2017. április 3., hétfő

Pofánverés pt.2 | Anna Todd - Miután összecsaptunk



„Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám.”

Eredeti cím: After we collide
Sorozat: Miután 2. (After 2.)
Oldalszám: 548
Megjelenés: 2015
Kiadó: GABO
Ár: 3490 –

Tessa ​mindent elveszíthet. Hardin semmit sem veszíthet… csak Tessát.

Miután összecsaptunk, az élet már soha többé nem lesz olyan, mint volt.

A nehéz kezdet után úgy tűnt, hogy Tessa és Hardin végre egyenesbe jön egymással. Tessa már megtapasztalta, hogy Hardintól nem áll távol a kegyetlenség, de nagyon megrendül, amikor egy váratlan esemény lerántja a leplet a kapcsolatuk eredetéről, és Hardin titokzatos múltjáról.
Már megszokta, hogy Hardin olyan, amilyen… De tényleg ő az a mély érzésű, figyelmes fiú, akibe a durva felszín ellenére beleszeretett… vagy egész idő alatt egy idegen volt? Tessa legszívesebben elmenekülne, de ez nem olyan könnyű. Kísértik az szenvedélyes éjszakák emlékei, nem tudja elfelejteni Hardin érintését és mohó csókjait.
Mégsem biztos abban, hogy el tud viselni egy újabb megszegett ígéretet. Annyi mindent feladott és kockáztatott Hardinért! Az iskolát, a barátait, az anyjával való kapcsolatát. Otthagyta a barátját, aki igazán szerette, és most talán egy ígéretes karrierről is le kéne mondania miatta. Tényleg itt lenne az ideje, hogy továbblépjen.
Hardin tudja, hogy hibát követett el, talán a legnagyobbat egész életében. Mégsem adja fel harc nélkül.

De meg tud-e változni? Meg fog-e változni a szerelem kedvéért?

Az első rész után – akárhogy lehúztam az értékelésben, de hát tudjátok milyen vagyok – nem akartam semmi mást, mint mihamarabb kezemben tartani a folytatást, mégis eltelt szűk egy hónap, mielőtt újra belevetettem magam Tessa és Hardin drámákkal teli kis miniszappanoperájába. Azt hittem a helyzet javulni fog, ám egy tekintetben csak sokkal bonyolultabbá vált – az amúgy sem túl egyértelmű érzéseim a sorozattal kapcsolatban ebben a részben csak még követhetetlenebbek lettek. Sőt, azoknál követhetetlenebb már csak az értékelés lesz, úgy érzem… Az lesz, mert igenis próbálom majd minden gondolatomat megosztani veletek, ami felmerült bennem olvasás közben, a fejemben uralkodó őskáosz méretéből kiindulva pedig… á, inkább nem is gondolok bele előre, ez milyennek ígérkezik.

Igen, ennyiből nyilván leesett mindenkinek, hogy a sorozattal való kapcsolatom továbbra sem stabilizálódott – mi több, egyre inkább elveszek a dilemmáimban, mert lehetetlen egyértelmű döntésre jutnom a kérdésben: mit is gondolok erről az egészről? Vagy hogy egyszerűbb legyen, maradjunk csak a jelenlegi kötetnél: mi a véleményem a Miután összecsaptunkról? Ez a milliódolláros kérdés. Én sem tudom a választ.

Számomra az egész fehér és fekete – nagyon jó és nagyon rossz egyben, magával ragadó és unalmas, szeretnivaló és egy nagy rakás 40°-os hőségben egy hétig a napon érlelődött lótrágya. Minden csupán attól függ, mire hagyatkozok: a józan eszemre, vagy a szívemre. Akármilyen klisékupac is ez így leírva.

Alapbeállításban mindig az agyamat használom – a szívem rendszerint hülyeségekre buzdít és el akarja cseszni a maradék normális életemet is, vagy egész egyszerűen csak a frászt hozza rám, így okosan megtanultam már kizárni a döntéseimből, olvasás közben azonban rendszerint megnyílik, ilyenkor az érzelmek, és az azok okozta gondolatok szabadon áramolhatnak, kapnak pár boldog percet. Többnyire nem is bánom, ugyanis kevés jobb érzést ismerek, mint teljesen beleélni magam egy történetbe, most azonban éppen ez okozza a problémám. Mert józan ésszel most totál egyszerűen megmondanám nektek, hogy „gyerekek, ez egy összeerőlködött, fájdalmasan ostoba, történetnek csúfolt cselekménymassza”, és rávágnám az egy pontot, de ha már a szívecském is beszállt a buliba, ezt így nem jelenthetem ki. Még akkor sem, ha amúgy teljesen igaz.

Bár már vártam a folytatást, s a bájos függővég után kíváncsi voltam, mi sül még ki Hardin és Tessa önpusztító kapcsolatából, azért elég hamar leesett, mennyire elhamarkodott döntést hoztam… pár oldal, pár fejezet és már fogtam a fejem, hogy „ez nem lehet igaz”. Dee, amúgy marhára igaz volt. Reménykedtem, hogy az egész csak egy paródia akar lenni annak még komolyan jó is lenne de nem. El nem tudom hinni, hogy ezt valaki halál komolyan gondolta.

Engem kapásból földhözvágott igen, még így második nekifutásra is mindkét főszereplőnk: drága Hardin és Tessa, akik még mindig két túlfűtött gimnazista drámaiságával és egy-egy óvodás szókincsével vannak megáldva. Akik a kefélésen és a veszekedésen kívül nem ismerik más módját az emberi kommunikációnak, akiknek annyira unalmas az életük, hogy muszáj minden második fejezetben bolhából elefántot csinálniuk, hogy legyen „okuk” szakítani. És mivel némi beteges társfüggőségtől is szenvednek nagy titokban „titokban”… nem leplezik valami jól, persze, a „soha többéből” rendre „örökrét” csinálnak, mert végül is nincs sértés amit ne lehetne megbocsátani, ha az ember nem bírja magáról lerángatni azt az átkozott rózsaszín szemüveget. A pillanatragasztó nem játék. Mindjárt hányok.


Konkrétan ugyanaz ment ebben a kötetben is, mint amit az előzőben már megszokhattunk: veszekedés, szakítás, kibékülés végtelen körforgása, csak talán ezúttal már hardcore-abb verzióban. A kellemetlenségek sorozata folytatódott, egészen pontosan ott, ahol abbamaradt a Miután cselekménye… de hogy erre rájöjjek, komolyan el kellett gondolkodnom. Annyi minden történt egy kötet leforgása alatt, hogy a végére már nem voltam benne biztos, hogy mindet egy részben olvastam-e… és ez nem kéne feltétlenül rossz legyen, hiszen szeretem én a pörgős cselekményt, meg ha állandó izgalomban tart egy sztori… de ez az ötszáz oldal egy átverés. Konkrétan látom magam előtt, ahogy Anna Todd röhög a markába, amiért ugyanazt a sztorit képes sokadjára is eladni, az olvasói meg bekajálják. De van egy hírem: itt vagyok én is. És nem veszem be.

Azt már millió meg egy értékelésem alatt elmondtam, hogy mint olvasó, durván rá vagyok függve a konfliktusokra és traumatikus helyzetekre, az ilyenek teszik igazán maradandóvá a könyvélményeimet, és az adrenalinszintemet is megdobják kissé… ilyen alapon pedig a Miután sorozat nyilván úgy tűnik, hogy egyenesen nekem lett teremtve. Mégis, ha egy percre eltekintek az agyilag kissé… khm, na mindegy, szóval, ha eltekintek főszereplőinktől, akkor a cselekménynek nevezett izé az, ami legjobban kiverte nálam a biztosítékot. Mert a drága írónő nemes egyszerűséggel összehordott minden klisét egy rakásra, aztán azokat ismételgette, amíg egyszer csak úgy gondolta, kimaxolta a második rész oldalszámát, és kell hagyni valamit a következő kötetre is. Könyörgöm emberek! Ha nem szorult belétek kreativitás, menjetek el a Tescoba eladónak, de ne akarjatok írók lenni…

Mert itt aztán volt minden… csak valahogy egyediség nem szorult egy oldalra sem. Ez a „menő kisfiú srác és szürke p*csa kisegér” kompozíció számomra már a Szent Johanna Gimi óta egész egyszerűen nevetséges, pláne ha ennek a nagy, szerelemnek csúfolt kapcsolatnak a dinamikáját, és a résztvevő felek szenvedélyes érzéseit, komoly elköteleződési szándékát is számolom. Nem bírom, mikor hülyére vesznek. Aztán, hogy folytassam a sort, természetesen kaptunk némi teljesen felesleges és lineáris szerelmi háromszöget, a karaktereknek egyaránt problémás családi hátteret – ami oly meglepő, de egészen hasonló, majdhogynem egyforma –, egészségre káros mértékű féltékenységet és bizalmatlanságot, egy tucat félreértésből adódó szakítást – aminek nem bonyolultabb az oka, minthogy Hardin és Tessa totál nincsenek egy hullámhosszon –, és még sorolhatnám. Számomra a legfárasztóbb mostanra tényleg a szakítások és békülések kínos sorozata. Elvileg talán az az egyedüli funkciójuk, hogy növeljék az oldalszámot, a valóságban viszont nem csupán ennyiről van szó: további negatív árnyalatot ad a karakterek jellemének, pláne Tessáénak. Nem mondom, magukról a konfliktusokról többnyire inkább Hardin tehet, ám a békülések egy az egyben Tessa vállán nyugszanak, és konkrétan elszívják belőle az utolsó cseppnyi méltóságot is. Azzal, hogy bármit megbocsát, mindegy, mekkora sértés érte, mindegy, hogy később még jobban tönkre fogja tenni ez a kapcsolat, minden mindegy. Szépen végigsorolja fejben, mennyire tönkretette az életét ez az agyontetovált tag, hogy meggyőzze magát, nem kéne hozzá visszamenjen… de aztán a másik oldalra billen a mérleg, mert minden hülyeség ellenére szereti. Tudjátok mit mondok? Ezek után megérdemlik egymást. 



Talán én vagyok kishitű, de egy szerelem nem kellene kibírjon ezer meg ezer árulást, nem kéne kibírja, hogy a pasi fogadásból volt veled, fogadásból vette el a szüzességed, előtted is tönkretette már így mások életét, és amúgy is elszakít mindentől és mindenkitől akit szeretsz. Jó, most, hogy leírtam, már látom, hogy nem én vagyok kishitű. Tényleg ostoba az, aki ennyi mindent megbocsát.

Talán ez valami úri luxus, ami nem jár… de én azért jobb szeretem, ha a karakterekbe szorult némi méltóság. Legalább valami minimális büszkeség. Tessa meg folyton visszafut a fiúhoz, aki rosszul bánik vele, Hardin pedig megalázkodva, sírva és térdre borulva könyörgi vissza magát a lány kegyeibe. Jézusom.

Így összességében a véleményem koránt sem pozitív kicsengésű, pláne ha figyelembe vesszük, hogy rengeteg dolgot csak azért nem írtam le még egyszer dühöngés közepette, mert már egyszer megtettem a Miután kritikámban. De! Mert egy „de” azért mindig van, még a legsötétebb, önkínzásra legalkalmasabb könyvek esetében is… Ha már egy jó dolgot felfedeztem az előző részben, legalább az az egy megmaradt épen, sértetlenül, sőt, ha lehet még erősebben. Akármennyire is ellentmond az eddig leírtakkal… egészen magával ragadó a történet. Engem legalábbis magával tudott ragadni… még ha egy úttal fel is idegesített. Repült vele az idő, gyorsan fogytak az oldalak, és bár a karakterek érzelmeit egy ponton túl szimplán nevetségesnek tartottam, elég jól lettek átadva ahhoz, hogy bele tudjam magam élni akkor is, ha abszurdum. Megvolt a lapok között az élet, sikerült lelket adni a szereplőknek, a cselekménynek. És végsősoron, az én szememben ez mentette meg a könyvet.  Meg talán a rengeteg konfliktus közötti békés percek… írtam, hogy általában imádom a nagy veszekedéseket, de ebből a sorozatból, úgy tűnik a nyugi lesz a kedvencem :D Azok a percek, mikor Hardin és Tessa is kicsit boldogok voltak, szerelmesek, olyanok, mint egy normális romantikus pár – mindennapi viccekkel, helyzetekkel, közös ünnepléssel, lágy pillantásokkal és végre egy igazi, első randival. Ilyenkor ideig-óráig még kedveltem is őket, de psszt! Lényeg a lényeg: nem állt szándékomban úgy temetni ezt a könyvet, ahogy van, hiszen minden hibája ellenére van benne élvezhető tartalom, vagy ha nem is tartalom… érzések. 



Mindent összevetve, ajánlom a könyvet… na jó, őszintén szólva jó szívvel senkinek sem ajánlom. Akinek az első rész tetszett, az nyilván szeretni fogja ezt is, hiszen lényegében ugyanolyan, csak turbósebességre kapcsolva, aki meg hozzám hasonlóan megszenvedte azt is, annak már nem biztos, hogy bölcs döntés kézbe venni a Miután összecsaptunkot. Az egész poszt olyan, mint egy naaaagy, piros vészvillogó, ami arra figyelmeztet, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel, és hozz megfontolt döntést, ha arról van szó, beleásod-e magad ebbe a sorozatba, és beáldozol-e rá néhány órát értékes perceidből – de akárhogy is nézem, csak az én személyes véleményem, eltántorítani igazán senkit sem akarok. Ha nem vágytok másra, mint 500 oldalnyi lazítós limonádéra, s szeretitek a tömény romantikát meg drámákat, akkor fuck yeah, vágjatok bele, elvégre nem szentírás a szavam… elvégre emberek vagyunk, különbözünk. ;) Én megtaláltam a könyvnek a jó és rossz oldalait egyaránt, és remélhetőleg ti is megfogjátok – hogy milyen arányban, az már rajtatok áll :)

Kedvenc karakterek:

Hm, azaz egy szereplő, aki nem idegesített fel? Volt ilyen? Elég sokáig gondolkodtam ezen a kérdésen, mire jutottam valami értékelhetőre… ugyanis az elviselhető, s még inkább a szeretnivaló karakterek száma kétségbeejtően gyér. Végül mégis sikerült találnom valakit, akire nemhogy idegroham nélkül, de egyenesen szeretettel gondolok vissza, az pedig Trish, Hardin anyja. Őt végig kedveltem, kedves volt, aranyos, megértő, elfogadó. Oké, ilyen tekintetben Ken és Karen is megállták a helyüket, egészen kedveltem őket… sőt, ha belegondolok, Landont is. Jól van na. Nem is utáltam mindenkit.

Kedvenc részek:

Ezúttal szerencsére akadtak percek, amelyek kimondottan megragadtak… mivel Trish volt az egyik szereplőm, élveztem, amíg meglátogatta Hardinékat, meg úgy egyáltalán, ha jelen volt egy-egy jelenetnél. Bár többnyire unom a diákházas részeket, és az idióta ottani konfliktusokat, a szívem mélyén már régóta várhattam arra, hogy Molly megkapja a magáét, mert hihetetlen elégtételt éreztem, mikor Tessa padlóraküldte. Végül pedig örültem neki, mikor a főszereplők végre egy kicsit úgy igazán nyugiban voltak ez rendszerint tartott vagy másfél napig, például az első igazi randijukon. Megsúgom nektek, hogy azt a feljavíott verziójú Hardint még egészen kedvelem is. Psszt.

Kedvenc idézetek:

„Miért nem nyáron lettem hajléktalan?”

***

„Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem?”

***

„Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat.”

***

„[…] a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész?”

Borító: 5/3,5

Egyértelműen jobban tetszik, mint az előző részé, ennek a színvilága valahogy közelebb áll hozzám, de még így is bánt, hogy a kiadó csak úgy eldobta a külföldi borítókat. Nálam azok az igazi befutók – míg a magyar kiadásoké csak egy pacsmag szín meg nagy betű, addig az eredeti valahogy él, van egy saját textúrája, lelke, még úgy is, hogy mind rendkívül egyszerű.



Pontozás: 5/3

Volt néhány pillanat, amíg komolyan hittem benne, hogy ez a rész majd stabilizálja az előző rész alatti bizonytalan érzéseimet… aztán jött a pofánverés part two. Mert csak még inkább összezavart, hiszen a Miután összecsaptunk maga egy őskáosz, millió ellentmondás és érzelem, ezer meg ezer veszekedés és békülés, követhetetlen mennyiségű csók, ölelés, sértés, bántás és verekedés 500 oldalba sűrítve – méghozzá többszörösen. A karakterek továbbra is egy-egy hatéves kisgyermek értelmi és érzelmi szintjét verdesik, a drámából pedig sosem elég, mert bolhából elefántot csinálni buli, ahogy az is, ha ismétlődő rendszerben elcseszhetik egymás,- és a saját életüket. Rekordot állítottak fel szenvedésből, az átkozott szerelem miatt hullajtott könnyeik számából, békülős szexből és az én felidegesítésemből. Elérték, hogy kénytelen legyek időről időre azért tenni le a könyvet, mert szétvet tőle az ideg, hogy el kelljen magamban számolnom tízig, máskülönben üvöltenék egy egészségeset – szimplán csak azért, mert amit ez a két kis hisztis drágaság lerendez, olyan egyszerűen NINCS. És mégis, egy fél ponttal így is többet adtam, mint első körben, de nem a fene jó szívem miatt… na jó, talán mégis a szívem miatt. Az eszem megmondta a tutit az előbb, ha viszont nem értelmi oldalról közelítem meg a könyvet, be kell valljam, igazán intenzív élményt nyújtott. Nevettem. Szomorkodtam. Egy kicsit szerelmes lettem, még ha utáltam is mindenkit. Magával ragadott, szaladtak az órák, amíg olvastam, még akkor is, mikor szörnyen szenvedtem a szereplők hülyeségétől. Erre varrjatok gombot. Összességében nem éreztem minőségi javulást, és a tököm tele van egy időre mind Hardinnal, mind Tessával, de nem hagytam a könyvet magam mögött bármiféle pozitív utóérzés nélkül. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése