2017. március 5., vasárnap

Kody Keplinger - DUFF: A pótkerék



„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Eredeti cím: The Duff
Oldalszám: 302
Megjelenés: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)
Ár: 2999 –

DUFF = Designated Ugly Fat Friend, magyarul kb. Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő
A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, minthogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli a srácot. Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját.
Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesley-t. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba.

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.


Kicsit nehéz helyzetben vagyok már megint… mostanában halmozom az olyan könyveket, amelyek ambivalens érzéseket váltanak ki belőlem, ami önmagában még nem is baj, mondhatni természetes, hogy van ilyen, de egy könyves bloggernél igenis kellemetlen… jó, nem általánosítok, nálam ez kellemetlen. Elvégre elég nehéz, tegyük fel egy csomó olyan embernek elmagyarázni, aki nem ismeri a történetet, hogy mit értek az alatt, hogy tetszett is, meg nem is. De megpróbálom.

A DUFF már régóta kerül állandóan az utamba molyon, könyvesboltokban, blogokon… mindenhol, mintha tényleg nem nagyon lenne más célja, minthogy szerezzem már meg, vegyem kézbe, olvassam, és szenvedjek róla össze egy valamirevaló értékelést – bár a tervben nem éppen ilyen szerepelhetett, mint ez. Szóval, a véletlen találkozásaink sora után már valóban kezdtem kíváncsivá válni a történet iránt, pláne, mivel sok jót olvastam róla, nemrég pedig egy osztálytársamtól kölcsön is kaptam, így amint lett egy kis időm, levágtam magam az ágyamra, és neki is kezdtem. Aztán néztem… „basszus, de régóta olvasok már! – Ja, nem, ez még csak 20 oldal”… szóval nem nagyon tudtam belerázódni. Meglehet, olvasmányos volt, gyorsan haladt, de nem volt benne semmi olyan extra, ami leköthette volna a figyelmem, amitől több kedvem lett volna ébren maradni és olvasni, mint aludni, és egy fokkal kipihentebbnek lenni másnap reggel.

Mert őszintén szólva egy klisétenger volt, képletesen, de fuldokoltam a lapok között. Iskolapéldája annak a típusnak, amit már ezerszer olvastál, amit millióan megírtak, és még kétszer ennyien újra meg fognak írni. És ez alól az állítás alól sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de a könyv egy apró atomrészecskéje sem kivétel – oké, kivéve egyet. Egyetlen egyet, de erre majd még kitérek később. Amondó vagyok, essünk túl a nehezén, gyorsan és kíméletlenül, hogy ne fájjon sokáig. Mert biztos vagyok benne, hogy sokan szeretitek a történetet, hiszen jópáran ajánlottátok is, engem mégse vett meg. Pedig akartam. De tényleg.

Magyarázhatnám azzal – és ki tudja, lehet tényleg csak ennyiről van szó –, hogy mostanában túl sok jó, és valamivel mélyebb, tartalmasabb könyvet olvastam Forbidden, Első tánc…, és a DUFF csak ezek miatt nem talált most be, hiszen egyszerűen komolytalannak hat mellettük… de én azért úgy érzem, nem csak ez áll a háttérben. Jó indok lenne… de nem. Pár éve még bizonyára élveztem és szerettem volna, azonban a mostani énemnek már túlságosan lineáris és kiszámítható.

Külön posztot írhatnék az ebbe a könyve összesűrített összes közhelyről. Őszintén, igazából ez az én egyetlen nagy problémám, ami ha nem lenne, akkor talán még kedvencemmé is válhatott volna a DUFF… bár akkor már nem is ez a könyv lenne, így belegondolva pedig a végeredmény nem más, minthogy nincs univerzum, ahol ezt a sztorit bevenné a gyomrom, és ne lenne hozzá pár „kedves” szavam. Mert vegyük csak sorra, mit kell tudnunk: adott Bianca, a barátnői árnyékában élő, csúnyácska, szürke kisegér – a változatosság kedvéért a fajtájabelieknél csípősebb nyelvvel, kissé már egészségtelen mértékű cinizmussal és egy csipet agresszióval – eleinte gondoltam, majd ez teszi őt különlegessé és kedvelhetőért, de elméleteim dugába dőltek úgy az első megnyilvánulásánál. Közönséges és nevetséges a viselkedése… amitől szívesen megmutogatnám minden írónak, mint elrettentő példát, hogy „ha nem akar elveszteni egy rendkívül értékes olvasót, hanyagolja az efféle karakter prototípusokat, hálásan köszönöm kitüntető figyelmét, és feltétlen együttműködését”. Ez így mindent elárul a Biancához – „Duffy”-hoz – fűződő kapcsolatomról. A felsoroltakon felül továbbá ostobán és meggondolatlanul cselekedett, és megállás nélkül elmenekült a problémái elől – méghozzá éppen Wesley Rush karjai közé. Bár egy szinten megértettem, kissé már túlzónak találtam a sráccal szembeni ellenérzéseit, az pedig végképp komolytalanná tette, hogy annak ellenére, hogy állítólag gyűlöli azt a „szoknyavadász playboyt” hogy őt idézzem, mikor a béka feneke alatt volt, mégis hozzá ment. Nem mondjuk a barátnőihez, akik nem győzték elégszer elmondani, hogy számíthat rájuk, akik folyton próbáltak neki segíteni – de ő nem hagyta. Újabb negatívum. Örülne a szerencsétlen, hogy ilyen barátai vannak… de simán lerázza őket, hogy titokban keféljen egy Wesley-félével. Feszültséglevezetés. Aha. Figyelemelterelés. Persze.



Apropó, újabb kliséelem – akarom mondani elemek. Ezek már nem is egyedül járnak, hanem kicseszett hordában, hogy ijesztőbbek legyenek… Mert ott van persze a nagy „utállak-szeretlek” viszony a két főszereplő között, és az egyik állapottól a másikig elvezető titkos kapcsolatuk. Mert igen, titkolni kell… de miért is? Jó, az addig oké, hogy Bianca nem akarja óriásmolinón hirdetni, hogy újabban ribanc életmódot kíván folytatni, de aztán… a vak is látja, hogy szerelmesek hú, de nagyon szerelemesek… -.- lesznek, tehát…? Áh, jelentkezzen, aki érti ezt a kettőt! Senki? Kiváló! Tovább.

Mert bár az egész sztori kiszámítható volt és középszerű, a végére még kellett egy csavar – ha kegyes akarok lenni de miért is lennék? Nem áll jól nekem így hívom, ha nem valószínűbb, akkor annyit mondok, egy nagy kupac klisét meg kellett koronázni az elcsépelt frázisok number one-jával. Egy szerelmi háromszöggel. Mert húzzuk az időt, kell még pár oldal, meg némi konfliktus. Hajrá. Ott az a kedves fiú, akiért Duffy éveken át epekedett, és aki hoppá-hoppá, éppen szakított a barátnőjével… pompás. Ő jó is lesz áldozatnak. És ennyi.
„Igen, régóta odáig voltam már Toby Tuckerért. Hogyne lettem volna? Kedves volt, vonzó, okos… de a Wesley iránt táplált érzelmeim ennél sokkal komolyabbak voltak. Nála kihagytam az „odáig vagyok érte” táblával ellátott gyerekmedencét, és azonnal fejest ugrottam az érzelmek mély, cápáktól hemzsegő tengerébe. És elnézést a drámai metaforáért, de nem vagyok valami jó úszó.”

Adott pár nap, vagy hét, már nem is emlékszem, amíg jól megmutatja az írónő, hogy ez a Toby mennyire aranyos, helyes, kedves, figyelmes, humoros – egyszóval: közel tökéletes –, ráadásul még a szakítást is jól kezeli, mi több, ő veszi észre, hogy Bianca nincs túl Wesley-n, így  maga kezdeményezi a szakítást, hogy a másik boldog legyen. Szóval király, sikerült bevonni egy ártatlan és rendes srácot az egész zavaros hülyeségbe, csak hogy legyen még valami kis izgalom, arról nem is beszélve, hogy kis listánk nem lehetne teljes, ha a főszereplőnknek nem lenne még egy múltbéli szerelmi bánata és problémás családi háttere. Teljes a kép. Teljesen unalmas és átlagos.



Áh… Elszoktam én már az ilyen kispályás szárnybontogatásoktól. Nem is nagyon vágytam vissza ilyen terepre.

De hogy így a végére értünk a panaszoknak, direkt idáig tartogattam egy pozitívumot is, azt az egyetlen egyet, amit találtam, azt, ami megmentette a könyvet attól, hogy képletesen a könyvnek csúfolt irományok szemetesében landoljon általam. Az pedig maga a címe, és a cím mögötti tartalma, a folyamat, ahogy ez a kis szó feldolgozódik Biancában. Amíg szenvedett rajta, hogy Wesley így hívta, és hirtelen átértékelte tőle az életét, az idegesített, de a végére egészen felfogta a lényeget, és sikerült egy pozitív üzenetet közvetítsen. Ezért választottam a posztkezdő idézetet is. Bár az egész Duff dolgot érdekesnek találtam – és sajnos én is magamra ismertem, mint Duffra bár nem a szó teljesen pontos értelmében – , leginkább azért rajongok, ami a végére kiforrt belőle – hogy mindnyájan valakinek Duffok vagyunk, minannyiunk mellett lesz valaki, aki annak érzi magát. Nem is tudom… összességében mintha azt mondta, hogy egyikünk sem hibátlan, de minden nézőpont kérdése, és valakinek, valahol, valamilyen társaságban érezhetjük magunk annak. Olyan… az a fenti idézet olyan, mint egy kis fiolányi önbizalom és önismeret boldogító elegye. Olyannyira boldogító, hogy most bemásolom mégegyszer, ti pedig újból el fogjátok olvasni, hogy átjárhasson titeket ez a pozitív szellem! :D Hát nem üdítő?

„Én Duff vagyok. És ez egy jó dolog. Mert aki nem érzi úgy, hogy az, annak valószínűleg egyetlen barátja sincsen. Minden lány szokta magát csúnyának érezni néha. Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájöjjek erre? Miért stresszeltem ezen a nyavalyás szón ennyi ideig, amikor annyira egyszerű a válasz? Büszkének kellene lennem rá, hogy Duff vagyok. Mert van két nagyszerű barátom, akik úgy gondolták, hogy mellettem ők a Duffok.”

Kedvenc karakterek:

Jó, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem Wesley-nek szurkolt végig, hanem Toby Tuckernek, akinek már a neve is úgy hangzik, mintha valami kiskutya lenne – és egyáltalán, hülyén cseng –, de a személye annál kellemesebb és megnyerőbb. Már elsőre is szimpatikus volt, de a vége felé, mikor rövid időre – elvégre, szerelmi háromszög kell, és pont -.- –  visszatért Bianca barátjaként, még jobban megkedveltem. Meg sem érdemelt Bianca egy ilyen remek pasit, komolyan. Nem mintha amúgy Wesleyvel bajom lenne – azon túl, hogy élettelen, ezerszer látott rosszfiú papírmasékarakter, egészen szerethető volt, azt hiszem.

Kedvenc részek:

Az, ahogy a vége felé Bianca lassan elfogadja a társaságban elfoglalt szerepét – pontosabban ahogy rájön, igazából nincs is ilyen, szigorúan véve. Hogy az egész történet alatt feszültséget teremtő rövid kis szó, „Duff”, lassan elveszti a negatív töltetét, és átlényegül valami hatalmasabbá és sokkal relatívabb, elvontabb fogalommá. Ehhez amúgy egy fura, elég ribis lánnyal folytatott rövid de elég személyes beszélgetése döbbentette rá – ezt a szituációt is nagyon kedveltem. Nem hiszek a tündérmesékben, de azért néha jó kellemesen csalódni valakiben, akit könnyebb volt már rögtön elsőre elítélni.

Kedvenc idézetek:

„ Értetlenül hajtottam szét a papírt, majd elolvastam azt az egyetlen mondatot, amit a lap tetejére firkantottak.
Wesley Rush nem fut a lányok után, de én most igenis futok utánad.”

***

„Nem számít, hova mész, vagy hogyan próbálod meg elterelni a figyelmedet, a valóság előbb-utóbb utol fog érni.”

***

„Úgy markoltam meg a ceruzámat, mintha darts lenne, és az ádámcsutkája felé irányítottam a hegyét.
    A szeme sem rezdült. Tettetett kíváncsisággal pillantott végig szürke tekintetével a ceruzán, miközben így szólt:
    – Érdekes. Minden fiút így köszöntesz, akit kedvelsz?
    – Nem kedvellek.
    – Ez azt akarja jelenteni, hogy szeretsz?”

***

„– Ha valaminek vaginája van, akkor Wesley ráveti magát.
    – Fúj Bianca! – kiáltott fel Jessica. – Ne mondd ki a… V-betűs szót!
    – Vagina, vagina, vagina – ismételgette Casey monoton hangon. – Lépj már túl a dolgon, Jess! Neked is van. Nyugodtan nevén nevezheted!”

***

„Oké, nem rejtem véka alá a véleményemet, amely szerint utálom azokat a tizenéveseket, akik összejönnek valakivel középiskolában, és aztán folyamatosan arról áradoznak, hogy mennyire „szerelmesek” a barátjukba vagy a barátnőjükbe. Büszkén vállalom, hogy utálom azokat a lányokat, akik azt mondják, beleszerettek valakibe azelőtt, hogy egyáltalán randiztak volna az illetővel. Azt sem titkolom, hogy szerény véleményem szerint évekbe telik – legalább ötről vagy tízről beszélünk –, hogy az igaz szerelem kialakuljon, és éppen ezért a gimis párkapcsolatok számomra teljesen feleslegesnek tűnnek.” Adom.

Borító: 5/1

Hát… ha már a könyvről nem sok jót mondhatok, öröm lenne, ha legalább a borítóval másképp lenne, de az élet nem egy kívánságteljesítő gyár, ugyebár… Mert őszintén, ritkán találkozok ennél ízléstelenebb képpel egy könyv fedelén. Nem, nem, nem. A harsány színek, a fura lány, akinek ilyen közelségből a pórusait is tisztán látom, meg a rágólufi is… és akkor inkább nem mondok semmit a színes szemhéjpúderre sem. Összességében? Még jó, hogy gyorsan végeztem vele, így legalább nem kellett soká látnom.




Pontozás: 5/2,5

Túl az egészen, csupán csak visszatekintve a teljes regényre, nem világos, miért is adtam meg ezt a kegyes két és fél pontot. Mert ó, messze nem voltam elégedett. Már csupán néhány fejezet elolvasása után megkérdőjeleztem, van-e nekem szükségem arra, hogy elolvassam az ezredik ugyanolyan tucatkönyvet, pláne, mivel kábé tíz oldal se kellett, hogy tudjam előre az egész végkifejletét. Szóval összességében a DUFF nem is a meglepetések, és nem is az egyedi ötletek tárháza… ennek ellenére mégis tudott valamit adni a végére, amiért úgy döntöttem, megéri megkegyelmezni neki. Igazából az az idézet, amivel indítottam, az üzenet, amit közvetít mindannyiunk társadalomban elfoglalt szerepéről. Bár a történet fenntartom, nem nagy szám, értékelem, hogy maga a „Duff” téma egyedi ötletté, és tanulsággá nőtte ki magát a végére, mikor már azt hittem, menthetetlen az egész. Szóval bár összességében nagyot csalódtam a könyvben, azért szerencsére nem csuktam be bármiféle minimális pozitív érzés nélkül. Ha abszolút semmi különös világmegváltásra, csak pár óra kikapcsolásra és valami limonádé könyvre vágysz, azért csak olvasd nyugodtan - talán még tetszeni is fog. 

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2 megjegyzés:

  1. Szegény könyv, jól szétcincáltad :D Nembaj, szerintem is megérdemli, régebben olvastam, és valamiért szerettem, aztán másodjára miért olvastam el, az örök rejtély marad az univerzumnak. Gratulálok, hogy végigszenvedted magad rajta, itt a kitüntetés! <3

    Your Malec sis' <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ja, hát mondjuk úgy, nem voltam éppen kíméletes xD Az a rossz, hogy ha rendesen megnézem, nem volt jó, de az időt egészen el lehetett vele ütni :D Én azért nem próbálkoznék meg vele másodszorra, ez elég volt :DD
      Köszi :D

      xoxo
      Your Malec sis' ^^

      Törlés