2017. április 9., vasárnap

E. Lockhart - Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikája



„Hogyan válik valaki azzá, aki? Milyen tényezők bújnak meg a kulturális hátterében, a gyerekkorában, képzettségében, vallásában, anyagi lehetőségeiben, szexuális irányultságában, bőrszínében, a mindennapi környezetében – milyen indíttatások vezetik olyan tevékenységekhez, amikért utóbb megvetik majd őt?”

Eredeti cím: The Disreputable History of Frankie Landau-Banks
Oldalszám: 390
Megjelenés: 2016
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió
Ár: 3490 –

FRANKIE LANDAU-BANKS 14 ÉVESEN:
Vitaklub.
Apukájának Nyuszifül.
Egy mérsékeltem kocka-hajlamú lány egy nagyon elit bentlakásos iskolában.

FRANKIE LANDAU-BANKS 15 ÉVESEN:
Az alakja észbontó.
A nyelve felvágva.
A harci kedve feltüzelve.
És az új fiúja a végzős, lenyűgözően lökött, szavakért bolonduló Matthew Livingston.

FRANKIE LANDAU-BANKS 16 ÉVESEN:
Már nem olyan lány, akinek nemet lehet mondani.
Különösen nem akkor, ha ez a nem azt jelenti, hogy kizárják a barátja szigorúan fiúknak fenntartott titkos társaságából. Nem akkor, ha a volt pasija itt is, ott is váratlanul felbukkan. Nem akkor, ha tudja, mindegyiküknél okosabb. Nem akkor, ha tudja, hogy Matthew hazudik neki. És nem akkor, amikor annyi akciót végre lehet hajtani.

Frankie Landau-Banks valószínűleg egy bűnöző lángelme.
Ez a történet azt meséli el, hogyan vált azzá.

Most kezdek rájönni – egész ésszerűen csak most, hogy egyáltalán gondolkoztam rajta –, hogy a legtöbb regény mennyire cselekményközpontú, milyen egysíkúan megkomponált. Az egyik szinte kiabál a polcról, hogy „hé, ha öldöklést akarsz, válassz engem, errefelé éppen dúl a háború!” a másik egy mindent felemésztő szerelem és gyász történetét hivatott közvetíteni, mert a sorsok, életutak, izgalmas történések, akciók képesek igazán lekötni az ember figyelmét. Más esetben megkülönböztethetünk stílusközpontú könyveket is – jellemzőjük, hogy könnyen érvényesülnek a könyvpiacon anélkül is, hogy lenne bármiféle jelentősebb mondanivalójuk vagy akár tartalmuk, mert az írónak már a stílusa is elegendő az átütő sikerhez, lásd például hazánk egyik legnépszerűbb ifjúsági szerzőjét, Leiner Laurát. Persze a kettő eset gyönyörű kombinációi is ismertek – én ide sorolnám például John Green könyveit. A szereplők változatosan kidolgozottak és egydimenziósak az alkotó kreativitásának és befektetett erőfeszítéseinek függvényében, de a lényeg nem változik: a könyvek főszereplője a cselekmény, a karakter, akiről szól, pedig csupán másodhegedűs, legfeljebb az történet hűséges együttműködő partnere. De azért leginkább egy eszköz. Őszintén… elég durvának tűnnek az eddig leírtak, de én elégedett vagyok ezzel a szituval.

Elégedett voltam, mert nem is nagyon ismertem mást, és elégedett leszek, mert… mert miért is ne lennék, ha egyszer eddig is az voltam – jogosan –, de mostantól keresni fogok további magasságokat is. Nem is bírnám megállni többé, miután elolvastam életem első – de remélhetőleg nem utolsó – töményen, de csodálatosan karakterközpontú regényét, nevezetesen Frankie Landau-Banks dicstelen tetteinek krónikáját. Huh. Azt hiszem ilyen felvezetést sem produkáltam még.

Azt hiszem elsőrangú regény volt – elsőrangú, még úgy is, hogy nem volt számottevő cselekménye. Mármint… természetesen volt neki némi, méghozzá kifejezetten jó, de ezúttal fordult a kocka, és ez lett csupán eszköz a főhős kezében, ugyanis Frankie-nek hatalma volt, ízig-vérig uralta a könyv minden szegmensét. Minden, ami történt, miatta történt, és azért, hogy bevezessen minket ennek a – idézem – „bűnöző lángelmének” az észjárásába. Én úgy láttam, lényegében az egész regénynek ez lenne a lényege.


400 oldalnyi lélektan. 400 oldalnyi filozófia. 400 oldalnyi fejtegetés az emberi természetről, a társadalom egyénre gyakorolt hatásáról, a szülők, barátok szerepéről a jellemfejlődésben, arról, hogyan befolyásol valakit a külső megítélése, milyen gondolatokat ébreszt benne, milyen utakra indítja – és mindez egy különleges személy példáján keresztül. Talán bántó túlzás, de mondhatni jobban élveztem ezt, mintha az újszülött vámpírok letépték volna Bella fejét. Utálom túlelemezni a dolgokat, nem szeretek mindig belemászni a részletekbe, de azt hiszem itt éppen ennek volt itt az ideje és szükségessége, így lett ez egy kifejtett, kerek egész. Így lett zseniális remekmű.

Ezen a ponton kell ejtenem pár szót olyan kicsiségekről, mint a cím – melyet elintézek annyival, hogy rendkívül figyelemfelkeltő, találó és karakteres, nem is lehet nem szeretni –, és – főleg – a fülszöveg. Ez utóbbi ugyanis példát statuálhatna mindenkinek, aki úgy általában a könyvek tartalmának ily rövid megfogalmazásával foglalkozik – ugyanis a legtöbben rosszul teszik, és itt lenne az idejük tanulni kicsit attól, aki végre jól csinálja. A legnagyobb problémám általában az, hogy a fülszöveg egy az egyben lelövi a poént, s már nem hagy semmit a képzeletre, nem ad lehetőséget meglepődni – ellenben ez. Nézzetek rá. Viszonylag hosszú, sok információval, amelyek a történet, pontosabban főszereplőnk szempontjából mind lényegesek – mégsem mond többet ez a kis szöveg a kelleténél. Megalapozza a hangulatot, felfesti a témát, de amit elárul, még elég távolról érinti csak azt, ami a könyv belsejében lapul. Normál esetben nem térnék ki erre külön, de annyira boldoggá tett, hogy kivételesen ezer százalékig izgalmas és meglepetésekben gazdag élményben lehetett részem, és gőzöm sem volt, mi történik legközelebb. Nem is sejthetitek, ez mennyire üdítő.

És szerencsére nem csak ez. Az egész történet elképesztően üde és fiatalos, a szó lehető legpozitívabb értelmében egy igazi YA. Egy szórakoztató történet különös és egyszerű gimnazistákról, kellő komoly mögöttes tartalommal kiegészülve, de aki nem vevő erre, annak bőven elegendő humorral, és a lehetőséggel, hogy figyelmen kívül hagyja a könyv társadalomkritikáját és feminista aspektusait – ugyanis bár ezek végig ott voltak a sorok között, az ember mégsem érezte, hogy a leírtak alapján rákényszerítenének egy világképet. Ez is csupán Frankie-t jellemezte, az észjárását, a tág látókörét, intelligenciáját, világról alkotott  általános véleményét.

És itt az idő, hogy most már magyarázatot is adjak erre a rendkívül érdekes, összetett személyiségre, amelyet főszereplőnk birtokol, hiszen a regény folyamán rengeteg látszólag feleslegesnek tűnő rész hivatott szerepet játszani Frankie Landau-Banks jellemfejlődésének bemutatásában. A fülszöveg nem hazudik: „Frankie Landau-Banks valószínűleg egy bűnöző lángelme. Ez a történet azt meséli el, hogyan vált azzá.” Érdemes már az első fejezettől maximálisan koncentrálni az eseményekre, mert minden ott kezdődik. A lányt a felforgató tevékenységek, a polgárpukkasztás, a bizonyítási vágy útján elsősorban a családi háttere indította el – másodsorban az iskolai, és szűkebb baráti környezete, a közös a kettőben pedig az, hogy méltatlanul lebecsülték őt.
„– Mindig alábecsülsz. 
Ruth megrázta a fejét. 
– Dehogyis. Nem is tarthatnálak többre. Na most… be tudnád vinni a krumplit az asztalra? Csak óvatosan, nagyon nehéz a tál.”

A családja szemében még mindig védelmezésre szoruló kislány volt, mindenki más lényegében nem is sejtett agyat a csinos kis pofija mögött. A sokrétű társadalomkritika mellett így a könyv az emberek sztereotípiák által való megítélésével kapcsolatban is tükröt mutat, hiszen az ember valamilyen módon, de nap mint nap találkozik azzal, hogy megítélik belső tulajdonságait a kinézete alapján. Sokszor a könyvek és filmek sem tesznek mást: jellemábrázolásukban az okos emberek többnyire csúnyák, a szépek pedig egész egyszerűen ostobák, de ide felhozhatnám példának akár a bántó szőke nős vicceket is.

Összességében ez a fajta viselkedés határozta meg Frankie jellemének alakulását – ahogy csinos nő vált belőle, az emberek akarva-akaratlanul csak ezt voltak hajlandóak észrevenni, arra pedig még nagyon gondolni sem tudtak, hogy a lány esetleg mindannyiuknál okosabb, agyafúrtabb, intelligensebb. Jó napot, üdvözlök mindenki a felszínes XXI. században! Ha pszichológus lennék, most nyilván jól le tudnám vezetni, hogyan következik az elnyomottságából, alábecsültségéből későbbi viselkedése, s hogyan vezet nála értelemszerűen erős feminizmushoz a „csupán nőként” való beskatulyázása. Ugyanis a szexista felfogás is elég erősen érződik a karakterek egy rétegén, az írónő pedig ezzel szembe állítja Frankie-t, mint élő ellenpéldát pl. a Rend tagjainak a gyengébbik nemről alkotott torz elgondolására.

Többek között ez volt az oka, hogy a Basset Hound Hűségrendje csapatát egyáltalán nem tudtam megkedvelni ez alatt a 400 oldal alatt. Nem mondom, hogy mindenkinek szentéletű kisangyalnak kell lennie, de ők sorra olyan elveket képviseltek, amelyek szinte bárkit ellenszenvessé tesznek a szememben. Jó, tény, hogy a csapat nagyrészt csupán név szerint említett, és kicsit bővebb teret egyedül Matthew és Alpha kapott Portert most bizonyos okok miatt nem számolom bele a Rendbe… de a többi már spoiler, úgyhogy szépen csöndben maradok – nem kellett volna. Manipulatívnak, ítélkezőnek, szexistának, sznobnak mutatkoztak be, hiába próbálta az írónő elütni a dolgok élét jófejkedéssel, vagy kedvesebb pillanatokkal. Egész végig láttam, hogy mi folyik a háttérben, hogy hogyan alakítanak mindent úgy, hogy nekik kényelmes legyen, sőt… De Alpha még egy dolog. Benne legalább van valami karizma, valami megnyerő, még ha közelebbről megvizsgálva egyáltalán nem is az, akinek látszik. De Matthew… Mathhew szégyent hozott minden édes, cukipofa névrokonára. Matt Camdenre… Matt Watkinsra… Ez a Matthew Livingston volt az egyetlen tényező a könyvben, ami miatt meg mertem olykor kérdőjelezni Frankie épelméjűségét. És ez nagy szó. Bár a lány végig mutatta, hogy átlátja Matt mesterkedéseit, engem mégis egyszerűen irritált, hogy nem tett ellene semmit – már a nyilvánvalókon kívül. A fiú hazudott, titkolózott, folyton elhanyagolta, konkrétan odapottyantotta a fontossági sorrendje végére, ami már mind elég indok arra, hogy baromság legyen egy srác mellett maradni, de ami a legfelháborítóbb az, mennyire… mennyire tárgyként kezelte Frankie-t. Ő csak egy szép lány volt – nem kell valaki legyen, akár senki is lehet, de jól mutat mellette, úgyhogy felkarolja. De kábé ennyi. Legyen szép, mosolyogjon, legyen kedves a barátaival, az, hogy agya is van, oly kevéssé számít – főleg, mivel rendre kínos helyzetbe hozza a fiút, hogy a barátnője intelligensebb nála.

Hát pedig van ez így. Itt lenne az ideje, hogy minden pasi megbarátkozzon a gondolattal, hogy nem törvényszerűen ő az okosabb. Sőt, egészen elmennék odáig, hogy az ember valahogy intelligensebbnek hat attól, ha képes beismerni, mikor a másik jobb nála. De nem megyek át feminista kisbeszédbe… a lényeget úgyis értitek szerintem.
„A férfi felsőbbrendűség intézménye csak akkor bír hatalommal fölötted, ha beadod neki a derekadat.”

Mindenesetre Matthew Frankie-hez való hozzáállása szintén nagy szerepet játszott abban, hogy a lány úgymond „elindult azok a bizonyos lejtőn” – bár én nem szívesen nevezem így Frankie „dicstelen tetteit”. Inkább mondanám, hogy elindult egyféle önigazolás felé, legnagyobb motivációja ugyanis nem volt más, minthogy beintsen a szexista világnak, hogy „hé, eszem is van, nem csak mellem!”. Arról, hogy ezt mégis milyen úton-módon tette, inkább nem mondok semmit, csak annyit, hogy bár én alapjáraton nem csak alapjáraton, mindig… jókislány vagyok, nem mondom, nagyon tetszett minden, amit tett. Tényleg mestermunka, amit véghezvitt, és végsősoron ő nem pusztán polgárpukkasztott, mint a Rend tagjai korábban, hanem valódi céllal és értelemmel ruházott fel minden „felforgató tevékenységet”. Demonstrálván az írónő kemény kutatómunkáját és a könyv megírásába fektetett erőfeszítését Frankie sem rohant fejjel a falnak, mikor a tervezgetésről volt szó, egy érdekes órájára készülő beadandója miatt pedig kimondottan sok érdekességet talált és sorolt fel, amelyek magyarázatul szolgálnak a könyvben szereplő emberek – meg úgy általában az emberek – viselkedésére. Rendkívül élveztem a részleteket a Kakofónia Társulatról, az Öngyilkos Klubról, Márciusi Menyasszonyokról, Télapó Conról, panoptikonról… mindről-mindről. Mert ezek is bizonyították E. Lockhart olvasottságát, hogy nem csak összedobott egy történetet, hanem kemény munkával és kutatással felépített egyet, a fenti esetek segítségével, továbbá a köszönetnyilvánításban említett ténylegesen megtörtént gimnáziumi-egyetemi balhék közül dolgozva fel néhányat, mint például a Guppi elrablását. De nem is mondok többet… így is túl sokat elárultam. Ha többet akarnátok tudni… hát, én csak annyit tanácsolok, olvassátok el! :D



Ajánlom a könyvet… hát, először is mindenkinek, méghozzá jószívvel :D Ezt persze abból kiindulva, hogy nekem mégis mennyire tetszett… de ha logikus akarok lenni, akkor főleg fiataloknak, leginkább gimiseknek ajánlanám figyelmébe, hiszen a könyv szereplői is e korúak, így talán a 14-18 éves célközönség tud leginkább azonosulni a leírtakkal – bár ez nem feltétlen az a könyv, amivel azonosulni lehet. Nem egy tömegsztori, hogy bárki legyél, bele tudd magad képzelni az eseményekbe… ez ízig-vérig egyedülálló. Tehát azoknak ajánlom, akik igenis vevők az újdonságokra. Akik egyedi stílusra vágynak, nem mindennapi konfliktusra, formabontó főszereplőre – olyanra, aki folyton elhanyagolt ellentétpárokban beszél, aki meglepő módon használja az agyát, aki lázad, de tudja mikor kell, és mikor felesleges, aki hiszi, hogy képes megváltoztatni a világot.
„És az is lehet – én magam ezt tartom valószínűbbnek –, hogy Frankie Landau-Banks kinyitja magának azokat az ajtókat, amiken át akar jutni. És amikor felnő, megváltoztatja majd a világot.”

Minden összevetve tehát… olvassátok el. Éljétek át, amit én, mert ez tényleg valami zseniális. Nem attól, hogy olyan borzalmasa összetett, vagy bonyolult, nem attól, hogy szörnyen szövevényes és kifürkészhetetlen… egyszerűen csak izgalmas, magával ragadó, és okos. Okos kis könyv ez. Arról nem is beszélve, hogy bármilyen hangulatban értem haza, ennek az olvasás mindig hihetetlenül felhangolt, és egységbeejtően hatott rám. Értitek :D

Kedvenc karakterek:

Azt hiszem mást nem is mondhatnék, mint történetünk „bűnöző lángelméjét”, Frances Rose Landau-Bankst. Mert akármennyi hülyeséget csinált, akármennyire is nem tudtam vele olykor egyetérteni, ismerve az indítékait és végigkövetve a tervei kivitelezésének folyamatát el kell ismernem, hogy lenyűgöző a csaj. Zseniális, intelligens, lázadó, kész egyéniség, aki bármikor kész kiállni magáért, és azért, amit képvisel. Sikeresen felírta magát a kedvenc női főszereplőim igencsak rövid listájára.

Kedvenc részek:

Eltekintve attól, hogy meglehetősen élveztem az egészet – leszámítva a legvégét, amit én azért elég összecsapottnak találtam –, végre valahára sikerült találnom plusz kedvenc részeket is, amiket kiemelnék. Kezdve Frankie beadandó dolgozatának részleteivel, amelyek egytől egyig megfogtak a mondanivalójukkal, a lány vitáján át, amit feminista nézetekről s a férfiak és nők különböző megítéléséről és viselkedésükről folytatott a Rend tagjaival, s azok barátnőivel, egészen addig, ahogy lassan átvette az irányítást a blökik hihi felett, és a különböző rendbontásokat tervezgette.

Kedvenc idézetek:

„Amibe érdemes belekezdeni, azt érdemes orrvérzésig folytatni is.”

***

„- Nem bábok, hanem Muppetek! – igazította ki Frankie. – Ráadásul olthatatlan és egyébként teljesen indokolt szerelemmel lángolok Breki iránt, amit életem végéig készen állok felbecsülni.
- Felbecsülni?
- Felbecsülni. A lebecsülni elhanyagolt ellentétpárja.
- Úgy érted, készen állsz életed végéig kiállni Breki mellett?
- Felbecsülni.
- Értékelni?
- Felbecsülni. Felbecsülni állok készen.”

***

„Jobb egyedül lenni, jön rá hirtelen, mint olyasvalakivel, aki nem akar annak látni, aki vagy. Jobb irányt mutatni, mint követni. Jobb megszólalni, mint hallgatni. Jobb kinyitni az ajtókat, mint valaki más orrára csukni őket.”

***

„Öntudat: az a kellemetlen időszak két alvás között.”

***

„KELL NEKEM AZ A KÖNYV, TE PSZICHOPATA ÁLLAT!”

***

„Valaki figyeli az embert.
Vagy: valaki valószínűleg figyeli az embert.
Vagy: az ember úgy érzi, mintha valaki figyelné.
Úgyhogy az ember betartja a szabályokat, akár figyeli valaki, akár nem.”

***

„A titkok akkor jelentenek hatalmat, ha az emberek tudnak a létezésükről.”

Borító: 5/5*

A figyelemfelkeltő cím után a ez volt az, ami magára vonzotta a tekintetem – egyszerűen mert épp olyan, amilyennek egy jó YA borítónak lennie kell. Modern, dizájnos, ízlésesen megkomponált, és csodák csodájára még egy szép borítómodellt is sikerült rá keríteni, amitől extrán boldog vagyok. Szerintem messze túltesz a külföldi kiadásokon, ezúttal teljes szívemből örülök, hogy a Ciceró új fedél mellett döntött. #loveit ♥



Pontozás: 5/4,5*

Jobbra számítottam, rosszabbra, másra, lazábbra, komolyabbra… és így a végére érve mégis azt mondom, hogy egyetlen leírt mondatát sem változtatnám meg, mert ez így volt tökéletes a szememben. Egy különleges történet sajátos látásmóddal, egyedien megoldva, újat mutatva a rohanó világ ezernyi egyforma tömegkönyve között. Laza, humoros és szórakoztató regény – a hátterében mégis a YA besorolást meghazudtoló mennyiségű kutatómunkával, komoly mögöttes tartalommal, társadalomkritikával, feminizmussal, filozófiai szállal, pszichológiával… mindezt úgy ötvözve, hogy az ember nem érzi, hogy most le akarnának nyomni a torkán egy komplett világképet. Én rettentően boldog vagyok, hogy részese lehettem a történetnek, és ezáltal megismerhettem Frankie Landau-Bankst, ezt a lenyűgözően agyafúrt, zseniális „bűnöző lángelmét”, s volt szerencsém életem első igazán karakterközpontú könyvéhez. Én emelem a kalapom az írónő előtt, úgy érzem, most valami igazán különlegeset, egyedit, és értékeset tett le az asztalra, ami jogosan hozhatja meg mindenki kedvét E. Lockhart további műveihez. Mindenkinek ajánlom! :)

Köszönöm a recenziós példányt a Ciceró Könyvstúdiónak!

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése