Ez él, az meghal | M. J. Arlidge - Ecc, pecc


„A végén mindannyian állatokká válunk, akik kikaparják egymás szemét a túlélésért.”

Eredeti cím: Enney, Meeney
Sorozat: Helen Grace 1.
Oldalszám: 394
Megjelenés: 2015
Kiadó: Gabo
Ár: 3290 –

Ez ​él, az meghal.
Más választás nincs.

A lány félholtan jött ki az erdőből.
A története hihetetlen volt. Mégis igaz.
Minden egyes iszonyú szava.

Pár nap múlva előkerül egy másik kétségbeesett megmenekült – lassan összeáll a séma. Az áldozatokat kettesével rabolják el, és szörnyű választás elé állítják őket: ölsz vagy megölnek.

Az életedet vagy az eszedet veszítenéd el inkább?

Helen Grace felügyelő a démonait legyűrve kapaszkodik fel a csúcsra.
A láthatatlan szörny utáni nyomozás során felmerül, hogy a megoldás kulcsa a túlélőknél – a gyilkos eleven névjegyeinél – lehet.

És hiába jár sikerrel, újabb ártatlanok halnak meg…

Úgy esett, hogy felboríthatatlan Virágos logikámat követve fordított sorrendben, a második részt követően, spoilerekkel teli fejjel nekivágtam a Helen Grace sorozat nyitókötetének, az Ecc, Peccnek is. A könyv már régóta várólistás volt nálam – elvégre már a fülszöveg sem semmi – de az Üsd, vágd már végleg elültette a bogarat a fülemben. Láttam, hogy a szerző tud valamit. És nem mellesleg, a második részben előszeretettel emlegetett visszautalásoknak hála én is tudtam egyet s mást… így pedig egyértelmű volt, hogy élesben is le kell tesztelnem az első kötetet.

Mondhatná erre a normális ember, hogy mégis miért teszem ezt magammal… igen, efféle függésem komoly döbbenettel vegyes értetlenkedést képes kiváltani az emberekből, de fenntartom, hogy néhány jól irányzott spoiler nem rontja az élményt: elősegíti azt. Minden előzetes tudásom az Ecc, pecc fejleményeiről adott némi plusz motivációt az olvasásra, s bár egy krimi esetében még az átlagnál is rizikósabb, hogy a csavart ismerve nem vész-e el a történet „varázsa”, én bizton állíthatom, hogy egyáltalán nem. Tény, a szerző úgy csavarja a szálakat, hogy a végkifejlet gyomorszájon vágjon, de én úgy vettem észre mind ennél, mind a második kötetnél, hogy a hangsúly talán nem is az utolsó fejezeteken van. Inkább az addig vezető úton.

Tökmindegy, hogy tudtam ki a gyilkos. Tökmindegy, hogy tudtam, hogyan végzi majd. Négyszáz oldalon keresztül éreztem intenzív izgatottságot és feszültséget így is, mert meglehet, a vég adott, de amik előtte történnek mindig tartogatnak némi meglepetést. Meg amúgy is… a tettes csak egy tettes. Lehet Jancsi, vagy Mari, vagy Skolasztika, tőlem aztán akárki lehet, igazából nem ez, ami érdekes. Mi az indítéka? Miért épp az adott áldozatok kerülnek a célkeresztjébe? Miért öli meg őket, és ami még érdekesebb: miért épp úgy ahogy? A sorozatgyilkosság efféle részletei pedig fokozatosan kerülnek kibontásra – s amellett, hogy az első merénylettel elkapják az olvasó figyelmét, egészen az utolsóig fenntartják az érdeklődést és kíváncsiságot. Nem is véletlenül…

Történetünk ugyanis egészen új megvilágításba helyezi gyermekkorunk ismert mondókáját. Amivel hatévesen vidáman számoltuk ki, melyikünk csúszhat le először a csúszdán, most egy sötét játszmát megpecsételő élet-halál kérdésben dönt: ecc, pecc, kimehetsz, te élsz, te meghalsz. Titokzatos sorozatgyilkosunk ugyanis párosával rabolja el álodzatait, akik egy képszakadást követően rendre egy elhagyatott helyen találják magukat. Nincs élet, nincs térerő, nincs segítség – csak egy pisztoly van, és egyetlen töltény, na meg az utasítás: vagy ölsz, vagy megölnek, más választás nincs – hacsak nem az éhhalál és a kiszáradás.

„A húgyhólyag és a belek lényegében üresek, a gyomor ruhaanyag, haj, csemperagasztó, továbbá emberi hús maradványait tartalmazza.”

A szerző szerintem már-már fájdalmas átéléssel, részletességgel jelenítette meg az adott jelenetekben áldozataink teljes kétségbeesését, a tehetetlenség szülte minden abszurditást, elborzasztó módon szemléltette, ki milyen utat járt végig, mire a szenvedés és a túlélési ösztön győzedelmeskedése a gyilkosságig sodorta. Párosonként más-más módon kezelték a felmerülő dilemmát, voltak, akik inkább mindketten meghaltak, semmint behódoljanak a halálos ultimátumnak, mások a köztük lévő szeretetre alapozva döntöttek, míg volt, aki hideg fejjel az első percben megszülte a megoldást. Csupán egy haláleset volt adott – meg persze a büntetés, ami szabadulása percében azonnal utoléri a túlélőt. A bűntudat.


A piszkos munkát tehát nem is maga a sorozatgyilkos végzi, ami felveti a kérdést: vajon mi a célja az egész tervével? Mit akar üzenni? A cselekmény során közbeékelt visszaemlékezések lassan de biztosan feltárnak előttünk egy képet a tettes lelkivilágából és múltjából, az egész történet végkifejlete pedig helyére teszi a kirakós utolsó darabját, onnantól kezdve meg már valami krimiknél nem túl gyakori érzés veszi át az addigi izgalom helyét. Mert az emberölés elítélendő… én mégis azt éreztem, hogy a gyilkosunk élő, lélegző, és – megdöbbentő, de – maximálisan érthető karaktert kapott. Már az Üsd, vágd végére érve sem bírtam egészen napirendre térni afölött, hogy nem egy klasszikus értelemben vett rosszfiút kapunk, hanem olyasvalakit, aki ilyen megalapozottan áll bosszút valamiért.

Az ember szerintem nem képes megállni anélkül, hogy kinyílna a bicska a zsebében, mikor lassan bár, de végigköveti a gyilkos múltját. Erről bővebben nem beszélnék, elvégre velem ellentétben más talán biztos nem immunis a spoilerszennyezésre, mindenesetre a történet érdekes részletének tartom e központi szereplő felépítését. Ahogy másik fontos karakterünkét, Helenét is…

Ami a felügyelőt illeti, bár ez már a második kötet, ami alatt próbálkoztam megérteni, továbbra sem tudom őt hova tenni fejben. Neki is megvannak a maga démonai, a múltja ezernyi nehézsége, ahonnan hatalmas erő kellett, hogy felálljon és eljusson odáig, ahol most tart – mégis, számomra valami olyan mérhetetlen közöny az egész személy, hogy sehogy sem tud hozzám közel kerülni. Persze, a munkája iránt elhivatott, de valami igazán emberi rész hiányzik belőle. Nyilvánvaló, hogy miért, így nem is róhatom fel neki, de azért kicsit továbbra is bánt, hogy épp a főszereplőnkkel vagyok képtelen megbirkózni. Az egész történet során küzdöttünk, de valami eredményre azt hiszem csak az utolsó lapokon jutottunk: bár Helen Grace csak lépkedett rendületlenül, valahogy átütött valami érzés a páncélján – vagy csak én képzeltem volna oda? Már nem is tudom.

„ – Hogy lesz ennek vége […]?
– Úgy lesz vége, ahogy elkezdődött. Egy választással.”

Összességében ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitottak, ha krimi/thriller műfaj kerül terítékre, de azokra is, akiknek ez hozzám hasonlóan  kissé kívül esik a komfortzónáján, elvégre kezdésnek egyszerre ütős, de nem végletekig kikészítő. Ajánlom azoknak, akik értékelik a borzongást és izgalmat, de nem életünk legbrutálisabb történetét keresik e regény személyében, ugyanis a téma elég nagyot üt, ellenben sehogy sem illeszthető az igazi, vérengzős történetek sorába. S ajánlom azoknak is, akik szívesen olvasnának valami összetettet: a váltakozó szemszög, a párhuzamosan futó, de végig egymás felé igyekvő szálak messze sokrétűbb cselekményt eredményeznek, mint holmi lineáris nyomozási sztori.

Kedvenc karakterek:

Ugyanazt tudom elmondani, mint a második kötet értékelése során: Arlidge történetei annyira cselekménycentrikusak, hogy a karakterek csak mintegy segédek a történet kivitelezésében, ennél fontosabb szerepük nincs, így nem is kerülnek túl mélyen kibontásra. Mindenki hátteréről tudunk egyet s mást, de szerintem koránt sem eleget ahhoz, hogy bárki közel kerülhessen az olvasóhoz. Talán Markban volt a legtöbb emberire hajazó érzelem, így őt mondanám a kedvencemnek, de amúgy passz.

Kedvenc részek:

Egyáltalán nem vagyok beteg – dehogyis –, de mindig az újabb elrabolt párosok fejezetei tartottak leginkább izgalomban. Egyrészt rázott a hideg attól a tehetetlenség érzettől, ami átjárta az ilyen részeket, másrészt ezek voltak csak tele igazán feszültséggel… mennyi ideig maradnak életben? Ki öl meg kit? Ki marad életben? Vagy egyáltalán, mit tehetnek a gyilkos szadizmusának áldozatai a túlélésükért? A jelenetek és események kiakasztóak voltak, gusztustalanok… de mindezzel együtt emlékezetesek. Jeez. Ez tényleg elég beteg.

Kedvenc idézetek:

„Valami azt súgta Helennek, hogy a gyilkos nem feledkezik meg az áldozatairól azután sem, hogy mozgásba hozta a gépezetet. Peter öngyilkossága nyilván a legszebb reményei és álmai netovábbja. Az elkövető eleven névjegye, hogy az áldozata nem képes megbirkózni a bűntudattal, amelybe belekényszerítette. A gyilkosnak most a kezét sem kellett megmozdítania. Csak hátradől, és élvezi a művét.”

***

„Amikor Helennek volt ideje gondolkodni, gyakran túlbonyolította a dolgokat, és mint tudjuk, a tett halála az okoskodás.”

***

„A hétköznapi életben számtalan olyan pillanat van, amikor el kell dönteni, hogy megnyitjuk vagy eltemetjük magunkat. A szerelemben, a munkában, a családban, a barátokkal egyaránt vannak olyan pillanatok, amikor dönteni kell, hogy megmutatjuk-e a valódi énünket.”

Borító: 5/4.5

Ez… elég undorító, és nem is ajánlom nézegetésre annak, aki alapvetően irtózik a vér látványától, de gyerekek… egy krimi esetében el lehet képzelni ennél jobbat? Tény, hogy az Ecc, pecc fedele egy csöppet kevésbé kapcsolódik közvetlenül a történethez, mint például a második részé, de ez valahogy feledésbe merül, ha ránéz az ember. Véres. Ütős. Figyelemfelkeltő. De minek ragozni… teljes összességében iszonyat menőn fest.

Pontozás: 5/4.5


Az Ecc, pecc már nem az első találkozásom M. J. Arlidge nevével, ám úgy érzem, hiába volt a szerző zseniális anno, és most is, kellett az a múltkori kis bemelegítés, hogy e kötetét maximálisan ki tudjam élvezni. A problémám továbbra is fennáll: forgatókönyves karrierjének kiküszöbölhetetlen vonzataként a történet nélkülöz mindenféle szépirodalmi stílust, és ehelyett inkább a tömör képszerűségre törekszik… de ez, ezúttal rájöttem, hogy épp amennyire tud bosszantani, annyira képes intenzívebbé varázsolni az olvasmányélményt. A rövid, epizódhosszúságú fejezetek a bűnügyi sorozatok egymást gyorsan váltó jeleneteire hajaznak, az egyes részletek végén pedig mindig marad valami izgulnivaló, amitől lehetetlen leállni az olvasással. Pláne a történet természetét tekintve… nem vagyok ugyanis nagy krimis, de az Ecc, pecc cselekménye, noha eszünkbe juttat egyet s mást, nekem például az Éhezők viadalát, a maga módján mégis egyedülálló, ütős, felkavaró és valami elképesztően sodró lendületű. Tipikusan az a regény, amin félnivaló ugyan nincs, mégis végig feláll a szőr az olvasó karján, kirázza a hideg és képtelen megállni, hogy beleképzelje magát a szereplők – az áldozatok – minden nyomorúságába. Nagyon ajánlom a műfaj kedvelőinek – talán alátámasztja, mennyire, ha elárulom, bekészítve vár a folytatás az asztalomon.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!
Ha elolvasnád a folytatásról írt értékelésemet, kattints IDE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Instagram