Az ember, aki kisétált az életből | Patrick Süskind - Sommer úr története


„Sokkal inkább az a felháborító felismerés volt, hogy ez az egész világ egyéb se, csak egyetlen nagy, igazságtalan, rosszindulatú, alantas szemétség.”

Eredeti cím: Die Geschichte von Herrn Sommer
Oldalszám: 136
Megjelenés: 2010
Kiadó: Partvonal
Ár: 2690 –

Patrick Süskind neve A parfüm című világhírű regény után sok magyar olvasó számára ismerősen cseng. E rövid kis történetnek a nagy elődhöz ugyan nem sok köze van, de ha kézbe vesszük, most sem fogunk csalódni.
Főszereplője egy kisiskolás fiú, aki – mint minden gyerek – iskolába jár, fára mászik, álmodozik és szerelmes lesz. Süskind az ő felnőtté válását meséli el nekünk, azt az utat, amelyet mindannyian végigjárunk, amely sokszor csalódásokkal terhes, és amelyen a mi kis hősünk megismerkedik Sommer úrral, a vidéket járó, szomorú, furcsa különccel, aki „ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt súgná: Én vagyok Elmúlás úr, várj, nemsokára te is követsz.”

Úgy adódott, hogy kézbevettem egy könyvet, és fogalmam sem volt róla, mi is az. Nővérem letette az éjjeliszekrényemre, hogy nézzek bele, ha lesz időm és kedvem, én meg engedelmeskedtem – rám oly nem jellemző módon –, és két évadnyi Vámpírnaplók ledarálása után némileg kiüresedve úgy döntöttem kap egy esélyt, mibenléte azonban továbbra is rejtély maradt. Kinyitottam. Eltelt egy oldal. Kettő. Három. Egy fejezet. Nem, még mindig nem gyúlt világosság a fejemben… igazán gyanakodni azonban csak akkor kezdtem, mikor ugyanez az értetlenség járt át az utolsó oldalak alatt, majd után is. Avagy beszélgessünk arról, milyen érzés, mikor nem tudod, mit fogsz olvasni, nem tudod mit olvasol, de azt sem, mit olvastál. Elárulom, megrengeti az ember saját értelmi képességeibe vetett hitét, nem is kicsit.

Teltek az oldalak, én pedig egyre inkább úgy éreztem, valahol lemaradtam: elolvastam egy fejezetet, kettőt, már a könyv felénél is jártam, de számomra még mindig csupán mondatok és gondolatfoszlányok anekdotikusan tálalt ám felesleges egymásutánja volt az egész. Sommer úr történetének nem volt értelme. Sommer úr története nem szólt semmiről. S olybá tűnt, Sommer úr története a legkevésbé sem szólt Sommer úrról.

Helyette a mesélő szerepében játszó – emlékeim szerint még nevén sem nevezett – általános iskolás kisfiú csapongó, olykor filozofikus vagy teátrális gondolataiba engedett a szerző betekintést. Ez a szemszög, úgy vélem, sokat tompít a könyv elsődleges üzenetén és annak komolyságán (talán éppen ezért üt az egész inkább csak olvasás után, mint közben): helyette keserédesen nosztalgikus hangulatot varázsol, felébreszti a gyerekkor legszebb és akkor legelviselhetetlenebbként megélt pillanatait. Felnőtt szemmel mindezt már persze nehéz komolyan vennünk, valószínűleg valamennyiünknek megvannak a magunk olyan pillanatai a múltból, melyeknek anno hatalmas jelentőséget tulajdonítottunk, ma már azonban csak nevetünk a gyermeki butaságunkon. Mégis megvan ennek a bája. Van valami megmosolyogtató abban, mikor már visszasírjuk gyermekkorunk apró-cseprő problémáit – akkor persze azok jelentették a világmindenséget.

Főszereplőnk élete is ennek megfelelően „szélsőséges”, csodás séták és fáramászások, valamint csalódások és igazságtalanságok alkotják. Egy sétálgatós randevú aprólékos megszervezése a legszebb lánnyal az osztályból, majd a lét feladásának terve egy elviselhetetlen zongoralecke után. Anonim kisfiúnk mindennapjai kívülállóként egyszerűek, gyerekszemmel azonban teli vannak megpróbáltatással, és az univerzum megfejthetetlen rejtélyeinek – vagy legalábbis annak az átok fizika törvényeinek – kihívásaival: a biciklizni tanulás olykor lehetetlennek tűnő elsajátításával; a „szerelmi” csalódás földolgozásával; feltehetőleg gonosz szándékú, kizárólag az ő életének megrontását célul kitűző halott zeneszerzők játszhatatlan darabjainak hibátlan elzongorázásával; a fára mászás és le nem esés nehézségével, ugyanakkor a fára mászás és az öngyilkosság megkísérlésének bonyodalmaival is, mint amilyen például a pontos esési sebesség kiszámítása, vagy a becsapódást megelőző zuhanás időtartamának megállapítása. Nem is beszélve dr. Hartlaub neveletlen kutyájáról, aki mindig előszeretettel ront neki az éppen Obernsee felé igyekvő biciklistáknak. Kegyetlen ez az élet, hát nem?

„… zuhantál máris a földre, mint a kő, követvén a szabadesésnek nevezett micsoda törvényét, melyet az olasz kutató, Galileo Galilei pedig már csaknem négyszáz éve fedezett fel, aztán tessék, máig érvényes.”

A felszínt tehát ezek a gyermekkori kisebb-nagyobb problémák, kellemes vagy éppen kényelmetlenebb események alkotják, közben azonban folyton folyvást feltűnik egy alak: a háttérben sétálgat, hátizsákkal, bottal, látszólag céltalanul és egészen jelentéktelenül… nos, és igazából ő lenne az, akiről történetünk valójában szól.


Sommer úr mintegy mellékszereplőként botladozott végig történetünkön, hol eltűnt, hol visszatért, olykor megismerhettük kicsit közelebbről is, mielőtt kisétált volna a képből – szó szerint –, máskor csak egy távoli homályba vesző figuraként észlelhettük jelenlétét a történet során. Látszólag egy mogorva, örökké úton lévő üregember volt csupán, ellenben ha jobban megvizsgáljuk a történetet, meg fogjuk őt találni sokkal több sor mögött, sokkal több mondanivaló szócsöveként, mint amennyi valaha főszereplőnk száját elhagyhatta, noha Sommer úr mindössze annyit mondott e 136 oldal során, hogy „Most akkor tényleg hagyjanak végre békén!” Azt hiszem Sommer úr épphogy a csöndjével mesélt, mégpedig életről, elmúlásról, az élet értelméről, keresésről és soha meg nem találásról, az idő múlásáról, menekülésről.

Ha komolyabban elgondolkodunk, pláne ha fogékonyak vagyunk a művészibb, szimbolikus eszközökre, megláthatjuk végül, hogy milyen finoman fonódik össze a narrátor kisfiú valamint Sommer úr – látszólag egy-két véletlen találkozáson kívül teljesen egymástól független – története, s megláthatjuk azt is, mennyi metafora, átvitt jelentés szövi át azt. Süskind regénye látszólag egyszerű, a legmélyére nézve mégis mesteri.

Fordíthatunk például figyelmet a nevének szimbolikájára és az ebből adódó összefüggésekre: Sommer úr a nyár szimbóluma, a nyár a gyerekkoré, a gyerekkor a fiatalságé, így mindenképpen mond valamit cselekményünk végkimenetele a nyár végéről, az öregedésről s halálról. Ugyanakkor jobban górcső alá vehetjük címadó szereplőnk nyughatatlan menetelését: egyszerre tűnik fel, mint a folytonosság jelképe, s mint a menekülésé, ezzel olyan kérdésekre vetítve a figyelmet, hogy vajon mi marad az életünkből, ha a haláltól való rettegéssel töltjük?  Sommer úr örökös sétája egyúttal felveti egyik kedvencem, az élet kontra létezés témakörét is.

„Meg hát itt láthattam az imént egy embert, aki – és ha! – élethosszat a halál elől menekült.”

Összességében mindenki, aki kellően nyitott és érett rá, felfedezhet valami efféle mondanivalót, miután az utolsó oldalak csattanója percek alatt eltörölte a teljes történet aranyos, gyermekien egyszerű és szerethető atmoszféráját. Az egész történet mindig pár lépéssel előtted jár, hiába próbálod elkapni a fonalát vagy akár csak megérinteni, nem valószínű, hogy sikerül… a történet ellenben rádver végül egy kört, utolér, és akkorát üt, hogy kishíján megfulladsz.

Jószívvel ajánlom filozofálgatni hajlamos, gondolkodó, s kellően nyitott olvasóknak, nem kötve korhoz vagy nemhez… talán inkább csak érettséghez és befogadó készséghez. Megéri adni neki egy esélyt, átélni és eltűrni minden oldalt, mikor elképzelni sem tudjuk, mit akar az író a  nagy semmit leszámítva… a végcél ugyanis értelmet ad a teljes történet értelmetlenségének.

Kedvenc idézetek:

„Szép álmok voltak – nem panaszkodhatom –, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.”

***

„Ez volt a legszebb temetés, melyet kis településünk valaha is látott, s még évtizedek múltán is nosztalgikus emlék lesz, emlegetik… Micsoda kár, hogy én ebből semmit se élhetek át, én járok a legrosszabbul, a fenébe is! Hiszen halott leszek. Ez az egy biztos. Mint a halál. Hogy a saját temetésemen halottnak kell lennem. Egyszerre a kettő nem megy: bosszú a világon – és továbbélés a világban. Legyen akkor a bosszú.”

Borító: 5/4

Ha létezik bármi ezzel a könyvvel kapcsolatban, amely kivételesen kellően érthető és egyértelmű érzéseket vált ki belőlem, akkor az biztosan a borítója lesz – azzal együtt pedig maga a történet illusztrációja. Különös, mert igazából semmi extra nincs ezekben a kis rajzokban, mégis úgy érzem sokat hozzátettek a könyvhöz a maguk egyszerűségében: bájosak voltak, szerethetőek, s még ezen tulajdonságaik ellenére is képesek voltak hangulatot teremteni, mégpedig változatos módokon, olykor a komikus, máskor akár a baljós légkört erősítve meg pár ecsetvonással. Egy könyv olvasása közben sem éreztem még, hogy hiányoznának az illusztrációk, e kötet esetében viszont egyszerűen szükség volt rájuk, úgy érzem. Így teljes a világmindenség, meg minden…

Pontozás: 5/3,5?

Nem tudtam, mit fogok olvasni. Nem tudtam, mit olvasok. Most meg nem tudom, mit olvastam. Leginkább viszont azt vagyok képtelen eldönteni, hogy ez a megfoghatatlan és definiálhatatlan akármi zseniális volt, avagy inkább katasztrófába hajló – ahogy azt eldönteni is komoly fejtörést okoz, hogy én vagyok ostoba, vagy a szerző. Mindkettőre megvan a lehetőség, ugyanakkor egyik sem lenne egészen igaz. Sommer úr története egy masszív héj, kusza gondolatok szoros egymásutánja és végeérhetetlen füzére, gondos kis szőttes valamiből, amit leginkább a „teljes értelmetlenség” kifejezéssel jellemeznék… azonban ez alatt a héj alatt mozgolódik valami nagyobb erő. Nem elég hatalmas ahhoz, hogy áttörjön a falon, ahhoz viszont elég, hogy az utolsó oldalak után ott kongjon-kopogjon tovább az ember fejében. És utána beindítja az ötletgyárat. Látszólag egyszerű, gyermeki, aranyos és kissé butus történettel állunk szemben, azonban ha hagyjuk beérni – márpedig megköveteli ezt magának e rövid kis iromány –, rájövünk, mennyi gondolatot ébreszt, mennyi témát és kérdést vet föl. Megéri időt szánni rá; időt szánni az olvasásra, és időt szánni megemészteni is. Ezek után biztos, hogy nem most olvastam utoljára a szerzőtől!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

4 megjegyzés:

  1. Úgy örülök, hogy tetszett a maga sejtelmes fragmentáltságával. Az értékelésed, mint mindig, nagyon jó lett, és jól áll, amikor ilyen komolyan állsz hozzá. Nagyon felnőttes és egyben élvezhető és egyedi a stílusod. De nem legyezgetem tovább a hiúsagodat ��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lol vagy egy kicsit, de azért köszönöm :'DD És azt is, hogy a kezembe nyomtad, mikor tudtad, hogy semmi kedvem olvasni... ezt azért úgy érzem megérte ;)

      Puszi <3

      Törlés
  2. Olyan jó, hogy visszajöttél, béb'! <3 Ne add fel soha, imádunk! :*
    Ps. egyszerűen lenyűgöző ez az erezetes háttér. * - *

    VálaszTörlés
  3. Elolvasva amit írtál nekem is az volt az első gondolatom, hogy te jó ég, milyen érett gondolatok, simán azt hihetném, hogy egy 20-30+-os emberke írta ezt. Nagyon jó! Oo

    VálaszTörlés

Instagram