C. J. Redwine - Az Árnyékkirálynő

„Az ember nem azért megy csatába, mert biztos a győzelemben – mondta Gabril. – Az ember azért megy csatába, mert az a helyes.”

Eredeti cím: The Shadow Queen

Sorozat: Ravenspire 1.

Oldalszám: 416

Megjelenés: 2016

Kiadó: Twister Media

Ár: 3490 –

Tükröm, ​tükröm, mondd meg nékem: ki uralja e vidéket?

Lorelai Diederich szökevény koronahercegnőnek egyetlen célja van: megölni a gonosz királynét, aki magához ragadta a hatalmat, elfoglalta Ravenspire trónját, és megölte a hercegnő apját. Ehhez Lorelai kénytelen a varázslat fegyverét bevetni, amivel azonban Irina királyné is élhet. A hercegnőnek erősebbnek, gyorsabbnak és kitartóbbnak kell lennie Irinánál, akihez fogható veszélyes varázslót még nem látott Ravenspire.

A szomszédos királyság, Eldr földjén Kol herceg apját és bátyját megölik az országot lerohanó, varázserővel irányított ogrék, így hirtelen a másodszülött herceg felelősségévé válik megvédeni az országot. Ehhez Kolnak varázserőre van szüksége. Ezt csak úgy szerezheti meg, ha egyezséget köt Ravenspire uralkodójával. Irina azt kéri tőle, hogy segítségéért cserébe vigye el neki Lorelai szívét.

A hercegnő azonban egyáltalán nem olyan, mint amilyennek Kol gondolta. Gyönyörű, megzabolázhatatlan és megállíthatatlan. A sötét varázslat ellenére Lorelai vonzódik a zaklatott ifjú királyhoz. Azért küzd, hogy mindig egy lépéssel a sárkányszívű vadász király előtt járjon, akit a kelleténél sokkal jobban kedvel. Mindent megtesz, hogy legyőzze a gonosz királynét. Irina azonban nem adja fel harc nélkül, és végső lépésének következménye az is lehet, hogy a hercegnő elveszti utolsó megmaradt vesztenivalóját.

Elhivatott Disney-rajongó vagyok… már mióta is? Nehéz lenne meghatározni, igazából úgy érzem, mindig is az voltam – az vagyok most is, és garantáltan az leszek mindörökké. Mindennek ellenére van egy mese, amit akárhányszor láttam, egyetlen alkalommal sem tudtam élvezni. Egy mese, amit mindig untam, utáltam, amennyire tőlem telt elkerültem, és próbáltam száműzni a fejemből, s amitől rettegtem egész gyerekkoromban. Talán nem mesélném most ezt, ha az értékelés témája nem éppen ennek a történetnek egy újramesélése lenne, de úgy jött ki a lépés, hogy most már ti is tudjátok nagy titkomat: utálom a Hófehérkét.

Tessék, kimondtam, nyíltan és egyszerűen, senki ne vádolhasson azzal, hogy nem vagyok kellően őszinte. A kérdés már csak az, a poszt témájául szolgáló könyvet ihlető mese iránti ellenérzéseim révén milyen irányba halad tovább az értékelés? Én már jól tudom, ti még valószínűleg távolról sem, úgyhogy még élvezem pár percig ezt az előnyömet, miközben nosztalgiával visszagondolok arra, mikor még csak kinéztem magamnak Az Árnyékkirálynőt molyon. Akkor még én sem tudtam, mi sül ki a dologból, a kíváncsiságom és a előítéleteim elegye elintézte egy időre a döntésképtelenségemet afölött, adjak-e neki esélyt egyáltalán. Mesefeldolgozás lévén természetesen rendesen birizgálta a fantáziám, másrészt, mint mondtam, visszafogott a tény, hogy éppen Hófehérke történetét vette alapul. Így ide-oda ingadoztam a kérdésben, megszerezzem-e vagy sem, olvassam, vagy ne… mostanra viszont rászántam magam végre, mondhatni adtam neki egy esélyt, félretéve az előítéleteimet – és hogy lassan ti is megtudjátok a felesleges szócséplés kimenetelét, elárulom, nagyon is jól tettem.

Utólag a lehető legpozitívabban tudok visszagondolni minden olvasással töltött percre, de hála agyam egy apró kis józan részének még emlékszem, az elején milyen nehezen rázódtam bele – amit egyaránt tudok be a saját hibámnak nagyrészt, és egy kissé a könyvének is. Tény, egy ideje rendesen elszoktam a fantasy regényektől, ráadásul mikor nekikezdtem az Árnyékkirálynőnek, nem is volt sok kedvem éppen akkor állni vissza a műfajra, így kellett jópár oldal, amíg újból hozzászoktam, milyen is egy igazán irracionális világ. De emellett, úgy érzem a saját hibámon kívül is okozott egy kis gondot az első körülbelül 100 oldal. Én teljesen megértem, hogy milyen nehéz helyzetben lehetnek a C. R. Redwine-hoz hasonló, minőségi fantasyban utazó írók, akiknek új világokat kell teremteni, így – majdhogynem egyetlen – problémámat is meg lehet magyarázni észérvekkel… csakhogy „író” és blogger mellett egyszerű olvasó is lennék, így a tények tények maradnak: elég lassan indult be a cselekmény. Számomra szemet szúrt eleinte, hogy az első komolyabb, akciódúsabb jelenetre körülbelül a 130. oldalig kellett várni – de tényleg csak eleinte, a könyv hátralévő, immár teljesen felfokozott hangulatú, végig a szereplőkkel együtt izgulós része megtanított értékelni, és helyén kezelni az első pár fejezetet is. Lehet, olyan volt ez az időszak, mint az állóvíz, és látszólag nem volt szükséges a cselekmény szempontjából, utólag mégis rájöttem, mennyire jelentős szerepet szánt neki a szerző. Egyrészt, csöppet sem mellékes módon, bemutatta a világot, amelyben a történet játszódik, kidolgozta a részleteit, az országok helyzetét, az alapkonfliktusokat, amelyek a továbbiakban megoldásra várnak majd… továbbá ez lehelt életet a karakterekbe is. Szarvashiba sok fantasynál, hogy nem ad magyarázatot alapvető kérdésekre, nézzük a legfontosabbat, a szereplők motivációjára, amiért megrögzötten teljesíteniük kell a küldetésüket. Nem elég annyi, hogy „harcolok, mert harcolnom kell”. Sőt, sokszor az sem elég, ha az író szán rá fél oldalt, hogy felvázolja az okokat. Kitartok amellett, hogy a legjobb, amit ilyen helyzetben tehet az író, az az, hogy megmutatja amit csak meg tud.

Hétköznapi példával élve, vajon melyik okoz nagyobb élményt: elolvasni egy fülszöveget, vagy átnyálazni az egész könyvet? Átfutni egy film szinopszisát, vagy végignézni? Amennyiben normálisak vagytok szeretlek titeket mindkét kérdésre rávágtátok a második választ, és éppen ez az, amiről beszélek.

Mert, mint azt mondani szokás, minden rosszban van valami jó – itt pedig a cselekmény lassú indítását az teszi igazán értékessé, hogy az írónő hasznosan használja ki. Nem történik sok minden, nem történnek kimondottan fontos dolgok, de valahogy mind hozzátesz a karaktereink, legfőképpen Lorelai személyiségéhez, így nem mesedélután, nem nosztalgia, nem elejtett félmondatok, hanem élő példákon keresztül ismerhetjük meg az eseményeket, amelyek tovább formálják, ösztönzik, hogy felvegye a kesztyűt Irinával szemben. Az ország hanyatlásának szemléltetése, az anya, aki kénytelen volt megölni gyerekeit, hogy azok ne az éhségbe pusztuljanak bele, Irina apróbb mesterkedései… annyi lényegtelennek látszó epizód, amelyek noha a cselekményt magát nem mozdítják előre, később mind értelmet nyernek.

Így végül azt kell mondjam, a könyv ez egyetlen hibáját sem nevezhetem egyoldalúan hibának, hiszen éppen annyira erény, mint gyengeség – csak azt hiszem utólag a legkönnyebb helyesen értékelni. Azután a bizonyos fordulópont után…

Már amennyire az embernek van közben ideje gondolkodni, mert ez persze koránt sem garantált, innen kezdve ugyanis folyton történik valami, kisebb-nagyobb, de mindenképpen jelentőséggel bíró esemény. Minden jelenet és fejezet a mindent eldöntő csatáig vezető utat építgeti, egyre komolyabb és durvább összecsapások fokozzák a feszültséget, amitől az ember lassan a körmét is lerágja, mert egyszerűen érezni lehet, hogy „most már tényleg mindjárt megtörténik!”, de ilyenkor rendszerint beúszik még valami fordulat, ami késlelteti a tetőpontot, ugyanakkor hihetetlen, mennyi pluszt ad a történetnek. Általában nem különösebben foglalkoztat a könyvadaptáció, mint téma, de Az Árnyékkirálynőt, sőt, kimondottan a regény második felét olvasva rá kellett döbbennem, hogy ha valami, hát ez mindenképpen filmvászonra kívánkozik. Az írónő érzékletes leírásainak hála már a fejemben is úgy pörgött le minden rész, mint kész film, de én azért szeretném megélni azt, hogy ezt valaki tényleg megvalósítsa és filmre vigye. A harcjelenetek, a varázslatok mind egészen egyedülállóak… az ötletük és a megvalósításuk egyaránt. Tény, azért nagyokat néztem például a mindent ellepő bogaraknál, vagy a sétálgató fáknál… de végül is, éppen ez a lényeg, vagy nem? Egyediség, megdöbbentés. Mindkettő pipa, mégpedig a lehető legjobb értelemben.

De hiszem azt, hogy nem elég összeválogatni egy könyvhöz a jó hozzávalókat. Elnézve sok tömeggyártmány regényt, már az is éppen elég jó kéne legyen, hogy az írónőt végtelen fantáziával és kreativitással áldotta meg az ég, hogy egy apró részletekig kidolgozott, élő, lélegző történetet gondolt ki, méghozzá egytől egyig erős, a szerepükben tökéletesen helytálló karakterekkel… és ne értsetek félre kapásból, mert nem becsülöm le mindezt, sőt, ha ennyi megvan, már az is messze több, mint amire a legtöbben képesek. De szerintem ezen túl van még valami, amire már jóval kevesebben figyelnek oda, és ami miatt oly sok jó alapötletből születik pocsék könyv: ez pedig a megvalósítás. Ez volt az, ami abszolút feltette a könyvre a koronát, és elnyerte elismerésemet C. J. Redwine iránt. Hogy nem csak a fenti x pontot teljesítette, mindezt úgy vetette papírra monitorra, hogy ne veszítsen a varázsából. Ebben pedig egyrészt ott a tehetség, másrészt pedig, hogy megtalálta a megfelelő módot – jelen esetben a szemszöget.

Az Árnyékkirálynő ugyanis rendkívül kompex történet, a cselekményt, és a szereplők motivációját tekintve egyaránt, így az írónő szerintem a lehető legjobban döntött, mikor a történetet három nézőpontra osztotta, nevezetesen Lorealai-éra, Irináéra és Koléra. Ők a három központi karakter, így egyértelmű, hogy bárki közülük választana szemszögadót, én viszont fenntartom, hogy ez esetben csak úgy lehetett tökéletes, hogy mindhármuk külön fejezeteket birtokolt. Mind különleges, és egymástól teljesen különböző jellemek a maguk problémás múltjával és jelenével, személyes céljaikkal és indítékaikkal, tehát a történet ezzel a három megközelítéssel lehetett csak hibátlan, kerek egész, kellően aprólékos, és minden momentumában indokolt. Ráadásul nem csak a miértekre kapunk így szélesebb körben választ, nyilván ez teszi lehetővé, hogy a karakterekről festett kép is pontosabb legyen, és persze sokkal életszerűbb is.

Mert még gyorsan megsúgok nektek egy valamit… ezek a szereplők élnek. De komolyan. Na nem úgy… természetesen ne várjátok Kolt, hogy egyszer csak sárkányalakban leszáll a hátsókertben, majd bekopogtat az ajtón…erre várni életünk végéig eléggé sok csalódással járna. Mégis, annak ellenére, hogy sosem találkoztam sem vele, sem Lorelai-jal, Leóval, Gabrillal, Irinával és a többiekkel, szinte megrögzötten biztos vagyok benne, hogy léteznek – és ez szintén az írónő érdeme. Komolyan, ebben a posztban úgy érzem, kábé mást sem csinálok, csak C. J. Redwine-t dicsőítem megállás nélkül, de ez áruljon el nektek valamit: haláli a nő. Komolyan. Minden tiszteletem!

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki hozzám hasonlóan imádja a meséket, és felnőtt létére is nyitott visszautazni kicsit ezek világába – nem véletlen az a „felnőtt”, ugyanis a meseátdolgozás nem mese, és bizony, nem éppen a Hófehérke célközönségének ajánlott… én leginkább egy 14+ címkét ragasztanék rá, bár embere válogatja. Ajánlom a kicsit klasszikusabb fantasy kedvelőinek, ugyanis itt van minden, ami kell, sárkányok, boszorkányok, varázslat, ármány… továbbá némi gyengédebb romantika is, így azoknak is jó szívvel nyomnám a regényt a kezébe, akik inkább a romantikus történeteket részesítik előnyben. A szerelmi szál épp annyi részét teszi ki a könyvnek, amennyi nem borítja fel a harmóniát, nem is túl sok, nem is túl kevés, viszont mindenhol garantáltan bájos, és többé-kevésbé gyerekbarát is.

Végezetül pedig ajánlom a könyvet azoknak, akik tervbe vettek egy olyan egész napos pihit, mikor fel sem akarnak kelni, csak olvasni, ugyanis Az Árnyékkirálynő világa addig nem enged el, míg az ember a végére nem ér, egyszerűen letehetetlen és fantasztikus. Azt tanácsolom, kezdjétek el, ha jót akartok olvasni ;) 

És most ünnepeljünk, mert azt hiszem, életembe először sikerült írnom egy többé-kevésbé spoilermentes értékelést! Wow. 

           

Kedvenc karakterek:

Nehéz döntés… abban a kivételesen áldásos helyzetben vagyok, hogy minden karaktert sikerült megszeretnem – mindet kicsit másért, ugyanakkor a legfőbb ok, amiért ez sikerülhetett, az az írónő precíz munkája, és nyilván sok belefektetett ideje, amely busásan megtérült, már akkor is, ha csak a szereplők jellemét vizsgálom. Lehet pozitív, negatív, fő,- vagy mellékszereplő, Redwine mindet szép aprólékosan kidolgozta, megismertette az olvasóval, így úgy érzem, könnyedén közel kerültem mind Lorelaihoz, mind Kolhoz, Gabrilhoz, Leóhoz, Viktorhoz – of course… nagy meglepetés volt nekem, de tényleg eléggé a szívemhez nőtt ő meg a nyakkendője –, és, most kapaszkodjatok meg, még Irinához is. Ez van, nem tudok választani közülük, de úgy érzem, nem is kell. Fogjuk ezt most fel úgy, mint pozitívumot.

Kedvenc részek:

Ne értsetek félre, mert én nagyon is szerettem Leót, és olyannyira nem voltam képes elfogadni a halálát, hogy az ominózus pillanatban gyorsan végig is pörgettem a könyvet, hátha kiderül, hogy tévedés volt, és majd valahogy visszatér az életbe… de én ennek ellenére onnantól kezdtem igazán élvezni az eseményeket, hogy ő már nem élt. A halála ott, ahol gyengévé tette Lorelait, meg is erősítette, adott neki egy újabb okot, hogy keményebben küzdjön, és ez meg is látszik a cselekményen, ami ekkor indul be úgy istenigazából. Szerettem az ekkortól kezdődő lendületet és pörgősséget, a fokozódó feszültséget… csak a zárást nem. Vagyis… az erős, hogy nem szerettem, inkább az fejezi ki hűen az érzéseim, hogy nem voltam vele maradéktalanul megelégedve, egyszerűen túl gyors volt egy akkora konfliktus után, ami az egész regény alapjául szolgál.

Kedvenc idézetek:

„Csak az nem préda, aki elég okos és erős ahhoz, hogy ragadozó legyen.”

***

„– Tudod, miért követlek kétségek nélkül ebbe a harcba?

– Azért, mert én vagyok Arlen legidősebb gyermeke, és azért, mert Ravenspire trónja törvényesen engem illet.

– Rossz válasz. – Szigorú tekintettel nézett a hercegnő szemébe. – A leszármazás, a születési jog nem tesz senkit érdemessé arra, hogy mások kövessék. Az erő látszata sem. Azért követlek, mert egy igazi harcos bátorsága van benned.”

***

„– A harcos nem foglalkozik azzal, hogy mi szól az esélyei ellen. A harcos a szívére összpontosít, az akaratára, arra, hogy szembe akar szállni a világban megmutatkozó gonosszal, le akarja győzni, és megtalálja a módját.”

***

„– Hiszek benned. Harcoltam érted. Mert egy olyan világban, ahol az emberek inkább leborulnak a gonosz előtt, amit megérteni túl félelmetes, nem tehetünk mást, mint felvesszük a harcot.”

***

„Erős vagy… elég erős ahhoz, hogy visszajöjj hozzám, Lorelai. Tudom. Csak az kell, hogy a szíved akarja. Az kell, hogy a szíved jobban akarjon élni, mint a tested meghalni.”

Borító: 5/5

Erre a szépségre már akkor felfigyeltem, mikor a magyar kiadásnak még halvány hírét sem lehetett hallani, és már akkor is azonnal megfogott. Egyszerű és egyben rendkívül mutatós is, és persze – ami elengedhetetlen –, nagyon jól passzol a mesefeldolgozás témájához. Az alma önmagában elárulja, melyik történet kerül feldolgozásra, így a borító megjelöli a témát, de a szokatlan szín ad neki némi baljós hangulatot. Ilyen kell legyen egy jó borító ;)

Pontozás: 5/4.5*

Az utolsó lapot, sőt, a fülszöveget is átnyálazva, a könyvet végleg becsukva, akármilyen közhelyesen is hangzik, úgy éreztem magam, mint aki egy hosszú nyaralásról érkezett haza. Csakhogy ezúttal a Balaton helyett valami mesés, elvarázsolt utazásra indultam, és a valóságba kellett utána visszatérnem – ami, bár eleinte nem hittem volna, kifejezetten nehezemre esett. C. J. Redwine olyan világot teremtett, amiben jó elveszni – akármilyen abszurd módon is hangzik, beleértve minden borzalmat, amitől hemzsegnek a lapok, a sok fájdalmat, pusztulást, zsarnokságot, tehetetlenséget. Egy királyságot, ami lassan a nemzethalál szélén áll, egy világot, ami a gonosz kezébe került, és látszólag már nincs is számára remény… Látszólag. Mert a kétségbeejtő, és amúgy gyönyörűen felépített konfliktushelyzet mellé adott egy rendkívül erős hősnő – és amúgy rengeteg hasonlóan jól kidolgozott karakter –, aki megoldást ígér minden problémára, így pedig teljesül minden feltétel, hogy Az Árnyékkirálynő tökéletes feldolgozása legyen egy klasszikus mesének. Biztos alap, rengeteg kreativitás, precizitás, szerethető szereplők, és izgalmas cselekmény, ami odaszegez az ágyhoz, hogy fel se kelj, amíg nem végeztél. Mindenképp ajánlom :)

Köszönöm a recenziós példányt és ezt a csodás mesebirodalomba tett utazást a Twister Media Kiadónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!