„Hogyan válik valaki azzá, aki? Milyen tényezők
bújnak meg a kulturális hátterében, a gyerekkorában, képzettségében,
vallásában, anyagi lehetőségeiben, szexuális irányultságában, bőrszínében, a
mindennapi környezetében – milyen indíttatások vezetik olyan tevékenységekhez,
amikért utóbb megvetik majd őt?”
Eredeti cím: The Disreputable History of
Frankie Landau-Banks
Oldalszám: 390
Megjelenés: 2016
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Ár: 3490 –
FRANKIE LANDAU-BANKS 14 ÉVESEN:
Vitaklub.
Apukájának Nyuszifül.
Egy mérsékeltem kocka-hajlamú lány egy nagyon elit
bentlakásos iskolában.
FRANKIE LANDAU-BANKS 15 ÉVESEN:
Az alakja észbontó.
A nyelve felvágva.
A harci kedve feltüzelve.
És az új fiúja a végzős, lenyűgözően lökött,
szavakért bolonduló Matthew Livingston.
FRANKIE LANDAU-BANKS 16 ÉVESEN:
Már nem olyan lány, akinek nemet lehet mondani.
Különösen nem akkor, ha ez a nem azt jelenti, hogy
kizárják a barátja szigorúan fiúknak fenntartott titkos társaságából. Nem
akkor, ha a volt pasija itt is, ott is váratlanul felbukkan. Nem akkor, ha
tudja, mindegyiküknél okosabb. Nem akkor, ha tudja, hogy Matthew hazudik neki.
És nem akkor, amikor annyi akciót végre lehet hajtani.
Frankie Landau-Banks valószínűleg egy bűnöző
lángelme.
Ez a történet azt meséli el, hogyan vált azzá.
Most
kezdek rájönni – egész ésszerűen csak most, hogy egyáltalán gondolkoztam rajta
–, hogy a legtöbb regény mennyire cselekményközpontú, milyen egysíkúan
megkomponált. Az egyik szinte kiabál a polcról, hogy „hé, ha öldöklést akarsz,
válassz engem, errefelé éppen dúl a háború!” a másik egy mindent felemésztő
szerelem és gyász történetét hivatott közvetíteni, mert a sorsok, életutak,
izgalmas történések, akciók képesek igazán lekötni az ember figyelmét. Más
esetben megkülönböztethetünk stílusközpontú könyveket is – jellemzőjük, hogy
könnyen érvényesülnek a könyvpiacon anélkül is, hogy lenne bármiféle
jelentősebb mondanivalójuk vagy akár tartalmuk, mert az írónak már a stílusa is
elegendő az átütő sikerhez, lásd például hazánk egyik legnépszerűbb ifjúsági
szerzőjét, Leiner Laurát. Persze a kettő eset gyönyörű kombinációi is ismertek
– én ide sorolnám például John Green könyveit. A szereplők változatosan
kidolgozottak és egydimenziósak az alkotó kreativitásának és befektetett
erőfeszítéseinek függvényében, de a lényeg nem változik: a könyvek főszereplője
a cselekmény, a karakter, akiről szól, pedig csupán másodhegedűs, legfeljebb az
történet hűséges együttműködő partnere. De azért leginkább egy eszköz.
Őszintén… elég durvának tűnnek az eddig leírtak, de én elégedett vagyok ezzel a
szituval.
Elégedett
voltam, mert nem is nagyon ismertem mást, és elégedett leszek, mert… mert miért
is ne lennék, ha egyszer eddig is az voltam – jogosan –, de mostantól keresni
fogok további magasságokat is. Nem is bírnám megállni többé, miután elolvastam
életem első – de remélhetőleg nem utolsó – töményen, de csodálatosan
karakterközpontú regényét, nevezetesen Frankie
Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikáját. Huh. Azt hiszem ilyen
felvezetést sem produkáltam még.
Azt
hiszem elsőrangú regény volt – elsőrangú, még úgy is, hogy nem volt számottevő
cselekménye. Mármint… természetesen volt neki némi, méghozzá kifejezetten jó,
de ezúttal fordult a kocka, és ez lett csupán eszköz a főhős kezében, ugyanis
Frankie-nek hatalma volt, ízig-vérig uralta a könyv minden szegmensét. Minden,
ami történt, miatta történt, és azért, hogy bevezessen minket ennek a – idézem
– „bűnöző lángelmének” az észjárásába. Én úgy láttam, lényegében az egész
regénynek ez lenne a lényege.
400
oldalnyi lélektan. 400 oldalnyi filozófia. 400 oldalnyi fejtegetés az emberi
természetről, a társadalom egyénre gyakorolt hatásáról, a szülők, barátok
szerepéről a jellemfejlődésben, arról, hogyan befolyásol valakit a külső
megítélése, milyen gondolatokat ébreszt benne, milyen utakra indítja – és
mindez egy különleges személy példáján keresztül. Talán bántó túlzás, de
mondhatni jobban élveztem ezt, mintha az újszülött vámpírok letépték volna
Bella fejét. Utálom túlelemezni a dolgokat, nem szeretek mindig belemászni a
részletekbe, de azt hiszem itt éppen ennek volt itt az ideje és szükségessége,
így lett ez egy kifejtett, kerek egész. Így lett zseniális remekmű.
Ezen
a ponton kell ejtenem pár szót olyan kicsiségekről, mint a cím – melyet
elintézek annyival, hogy rendkívül figyelemfelkeltő, találó és karakteres, nem
is lehet nem szeretni –, és – főleg – a fülszöveg. Ez utóbbi ugyanis példát
statuálhatna mindenkinek, aki úgy általában a könyvek tartalmának ily rövid
megfogalmazásával foglalkozik – ugyanis a legtöbben rosszul teszik, és itt lenne
az idejük tanulni kicsit attól, aki végre jól csinálja. A legnagyobb problémám
általában az, hogy a fülszöveg egy az egyben lelövi a poént, s már nem hagy
semmit a képzeletre, nem ad lehetőséget meglepődni – ellenben ez. Nézzetek rá.
Viszonylag hosszú, sok információval, amelyek a történet, pontosabban
főszereplőnk szempontjából mind lényegesek – mégsem mond többet ez a kis szöveg
a kelleténél. Megalapozza a hangulatot, felfesti a témát, de amit elárul, még elég
távolról érinti csak azt, ami a könyv belsejében lapul. Normál esetben nem
térnék ki erre külön, de annyira boldoggá tett, hogy kivételesen ezer
százalékig izgalmas és meglepetésekben gazdag élményben lehetett részem, és
gőzöm sem volt, mi történik legközelebb. Nem is sejthetitek, ez mennyire üdítő.
És
szerencsére nem csak ez. Az egész történet elképesztően üde és fiatalos, a szó
lehető legpozitívabb értelmében egy igazi YA. Egy szórakoztató történet különös
és egyszerű gimnazistákról, kellő komoly mögöttes tartalommal kiegészülve, de
aki nem vevő erre, annak bőven elegendő humorral, és a lehetőséggel, hogy
figyelmen kívül hagyja a könyv társadalomkritikáját és feminista aspektusait –
ugyanis bár ezek végig ott voltak a sorok között, az ember mégsem érezte, hogy
a leírtak alapján rákényszerítenének egy világképet. Ez is csupán Frankie-t
jellemezte, az észjárását, a tág látókörét, intelligenciáját, világról
alkotott általános véleményét.
És
itt az idő, hogy most már magyarázatot is adjak erre a rendkívül érdekes,
összetett személyiségre, amelyet főszereplőnk birtokol, hiszen a regény
folyamán rengeteg látszólag feleslegesnek tűnő rész hivatott szerepet játszani
Frankie Landau-Banks jellemfejlődésének bemutatásában. A fülszöveg nem hazudik:
„Frankie Landau-Banks valószínűleg egy
bűnöző lángelme. Ez a történet azt meséli el, hogyan vált azzá.” Érdemes
már az első fejezettől maximálisan koncentrálni az eseményekre, mert minden ott
kezdődik. A lányt a felforgató tevékenységek, a polgárpukkasztás, a bizonyítási
vágy útján elsősorban a családi háttere indította el – másodsorban az iskolai,
és szűkebb baráti környezete, a közös a kettőben pedig az, hogy méltatlanul
lebecsülték őt.
„– Mindig alábecsülsz.
Ruth megrázta a fejét.
– Dehogyis. Nem is tarthatnálak többre. Na most… be tudnád vinni a krumplit az asztalra? Csak óvatosan, nagyon nehéz a tál.”
A
családja szemében még mindig védelmezésre szoruló kislány volt, mindenki más
lényegében nem is sejtett agyat a csinos kis pofija mögött. A sokrétű
társadalomkritika mellett így a könyv az emberek sztereotípiák által való
megítélésével kapcsolatban is tükröt mutat, hiszen az ember valamilyen módon,
de nap mint nap találkozik azzal, hogy megítélik belső tulajdonságait a
kinézete alapján. Sokszor a könyvek és filmek sem tesznek mást:
jellemábrázolásukban az okos emberek többnyire csúnyák, a szépek pedig egész
egyszerűen ostobák, de ide felhozhatnám példának akár a bántó szőke nős
vicceket is.
Összességében
ez a fajta viselkedés határozta meg Frankie jellemének alakulását – ahogy
csinos nő vált belőle, az emberek akarva-akaratlanul csak ezt voltak hajlandóak
észrevenni, arra pedig még nagyon gondolni sem tudtak, hogy a lány esetleg
mindannyiuknál okosabb, agyafúrtabb, intelligensebb. Jó napot, üdvözlök mindenki a felszínes XXI. században! Ha
pszichológus lennék, most nyilván jól le tudnám vezetni, hogyan következik az
elnyomottságából, alábecsültségéből későbbi viselkedése, s hogyan vezet nála
értelemszerűen erős feminizmushoz a „csupán nőként” való beskatulyázása.
Ugyanis a szexista felfogás is elég erősen érződik a karakterek egy rétegén, az
írónő pedig ezzel szembe állítja Frankie-t, mint élő ellenpéldát pl. a Rend
tagjainak a gyengébbik nemről alkotott torz elgondolására.
Többek
között ez volt az oka, hogy a Basset Hound Hűségrendje csapatát egyáltalán nem
tudtam megkedvelni ez alatt a 400 oldal alatt. Nem mondom, hogy mindenkinek
szentéletű kisangyalnak kell lennie, de ők sorra olyan elveket képviseltek,
amelyek szinte bárkit ellenszenvessé tesznek a szememben. Jó, tény, hogy a
csapat nagyrészt csupán név szerint említett, és kicsit bővebb teret egyedül
Matthew és Alpha kapott Portert most bizonyos okok miatt nem számolom bele a
Rendbe… de a többi már spoiler, úgyhogy szépen csöndben maradok – nem kellett
volna. Manipulatívnak, ítélkezőnek, szexistának, sznobnak mutatkoztak be, hiába
próbálta az írónő elütni a dolgok élét jófejkedéssel, vagy kedvesebb
pillanatokkal. Egész végig láttam, hogy mi folyik a háttérben, hogy hogyan
alakítanak mindent úgy, hogy nekik kényelmes legyen, sőt… De Alpha még egy
dolog. Benne legalább van valami karizma, valami megnyerő, még ha közelebbről
megvizsgálva egyáltalán nem is az, akinek látszik. De Matthew… Mathhew szégyent
hozott minden édes, cukipofa névrokonára. Matt Camdenre… Matt Watkinsra… Ez a
Matthew Livingston volt az egyetlen tényező a könyvben, ami miatt meg mertem
olykor kérdőjelezni Frankie épelméjűségét. És ez nagy szó. Bár a lány végig
mutatta, hogy átlátja Matt mesterkedéseit, engem mégis egyszerűen irritált,
hogy nem tett ellene semmit – már a nyilvánvalókon kívül. A fiú hazudott,
titkolózott, folyton elhanyagolta, konkrétan odapottyantotta a fontossági
sorrendje végére, ami már mind elég indok arra, hogy baromság legyen egy srác
mellett maradni, de ami a legfelháborítóbb az, mennyire… mennyire tárgyként
kezelte Frankie-t. Ő csak egy szép lány volt – nem kell valaki legyen, akár
senki is lehet, de jól mutat mellette, úgyhogy felkarolja. De kábé ennyi.
Legyen szép, mosolyogjon, legyen kedves a barátaival, az, hogy agya is van, oly
kevéssé számít – főleg, mivel rendre kínos helyzetbe hozza a fiút, hogy a
barátnője intelligensebb nála.
Hát
pedig van ez így. Itt lenne az ideje, hogy minden pasi megbarátkozzon a
gondolattal, hogy nem törvényszerűen ő az okosabb. Sőt, egészen elmennék odáig,
hogy az ember valahogy intelligensebbnek hat attól, ha képes beismerni, mikor a
másik jobb nála. De nem megyek át feminista kisbeszédbe… a lényeget úgyis
értitek szerintem.
„A férfi felsőbbrendűség intézménye csak akkor bír hatalommal fölötted, ha beadod neki a derekadat.”
Mindenesetre
Matthew Frankie-hez való hozzáállása szintén nagy szerepet játszott abban, hogy
a lány úgymond „elindult azok a bizonyos lejtőn” – bár én nem szívesen nevezem
így Frankie „dicstelen tetteit”. Inkább mondanám, hogy elindult egyféle
önigazolás felé, legnagyobb motivációja ugyanis nem volt más, minthogy beintsen
a szexista világnak, hogy „hé, eszem is van, nem csak mellem!”. Arról, hogy ezt
mégis milyen úton-módon tette, inkább nem mondok semmit, csak annyit, hogy bár
én alapjáraton nem csak alapjáraton, mindig… jókislány vagyok, nem
mondom, nagyon tetszett minden, amit tett. Tényleg mestermunka, amit
véghezvitt, és végsősoron ő nem pusztán polgárpukkasztott, mint a Rend tagjai
korábban, hanem valódi céllal és értelemmel ruházott fel minden „felforgató
tevékenységet”. Demonstrálván az írónő kemény kutatómunkáját és a könyv
megírásába fektetett erőfeszítését Frankie sem rohant fejjel a falnak, mikor a
tervezgetésről volt szó, egy érdekes órájára készülő beadandója miatt pedig
kimondottan sok érdekességet talált és sorolt fel, amelyek magyarázatul szolgálnak
a könyvben szereplő emberek – meg úgy általában az emberek – viselkedésére.
Rendkívül élveztem a részleteket a Kakofónia Társulatról, az Öngyilkos Klubról,
Márciusi Menyasszonyokról, Télapó Conról, panoptikonról… mindről-mindről. Mert
ezek is bizonyították E. Lockhart olvasottságát, hogy nem csak összedobott egy
történetet, hanem kemény munkával és kutatással felépített egyet, a fenti
esetek segítségével, továbbá a köszönetnyilvánításban említett ténylegesen
megtörtént gimnáziumi-egyetemi balhék közül dolgozva fel néhányat, mint például
a Guppi elrablását. De nem is mondok többet… így is túl sokat elárultam. Ha
többet akarnátok tudni… hát, én csak annyit tanácsolok, olvassátok el! :D
Ajánlom
a könyvet… hát, először is mindenkinek, méghozzá jószívvel :D Ezt persze abból
kiindulva, hogy nekem mégis mennyire tetszett… de ha logikus akarok lenni,
akkor főleg fiataloknak, leginkább gimiseknek ajánlanám figyelmébe, hiszen a
könyv szereplői is e korúak, így talán a 14-18 éves célközönség tud leginkább
azonosulni a leírtakkal – bár ez nem feltétlen az a könyv, amivel azonosulni
lehet. Nem egy tömegsztori, hogy bárki legyél, bele tudd magad képzelni az
eseményekbe… ez ízig-vérig egyedülálló. Tehát azoknak ajánlom, akik igenis
vevők az újdonságokra. Akik egyedi stílusra vágynak, nem mindennapi
konfliktusra, formabontó főszereplőre – olyanra, aki folyton elhanyagolt
ellentétpárokban beszél, aki meglepő módon használja az agyát, aki lázad, de
tudja mikor kell, és mikor felesleges, aki hiszi, hogy képes megváltoztatni a
világot.
„És az is lehet – én magam ezt tartom valószínűbbnek –, hogy Frankie Landau-Banks kinyitja magának azokat az ajtókat, amiken át akar jutni. És amikor felnő, megváltoztatja majd a világot.”
Minden
összevetve tehát… olvassátok el. Éljétek át, amit én, mert ez tényleg valami
zseniális. Nem attól, hogy olyan borzalmasa összetett, vagy bonyolult, nem
attól, hogy szörnyen szövevényes és kifürkészhetetlen… egyszerűen csak
izgalmas, magával ragadó, és okos.
Okos kis könyv ez. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen hangulatban értem
haza, ennek az olvasás mindig hihetetlenül felhangolt,
és egységbeejtően hatott rám. Értitek
:D
Kedvenc karakterek:
Azt
hiszem mást nem is mondhatnék, mint történetünk „bűnöző lángelméjét”, Frances
Rose Landau-Bankst. Mert akármennyi hülyeséget csinált, akármennyire is nem
tudtam vele olykor egyetérteni, ismerve az indítékait és végigkövetve a tervei
kivitelezésének folyamatát el kell ismernem, hogy lenyűgöző a csaj. Zseniális,
intelligens, lázadó, kész egyéniség, aki bármikor kész kiállni magáért, és
azért, amit képvisel. Sikeresen felírta magát a kedvenc női főszereplőim
igencsak rövid listájára.
Kedvenc részek:
Eltekintve
attól, hogy meglehetősen élveztem az egészet – leszámítva a legvégét, amit én
azért elég összecsapottnak találtam –, végre valahára sikerült találnom plusz
kedvenc részeket is, amiket kiemelnék. Kezdve Frankie beadandó dolgozatának
részleteivel, amelyek egytől egyig megfogtak a mondanivalójukkal, a lány
vitáján át, amit feminista nézetekről s a férfiak és nők különböző
megítéléséről és viselkedésükről folytatott a Rend tagjaival, s azok
barátnőivel, egészen addig, ahogy lassan átvette az irányítást a blökik hihi
felett, és a különböző rendbontásokat tervezgette.
Kedvenc idézetek:
„Amibe
érdemes belekezdeni, azt érdemes orrvérzésig folytatni is.”
***
„- Nem bábok, hanem Muppetek! – igazította ki
Frankie. – Ráadásul olthatatlan és egyébként teljesen indokolt szerelemmel
lángolok Breki iránt, amit életem végéig készen állok felbecsülni.
- Felbecsülni?
- Felbecsülni. A lebecsülni elhanyagolt
ellentétpárja.
- Úgy érted, készen állsz életed végéig kiállni
Breki mellett?
- Felbecsülni.
- Értékelni?
- Felbecsülni. Felbecsülni állok készen.”
***
„Jobb egyedül lenni, jön rá hirtelen, mint
olyasvalakivel, aki nem akar annak látni, aki vagy. Jobb irányt mutatni, mint
követni. Jobb megszólalni, mint hallgatni. Jobb kinyitni az ajtókat, mint
valaki más orrára csukni őket.”
***
„Öntudat:
az a kellemetlen időszak két alvás között.”
***
„KELL
NEKEM AZ A KÖNYV, TE PSZICHOPATA ÁLLAT!”
***
„Valaki
figyeli az embert.
Vagy:
valaki valószínűleg figyeli az embert.
Vagy:
az ember úgy érzi, mintha valaki figyelné.
Úgyhogy
az ember betartja a szabályokat, akár figyeli valaki, akár nem.”
***
„A
titkok akkor jelentenek hatalmat, ha az emberek tudnak a létezésükről.”
Borító: 5/5*
A
figyelemfelkeltő cím után a ez volt az, ami magára vonzotta a tekintetem –
egyszerűen mert épp olyan, amilyennek egy jó YA borítónak lennie kell. Modern,
dizájnos, ízlésesen megkomponált, és csodák csodájára még egy szép
borítómodellt is sikerült rá keríteni, amitől extrán boldog vagyok. Szerintem
messze túltesz a külföldi kiadásokon, ezúttal teljes szívemből örülök, hogy a
Ciceró új fedél mellett döntött. #loveit ♥
Pontozás: 5/4,5*
Jobbra
számítottam, rosszabbra, másra, lazábbra, komolyabbra… és így a végére érve
mégis azt mondom, hogy egyetlen leírt mondatát sem változtatnám meg, mert ez így
volt tökéletes a szememben. Egy különleges történet sajátos látásmóddal, egyedien
megoldva, újat mutatva a rohanó világ ezernyi egyforma tömegkönyve között. Laza,
humoros és szórakoztató regény – a hátterében mégis a YA besorolást
meghazudtoló mennyiségű kutatómunkával, komoly mögöttes tartalommal,
társadalomkritikával, feminizmussal, filozófiai szállal, pszichológiával…
mindezt úgy ötvözve, hogy az ember nem érzi, hogy most le akarnának nyomni a
torkán egy komplett világképet. Én rettentően boldog vagyok, hogy részese
lehettem a történetnek, és ezáltal megismerhettem Frankie Landau-Bankst, ezt a
lenyűgözően agyafúrt, zseniális „bűnöző lángelmét”, s volt szerencsém életem
első igazán karakterközpontú könyvéhez. Én emelem a kalapom az írónő előtt, úgy
érzem, most valami igazán különlegeset, egyedit, és értékeset tett le az
asztalra, ami jogosan hozhatja meg mindenki kedvét E. Lockhart további
műveihez. Mindenkinek ajánlom! :)
Köszönöm
a recenziós példányt a Ciceró Könyvstúdiónak!
Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése