem hogy ne kezdjen ki velük újra.”

Állomáslista

07.23. Never Let Me Go
07.25. Szofisztikált macska
07.27. Flora the Sweaterist
07.29. Flora the Sweaterist (extra)
07.31. Könyv és más

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése