Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Pages

Colleen Hoover - Szívcsapás

by - 7:33


„Akármi elől is menekülsz, az veled marad egészen addig, amíg rá nem jössz, hogyan birkózz meg vele.”

Eredeti cím: Slammed
Sorozat: Szívcsapás 1.
Oldalszám: 296
Megjelenés: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)
Ár: 2999 –

Apja váratlan halála után a 18 éves Layken lesz édesanyja s öccse legnagyobb támasza. Bát kívülről erősnek tűnik, valójában teljesen reményvesztetté válik.
Ekkor lép életébe egy fiatalember, aki mindent megváltoztat. Az ország másik végébe költöző Layken megismerkedik új szomszédjával, a huszonegy éves, jóképű Willel, aki szenvedélyesen rajong a slam költészet iránt. A fiatalok hamar egymásra találnak, és a lányban újra feléled a remény.
Csakhogy egy megdöbbentő felfedezés már az első csodálatos randevú után kettejük közé áll. Ettől fogva minden találkozás fájdalmassá válik számukra. Meg kell találniuk az egyensúlyt az egymás iránt táplált érzelmek és az őket szétszakítani akaró erők között.

Colleen Hoover ismét feladta a leckét – meglehet, ezúttal nem az ép elmémet, normál lélegzetvételemet és teljes világomat bolygatta fel, hanem valóban, a szó leghétköznapibb értelmében ejtett gondolkodóba pozitívumokról, negatívumokról, meg persze arról, hogyan találhatom meg az egyensúlyt az érzelmeim és a józan eszem között. Mert ha a Szívcsapásról van szó, a kettő – az írónő könyveinek esetében szerintem először – élesen szétválik. Fantasztikus, vagy amatőr? Magával ragadó vagy túldramatizált? Klisés vagy egyedi? Kérdéseim záporában pedig az a legszórakoztatóbb pont, mikor rájövök, hogy hiába bujkál itt némi gyakorlatlanság, kiforratlanság a háttérben, még ezekkel együtt sem merek semmi rosszat mondani. Mert az egyszerűen túlzásnak tűnne.

Az eset némileg összezavart olvasás közben, a végére mégis arra a következtetésre jutottam, hogy csupán viszonyítás kérdése, hogy a kötetnek mekkora értéket tulajdoníthatunk. A new adult romantikus könyvek tengerében a Szívcsapás egyértelműen kiemelkedőnek számíthat, hiszen az átlagnál messze kidolgozottabb, és tartalmasabb – ellenben ha kizárólag az írónő többi könyvének társaságában vesszük szemügyre, akkor teljes egészében árasztja magából az első könyves feelinget. Kétségtelen, hogy az írónő már itt ízelítőt adott kivételes tehetségéből, megmutatta, hogy nem fél kényes témákhoz nyúlni, hogy a humorérzéke a helyén van, a szíve szintúgy – még ha szereti is szenvedni látni a szereplőit, általuk pedig mondanom sem kell, hogy az olvasókat is. Mégis, immár olyan csodák emlékével telítődve, mint a Velünk véget ér, a Vallomás, a Reménytelen vagy az Egy nap talán egyszerűen nem tudtam nem érezni a minőségbeli visszaesést: a fejüket itt-ott felütő kliséket – amiket Colleen máskor erőfeszítés nélkül kikerül –, a felesleges drámázásokat és a komoly helyzetek elbagatellizálását. Ez nálam még mind egy elsőkönyves szerző tapasztalatlanságára utalt, arra, hogy még nem sikerült megtalálni a humor és a komolyság közti tökéletes egyensúlyt, arra a bizonytalanságra, amellyel a harmónia és dráma mértéke, ideje és helye még nem szabályozható hiba nélkül. Nem tudtam nem észrevenni ezeket a döccenőket olvasás közben, de ne legyek semmi jónak az elrontója… tudom én, hogy mindenki el kell kezdje valahol. És hiába ért el olykor a csalódottság, összességében úgy látom és érzem, hogy Colleen Hoovernek ez még így is roppant ütősen sikerült.

Elárulom, az első fejezet alatt őszintén fontolgattam, hogy felfüggesszem ezt a próbálkozást: kaptunk egy költözést, egy szexi boy next doort meg egy instant szerelmet: tudjátok, olyat, mikor két kis galamb egymásra pislog kettőt, aztán már annyira egy hullámhosszon vannak, hogy ásó, kapa meg fűrész. Erősen szúrta a szemem ez a felállás, főleg, mert tudtam, hogy Colleen ennél jóval többre képes…

Mondanom sem kell, hogy néhány lappal később úgy csattant a pofon, amit adott, mint annak a rendje. Will és Layken kapcsolata ugyan az első percektől klisésnek és kiszámíthatónak ígérkezett, a történet előrehaladtával valami merésszé, formabontóvá, különlegessé és nem utolsósorban rettentő problematikussá nőtte ki magát. Tiltott szerelmek kész garmadájához volt már szerencsém az olvasmányaim során, az efféle azonban még nem szerzett magának bérelt helyet a legnépszerűbb könyves toposzok között: ez pedig a tanár-diák kapcsolat lenne.

Nos, igen, főszereplőink nem akármilyen helyzetbe keverték magukat… én magam pedig akárcsak a könyv egészének esetében, úgy ebben az ügyben is megállás nélkül ingadoztam az értelmes és az érzelmi alapú megközelítés közt. Mert Will és Lake… egyszerűen annyira édesek voltak együtt. Szükségük volt egymásra, megértették a másikat, és tökéletesen támogató társak tudtak lenni. (Ugyanakkor persze, ha arra került a sor, mindketten kikergettek a világból a drámázásukkal. Tudom én, hogy a „te vagy életem szerelme, de nem lehetsz velem, tartsd távol magad tőlem” klisékupac a tiltott szerelmek úgymond sajátja, de én már Edward Cullen óta a falat kaparom tőle.) De! Mert mindig van egy de… természetesen nem elhanyagolhatóak olyan csekélységek sem, mint az efféle viszonyokat tiltó törvények. És a mögöttük húzódó tiszta racionalitás, mert az élet nem áll meg ott, hogy két ember szeretnivaló párost alkot. Nyilván szükséges elgondolkodni egy kapcsolat következményein, s akár a kapcsolat végének a következményein is, amely egy ilyen, alapvetően alá-fölé rendelt viszonyban mint amilyen a tanárok s diákok között áll fenn elég problémássá nőheti ki magát, ha romantikus érzelmek jönnek be a képbe. A szabályozások egyaránt védik a tanárt s a tanulót is. Ez tehát a tisztán józan megközelítés, az értelmi oldal. Amúgy meg Ship Willken! Életem leggázabb shipneve, nem vagyok formában, nézzétek el nekem.


Tehát adott egy elég kényes szituáció, ebből adódóan pedig dráma, dráma és dráma. Amolyan Ezra és Aria féle állandó huza-vona, amelyben egyik percben még randiznak, a következőben egymásba botlanak a tanteremben, aztán titokban találkoznak egyikük lakásán, a végén pedig egyetértenek – vagy inkább nem értenek egyet – abban, hogy ezt így nem folytathatják. Meg persze ennek a különféle variációi. Mindenesetre az emberek nehéz helyzetekben ismerszenek meg igazán, az efféle szituációkban adott reakcióik mesélnek róluk a legtöbbet, és ez főszereplőinkkel sem volt másként. Will hozta az aggódó, felelősségteljes felnőtt figurát, ami éppen annyira szerethető, mint kiborító, de Lake… vele egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az idő 99 százalékában. Nagyon elkényelmesedtem Colleen többi regénye alatt, így nem voltam kellően edzett ehhez a kis hisztigéphez. Értem én, szar élete van. Minden oka megvan szomorúnak, kétségbeesettnek lenni, kilátástalannak érezni magát… de ő nemes egyszerűséggel csak hisztizett. Nem volt hajlandó szembenézni a felmerülő problémákkal, megállás nélkül önmagát sajnálta a másokra való akár minimális tekintet nélkül. Emberi. Marha emberi viselkedés. De nekem sok, és felettébb bosszantó is, bosszantó a családi életében – mégis mi az, hogy nagyjából úgy tesz, mintha az anyja hibája lenne, hogy beteg lett? –, bosszantó romantikus vonalon… mert Lake egész egyszerűen túl gyerek még mindehhez. Legfőként pedig túl gyerek egy NA könyv főszereplőjének.

Erről tehát ennyit, de mivel Colleenról beszélünk, ő pedig nem szereti a dolgokat letudni egy szerelmi szállal, így valamennyien megkapják a maguk tragédiáját, amelynek hordozhatják a sebeit: mind Will, aki szülei halála után egyedül neveli az öccsét, mind Layken, aki apja után az édesanyját is elveszíti, mind Julia, aki meg kell küzdjön a betegségével, mind a kiskölykök, és többségében a további mellékszereplők is. Mit is mondtam? Colleen szereti kínozni a karaktereit.

S miután kaptunk valamit romantikus és tragikus fronton is, azt hiszem elérkeztünk a kötet – de azt hiszem a teljes trilógia – legegyedibb pontjához. Az írónő valamennyi regényébe igyekszik csempészni valami effélét: az Egy nap talánhoz zene készült, a Vallomáshoz festmények, a Velünk véget érben a saját története is megszólal… a Szívcsapás pedig ezúttal szabad versekkel egészül ki. Fun fact, van a dologban némi angolos szójáték, ha megfigyeljük a címet – Slammed – és a témául szolgáló slam-poetryt. Ezt csak úgy zárójelben. Bár lehet annyira egyértelmű, hogy megemlítenem is nevetséges. Mindegy.

Alapjáraton nem lelkesedek kimondottan a szabad versekért, de egy-két hónapja szépen, fokozatosan nyitni kezdtünk egymás felé a műfajjal: először egy versenyen elhangzott vers nyert meg magának, a későbbiekben Tisza Kata efféle művészete, egy ideje pedig magam is átpártoltam a szabadvers-frontra, így ez a szál kellemes csalódásként ért végül. Egyszerre tette a könyvet egyedibbé, s segített megszólalni a karaktereknek, segített olyan érzéseket jeleníteni meg, amelyek amúgy kimondatlanok maradtak volna részükről.

Mindent összevetve enyhe csalódással ugyanakkor egy CoHo-féle könyvélménnyel gazdagabban csuktam be a könyvet, tudatában a tökéletlenségének, ugyanakkor megtanulva élvezni és megtapasztalni az értékeit is. Jó szívvel ajánlom azoknak, akik még nem olvastak az írónőtől: úgy hiszem ezt vagy a legelső, vagy a legerősebb könyvével érdemes elkezdeni, s amennyiben ez utóbbi megoldást választjátok, úgy elkerülitek a csalódást, mert az út innen már csak fölfele visz. Ajánlom azoknak is, akik szeretik Colleent… nekik jó tapasztalat lesz, s egy egészen új színfolt a munkásságában. Ajánlom a romantika kedvelőinek, a „tiltott szerelem” sztorik lelkes híveinek, akik nem félnek a komolyabb hangtól, ugyanakkor vágynak némi nevetésre is a sok bánat közepette. Röviden? Megér egy próbát.

Kedvenc karakterek:

Bár olykor őt is megcsapkodtam volna az Ezra Fitzes döntésképtelen és maximálisan következetlen kirohanásai miatt, Will már az első fejezetekben belopta magát a szívembe – amivel szerintem nem is vagyok egyedül. Nézzünk szembe vele, Will az a pasi, aki ha élne, a nők sorban állnának a háza előtt és „Will, légy a gyermekeim apja” táblákkal a méhüket ajánlgatnák neki. Ki tudja, talán még én is. Bár különösebb negatív érzelmeket szerintem senki nem váltott ki belőlem, rajta kívül csak egy karakter van, akit kimondottan kedvencként emlegethetek, ő pedig Julia Cohen, Lake és Kel anyja. Eleinte haragudtam rá kicsit, de szép lassan többet kaptunk a történet során belőle is, mire pedig teljesen kibontakozott előttünk az élete, rájöttem, hogy példaértékű és rendkívül bölcs karakter. Remélem egyszer a lánya is felér majd hozzá.

Kedvenc részek:

Mivel enyhén szólva odáig voltam Will és Lake párosáért, az első randijukat mélyen a szívembe zártam – és ahogy a történet előrehaladtával megértettem, hogy mekkora akadályok választják el őket egymástól, úgy értékelődött fel egyre inkább a szememben az az utolsó, békés este. Nagyon szerettem emellett Eddie tizennyolcadik születésnapját – rettentő idealizált és álomszerű volt számomra, mégis meg tudott hatni –, és Julia levelét, amit Laykennek írt a halála utáni karácsonyra. Életre szóló tanácsokkal látta el a lányát, a gyermekei iránti gondoskodása pedig még a halála után sem hagyott alább. Csodálatos karaktert ismerhettem meg benne. Ezen a ponton megjegyzem, hogy Colleen kiváló anyafigurákat tud ám ábrázolni – és szokott is. Le a kalappal!

Kedvenc idézetek:

„Most eltaszítja magától az életet,
az elfojtott, titkolt érzéseket,
szomorú, és mégis üdvözül,
nem tudjuk, mi zajlik legbelül
azon a néhány utolsó napon,
ami hátravan, míg meg nem halunk. /The Avett Brothers: Die, die die/”

***

„Végignézek a házakon. Mindegyik olyan egyforma! Próbálom elképzelni milyenek lehetnek belülről, és milyenek lehetnek a bennük lakó családok. Vajon nekik is vannak titkaik? Ők is szoktak szerelmesek lenni és szakítani? Vajon boldogok? Szomorúak? Félnek? Szegények? Magányosak? Értékelik, amijük van? Vajon Gus és Erica felfogják, milyen szerencsések, hogy egészségesek? Scottot vajon boldoggá teszi a sok pénz, amit a házkiadással keres? Mert a világon minden bizonytalan. Semmi sem tart örökké. Egyetlen dolog van, ami mindannyiunkban közös, és az a halál.”

***

„Valaki megkérdezte, nem nehéz-e újraélniük a történteket, amikor előadják őket. Erre azt felelték: attól, hogy az ember jó esetben túllép a múltbéli dolgokon – az adott személyen, eseményen, vagy akár időszakaszon – még nem biztos, hogy valaki a közönség soraiban nem éppen ugyanazon megy keresztül. Lehet, hogy te már túl vagy azon, hogy tavaly összetörték a szíved, de egy fickó az első sorban talán éppen most van ebben a helyzetben. És amit most érzel, az talán öt év múlva ugyanígy megérint majd valakit. Hát ezért írunk verseket.”

***

„Annyit gondolkodsz, hogy közben teljesen megfeledkezel arról, amit a szíved diktál. Egyensúlyt kell tartani a kettő között. Ha engeditek, hogy a körülmények felemésszenek benneteket, elveszítitek az esélyt arra, hogy valaha is boldogok legyetek.”

Borító: 5/2

Colleen Hoover a nem csupán a könyveiről, de azok lenyűgöző borítóiról is méltán híres lehetne, mégis, számomra ennek a sorozatnak a borítói jóval gyengébbnek tűnnek a többinél – vagy egyszerűen csak kívül esnek az én ízlésemnek a határain. Nem mondanám őket csúnyának… viszont számomra túl harsányak, a színek túltelítettek, a fények és a kontrasztok sem éppen kedvezők. Szívesebben látnám a polcomon az egyik külföldi, fekete és letisztult kiadásban.

Pontozás: 5/4*


Sokszor hiszi azt az ember, hogy a romantikus könyvek piacán már jöhet vele szembe semmi új… Colleen Hoover neve azonban valamiféle hívó szó, ami szerintem bárkinek visszaadhatná a new adult műfajba vetett hitét. Az írónő úgy váltogatja az arcait, mint ahogy mi, közönséges földi halandók levegőt eszünk, ezáltal minden könyvében más oldaláról ismerhetjük meg: ezúttal például úgy, mint kezdő írót. Hogy bazinagy klisével éljek, a Szívcsapás még csupán csiszolatlan gyémánt az írónő ékkőként csillogó későbbi művei között: még nem egészen kiforrott, koránt sem tökéletes, de a hibái alatt ott fénylik a valódi értéke, amivé Colleen páratlan tehetsége és fantáziája emeli. Tartalmat teremtett: mélyet, elgondolkodtatót, szívfacsarót, ugyanakkor a fájdalommal töltött percek köré a tőle megszokott finom humorával, és szenvedélyes szerelemmel szőtt hálót. Néha megtalálta az egyensúlyt, olykor a földön koppant ebben a végtelen család és szerelem, humor és komolyság közti kötéltáncban. De mindig felállt, ment tovább, és valamennyi alkalommal mutatott valami lenyűgözőt,valami újszerűt, ami minden ballépését elfeledtette. Kíváncsi vagyok, innen hova fejlődünk a következő részekben. :)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

You May Also Like

0 Hozzászólás

Instagram