„Legyenek bármilyenek is a körülmények, érje
bármekkora csapás, fel kell állnia, és küzdenie kell. Egyszer még nagy ember
lesz, majd meglátja a világ!”
Eredeti cím: Sárkányok,
farkasok és almák
Sorozat: (ismeretlen)
Oldalszám: 324
Megjelenés: 2016
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Ár: 2990
Közhírré tétetik!
Aki megmenti a királylányt a sárkánytól, elnyeri a
kezét és vele a fele királyságot!
Vízfüttyő Loson a nincstelen tizenhárom évesek
magabiztosságával vág neki a kihívásnak, hogy egyik kalandból a másikba
csöppenve egy életre elköteleződjön az izgalmak mellett. Mesés környezetben
játszódó fordulatos kalandjai során sárkányokat tüzel fel, boszorkányokat
cselez ki, farkasemberekkel néz farkasszemet, királyokkal alkudozik, lovagokkal
és törpékkel akasztja össze a bajuszt, sőt magával a Nagy Kaszással, a Halállal
is meg kell küzdenie.
Humorban bővelkedő történetei különleges, ám ismerős
világának különböző szegleteibe kalauzolják el az olvasót, Óperencián innen és
túl…
A sorozat első kötetében Vízfüttyő Loson három
kalandját izgulhatjuk végig.
Határozottan
éreztem, ahogy ez a könyv kirángatott a komfortzónámból – mit kirángatott,
páros lábbal rúgott seggbe, úgy, hogy az Üveghegyig meg sem álltam. Röviden:
hűha.
Hadd legyek
őszinte: mikor nekikezdtem, koránt sem voltam biztos benne, hogy kitartok a
végéig. Ez a vékonyka könyv egyszeriben túl terjedelmesnek tűnt annak fényében,
hogy az első pár oldal elég volt hozzá, hogy az arcom egyre idétlenebb
grimaszba torzuljon, a szám rángatózzon, miközben csak annyit kérdtem: mi ez?
Meg egyáltalán: miért? Élt a fejemben egy kép, hogy milyen lesz a történet, de
nem sikerült ráhibáznom – a tévedésem pedig kisebb sokként ért.
A mai napig is –
és én mondom, ha bármi, hát ez ötökké tart – imádom a meséket, szinte bármikor
vevő vagyok egy ütős retellingre vagy egy Disney-maratonra, de ha klasszikusok
közül is kell választani, én erősen Grimm és Andersen párti vagyok. Sosem
szerettem a népmeséket, a nyersségüket, a nyelvezetüket, a szokásos
fordulataikat, meg az ijesztő boszorkányokat, akiktől nem bírtam este elaludni.
Az a gyerek voltam, aki mindig elkapcsolt a Minimaxról, ha a Magyar Népmesék
következett. Így már érthető, miért vágott fejbe a Sárkányok, farkasok és
almák.
Mert bizony az
én finnyás ízlésemnek ez nagyon durván népmesei hangot ütött meg, ami először
riasztóan is hatott rám – végül mégis azt tettem, mint közel mindig: adtam egy
esélyt, és cseppet sem bántam meg.
A kötet három
történetét meséli el főszereplőnknek, Vízfüttyű Losonnak – akinek a
tisztánlátás kedvéért nem csak a neve rendkívül szerencsétlen, de ő maga is
folyton ilyen helyzetekbe keveredik.
 |
| Sárkányfészek |
Az első történet,
a Sárkányfészek az én szememben
inkább afféle bevezetése volt a továbbiaknak, melyben megismerkedtünk az akkor
még csupán 13 éves, nincstelen Losonnal, és barátaival, az Óperencián túli
Füzesújmajor újszerű mesebeli világával, és ízelítőt kaptunk az írói stílusból
és humorból – amelyből ez alatt a háromszáz oldal alatt közlöm, sosem volt
hiány. Egy bevezetéstől talán nem is várna sokkal többet az ember, azonban
dicséretes módon már kész cselekményt is kaptunk, természetesen igazi mesebeli
formulákkal, mint a szegények szerencsepróbálása, egy királylány kezének elnyerése
és a gonosz, hétfejű sárkány legyőzése. Erre most logikusan rá lehetne tromfolni
azzal, hogy erről kár volt új könyvet írni, mert már így is bőven elég népmese
szól éppen ugyanerről, de itt jön képbe Vakulya Norbet stílusa és fantáziája,
amelyekkel a kliséelemekből is képes volt kihozni a legtöbbet, mi több, valami
egészen egyedit. Hiszen jól kifordította a témát, például azáltal, hogy a
királylány kezének elnyerését végül nem is tette olyan kívánatossá, ezzel
kifigurázva kissé a hagyományos mesék ezen elemét; vagy a sárkányok
megfestésének módjával, ami szintén nem volt mindennapi, végül pedig Loson
bátorságának jutalmával, ami azért szerintem sokkal menőbb volt, mint megkapni
a fél királyságot, vagy egy rusnya királylány. Ő lett ugyanis a felelős a kérők
„vizsgáztatásáért”, pontosabban ő rejtette el veszélyesebbnél veszélyesebb
helyekre azokat a nagyértékű tárgyakat világszerte, amelyeket bátorságukat és
rátermettségüket bizonyítvány a királylányok és hercegnők kezéért versengő
fiatalembereknek kellett megtalálni.
 |
| Farkasátok |
Éppen egy ilyen
szituációból indul ki a második novella-féle, a Farkasátok is – nagy megkönnyebbülésemre pedig már jópár évvel a Sárkányfészek ideje után, így
szereplőink is idősebbek lettek, így… hát, nem kertelek, könnyebben viseltem
őket. Általában nem rajongok az olyan könyvekért, melyben túl fiatal, egyenesen
kisgyerek a főszereplő, így a 13 éves Losont kissé nehezen is viseltem, pláne a
nagy szerelemi problémáit… de erről talán inkább később. Lényeg a lényeg, a
kalandok folytatódnak, és továbbra sem a megszokott, vagy akár elvárt séma
szerint. Ha meghalljuk a vérfarkas szót, szerintem a legtöbben azonnal
asszociálunk valamire… filmre, könyvre, sorozatra – én személy szerint Tyler
Lightwoodra hoppsz, spoiler –, ki régebbire, ki újabbra, ugyanis elég
sok történet alapul a teliholdkor vérszomjas farkassá átváltozó emberek
legendájára, mégis, akárcsak az előbbiekben a sárkány-témánál, az író az
alakváltáshoz is egészen új háttértörténetet szőtt. De ezt talán már felesleges
is többször ismételnem el… igazából az egész könyvet ez tette ki: hogy az író
valami régiből újat alkotott,valami elcsépeltből izgalmasat. Mint már mondtam,
először a „hétfejű sárkány és elrabolt királylány” témakörből, majd a
vérfarkasok átkából, végül pedig, a Kristálylakókban
a klasszikus Hófehérke és a hét törpe mesét gondolta újra, méghozzá szerintem
nem is kispályás szinten, rengeteg finom humorral átszőve.
 |
| Kristálylakók |
A karakterek
többnyire visszatértek a három novella alatt – nyilván nem véletlenül, hiszen
ez a főszereplők felé támasztott alapelvárás… – de én fenntartom, hogy a
boszorkányon, Rozálon, és Losonon kívül – aki bár engem nem nyert meg száz
százalékosan, attól még elismerem, igenis pozitív karakter a maga
talpraesettségével és éles eszével, az egyetlen nagy gondom, hogy túlságosan
emlékeztet Ábelre az Ábel a rengetegben
c. kötelezőből… – a többieket nem bántam
volna, ha egyszerűen felszívódnak. Egyrészt nem volt fontosabb szerepük, tehát
a hiányuk sem érződött volna túlságosan, ha engem kérdeztek, másrészt túlontúl
szimpatikusnak sem találtam őket… Gyíkor nem igazán tűnt jó barátnak, Musztafa
pedig… hát, hadd ne kerteljek, egyszerűen csak egy felesleges tömegnövelő volt
a szememben, aki olykor feltűnt, olykor megszólalt, de nem hagyott maga után
valami mély nyomot. Ellenben Csilláncs… valahogy a neve miatt folyton a
kullancsra asszociáltam tőle, de boldog lennék, ha ez lehetne vele az egyetlen
problémám. A könyv folyamán ugyanis ő képviselte az úgynevezett „szerelemi
szálat” – én viszont már önmagában azt sem értem, miért volt rá szükség
egyáltalán. Talán mert társadalmunkban igazából semmit sem lehet eladni
romantika vagy könyörtelen öldöklés nélkül – és mivel a Sárkányok, farkasok és almák lényegében egy csokornyi mese, a
második alapból kiesik, így marad a szerelem szövögetése. Ehhez egyetlen, nem
különösebben terjedelmes hozzáfűznivalóm lenne csupán: ne.
Van, ahol van
helye romantikának, van, ahol nincs, és ide szerintem nem hiányzott volna… vagy
talán egyszerűen csak azzal van bajom, hogy Csilláncsot tényleg, minimálisan
sem sikerült megkedvelnem.
De ez már
olyannyira mindegy…hiszen összességében egy pozitív élményt nyújtott mindhárom
történet – na jó, inkább az utolsó kettő. Nekem az egész kissé idege volt, mert
mint már elmondtam, a népies hang nagyon nem az én asztalom, de ha a személyes
érzelmeimtől mentesen akarom megítélni a könyvet, akkor nem tudok hol
belekötni. Vicces, szórakoztató, fordulatos, fantáziadús, egyedi írói stílussal
– a végeredménye pedig könyvélmény szempontjából is valami utánozhatatlan.
Szerintem mindenkinek megéri tenni vele egy próbát, aki kedveli a meséket, és
valami olyannal akarja múlatni az idejét, ami kiszakítja a tömeggyártmány
történetek rengetegéből, és mutat neki valami újat.
Kedvenc karakterek:
Miután
gyermekkoromban majd összepisiltem magam a boszorkányoktól, ezúttal igenis
Rozál lett a kedvencem – miután Loson mindig valami bajba keveredett, és
elszúrta, amit csak el tudott, addig a
boszi folyton kéznél volt, hogy segítsen, és minden előzetes félelmem ellenére
a lehető legpozitívabb karakterként mutatkozott be, mi több, mindvégig az is
maradt.
Kedvenc rész:
Vacillálok: a Farkasátkok volt számomra a
legizgalmasabb a három történet közül, és rendkívül élveztem, de azt hiszem, a Kristálylakókban ért tetőpontra a humor,
ami komoly erénye az egész könyvnek. Én egy döntetlennel kiegyeznék ;)
Kedvenc idézetek:
„- Én nem akartam semmi rosszat! A királyhoz jöttem!
- Pontosan oda megyünk – jelentette ki a
várparancsnok, aztán vetett egy csodálkozó pillantást a fiú lábszárára. – Ugye
nincs különösebb bajod a patkányokkal?
Loson nem értette a kérdést.
- Attól függ… A királynál sok van?
- Nem. Épp csak kapaszkodik egy felfelé a
nadrágodon.”
***
„- Ha ő nem lenne velem…
- Mi lenne akkor?
- Akkor… üressé és értelmetlenné válna az életem.
- Tévedsz! A legtöbben így gondolkodnak, és
összetévesztik a szeretetet a ragaszkodással. Nélküle is teljes lehet az
életed. Hiba azt feltételezni, hogy a boldogságod egy másik személytől függ.
Csakis tőled függ, fiam! Csakis tőled. Márpedig épp most teszed magad
boldogtalanná ezekkel a haragos gondolatokkal, melyek a félelmedből és az
önbizalomhiányodból táplálkoznak. Szabadulj meg tőlük!”
***
„A szemüveges törpe sietős mozdulattal eltakarta az
üvegfelületen megjelenő fejet, és idegesen körülnézett, vajon hányan látták.
Épp elég feltűnést keltettek korábban, amikor azt kellett kimagyaráznia, miért
esett két darabra a társa, aztán pedig ő, és gyanította, nem mindenki hitte el,
hogy rendjének papjai a nőtlenségi fogadalom miatt osztódással kénytelenek
szaporodni, és éltes törpékre hullanak szét.”
Borító: 5/5*
Nagyon törtem a
fejem, hogy mi fogott meg elsőre a könyvben, mi sarkallt rá megállás nélkül,
hogy szerezzem meg és olvassam el, de rájöttem: a borító. Mert… ugyan, nézzetek
csak rá. Minimalista, mégis tartalmas, minden történet szempontjából fontos
elemet kreatívan ötvöz, és úgy egyáltalán: gyönyörű szép. Tipikusan az a könyv,
amit az ember szívesen fordít ki a könyvespolcán, hogy ne csak a gerince látszódjék,
hanem teljes pompáját mutassa, és minden alkalommal, mikor elmegyünk mellette,
meg tudjuk csodálni.
Pontozás: 5/3,5
Nem is tudom… ha
a tökéletes szót keresném, valószínűleg a „különleges” állna legközelebb a
valósághoz – számomra legalábbis egészen biztosan. Nagyon nem a szívem csücske
ez a népmesés stílus, és valószínűleg ha előre tudom, hogy erre számíthatok,
inkább hanyagoltam volna a könyv kézbevételét, végül mégis örülök, hogy nem így
történt. Az elején akadtak nehézségeim, de amint haladt előre a történet, úgy
rázódtam én is bele a világába, írásmódjába, jellegzetes humorába, egészen
addig, míg már élveztem, és le sem akartam tenni. Számomra ez is bizonyította,
hogy csodás – hm, igazából szó szerint csodás – kötetet tartok a kezemben
Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak,
magát a kedves, magával tagadó történetet pedig Vakulya Norbertnek!
Érdekel a könyv? Rendeld meg ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése