2017. február 14., kedd

Valentin Projekthét 2017 | Happy Valentine's Day & Mit is gondolok erről az egészről?



Úgy hiszem már maga a szokásos fogalmazási stílusom garantálja úgy általában, hogy többet beszéljek írjak a kelleténél – fent azonban elég egyértelműen egy kérdés hangzott el, amire tehát joggal feltételezhetitek, hogy csupán egy négykötetes könyvet fogok építeni… de nem, most komolyan. Gondoltam, így, hogy a Valentin Projekthét utolsó óráit tapossuk, talán pont most van itt az ideje, hogy kicsit – komolyan, röviden, amennyire csak tőlem telik – kifejtsem a véleményem a témáról, amiben az elmúlt héten lubickoltam 19 projektor-társammal együtt.

Mert konkrétan, mikor ma meghallottam huszadjára is, hogy „basszus, Valentin nap van, és egyedül a szövegkiemelőmmel van komoly kapcsolatom”, „Muszáj elmennem a büfébe egy csokiért, mert nincs pasim, aki venne nekem”, stb… csak egyféle reakciót ismertem rá: „Who the f*uck cares?”

Bizonyára nem kissé ironikus a helyzet, ha ez a mondat elhagyja a számat, miközben itt pörögtem kicseszett egy egész héten át a Valentin Projekt szervezőjeként, de ha eddig bájos fogalmazásmódommal még nem tettem volna egyértelművé, akkor most megsúgom, csak most, csak nektek, hogy mindennek nem feltétele, hogy szeressem az „ünnepet” – vagy akár tartsam. Mert igazából rám egyik sem volna igaz – most, hogy úgyis vége, már kimondom: ez egy szar, gyerekek. Ilyen egyszerűen. Vagy még az sem.



Én lennék a legmeglepettebb, ha akár közületek is ne fordulna meg jópár ember fejében a gondolat: „Hm, ennek a Virágnak biztos nincs senkije, ha egyszer így vélekedik a szerelem ünnepéről…”. És tudjátok mit? Hahó, figyeljetek… te is, ott, látom, hogy nem koncentrálsz eléggé, te pedig csak felületesen görgetsz… állj meg, szegezd tekinteted a monitorra. Most jön a nagy bejelentés, csak hogy tisztázzuk a helyzet minden létező oldalát, ahelyett, hogy feltételezésekbe bonyolódnánk: A) nem, valóban nem vagyok kapcsolatban hahó, Will Herondale, remélem látod, még szabad vagyok! A tévképzetekkel ellentétben pedig, amelyek körüllengik az ostoba emberiséget, nekem ezzel nincs problémám, egyrészt, mert nem hinném, hogy el vagyok késve, másrészt, mert ha valaki önmagában tökéletes, nem is értem, miért lenne szüksége valaki tökéletlenre maga mellé. Ha már Will Herondale nem létezik, és könnyek közt bevallom, 100+-os tagszámú háremem is nagyrészt képzeletbeli. Mármint... ez most rém beképzelten hangzott... de... de igaz. Én önmagam egy egész ember vagyok. Egészen nem mindennapi példány, ráadásul. Nem fogok magamon osztozkodni senkivel. De valamiért a társadalom belésulykolja az emberekbe – ó, a nőkbe meg aztán különösen, amit mindannyiunk nevében kikérnék magamnak –, hogy nem lehetnek teljes értékű tagjai a világnak, amíg egyedül vannak, elvárásokat támaszt, miszerint egy idő után igenis el kell kezdj kapcsolatban élni, meg kell házasodj, gyerekeket kell szülj. Ha nem teszed, a nagy átlag valószínűleg kinéz majd maga közül – mintha közük lenne hozzá, hirtelen a szájukra vesznek, ahelyett, hogy magukkal törődnének, mert mindenképpen tudni akarják az okát, amiért nincsen „párod”. A legkézenfekvőbb persze az, hogy nem kellesz senkinek. Most pedig, miután közösen erre a megállapításra jutottak, mind nagyon elégedettek magukkal, hiszen okosabbak nálad.

Here we are – újabb ok, amiért utálom az embereket. És igen, az a társadalom, aki így, gondolatban meg szóban már eltemetett az egyszemélyes kis koporsódba, tiltja, hogy cserébe acélbetétes bakanccsal gyomorszájon rúgd őket. De azért csak ítélkeznek, mert megtehetik, és mindig jó érzés azt fúrni, aki nem fog visszaütni, hát nem? xD

Ez lényegében így van az év 365 napján… de a Valentin nap maga az „érzelmek” kirakodóvására, ahol a téma akkor is felüti fejét, ha netán azon szerencsés egyed vagy, aki folyton megússza a szingliségén való élcelődést. És akkor most ugorjunk – noha még korántsem mondtam végig azt sem, amit az előző gondolatmenetből akartam kihozni – a következő pontra: B) „szerelem ünnepe”. Most fogja be mindenki. Mert örülnék, ha újfent ide tudnátok figyelni, felfognátok, memorizálnátok, és emlékeznétek is rá; örülnék, ha az is látná, aki nem, és aki nincs is itt: jobb helyeken, értsd, ahol ennek az ünnepnek kultusza van, és nem csak menőségből találták ki, ott ezt úgy nevezik, a „szeretet ünnepe”. A különbséget remélem nem kell sokat magyaráznom. Már az is sántít, hogy mi magyarok kezdünk teljesen elamerikanizálódni, átvesszük a szokásaikat, ünnepeiket néhány év, és nálunk is jön a hálaadás…, de ha még ezt nem is tudjuk megállni… legalább csinálnánk jól. Hiszen az „ünnep” még ünnepnek indult, méghozzá barátságosnak és kedvesnek, amikor ajándékot adhattál anyukádnak, a tesódnak, az osztálytársaidnak meg a legjobb barátaidnak is, mert ez még „csak” a szeretetről, s a szeretett emberekről szólt. És mi lett belőle? Valami olyan, amire ha azt akarom mondani, ünnep, már-már akaratlanul is kiteszem az idézőjelet. Elvettük a lényegét: azzal, hogy a szeretet helyett a szerelmet kezdtük emlegetni február 14-én, talán észrevétlenül, de válaszvonalat húztunk két embercsoport, a szinglik és kapcsolatban élők közé, ezzel pedig máris rossz hangulatot és ellenségeskedést szítottunk – ennyit a szeretetről. Sőt, az egészről ennyit, hiszen ha igazán szeretsz valakit – most már mondjuk azt „szerelmes vagy belé”, hiszen a jónép csak ebből ért –, akkor nem arra fogsz utazni, hogy az év ezen egy napján elhalmozd csokival, virággal, plüssel, minden vacakkal, és kiposztold Facebookra, Instára, Twitterre, minden rohadt felületre, ahová csak tudod, mintegy bizonygatva, neked mennyire jó… nem. Ha szeretsz valakit, akkor minden nap szereted, nem csak akkor, mikor társadalmilag elvárják tőled. Hogy drága Solt idézzem: „Édes gyermekem, nem ihatsz vizet, csak március 22-én, szigorúan október 1-én hallgathatsz zenét, és nyugodtan szennyezd csak a bolygódat április 22-ig! Majd a közmunkások feltakarítják!” Megmondta a tutit, ehhez én már többet nem is bírok hozzáfűzni. Ennyi – csak az emberek képtelenek felfogni, mert egész egyszerűen hülyék. Kinek nem inge…

Szóval… miért is szövegelek még mindig? Mert meglehet, engem nem érdekel minimálisan sem február 14-e, és magamtól annyi figyelmet sem szentelnék neki, hogy tudatosítsam magamban, milyen napot írunk csak egy komplett projektet indítanék xD, a nap végére mindig sikerül az embereknek kiakasztani annyira, hogy feltorlódjanak a gondolataim, aztán… hát, idén úgy adódott, hogy van alkalmam és felületem ezt kiadni magamból mire való a blog, és a szerencsétlen áldozatok ti vagytok. Hogy a lényeg mi lenne? Csupán annyi, hogy higgadjatok le. Hagyjunk fel a sztereotip viselkedéssel, mert idegesítő. Hagyjunk fel a panaszkodással, mert rohadt idegesítő. Hagyjunk fel ezzel a felesleges Valentin napi pörgéssel, mert k*rvára idegesítő… Ha kapcsolatban élsz – jól van, örüljél magadnak, kezeld finoman, magánügyként, mint az év többi napján de kit akarok átverni… a többség már akkor sem bír diszkrét maradni, egyszerűen mindenkit hajt a közlési kényszer, és hogy mutogathassa az irigy népségnek, mennyire boldog, ennyi az egész. Nem teljesíthetetlen. Ha meg egyedül vagy… két opciót látok: örülj vagy fogd be. Válassz kedvedre. Mert egy, a siralmaidra senki nem kíváncsi, kettő, attól senki sem fog beléd szeretni, hogy a panaszkodásod hallgatja, és három, az egész napon át sápítozó hangod eredménye pedig talán egy ilyen poszt lesz. Kecsegtető, hát nem? * sarcasm* De ha meggondolnád magad… és esetleg rendbontani mernél azzal, hogy örülsz… akkor közlöm, nem vagy egészen reménytelenül idióta akkor élvezd áldásos hozzájárulásom.

Kérlek titeket… legyen eszetek.

E roppant pozitív kicsengésű véleménynyilvánítást szántam projektünk utolsó napjára… melyek után már végképp értelmét veszthette szemetekben az egész kezdeményezésem… de nyugi, nem hibáztatlak titeket. Amit most végigdaráltam, az már több mögöttem álló év eredménye, gondolata, ezek után pedig gondoltam, itt lenne az ideje kihozni valami jót ebből az egészből… és úgy érzem, sikerült. 19 bloggertársammal egész héten szorgoskodtunk, hogy minél több témába vágó posztot publikálhassunk, valamennyien sokat dolgoztunk rajta, de mindezt jókedvűen – én legalábbis remélem, hogy nem csak én éreztem így. Az üzenetváltások, a készülődés, majd a posztolás során számtalanszor megnevettettek a többiek, a hozzám hasonlóan „antivalentinista” igen, ezt a szót most találtam ki kollégák beköszönői úgy szintén. Csak remélni tudom, hogy ezzel nem voltam egyedül. Drágáim! Köszönöm nektek ezt a csodás hetet, a közreműködést, támogatást! Azt, hogy kiálltok mellettem, sokan már a legelső ilyen kezdeményezésem óta, és hogy a csapat folyamatosan gyarapodik… köszönöm, hogy szeretitek a projekteket mert ugye szeretitek? xD, és úgy egyáltalán, mindent köszönök! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Imádlak titeket, és remélem még sok-sok projekthét alkalmával gyűlünk majd még össze. ^^

Most, túl egy kirohanáson, egy észosztáson és egy ömlengésen is… egye fene, „boldog Valentin napot” nektek – de elsősorban persze boldog névnapot nagyra becsült top „főgonoszomnak”, Valentine Morgensternnek, aki egyszer még akkor is visszatér a halálból, hogy leigázza a világot!






   

   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése