„A végén mindannyian
állatokká válunk, akik kikaparják egymás szemét a túlélésért.”
Eredeti cím: Enney,
Meeney
Sorozat: Helen Grace 1.
Oldalszám: 394
Megjelenés: 2015
Kiadó: Gabo
Ár: 3290 –
Ez él, az meghal.
Más választás nincs.
A lány félholtan jött
ki az erdőből.
A története hihetetlen
volt. Mégis igaz.
Minden egyes iszonyú
szava.
Pár nap múlva előkerül
egy másik kétségbeesett megmenekült – lassan összeáll a séma. Az áldozatokat
kettesével rabolják el, és szörnyű választás elé állítják őket: ölsz vagy
megölnek.
Az életedet vagy az
eszedet veszítenéd el inkább?
Helen Grace felügyelő
a démonait legyűrve kapaszkodik fel a csúcsra.
A láthatatlan szörny
utáni nyomozás során felmerül, hogy a megoldás kulcsa a túlélőknél – a gyilkos
eleven névjegyeinél – lehet.
És hiába jár sikerrel,
újabb ártatlanok halnak meg…
Úgy esett, hogy felboríthatatlan Virágos logikámat követve
fordított sorrendben, a második részt követően, spoilerekkel teli fejjel
nekivágtam a Helen Grace sorozat nyitókötetének, az Ecc, Peccnek is. A könyv már régóta várólistás volt nálam – elvégre
már a fülszöveg sem semmi – de az Üsd,
vágd már végleg elültette a bogarat a fülemben. Láttam, hogy a szerző tud
valamit. És nem mellesleg, a második részben előszeretettel emlegetett
visszautalásoknak hála én is tudtam egyet s mást… így pedig egyértelmű volt,
hogy élesben is le kell tesztelnem az első kötetet.
Mondhatná erre a normális ember, hogy mégis miért teszem ezt
magammal… igen, efféle függésem komoly döbbenettel vegyes értetlenkedést képes
kiváltani az emberekből, de fenntartom, hogy néhány jól irányzott spoiler nem
rontja az élményt: elősegíti azt. Minden előzetes tudásom az Ecc, pecc fejleményeiről adott némi
plusz motivációt az olvasásra, s bár egy krimi esetében még az átlagnál is
rizikósabb, hogy a csavart ismerve nem vész-e el a történet „varázsa”, én
bizton állíthatom, hogy egyáltalán nem. Tény, a szerző úgy csavarja a szálakat,
hogy a végkifejlet gyomorszájon vágjon, de én úgy vettem észre mind ennél, mind
a második kötetnél, hogy a hangsúly talán nem is az utolsó fejezeteken van.
Inkább az addig vezető úton.
Tökmindegy, hogy tudtam ki a gyilkos. Tökmindegy, hogy
tudtam, hogyan végzi majd. Négyszáz oldalon keresztül éreztem intenzív
izgatottságot és feszültséget így is, mert meglehet, a vég adott, de amik
előtte történnek mindig tartogatnak némi meglepetést. Meg amúgy is… a tettes
csak egy tettes. Lehet Jancsi, vagy Mari, vagy Skolasztika, tőlem aztán akárki
lehet, igazából nem ez, ami érdekes. Mi az indítéka? Miért épp az adott
áldozatok kerülnek a célkeresztjébe? Miért öli meg őket, és ami még érdekesebb:
miért épp úgy ahogy? A sorozatgyilkosság efféle részletei pedig fokozatosan
kerülnek kibontásra – s amellett, hogy az első merénylettel elkapják az olvasó
figyelmét, egészen az utolsóig fenntartják az érdeklődést és kíváncsiságot. Nem
is véletlenül…
Történetünk ugyanis egészen új megvilágításba helyezi
gyermekkorunk ismert mondókáját. Amivel hatévesen vidáman számoltuk ki,
melyikünk csúszhat le először a csúszdán, most egy sötét játszmát megpecsételő
élet-halál kérdésben dönt: ecc, pecc, kimehetsz, te élsz, te meghalsz.
Titokzatos sorozatgyilkosunk ugyanis párosával rabolja el álodzatait, akik egy
képszakadást követően rendre egy elhagyatott helyen találják magukat. Nincs élet,
nincs térerő, nincs segítség – csak egy pisztoly van, és egyetlen töltény, na meg
az utasítás: vagy ölsz, vagy megölnek, más választás nincs – hacsak nem az
éhhalál és a kiszáradás.
„A húgyhólyag és a belek lényegében üresek, a gyomor ruhaanyag, haj,
csemperagasztó, továbbá emberi hús maradványait tartalmazza.”
A szerző szerintem már-már fájdalmas átéléssel, részletességgel
jelenítette meg az adott jelenetekben áldozataink teljes kétségbeesését, a
tehetetlenség szülte minden abszurditást, elborzasztó módon szemléltette, ki
milyen utat járt végig, mire a szenvedés és a túlélési ösztön győzedelmeskedése
a gyilkosságig sodorta. Párosonként más-más módon kezelték a felmerülő
dilemmát, voltak, akik inkább mindketten meghaltak, semmint behódoljanak a
halálos ultimátumnak, mások a köztük lévő szeretetre alapozva döntöttek, míg
volt, aki hideg fejjel az első percben megszülte a megoldást. Csupán egy
haláleset volt adott – meg persze a büntetés, ami szabadulása percében azonnal
utoléri a túlélőt. A bűntudat.
A piszkos munkát tehát nem is maga a sorozatgyilkos végzi,
ami felveti a kérdést: vajon mi a célja az egész tervével? Mit akar üzenni? A cselekmény
során közbeékelt visszaemlékezések lassan de biztosan feltárnak előttünk egy
képet a tettes lelkivilágából és múltjából, az egész történet végkifejlete
pedig helyére teszi a kirakós utolsó darabját, onnantól kezdve meg már valami
krimiknél nem túl gyakori érzés veszi át az addigi izgalom helyét. Mert az
emberölés elítélendő… én mégis azt éreztem, hogy a gyilkosunk élő, lélegző, és –
megdöbbentő, de – maximálisan érthető karaktert kapott. Már az Üsd, vágd végére érve sem bírtam egészen
napirendre térni afölött, hogy nem egy klasszikus értelemben vett rosszfiút
kapunk, hanem olyasvalakit, aki ilyen megalapozottan áll bosszút valamiért.
Az ember szerintem nem képes megállni anélkül, hogy kinyílna
a bicska a zsebében, mikor lassan bár, de végigköveti a gyilkos múltját. Erről
bővebben nem beszélnék, elvégre velem ellentétben más talán biztos nem
immunis a spoilerszennyezésre, mindenesetre a történet érdekes részletének
tartom e központi szereplő felépítését. Ahogy másik fontos karakterünkét,
Helenét is…
Ami a felügyelőt illeti, bár ez már a második kötet, ami
alatt próbálkoztam megérteni, továbbra sem tudom őt hova tenni fejben. Neki is
megvannak a maga démonai, a múltja ezernyi nehézsége, ahonnan hatalmas erő
kellett, hogy felálljon és eljusson odáig, ahol most tart – mégis, számomra
valami olyan mérhetetlen közöny az egész személy, hogy sehogy sem tud hozzám
közel kerülni. Persze, a munkája iránt elhivatott, de valami igazán emberi rész
hiányzik belőle. Nyilvánvaló, hogy miért, így nem is róhatom fel neki, de azért
kicsit továbbra is bánt, hogy épp a főszereplőnkkel vagyok képtelen
megbirkózni. Az egész történet során küzdöttünk, de valami eredményre azt
hiszem csak az utolsó lapokon jutottunk: bár Helen Grace csak lépkedett
rendületlenül, valahogy átütött valami érzés a páncélján – vagy csak én
képzeltem volna oda? Már nem is tudom.
„ – Hogy lesz ennek vége […]?
– Úgy lesz vége, ahogy elkezdődött. Egy választással.”
Összességében ajánlom a könyvet azoknak, akik nyitottak, ha
krimi/thriller műfaj kerül terítékre, de azokra is, akiknek ez hozzám
hasonlóan kissé kívül esik a
komfortzónáján, elvégre kezdésnek egyszerre ütős, de nem végletekig kikészítő.
Ajánlom azoknak, akik értékelik a borzongást és izgalmat, de nem életünk
legbrutálisabb történetét keresik e regény személyében, ugyanis a téma elég
nagyot üt, ellenben sehogy sem illeszthető az igazi, vérengzős történetek
sorába. S ajánlom azoknak is, akik szívesen olvasnának valami összetettet: a
váltakozó szemszög, a párhuzamosan futó, de végig egymás felé igyekvő szálak messze
sokrétűbb cselekményt eredményeznek, mint holmi lineáris nyomozási sztori.
Kedvenc
karakterek:
Ugyanazt tudom elmondani, mint a második kötet értékelése
során: Arlidge történetei annyira cselekménycentrikusak, hogy a karakterek csak
mintegy segédek a történet kivitelezésében, ennél fontosabb szerepük nincs, így
nem is kerülnek túl mélyen kibontásra. Mindenki hátteréről tudunk egyet s mást,
de szerintem koránt sem eleget ahhoz, hogy bárki közel kerülhessen az
olvasóhoz. Talán Markban volt a legtöbb emberire hajazó érzelem, így őt
mondanám a kedvencemnek, de amúgy passz.
Kedvenc
részek:
Egyáltalán nem vagyok beteg – dehogyis –, de mindig az újabb
elrabolt párosok fejezetei tartottak leginkább izgalomban. Egyrészt rázott a
hideg attól a tehetetlenség érzettől, ami átjárta az ilyen részeket, másrészt
ezek voltak csak tele igazán feszültséggel… mennyi ideig maradnak életben? Ki
öl meg kit? Ki marad életben? Vagy egyáltalán, mit tehetnek a gyilkos
szadizmusának áldozatai a túlélésükért? A jelenetek és események kiakasztóak
voltak, gusztustalanok… de mindezzel együtt emlékezetesek. Jeez. Ez tényleg
elég beteg.
Kedvenc
idézetek:
„Valami azt súgta
Helennek, hogy a gyilkos nem feledkezik meg az áldozatairól azután sem, hogy
mozgásba hozta a gépezetet. Peter öngyilkossága nyilván a legszebb reményei és
álmai netovábbja. Az elkövető eleven névjegye, hogy az áldozata nem képes
megbirkózni a bűntudattal, amelybe belekényszerítette. A gyilkosnak most a
kezét sem kellett megmozdítania. Csak hátradől, és élvezi a művét.”
***
„Amikor Helennek volt ideje gondolkodni, gyakran túlbonyolította a
dolgokat, és mint tudjuk, a tett halála az okoskodás.”
***
„A hétköznapi életben
számtalan olyan pillanat van, amikor el kell dönteni, hogy megnyitjuk vagy
eltemetjük magunkat. A szerelemben, a munkában, a családban, a barátokkal
egyaránt vannak olyan pillanatok, amikor dönteni kell, hogy megmutatjuk-e a
valódi énünket.”
Borító: 5/4.5
Ez… elég undorító, és nem is ajánlom nézegetésre annak, aki
alapvetően irtózik a vér látványától, de gyerekek… egy krimi esetében el lehet
képzelni ennél jobbat? Tény, hogy az Ecc,
pecc fedele egy csöppet kevésbé kapcsolódik közvetlenül a történethez, mint
például a második részé, de ez valahogy feledésbe merül, ha ránéz az ember.
Véres. Ütős. Figyelemfelkeltő. De minek ragozni… teljes összességében iszonyat
menőn fest.
Pontozás: 5/4.5
Az Ecc, pecc már
nem az első találkozásom M. J. Arlidge nevével, ám úgy érzem, hiába volt a
szerző zseniális anno, és most is, kellett az a múltkori kis bemelegítés, hogy
e kötetét maximálisan ki tudjam élvezni. A problémám továbbra is fennáll:
forgatókönyves karrierjének kiküszöbölhetetlen vonzataként a történet nélkülöz
mindenféle szépirodalmi stílust, és ehelyett inkább a tömör képszerűségre
törekszik… de ez, ezúttal rájöttem, hogy épp amennyire tud bosszantani, annyira
képes intenzívebbé varázsolni az olvasmányélményt. A rövid, epizódhosszúságú
fejezetek a bűnügyi sorozatok egymást gyorsan váltó jeleneteire hajaznak, az
egyes részletek végén pedig mindig marad valami izgulnivaló, amitől lehetetlen
leállni az olvasással. Pláne a történet természetét tekintve… nem vagyok
ugyanis nagy krimis, de az Ecc, pecc
cselekménye, noha eszünkbe juttat egyet s mást, nekem például az Éhezők
viadalát, a maga módján mégis egyedülálló, ütős, felkavaró és valami
elképesztően sodró lendületű. Tipikusan az a regény, amin félnivaló ugyan
nincs, mégis végig feláll a szőr az olvasó karján, kirázza a hideg és képtelen
megállni, hogy beleképzelje magát a szereplők – az áldozatok – minden nyomorúságába.
Nagyon ajánlom a műfaj kedvelőinek – talán alátámasztja, mennyire, ha elárulom,
bekészítve vár a folytatás az asztalomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése