Meg Mason: Bánat és öröm

„Tudom, hogy még nem telt el sok idő azóta, de a következőkre jutottam: a dolgok megtörténnek. A rossz dolgok is. Mi pedig csak azt tudjuk befolyásolni, hogy velünk történnek-e, vagy ─ legalábbis részben ─ értünk.”

Eredeti cím: Sorrow & Bliss
Oldalszám: 336
Megjelenés: 2023
Kiadó: 21. Század Kiadó (KULT Könyvek)

Martha Frielt mindenki okosnak és szépnek tartja. Azt mondják neki: zseniális író vagy, és életed minden napján szeret téged egy férfi, Patrick, a férjed. Martha anyja szerint nincs mindenkinek ilyen szerencséje.

Akkor mégis mi a gond? Tizenhét éves korában bomba robbant az agyában, és egyszerre minden megváltozott. Most lassacskán negyvenéves. Nincsenek barátai, gyakorlatilag munkája sincs, és gyakran szomorkodik. És miért dönt úgy Patrick, hogy kilép a házasságból?

Vajon sikerül Marthának helyrebillentenie az életét? Képes lesz rá, hogy mindent elölről kezdjen, és egy boldogabb véget írjon az eddigi történethez?

Bevallom, a stílusom, na meg a hozzá illő barokkos összetett mondatok írásának képessége kicsit megkopott az elmúlt… mennyi is? Négy-öt évben? Jesszus. Szerintetek ha bezár egy zs-kategóriás CBA a város szélén, és öt év múlva újranyit, mégis milyen forgalomra számíthat? Ne, ne válaszoljatok. Amúgy a kiesett időben azt csináltam, amit a legtöbb veterán blogger szokott meghatározott évnyi tevékenység után: kicsit felpörgettem az életem de eloszlatom az aggodalmatok, továbbra is megmaradtam kínosnak, introvertáltnak és egy időről-időre szarkasztikus méregzsáknak. Például lediplomáztam. Kétszer. Úgyhogy ha egy percig is bűnbakot kerestetek volna, miért tűntem el… khm. Kitartó voltam a tanulásban és halogatásban, a szorongásban és megnyugtatásban nem a magaméban mondjuk, a krízisek átélésében és krízislélektan tételek kidolgozásában, a szerelemben, meg egyre sötétebb világunk utálatában. Az alkotói energiám pedig mindeközben feloldódott, mint kalcium pezsgőtabletta egy pohár vízben, ami aztán még el is párolgott. Nem voltak értékelések, sem drámaian szenvedős versek, novellák, vagy olyan regénykezdemények, amelyek megszületése illegális kéne legyen egy irodalmilag igényes társadalomban. A legkreatívabb írásaim a bevásárlólistáim maradtak.

Mindemellett nem volt kedvem olvasni – miután meg lett volna kedvem, már időm nem volt rá. Aztán végre csak meglett a második diplomám, munkába álltam, rájöttem, hogy a hajnal öt órát olvasásra találták ki… és eljutottam arra a vízválasztó pontra is, mikor egy könyv vége után nem csúszott olyan könnyen és gyorsan a következő első oldal, mert bennem maradt ez-az. Talán egy terjengős blogposztnyi gondolat. Úgyhogy következzék remélhetőleg blogger-reneszánszom első könyvértékelése, melyben lesz bőven bánat és öröm!

Elöljáróban annyit, hogy az elmúlt időben kifejlesztettem egy sajátos könyvbéli ízlést, mely leginkább a szenvedésben lelt örömmel jellemezhető – megnyugtatásként közlöm, hogy egyáltalán nem pszichopátiás módon. De tudjátok, vannak azok a történetek, ahol a szereplők pont akkora kihívásokkal szembesülnek, mint az emberek általában, és épp annyira hoznak rossz döntéseket ezekben a helyzetekben, mint az várható; törekednek a jóra, és mégis szisztematikusan teszik tönkre a saját, és olykor sajnos mások életét is, mindezt azért, mert emberiek, esendők és tökéletlenek. Akárcsak a legtöbbünk. Már korábban is lapult néhány ilyen regény az olvasmánylistámon, de mostanában szinte kizárólagosan ezen a hullámvasúton utazom, úgyhogy szépen beillett a sorba Meg Mason debütáló regénye is – utólag döbbentem rá, hogy a vártnál még sokkal jobban.

Az első 10-20 oldal épp azt adja, amit a fülszöveg ígér: megismerjük a főszereplőnket, Marthát, aki most töltötte be a negyvenet, a házassága pedig a szemünk előtt hullik darabjaira. Így kezdődik egy válságos kapcsolati regény. Ugye? Ugye egy válságos kapcsolati regény kezdődik így??

Hamar derengeni kezdett, hogy ez egyáltalán nem olyan törvényszerű, mint elsőre tűnt, és mint ahogy arra számítottam. A történet során természetesen kapunk bőven kapcsolati tartalmat is, Martha két házasságát is végigkísérhetjük, családi és baráti kötelékek is középpontba kerülnek időszakosan, de egy ponton rá kell döbbenni, hogy mindez egy egyszemélyes darab élő háttere. Emberek jönnek, mennek, tesznek, mondanak dolgokat, egy valaki marad állandó: Martha, aki egyre szürkül és mégis színesedik a mások által rajta hagyott nyomok által.

Érzem jól, hogy mostanra kezdek indokolatlanul ködösen fogalmazni, szóval a konkrétumokhoz ragaszkodva ez a tényállás: főszereplőnk tinédzserkorától kezdve egy meg nem nevezett mentális betegséggel küzd, úgyhogy itt jön be a képbe az, ami leginkább úgy fogalmazhatok meg, hogy you can take the girl out of psychology class, but you can’t take the psychology class out of the girl. Szóval elindultak bennem a Marthával kapcsolatos viszontáttételi folyamatok, meg jöttek a Prozac-országos flashbackek btw, olvassátok el azt is. Mert az a helyzet, hogy a Bánat és öröm időnként kifejezett irritációt vált ki az olvasóból: könnyű úgy látni, mintha Martha élvezettel lubickolna a szenvedésben, döntései gyakran érződnek féktelen önszabotázsnak, gondolatmenetei pedig egy egészséges vagy az egészséges gondolkodást legalább hírből ismerő ember számára egészen abszurdnak tűnhetnek. De ez egészen konkrétan annyit jelent, hogy az írónő tökéletesen emberi módon keltette életre a jellemét és állapotát, ugyanis a karakter-olvasó térben ugyanazok az érzések képződtek le, melyeket Martha a közvetlen környezetéből is kiváltott a történet során, tehát szó szerint átültette a problémáját a valóságba. Tökéletesen át tudtam érezni azt, ahogy a szerettei belefáradtak az állandó, hála nélkül maradó támogatásába, abba, hogy örökké az ő szenvedése a téma, mellette pedig mindenki más beleolvad a kollektív szürke háttérbe… ugyanakkor az olvasói viszony elég biztonságos távolságot nyújtott ahhoz, hogy objektíven is ránézhessek Martha problémájára.

Az írónő a jótékony homály stratégiájával élve nem nevesítette Martha betegségét – ez úgy 10-20 oldalon keresztül bosszantó, de idővel szerintem érthető és kifejezetten okos lépés –, de a tünetek nagyban hívtak olyan kórképeket, mint a depresszió, szorongás, elkerülő személyiségzavar, vagy akár ezek kombinációja. Én pedig minél tovább emésztgettem az olvasottakat, annál inkább megenyhültem főszereplőnk irányába, mert végső soron tudom, hogy ezekből akár egy is képes az érintettek egész életét átszínezni: átszövi a gondolatokat, a múltat, jelent, jövőt, önértékelést és még annyi mást. Összességében amit Martha művel 300 oldalon keresztül, azt fájdalmas végignézni – de mennyien gondolunk bele abba, hogy ezt átélni még ötször fájdalmasabb?

Mi kívülről Martha önszabotázsát látjuk – eközben ő azt érzi, hogy értéktelen és nem érdemli meg a jót. Mi azt látjuk, hogy feladta – ő reménytelen és úgy érzi, már semmi sem fog jobbra fordulni az életében. Mi azt látjuk, hogy nem igyekszik eléggé – míg ő azt tanulta élete során, hogy bármit tesz, az kevés ahhoz, hogy jobban legyen. Martha betegségének háttere pszichológiailag releváns alapokra vezethető vissza ha tudja az ember, mit kell keresni de no spoiler, emellett pedig a tünetei, azok fennmaradása, önfenntartása is egyszerre tankönyvien pontos, ugyanakkor életszerű; jól felfedezhetők benne például olyan klasszikus kognitív- pszichológiai és tanuláselméleti jelenségek, mint a tanult tehetetlenség, az információfeldolgozás szisztematikus torzulásai vagy a depressziós kognitív triász. Nem mintha azért ültem volna most a gép elé, hogy ezekről meséljek…

Tehát ez megint inkább nyilvános gondolatfolyam, semmint értékelés – ismertek. Nagyon elmentem most egy irányba a könyv tartalmát tekintve, pedig ha az eddig taglalt szálat félretesszük, a Bánat és öröm akkor is rejt magában bőven elég témát és értéket. Nagyon szerettem az anyaság kérdéskörének többszempontú megjelenítését; ahogy keveredtek Martha vágyai és félelmei a húga, Ingrid által megélt valósággal, és ezáltal megragadták a gyermekvállalás érzelmi komplexitását. Hogy lehet az nagyon vágyott, az ember legmélyebb rettegésének tárgya, az élete kiteljesedése, önmaga elvesztése, ajándék, eszméletlen fáradtság, a legjobb és legrosszabb dolog amivel sújthat az élet – és igazából mindez egyszerre. Hatalmas pet peevem a téma, és isten óvjon mindenkit hogy most még ebbe is jobban belemenjek, de ez a probléma a gyermekvállalással kapcsolatos aktuális diskurzusokkal amellett persze hogy senkinek lófasz köze sincs hozzá ki mit tesz a testével, csak mondom: hogy az emberek elfelejtették, hogy ugyanaz a dolog rengeteg pozitív és negatív jelzővel is leírható egyszerre, és az emberek különbözőségéből adódóan mindenki más-más arányban érzi magáénak ezeket a minőségeket. Thank you for coming to my TED talk.

Ha már anyaság, a könyv vág egy jó vastag szeletet a problémás anya-lánya kapcsolat tortájából is a tányérunkra, amelyen a generációs traumák továbbörökítése a tejszínhab – mindez már önmagában is egy mély pszichés utazást kínál az olvasónak, de a szál ennél igazából jóval komplikáltabb, fordulatosabb, és érzelmileg meglepőbb. Mindenesetre itt egy újabb respect az írónő lélektani tartalmak iránti érzékenységének, ugyanis nem csupán a mentális betegséget, de a különféle kríziseket és kapcsolati, családi dinamikákat is húsbavágó életszerűséggel mutatja be.

Így a végére pedig gondoltam itt az ideje, hogy felfelé kanyarítsam a hangulatot: minden bánat mellett amit ez a háromszáz oldal sűrítve tartalmaz, az örömöt Meg Mason fanyar humorral és öniróniával átszőtt stílusa biztosítja. Olykor a narratíván vagy megjelenített képeken keresztül is megtapasztalható, máskor karakterek szájából hangzik el, vagy csak öndestruktív humor formájában tűnik elő Martha egy-egy gondolatmenetében – bármelyik és mindegyik fantasztikus fűszer egy amúgy igenis komoly, gondolatébresztő és sok ponton bizony fájdalmas olvasmányhoz. Tudjuk végül is, hogy a tragikum nem az igazi egy kis komikum nélkül vagy ez csak egy trauma-response? na mindegy.

Idézetek

„A normális emberek azt mondják, el sem tudják képzelni, hogyan érezhetnék magukat annyira rosszul, hogy tényleg meg akarjanak halni. Meg sem próbálom elmagyarázni nekik, hogy nem arról van szó, hogy az ember meg akar halni. Hanem arról, hogy nem is kellene életben lennie, hogy olyan fáradtságot érez, hogy szétporladnak a csontjai, olyan fáradtságot, ami tele van rettegéssel. Az élet természetellenessége az, amivel előbb-utóbb kezdeni kell valamit.”

***

„Éppenséggel romlik a helyzet, mert mihelyt anya leszel, rájössz, hogy öt másodperccel ezelőtt minden gyerek még csak kisbaba volt, és egy kisbabával hogy lehet ordibálni? A sajátjaiddal viszont te is ordibálsz, és ettől meg nyilván te leszel szörnyeteg. Mielőtt megszülettek, áltathattad magad azzal, hogy jó ember vagy, most meg rájuk neheztelsz, amiért ráébresztettek, micsoda szörnyeteg vagy.”

***

„Párizs, Martha – mondta. – Kérlek, menj el Párizsba.

– Miért?

– Mert ha a szenvedés elkerülhetetlen, egyedül a háttért választhatod meg magadnak. Egészen más érzés, ha a Szajna partján sírja ki valaki a szemét, mint ha Hammersmith környékén csellengene.

Felnevettem, de Peregrine nem tűnt boldognak. – Nem viccelek, Martha. Ha más nincs, egyedül a szépségért is megéri élni.”

***

„Csakhogy ezek a címkék akár jól is jöhetnek, ha megfelelően használják őket – nem hagytam, hogy félbeszakítson – mert akkor nem te aggatsz magadra más, idióta címkéket, például, hogy nehéz a természeted, elmebeteg vagy, meg pszichotikus, meg szar feleség.”

***

„A nosztosz, Martha, hazatérés. Az algosz pedig fájdalom. A nosztalgia az a szenvedés, amit a hazatérés iránti vágy kielégítetlensége okoz. – Függetlenül attól, tette hozzá, hogy létezett-e valaha az az otthon, ami után sóvárgunk.”

Borító: 5/5

Legyünk őszinték, a 21. század még nem adott ki könyvet, aminek ne lenne 10/10-es a borítója. A KULT sorozatban pláne nem. Egy szenzoros kiskarácsony ránézni és hozzáérni bármelyiknek a fedeléhez, nincs ez máshogy a Bánat és örömmel sem; a tapintása tökély, a védőborító egyszerű, de rendkívül kifejező, a belső borítás minimalista, épp ahogy szeretem. Persze az élénk szín kelt némi disszonanciát, majdnem úgy fest tőle, mintha valami életvidám olvasmányt tartanék a kezemben, és nem egy mélydepresszív hullámvasúton ülnék tőle, de én értékelem az efféle húzásokat.

Értékelés: 5/5

Tudjátok, van az, hogy „I hate it here so I will go to secret gardens in my mind”… na, az én titkos kertem elbaszott emberek még elbaszottabb életeinek mindennapi kihívásairól, apró-cseprő semmiségeiről, orbitális nagy önsorsrontásairól, egzisztenciális válságairól és kapcsolati kríziseiről olvasni. Ilyen morbid az érdeklődésem – ugyanakkor ez döbbent rá arra, hogy én nem eszképizmusként olvasok. Szeretem ha egy történet húsbavágóan igazi, ha a főszereplő nem főhős, ha a drámája nem hollywood-kompatibilis, mi több, lehet találhatnék ehhez hasonlót belekukkantva bármely random járókelő koponyájába. Számomra ilyen a kiváló író – két lábbal a földön állva megragadja az élet egyszerű bonyodalmait, és nem abuzálja az alkotói hatalmát egy színpadiasabb előadás érdekében. A most felvázolt műfaj prototípus regénye lehetne a Bánat és öröm, ajánlom hát mindazoknak, akik igazán emberi olvasmányt keresnek, és készek nyitottan és ítélkezéstől mentesen fejest ugrani a meggyötört psziché háborgó tengerébe.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Ne feledd: a depresszió nem jellemhiba, hanem egy betegség, és így akárcsak a magas vérnyomás vagy a diabetes, ez is segítséget, kezelést igényel. Megérdemled, hogy ezt megkapd. Amennyiben a depresszió tüneteit tapasztalod magadon és úgy érzet, hogy segítségre lenne szükséged, az alább felsorolt elérhetőségeken ingyenesen és anonim módon gyors, és szakszerű támogatást kaphatsz.

Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálat:

Telefon: 116-123 vagy 06 80 810-600

E-mail (3 napon belüli válaszidővel): nemvagyegyedul116123@gmail.com

Kék Vonal:

Gyermekeknek, tinédzsereknek és fiatal felnőtteknek: 116-111 vagy IDE kattintva chatet, IDE kattintva üzenetet írhatsz

A gyermekükért aggódó szülőknek: 116-000

 

Elton John - Én

"Amint azt mindenki tudja, a hírnév, főleg a hirtelen jött hírnév sekély, üres és veszélyes dolog, sötét, csábító ereje nem helyettesítheti sem az igaz szerelmet, sem a valódi barátságot. Másrészt, ha az ember iszonyatosan félénk, elkeseredetten vágyik arra, hogy több önbizalma legyen - egy olyan valaki, aki gyerekkora nagy részét azzal töltötte, hogy minél inkább láthatatlanná váljon [...]."

Eredeti cím: Me
Oldalszám: 392
Megjelenés: 2020
Kiadó: Könyvmolyképző
Ár: 3999 -

Az első és egyetlen önéletrajzi könyvében a zenei ikon, Elton John felfedi az igazságot kivételes életéről, kezdve a Rocketmanben bemutatott hullámvasútszerű életétől egészen a legendává válásáig.

A Reginald Dwightnak keresztelt félénk, Buddy Holly szemüveges fiú London külvárosában, Pinnerben nőtt fel, és arról álmodozott, hogy popsztár lesz belőle. Huszonhárom éves korára túl volt az első amerikai koncertjén, ahol a meghökkent közönség előtt élénksárga overálban, csillagos pólóban, csizmában és szárnyakkal jelent meg a színpadon. Elton John megérkezett, és a zene világa már sosem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.

Élete csurig volt drámával kezdve a korai visszautasításoktól a dalszerző-társával, Bernie Taupinnal, a féktelen, slágerlista-első szupersztár léten át addig, amikor megpróbálta belefojtani magát a Los Angeles-i medencéjébe, vagy amikor Diana hercegnővel és Erzsébet királynővel táncolt diszkózenére; barátsága John Lennonnal, Freddie Mercuryval és George Michaellel, az AIDS Alapítvány létrehozása, a Broadway-sikerek az Aidával, az Oroszlánkirállyal és a Billy Elliot musicallel. Elton egész idő alatt kábítószer-függőségben szenvedett, ami több mint egy évtizeden át sakkban tartotta.

A könyvben Elton megindítóan mesél a józanodásról, és hogy hogyan változtatta meg az életét, hogyan találta meg a szerelmet David Furnish mellett, és hogyan vált apává.

Elton John tagadhatatlanul ott van valamennyiünk életében - ha máshogy nem is, a rituálisan ezredjére is újranézett Oroszlánkirály ikonikus zenéjében biztosan (és ha most nem érzitek a szív szavát hogy velem tartsatok mesét nézni, akkor sicc innen, ez egy maximálisan Oroszlánkirály-barát övezet!). Engem pedig, bevallom, hogy a Can You Feel the Love Tonight-ot leszámítva is kifejezetten nagy szerelem fűz ennek az embernek a munkásságához - igazából minimum Queen-i magasságokba helyezhető el az, hogy mennyire egyedülálló tehetségnek tartom. Noha nem vagyok nagy életrajz-olvasó általában, természetesen megvannak azok a húzónevek, amelyek megtörik a jeget: ennek megfelelően onnantól fogva hogy először hallottam Elton önéletrajzáról még a külföldi megjelenés előtt, én már vissza is számoltam a perceket, tippelgettem melyik kiadónk karolja fel, imádkoztam, hogy siessenek annyira, amennyire és sietve várok rájuk. Ami alább jön, az már ennek az eredménye.

Még ha csak nagy általánosságban nézzük is, egy életrajz számos aspektusból kínálhat érdekességeket, s ennek megfelelően Elton könyvében is finom aránnyal keveredett egymással minden, amiért szívesen veszek kézbe hasonló olvasmányt. Alább ezeket szeretném egyesével bontva, sorban végigvenni - igazán csak néhány szóval (... az én léptékemmel néhánnyal), egyrészt mert hiszek benne, hogy konkrétan valakinek az életét nem tehetjük értékelés tárgyává, másrészt mert azt is biztosra veszem, hogy senki sem mesélhetne jobban Elton John életéről, mint maga Elton John , úgyhogy minden mellett amit írtam eddig és írok még alább, szeretnék buzdítani mindenkit arra, hogy maga is vágjon neki ennek az élménynek!

Azt hiszem az én generációmnak (egy részünknek legalábbis bizonyára) van valami szinte mitikusan megragadó a '60, '70, '80-as években - már persze nem magyarországi viszonylatban, ahogy nem is a közéletet tekintve. Arra a szinte megszállottsága alá vonó atmoszférára gondolok, amit a zenei élet felfrissülésének köszönhetünk. 

A könnyedség kedvéért pedig ez lenne az első dolog, amit szeretnék kiemelni a könyvvel kapcsolatban: azt a bámulatos érzékletességet, amivel lefesti elénk a múlt század második felét. Szinte egyfajta idegenvezetést tart az olvasónak azzal, ahogyan feleleveníti a helyszíneket, a kor nagy neveit, a folyamatot, amiben a világ picit mást irányt vett mint korábban, és amiben együtt élt egymással a korábbi generációk minden szigora és az új generáció lázadása a konvenciók ellen. És ha valakinek az élete tökéletes ennek a szemléltetésére, hát az bizonyára Elton John. Kisgyerekkorától véve mutatja be a folyamatot, mely során a kor merevségének páncélja alá egy újfajta szellemiség kezdett szivárogni, majd a robbanást, amellyel a rock n roll betört a mindennapokba - s később annak fénykorát is, amely szerintem valóban kicsúcsosodik azokban a személyekben és együttesekben, melyek elsőnek eszünkbe jutnak erre a korszakra gondolva és akiket Elton is gyakran emleget a könyv során. Rod Stewart. Queen. George Michael. Beatles. Bob Dylan. És persze maga Elton John... Meglehet a felsoroltak nem mind a rock műfajához kötődnek a legszorosabban, de bizonyosan meghatározói voltak a korabeli zenei világnak, s emiatt ami különösen megörvendeztetett olvasás közben, az az volt, ahogy a szerző valamennyiüket bemutatta - de nem egészen úgy, ahogy eddig ismertük őket... valahogy sokkal személyesebben, ami talán nem is nehéz annyira, mikor rendszeresen bonyolítasz le telefonhívásokat Rod Stewarttal, és bulizol együtt egy-egy beatle-lel. Oh gyerekek, annyi de annyi kedvenc aspektust ki tudnék emelni a kötetből, de a kedvenc kis anekdotáim egyértelműen Elton kapcsolati hálójából származnak, legyen szó akár zenészekkel kötött barátságairól - a John Lennonnal és Rod Stewarttal való kapcsolata különösen megfogott (amint annak ékes példáiból láthattok majd egyet s mást az idézetek közt) - akár (egy egészen másik végletként) az anyakirálynővel való találkozásairól. Jót derültem, mikor Elton anélkül hívta el a nagymamáját teázni, hogy szólt volna neki, hogy a királynő is jelen lesz - szép leteremtést kapott, amiért ilyen helyzetbe hozta a nagymamát, de istenem, ahogy láttam a lelki szemeim előtt a jelenetet, amint betoppan Ivy Sewell gumicsizmában és kertésznadrágban, miközben a királynő minden bizonnyal azzal a fura kisujjtartással szürcsöli a délutáni teát... annyira wholesome. Ez egy külön szeretetpontot érdemlő jelenet, de a nagymama ettől függetlenül is felettébb kedvelhető, különösen ha az Elton koránt sem felhőtlen családi életében betöltött helyét tekintjük, de erre az egész témára inkább a poszt végén szeretnék kitérni. 

A zenénél maradva, de átevezve némileg - Elton szempontjából - személyesebb vizekre, ami nyilvánvaló erőssége mindenféle zenei életrajzi irománynak, az magának az előadó saját munkájával szembeni attitűdjeinek megismerése. Még mindig tisztán érzem annak a sokknak az utóhatását, ami akkor ért, mikor a Bohém rapszódia olvasása közben szembesültem vele, hogy a Queen igazából szarnak tartotta a Jazz c. lemezüket (amúgy a Jazz az egyik kedvenc albumom tőlük, ezért fokozottan nagy a fájdalom).... és mennyi hasonló meglepetés éri az embert Elton könyvét böngészve is! Nem tudom ki hogyan viszonyul ehhez, de nekem segít egészen új szemmel nézni számokat az, ha megismerem a hátterüket, a dalszerző és zeneszerző viszonyulását hozzá, a körülményeket, amelyekben keletkezett, és ebből a kötet során nem keveset kaptam - voltak kedvenc számaim, melyeket jobban meg tudtam így ismerni, de szép kis listát írtam magamnak Elton különböző időszakban írt, más-más eseményekhez kötődő zenéiből is, melyeket ígérem, ha addig élek is, végighallgatok. Oh, és hadd emlékeztessek emellett mindenkit, hogy ha legközelebb a Don't Let the Sun Go Down on Me-t hallgatja, gondoljon arra, hogy az előadója olyan szinten értékelhetetlennek találta, hogy megesküdött rá, nem is engedi kiadatni. Napi Elton Johnos fun fact.

A kötet számomra legkiemelkedőbb részét szándékosan meghagytam így, a bejegyzés végéhez közeledve - igyekszem nyomatékot adni annak, mennyire méltatom azt az őszinteséget, amivel a szerző élt mindvégig, különös tekintettel az életének kényesebb időszakaira, aspektusaira. Márpedig ami a családi hátterét illeti, akadtak az életében kellemetlenségek nem is kis számmal. Akik látták a Rocketmant, esetleg emlékezhetnek Elton apjának ridegségére, ahogy nem volt hajlandó megölelni a kisfiát, és az anyjának a bántó, megalázó megjegyzéseire is, de mindaz amit a könyv során olvashatunk róluk, messze felülmúlja azt a negatív képet, amit a film által kaptunk. Ugyanakkor félreértés ne történjen, a leírtaknak köze sincs mocskolódáshoz, a szülők besározásához - amit ez nagyon szépen igazol, az a szerző tiszta önreflexiója. A stílusán olykor érződött még a múlthoz kötődő keserűség és harag - különösen az apja iránt -, de általánosságban meglátszott az, mennyit dolgozott azon hogy képes legyen túllépni a gyerekkorából hozott fájdalmain. Különösen értékeltem azt a fokozatos önvizsgálatot, amiről beszámolt - felismerte az öröklődő családi mintázatokat, a viselkedései mögött meghúzódó komplexusait, s mindeközben nem próbálta magát tisztára mosni: úgy állt előttünk, mint egy egyszerű ember, sérülékenyen, rengeteg feldolgoznivalóval. 

Elérek lassan a végére: természetesen közel 400 oldal - s még inkább 73 év - sokkal több mesélnivalót rejt magában, mint amit nekem egyetlen bejegyzésen belül időm, felületem és kapacitásom, s nektek szintén időtök valamint türelmetek engedne. Elton John rendkívül sok oldalát mutatta meg a leírtakban, láttuk őt félénk kisfiúból egy rettentően sérült felnőtté nőni, megismerhettük kapcsolatait, az igazi John Reid történetet, láthattuk szerelembe esni és apává válni, elmélyülhettünk a zenei tehetségében, de megismerhettük egészen új oldalról, a Watford futballklub elhivatott elnökeként is. Számos érdekesség vár még rátok hogy feltérképezzétek, úgyhogy annyi jótanácsot adnék, hogy akit érdekelt eléggé ez az ember ahhoz, hogy örömét lelje az életrajzi filmjében, az nyugodt szívvel vegye kézbe az önéletrajzát is, csalódni nem fog: szuper, szórakoztató stílust, teljes őszinteséget, és olvasással ébren töltött éjszakákat fog kapni általa. 

Kiemelt idézetek

"Mindig ugyanaz a típus volt. Szőke, kék szemű, jóképű és nálam fiatalabb, így megfojthattam az afféle apai szeretetemmel - azzal a fajta szerelemmel, ami, gondolom, gyerekkoromban kimaradt az életemből. Nem is annyira felszedtem, mint inkább túszul ejtettem őket."

***

"Frontember akartam lenni, de beszorultam a zongora mögé. Nem tudtam körbejárkálni, mint Mick Jagger, vagy szétverni a hangszeremet, ahogy Jimi Hendrix vagy Pete Townshend tette: egy későbbi, keserű élmény megtanított rá, hogy ha az ember elragadtatja magát, és megpróbálja összezúzni a zongoráját úgy, hogy lelöki a színpadról, nem a rock törvénytelen isteneként fog festeni, inkább úgy, mint egy költöztető, akinek rossz napja van."

***

" "Mit szólnak majd a szomszédok?" [...] Egyszerűen ez volt abban az időben a gondolkodásmód: hogy a boldogság valamiféleképp kevésbé fontos, mint hogy megőrizzük a rólunk alkotott jó képet."

***

"Elmentem vásárolni, bár rá kellett jönnöm, hogy talán kimerítettem a terápiás shopping lehetőségeit, mikor vettem magamnak egy kakukkos órát, csak a kakukk helyett egy jókora, fából készült pénisz bukkant elő minden órában. Odaadtam John Lennonnak, amikor meglátogattam. Úgy gondoltam, ez a megfelelő ajándék egy embernek, akinek mindene megvan."

***

"Ettől függetlenül megjegyeztem magamnak, hogy kesőbb hívjam fel Rodot, csak hogy biztos tudjon a dologról. „Helló, Phyllis, láttad mi volt ma reggel a tévében? Ez az új, Sex Pistold nevű banda szerepelt benne, és nem fogod elhinni, de azt mondták, hogy egy semmirekellő, öreg balfasz vagy. Pontosan ezekkel a szavakkal: Rod Stewart egy semmirekellő, öreg balfasz. Hát nem rettenetes? Még csak harminckettő vagy. Milyen szörnyű lehet ez neked!”

Blogturné és nyereményjáték

Sir Elton Hercules John rendkívül sokoldalú tehetség, korának egyik legmagasabbra törő csillaga, akinek a nevét megkerülni nemhogy nem lehetséges, állítani merjük, hogy egyenesen nem szabad. Mindenki fejében él egy kép erről a hihetetlen emberről: a vicces szemüvegeiről, a parádés fellépőruháiról, a drogügyeiről, az olyan hatalmas volumenű slágereiről, mint a Rocket Man, a Your Song vagy az I'm Still Standing, de a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából most lehetőségünk nyílik kibővíteni tudásunkat és róla alkotott képünket: Elton John nemrég megjelent önéletrajzi regénye olykor szívszorító, máskor mulattató, de kivétel nélkül őszinte, köntörfalazástól mentes módon nyújt betekintést az előadó életének minden aspektusába. Turnénk során három bloggerünk is górcső alá veszi a kötetet, úgyhogy ha kíváncsiak vagytok, esetleg vágytok egy kis kedvcsinálóra, tartsatok velünk, s akár még a könyv egy példányával is gazdagabbak lehettek!

Ez alkalommal Elton John számok állnak majd a játékunk középpontjában: minden állomáson egy-egy dalszövegrészletet olvashattok majd, a feladatotok pedig csupán annyi lesz, hogy beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő mezőjébe annak a dalnak a címét, melyből az idézett néhány sor tartozik. Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell az értesítő emailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz!

"The one where the players are acting surprised
Saying love's just a four letter word
Between forcing smiles, with the knives in their eyes
Well their actions become so absurd" 

Állomáslista

Blogturné Klub
02.16. Never Let Me Go
02.18. A Szofisztikált Macska
02. 20. Flora the Sweaterist

a Rafflecopter giveaway

Hogyan fogunk (vagy nem fogunk) hatékonyabban tanulni a következő félévben?

Hát halihó! Egy vizsgaidőszakkal, tizenöt teljesített tárggyal és néhány idegösszeroppanással később visszatértem, hogy úgy tegyek, mint aki néhány általános lélektani tétel megtanulása után feljogosítva érezheti magát arra, hogy kéretlen jótanácsokkal szennyezhesse a virtuális környezetét. Viccen kívül. Mindenesetre az egyik vizsgámra való készüléskor a hullámokban rámtörő pánik mellett az érdeklődésem is egészen új szárnyakra kapott (tudniillik, sokmindent tanulok szívesen, de az általános pszichológia nagyon nem tartozik ezek közé), aztán egyik gondolat követte a másikat. Megfogadtam magamnak, hogy a következő félévben keményebben fogok tanulni, ahogy valószínűleg Ti is megfogadtátok - nem először és nem utoljára - ezért gondoltam, összeköthetném a kellemeset a hasznossal: a vizsgatémám az emlékezet volt, ennek kapcsán pedig rengeteg érdekes és megfontolandó ténnyel és tanáccsal szembesültem a hatékony tanulással kapcsolatban - s miután már itt is állunk az új reményekkel (meg sok tárggyal, tanulással, olykor szenvedéssel) teli következő félév küszöbén, talán most még akad némi aktualitása annak a feltételezésemnek, hogy megszívlelnétek néhány jótanácsot az eredményes tanulmányaitokat támogatandó. Források a poszt végén, addig viszont enjoy!

Kapcsold ki a zenét...

Tudom, ezzel a felvetéssel most helyből a határokat kezdtem feszegetni, ugyanis sokan állhattok amellett, hogy talán csak az teheti kevésbé elviselhetetlenné a hosszas, tanulással töltött délutánokat, ha közben egy-egy kedvenc számotok szól a háttérben. Azonban merem feltételezni, hogy megesik olyan, hogy a kellemes kis háttérzene mellett végigtanult napok után azon kapjátok magatokat, hogy bár másnap számonkérés, hirtelen fellapozva az anyagot minden befektetett idő ellenére is úgy érzitek, semmire sem emlékeztek igazán. Egy szóval szorul a hurok - mégpedig a fonológiai hurok, aminek a működését tudattalanul is gátoltátok miközben magatokban dúdolásztatok. 

Hogy ez mi is akar lenni, és hogyan tesztek keresztbe neki anélkül, hogy egyáltalán tudatában lennétek a létezésének? Here it comes: a fonológiai hurok az emlékezeti rendszer egyik alkotóeleme (specifikusabban a munkamemória alkomponense), amely a nyelvi, verbális jellegű információkat tárolja rövid ideig. Ennek egy része afféle tárhelyként szolgál (rövidtávú tár), amibe az úgynevezett artikulációs ismétlési folyamat által tudjuk újra és újra és megint visszatáplálni a megjegyzendő anyagot: ez annyit tesz köznapi nyelven, hogy magunkban ismételgetünk, ez az ismételgetés pedig segít emléket alakítani ki a beérkező információból. Ez a csendes, szubvokális ismétlés azonban elég könnyen megzavarható párhuzamosan hallott más hangokkal - akár azáltal, hogy hangosan épp valami mást mondunk (vagy netán énekelgetünk), akár azzal, hogy zenét hallgatunk. Persze, vannak ezen belül is mennyiségi eltérések abban, hogy mi mekkora kárt okoz: egy sorozatrész bekapcsolása, vagy a vokális zene kifejezetten zavaróan hat a fonológiai hurok működésére, míg az instrumentális zene valamivel kevésbé rontja a teljesítményt. Egy szó mint száz, a csönd egy áldott jó dolog, amennyiben viszont mindenképp ragaszkodtok a háttérzajhoz, akkor válasszatok inkább a lágy és relaxáló gitár-, vagy zongorajátékok közül, a kedvenc számaitokra táncolást pedig hagyjátok meg a beiktatott study breakekre. Higgyétek el, egészen más elégtétel a szenvedések utáni jutalomként pattanni fel és ugrálni ki magatokból a feszültséget a Dancing in the Darkra.

Lépjünk szintet: úton a magolástól a megértés felé

 

Volt egy pont, ahol a felvetés, miszerint nem csak határtalan ismételgetéssel kerülnek az új információk a hosszútávú emlékezetünkbe abszurdumnak tűnhetett a korabeli elismert elméletalkotók számára... azonban a hetvenes évekre született egy egészen új felfogás: e szerint az határozza meg, mennyire tartósan és pontosan rögzül valami az emlékezetünkben, hogy milyen alaposan dolgozzuk fel a beérkező információkat. Craik és Lockhart három feldolgozási szintet írt le (ezeket a lenti ábrán szemléltetem), a tanulási-emlékezési sikerünk pedig gyakorlatilag nagyban múlik azon, hogy melyik mellett kötelezzük el magunkat.

 

Ami engem illet, sose tudtam magolni, de tudom hogy olykor ez tűnik a hatékony megoldásnak mikor  egy anyagrészt igazából be kell vágni egy az egyben egy dolgozatra és vizsgára... hosszútávú előny viszont nem származik ebből a tanulási módszerből. Ez az a fajta fenntartó ismétlés, amit akkor is használunk mikor próbálunk megjegyezni egy telefonszámot amíg leírjuk - egy ideig működik, viszont egészen biztos hogy tartós tudás nem lesz belőle, noha egyetemen igazából ilyen tudás megszerzése volna a cél. Hogy a magasabb szintű - a kis piramis ábránk csúcsán látható -, szemantikus feldolgozást végezzünk, úgynevezett elaboratív ismétlést kell alkalmaznunk: az elaboratív ismétlés annyit tesz, hogy az információkat hallva-olvasva azok tartalmára, jelentésére koncentrálunk, nem csak passzív szemlélődést végzünk, hanem törekszünk az értelmezésre, az összefüggések és kapcsolatok felfedezésére is. A vicc az egészben az, hogy mindebből adódóan nem is a konkrét tanulási szándék számít, sokkal inkább az, mit kezdünk az elénk kerülő információkkal.

Kettős kódolás elmélet és képzeleti képek alkalmazása

Duplán kódolni pont olyan, mint mikor másodikban egyszerre több osztálytársadnak is megígérted, hogy leszel a párja a játszótérre menet - bebiztosítod vele magad (és a kettős kódoláshoz még csak át se kell basznod senkit!). Egy Paivio nevű pasas - aki messziről a megtévesztésig hasonlít Harrison Fordra (főleg ha rossz a látásod) - fogalmazta meg ennek az elméletét, amivel lényegében annyit akart mondani: az az információ, amit verbális és vizuális módon is befogadsz (tehát tegyük fel olvasol és képet is látsz róla), sokkal jobban megmarad majd az emlékezetedben. Ebből adódik az is, hogy a jól elképzelhető, vizualizálható anyagok könnyebben megtanulhatóak, mint a nagyon elvont, absztrakt anyagrészek. Nyilván nem mindent leszünk képesek a tanulmányaink alatt többféleképpen rögzíteni, de olykor segítséget nyújthat ha kiegészítjük a könyvet, a jegyzeteinket vagy az előadásokat ábrákkal, rajzokkal is, talán még a képzeletünket is aktivizáljuk kicsit, ha tudjuk.

Teremts részletes kontextust!

 

1. részletezettség = jobb emékezés

 

2. "Azt a feltételezést, hogy a részletezettség segíti az emlékezést, már William James is megfogalmazta, amikor azt mondta, hogy két ugyanolyan képességű ember közül az, amelyik többet gondolkodik az élményein, és szisztematikus kapcsolatok hálójába szövi azokat, sokkal jobb emlékezettel dicsekedhet... Az emlékezet mindenfajta megjavítása az asszociációk kidolgozásán múlik."

Miután elolvastátok a fenti két pontot, felteszem a döntő kérdést: melyiktől érzitek magatokat okosabbnak, és miért a másodiktól? A válasz egyszerű: azért, mert az utóbbi példában a lényeget kontextusba tudtátok ágyazni, mégpedig elég részletes, szemantikailag gazdag szövegkörnyezet állt rendelkezésre, ami Craik és Tulving (1975) kísérlete szerint eredményesebb felidézéssel jár. Vizsgálatukban arra kérték a résztvevőket, hogy döntsék el bizonyos szavakról, hogy beleillenek-e az adott mondatba - viszont ezek közt voltak egészen egyszerű, és kifejezetten bonyolult, részletgazdag mondatszerkezetek is. Mikor később arra kérték őket, hogy emlékezzenek vissza a szavakra melyekről döntést kellett hozniuk, sokkal jobb teljesítményt nyújtottak abban az esetben, ha a szót a hosszabb, részletesebb mondatba illesztve kellett megtanulják. Ez az egész értelmet nyer olyankor, mikor egy diasorból próbálunk értelmes tudáshoz jutni (és lám, szinte sosem sikerül), majd inkább kinyitjuk a kötelező irodalmat, és elkezdenek összeállni a puzzle részecskéi... legalábbis én rendre így járok. Ajánlanám nektek is, hogy ha már összeírják az oktatók kitartóan minden félév elején azt a rakat könyvet amit illene elolvasni (és aminek a felére sem lenne elég időtök)... legalább egy részükre szánjátok rá az energiát: lehet nem futjátok át olyan gyorsan mint egy jegyzetet, viszont hogy sokkal komplexebb tudást szedtek általa magatokra, azt le merem fogadni. És végtére is... ez a cél. (Meg az ösztöndíj)

 

Szubjektív szervezés

Megesik, hogy az anyag ami elénk kerül... nem a legrendezettebb. Nemrég épp az emlékezeti (emlékezetes!) vizsgámra készülve téptem a hajam azon, hogy bizonyos tételeknél egyik alcím követi a másikat, mind marha rövid, egymáshoz egészen lazán kapcsolódnak csak... aztán ahogy - a könyv melléolvasásával - kicsit jártasabbá váltam az anyagrészben, a fejemben a sok alcím egészen átrendeződött. Az első bekezdés igazából inkább a harmadik kell legyen, a második szorosan összefügg a hetedikkel, a harmadik pedig a kilencedikkel... és ez alapján elkezdtem átstrukturálni az anyagot, és a saját magam által kreált csoportok mentén tanulni őket. Gyakorlatilag ezt nevezzük szubjektív szervezésnek, mikor a csoportosítással, az ismeretek összerendezésével megpróbálunk rendet teremteni a káoszban, hogy a tanulási teljesítményünk is növekedhessen.

SQ3R a hatékony tanulásért

Számomra elég kellemetlen vibeokat áraszt ez a szó - mármint komolyan, nem volna szabad a világon olyan szavaknak létjogosultságot adni, amelyekben számok keverednek a betűkkel, egyszerűen természetellenes -, de ha elemeire bontjuk, igazából egy rációtól csöpögő, kiváló technikát kapunk, amivel sokkal jobban megtanulhatjuk elmélyíteni az olvasott szövegek befogadását és feldolgozását. A fenti betűszó az olvasás lépéseire vonatkozik:

1. Áttekintés (survey): kezdetnek egy átfogó kép létrehozása a cél - ha a megtanulandó anyagrészről elolvasunk egy összefoglalót, vagy végignézzük a fejezetcímeket-alcímeket, máris lesz egy keret a fejünkben a témákról és azok kapcsolatáról.

2. Kérdés (question): ekkor már megkezdődik az anyag tényleges feldolgozása, olvasása, viszont  ennek a lépésnek a lényege, hogy rövidebb egységenként, bekezdésenként haladjunk, az olvasott szakaszhoz pedig mindig meg tudjunk fogalmazni egy kérdést (vagy akár kérdéseket), amelyekkel az adott bekezdés foglalkozik.

3. Olvasás (read): ebben a lépésben olvassuk újra az előző pontban kijelölt bekezdést, miközben két műveletet végzünk: megválaszoljuk az általunk korábban feltett kérdéseket, az újonnan szerzett információkat pedig megpróbáljuk integrálni a már meglévő tudásunkba, magyarán asszociációkat képezünk.

4. Ismétlés (recite): ekkor történik a szabad felidézése a tanult szakasznak, bekezdésnek; próbáljuk elmondani a fontosabb témákat, tételmondatokat, ha viszont valami nem rémlik, kimarad, vissza kell lépjünk egy lépéssel, és újraolvasni. Mint valami társasjáték: "Kihagytad az amnesztikus szindróma egy kritériumát? Boom, lépj vissza egy mezőt és egy körből kimaradsz!"

5. Összefoglalás (review): ez a végső megpróbáltatás, mikor is a teljes fejezet átfogó ismeretén áll vagy bukik, hogy elérsz-e a célba vagy visszaugrasz a start mezőre (na jó, talán csak a tábla feléig). A szakaszosan, egyesével végigvett bekezdéseket ekkor kell először rendszerbe szervezd és teljes egészében látnod, plusz ekkor derül ki, mennyire ragadtak meg az anyagrész fontosabb, központi gondolatai. Kimondhatjuk gyakorlatilag, hogy a tanulás akkor sikeres, mikor ez, az ötödik lépés is sikeres - másképp marad a további olvasás és ismételgetés. 

A módszer melletti legfontosabb érv az, hogy kikerüli a legtipikusabb hibát amit el szokás követni (amit el szoktunk követni... szerintem mind): nem engedi, hogy az anyag egyszerű átfutásával abba az illúzióba ringassuk magunkat, hogy tudunk valamit, holott egyértelműen NEM. Míg sokszor beérjük a felismeréses tudás megszerzésével - ami igazából az egyetemi pályafutásunk teljes és totális hiábavalóságának ágyaz meg sajnos -. a SQ3R stratégia a felidézésre való képességünket növeli.

Aludj rá egyet!

 

Az ember néha kétkedéssel fogad közszájon forgó jótanácsokat (egyél fokhagymát és elkerülnek a vámpírok, egyél sok répát és megtanulsz fütyülni...), ám mikor azt mondják, "aludj rá egyet", lehet nem lőnek félre annyira! Humánkísérletek sorra igazolják, hogy az alvásmegvonás nagyban rontja az új emléknyomok, frissen elsajátított ismeretek megszilárdulását az emlékezetünkben - azaz a konszolidációs folyamatot. A közvetlenül tanulás utáni éjszaka egyféle kritikus pont: mikor afelé tendálsz, hogy minek aludni mikor még két kávéval végig is tudnád tanulni az éjszakát... akkor csak gondolj erre. Mialatt alszol, a frissen tanult információk mélyebb elraktározását, az emléknyomok stabilizációját nem zavarják külső ingerek, így ez idő alatt a tanultak rögzülnek a hosszútávú memóriában, s ezzel mondhatni "jobban felszabadul a hely" az újabb elemek elsajátításához.

Hanyagold az alkoholt

Ezt lehet nem láttátok előre jönni... és talán kis is lóg picit a többi tanács közül, hiszen nem a konkrét tanulási helyzetre vonatkozik (noha a részegen tanulást sem tudnám szorgalmazni... hacsak nem ittasan terveztek vizsgázni is). Tudom, egy bizonyos kor előtt (persze meglehet hogy azután sem) nem képezik mérlegelés tárgyát a hosszú távú hatások, sokkal inkább előnyt élveznek azok a rövidtávú, de hasznos praktikák amiket az ember elsőként megtanulhat  egy-két átmulatott éjszaka után; például azt, hogy az alkohol mennyire dehidratál, és hogy ezért másnap reggel több pohár vízzel indítunk. Amit viszont lehet sokan nem tudnak, hogy az alkohol a tiamin, azaz B1 vitamin készletünket is csökkenti.

A B1 pedig kicsit olyan, mint bennem az életkedv: sosincs sok, és mindig csak egyre kevesebb lesz. Igazából ez a vitamin alapból is a szükségesnél kisebb mértékben van jelen legtöbbünk szervezetében, emellett gyorsan is merülnek a készleteink, az alkohol lebontásához pedig fokozott mennyiségre van szükségünk belőle. Egyfajta hiányállapot áll tehát elő, mely sok egyéb testi tünet mellett a koncentráció és emlékezés zavaraival társul - nyilván alkalmanként ezzel megbirkózik az ember, de hosszú távon szerintem senki kívánságlistáján nem szerepel. 

 

Mellesleg... a fokozott kávéfogyasztás is eléggé kifosztja a kis csenevész tiaminraktárunkat, de ezen a ponton úgy érzem, ki vagyok én hogy lebeszéljek bárkit a kávéivásról. Koccintsunk hát félliteres kávésbögréinkkel az új félévre: boldog szemesztert, és sose hagyjon el benneteket a remény!

Forrás:

Harrell, R.: Effect of Added Thiamin on Learning. 1973, New York, AMS Press

 

Csábi, E., & Zámbó, Ágnes. (2019). Az alvás szerepe a tanulási és explicit emlékezeti folyamatokban az érzelmi telítettség függvényében. Iskolakultúra, 29(6), 115-127.

 

Alan Baddeley, Michael W. Eysenck, Michael C. Anderson: Emlékezet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010

Csépe Valéria, Győri Miklós, Ragó Anett: Általános pszichológia 2. - Tanulás és emlékezés. Osiris, Budapest, 2007

Terveim 2021-re

Egy ideje a legokosabb újévi fogadalom amit tehetek, jobbára az, hogy nem teszek újévi fogadalmakat, elkerülendő ezzel a csalódást, mikor nagy, világmegváltó terveim meghiúsulnak, vagy nemes egyszerűséggel ködbe vesznek... és mégis, idővel mégis rendre meggyőzöm magam. Hogy nem, nem, ezek aztán nem fogadalmak, ezek csak ártatlan tervezgetések, amelyek keretet adnak az évnek, és így tovább.... és talán igaz is mindaz amivel önmagam győzködöm. Nem tűzök ki célul (többnyire) olyan gyökeres változásokat, melyeket képtelen lennék elérni, inkább csak iránymutatásokat fogalmazok meg... többet felesleges is volna, nézzünk csak vissza 2020-ra például. Meg sem merném tippelni mennyi újévi fogadalom ment a kukába. Akárhogy is, összeszedtem alább néhány megvalósítandó apróságot - és ha év végén újranézve ezt a listát nem pipálgathatok elégedetten, ezennel felhatalmazlak titeket hogy ünnepélyes keretek közt seggbe rúgjatok. Enjoy!

Teljesíteni a 2021-es könyves várólistáimat

 

Tudjátok, belenéztem én néhány évösszegző/újévi tervek blogposztba mikor még "szezonja volt" (és amíg meg nem csömörlöttem, amire nem kellett túl sokat várni)... és komolyan, "elolvasni 100 könyvet"? Lehetséges hogy ilyesmit én is megfogadtam egykor?? (Abszolút igen) Nos, meglehet csak kinőttem ebből a nagyot álmodós mentalitásból (igen...), vagy egyszerűen csak nem olvasással töltöm ki minden napom minden óráját, mint korábban (igen...), de 100 könyv olyan mérvű tervnek tűnne számomra, mintha csak azt tűzném célul, hogy egy hónapon belül ultramaratont futok. Végül tehát reális megfontolás után összeállítottam két barátságosnak mondható várólistát erre az évre: egyet regény-félékből, egy másikat pedig szakirodalomból, 10-10 elemmel. 

Az első listának, hadd mondjam el, már neki is álltam, nyakig ülök épp Elton John lehengerlő és szívszorító életében, a szakirodalmak közül pedig gyanítom hogy a Titokzatos memória lesz a legelső befutó, miután mostanában úgyis elég sok időt töltöttem az emlékezet témakör tanulmányozásával egy vizsgámra (aminek eskü, eredményét is látni fogjátok hamarosan).

 

Átismételni a főtárgyaimat

Néha felvetődik egy-egy szó, kifejezés.... tudom hogy hallottam már, tudom hogy elviekben ismerem, oh igen igen, még az is lehet hogy abból vizsgáztam szociálpszichológiából első félévben... de hogy mit jelent? Na üssünk csak fel egy könyvet és nézzük meg a tárgymutatóban! Efféle megfontolások vezéreltek, mikor eldöntöttem, idén egy az egyben átismétlem a három (na jó... négy) fő tárgyamat, ami olyasmit jelent igazából, hogy a fenti szakirodalmi listáról lehagytam néhány 800 oldalas, gyilkolásra alkalmas kiállású tankönyvet. Vár rám a Cole-féle Fejlődéslélektan, a személyiséglélektan és a szociálpszichológia - s ha nagyon jó kedvemben találnám magam, talán még az általános lélektant is elkezdem előröl bogarászni, bár már a gondolatától is megjött a kedvem binge watcholni a Szívek szállodáját. Ez van, nem szerethet az ember mindent.

Elkezdeni egy új nyelvet

 

Eltaláltátok, ezt a tételt még leírni is utáltam! Viszont néha egy hang (olykor képzeletbeli, olykor valódi) figyelmeztet, és finoman a fülembe suttogja hogy a mesterdiplomám megszerzéséhez muszáj lesz produkálnom még egy nyelvvizsgát - ugyanitt, igen, még a BA diplomámtól is messze állok, de öröm előre az MA-n stresszelni. Lényeg a lényeg, lassan üdvös lenne legalább letenni az alapokat valami új és csúcsszuper nyelvből, amit ha szerencsém van nem gyűlölnék meg úgy, mint minden más nyelvet amit eddig valaha tanultam életemben. Északi nyelvekben gondolkodom, svéd, dán, norvég... jöhet bármelyik, noha a svédet némileg előremozdítja a ranglistán, hogy megtiszteltetésnek érezném Backman könyveit eredetiben olvasni. Igen, még az is lehet, hogy Backman jobban motivál mint a diploma.

 

Többet kirándulni

 

Világéletemben az a "nyugodtan ülök a seggemen egész nap" típus voltam, egy igazi szobanövény, ahogy a szüleim hívtak, és inkább csak tavaly éledt fel bennem az a kirándulós-világlátós kedv a páromnak hála, akiben meg tombol a mehetnék állandóan. Gyönyörű helyeket mutatott nekem 2020-ban (hegyeket láttam, hegyeket!!!) és őszintén várom a folytatást, mert tervek azok vannak bőven és születnek is folyamatosan. Ami pedig számomra a lista élén szerepel, az a Bory vár, egyértelműen... néhány percnyi képnézegetést követően megállapítottuk, hogy abszolút egy életrekelt Disney kastély benyomását kelti, ez pedig hogy ne vonzana be két meseimádót???

 

Bővíteni a konyhai repertoárom

 

Amellett hogy 2020 a netpincéres kajarendelés és a szégyentelen trash kaja fogyasztás éve volt, fontos felfedezést is tartogatott számomra: mint kiderült, hihetetlenül jól érzem magam a konyhában, és kifejezetten kikapcsol mikor ott ténykedhetek. A sütés-főzés szintén afféle közös hobbink lett a barátommal, egyre több újdonságot próbáltunk ki együtt is, külön is, és bár az ember ideje és energiája néha csak odáig terjed hogy bedobjon a sütőbe egy adag csirkemellet, a repertoár bővítése egy folyamatos célom és célunk. Úgyhogy azt tűztem magam elé - és remélem ez még belefér a realitás kategóriába -, hogy minden hónapban kipróbálok (és amennyiben beválik, tökéletesítek) egy teljesen új receptet, így ha nem szúrok el végzetesen semmit, akkor év végére már újabb 12 szuper kajával menőzhetek, és nem mindig a cukkinis-spagettimet kell majd megfőznöm, ha olyanokat akarok mondani az első falat után, hogy "ezért az ebédért most feleségül kéne vegyem magam". 

Mozogni

Nem, nem és nem, ez nem a szokásos jövőtlen "idén majd tök fitt leszek" fogadalom ami egy hétig (sem) szokott tartani. Még kabátot is vettem a futáshoz! Ez már valamit kell hogy jelentsen. Lényem egy nagy része sír és csendben visszaszámol míg újra kinyitják a konditermeket, viszont addig sem szeretnék tovább tétlenkedni, mert a testem recseg, ropog, beáll, meghúzódik, napokra tönkremegy egy villamosmegálló sétától magassarkúban... tehát nagyjából ötven évvel idősebbnek gondolja magát, mint amennyi, és ebből adódóan ráfér a mozgás. Arra gondoltam, hogy heti egyszer ha elmennék futni azzal már elég boldog lennék - ösztönzésnek pedig játszottam picit a twitter népével, akik adtak is egy lefutandó kilométerszámot erre az évre. Objektíve nem sok, viszont nekem kezdetnek tökéletes.

 

Mindent összevetve nagyjából ennyit tudok egyelőre biztosan, de merem azt mondani, ez elég terv is kezdetnek, a többit majd hozza magával az idő. Például azt a pszichós, de elég közérdekű posztot amit amint befejezem a kutatgatásomat hozok is (sőt, talán már félkész is... talán). Könnyelmű ígéreteket nem teszek, de igyekszem nem tűnni el újabb fél évre ezután a bejegyzés után, szóval... hamarosan találkozunk, addig is jók legyetek, pihenjetek, és legfőképp vegyetek fel kesztyűt ha kimentek, mert attól még hogy szépen süt a nap, marha hideg van. Sziasztok!