Leiner Laura - Ég veled

„Az emberek tovább lépnek – mondtam ki hirtelen. – Gyűlölöm, hogy képesek tovább lépni. Nekem nem megy.”

Eredeti cím: Ég veled

Sorozat: Iskolák versenye-trilógia 1.

Oldalszám: 432

Megjelenés: 2017

Kiadó: L&L

Ár: 3499 –

Újvári Hanna a tinik megszokott életét élte egészen egy évvel ezelőttig, egy családi tragédia azonban mindent megváltoztatott. Most apukájával kettesben tölti a hétköznapokat, és rég nem a korosztályának átlagos problémái foglalkoztatják. Miután átveszi a tizenegyedikes bizonyítványát, az évzáró után váratlan felkérést kap az igazgatótól: részt vehet egy iskolai versenyen, ahol kiváló matekosként főleg a logikai feladatok megoldásában számítanak rá. Hanna környezete ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen a megmérettetésre, így a Szirtes Gimnázium négyfős csapata elindul az Iskolát Országos Versenyére.

Van valami azzal, hogy az olvasónak tudni kéne nyitni egy tiszta lapot minden újabb megkezdett könyvvel, mégis, bennem még – franc tudja hogy, de – túl élénk emlékek éltek Laura előző könyveiből, amelyektől képtelen voltam hirtelen elszakadni. Mi több, bevallom, rettenetesen sokkoló volt kinyitni az írónő egy újabb könyvét, majd nem találni ismerősöket a lapok között. Sehol egy márkcsintás, de legfőképp, sehol egy Nagy Márk. És Körte? Várom, hogy valakit beoltson, de csak nem akar megszólalni. Ez bizarr… jól elhúzott mindenki. A későbbiekben rájöttem, hogy koránt sem annyira, mint hinné az ember, de erről talán majd később. Helyettük új nevek tűntek fel a lapokon, majd egy új helyszín, új szituáció, új hangulat… és a felfedezés mellett, hogy „jé, ez végül is egy új LL könyv!” rájöttem arra is, hogy az Ég veled tulajdonképpen jóval több ennyinél. Vélhetőleg egy új korszak kezdete az írónő munkásságában, egy finomabb, ugyanakkor érettebb vonal, több lélek, több érzés. de talán az is mindent kifejezne, amit a regényről gondolok, ha egyszerűen csak annyit mondanék: több.

Azt hiszem, ezen a ponton csak ismételni tudom, amit már annyian mondtak előttem: látni, ahogy Laura könyvei szépen felcseperednek, érnek, és nem hagyják, hogy végérvényesen kinőjek belőlük, mert mikor már épp kezdeném magam öregnek érezni, a szerző következő könyve újfent hozzám szól, és megadja azt a pluszt, amit elvárok.

Ennek ellenére persze az örök szempont, mikor Leiner Laura könyveiről beszélünk, csakis a humor lehet, ami – megnyugtatok mindenkit – a régi maradt… de legnagyobb örömömre felülemelkedtünk azon, mikor többszáz oldalt töltöttek meg a gimisek baromkodásai vagy éppen kreált problémái. Hülyék még mindig vannak, poénok úgy szintén – a kettő együtt még gyakrabban –, de úgy érzem sikerült felnőni, és megcélozni emellett valódi mélységeket is. Nem mondom, hogy az írónőnek nincs még hová kiforrnia ezen a téren, de egyelőre csak szeretnék örülni annak, hogy egyáltalán ilyen irányt vett… már ez is egy nagy lépés.

A történet kettő meghatározó szálra épül, ezeknek az összefonódása ad ki egy kerek egészt, amiben az izgalmas és egyedi cselekmény, valamint az érzelmek, monológok és a karakterek háttere és lelkivilága kellő egyensúlyban van.

A cselekményt maga az Iskolák Országos Versenye adja… és itt álljunk meg egy fél gondolatra. Mert én hosszas perceket töltöttem elmélkedéssel, akárhányszor szembejött velem a regény, hogy HOGYAN A BÚBÁNATOS VILÁGBA LEHET KÖNYVET ÍRNI… EGY VERSENYRŐL? Tudniillik, kis versenybuzi voltam általános sulis koromban, és ha mást nem, annyit megtanultam, hogy ezek borzalmasan unalmas események. Ülj le, oda ahol a borítékot látod a neveddel, töltsd ki, húzz kódszámot, most kezdd el, két óra, nincs számológép, tessék, ajándék üdítő, emléklap, majd értesítünk. Most komolyan, erről írni egy könyvet… nem is, egy trilógiát?

Szóval egy egészséges értetlenkedéssel vágtam neki a kalandnak, s épp amennyire nem tudtam elképzelni, honnan származhat egy ilyen koncepció ötlete, épp annyira kíváncsivá váltam, hogy mit lehet belőle kihozni. Nos, mint Laura bemutatta, elég sokat. Megfogott egy témát, amihez nem sokan tudnának mit szólni, és kvázi világot teremtett köré, mint azt mindig szokta: felépített és kibontott valami egészen újat és különlegeset, olyan hangulattal, ami egészen magába szippantja az olvasót.

A verseny területe, jellege, a feladatok, a titokzatosság mind-mind izgalmat szültek, a leírások pedig valami megmagyarázhatatlan kötődést mind az eseményekhez, mind magához a „táborhoz”, ahol szereplőink a kéthetes versenyt töltik. Az egész olyan… érzékletesre sikerült. Elhitette, hogy én is ott vagyok, vagy ha nem, hát elérte, hogy ott akarjak lenni. Üldögélve a medence partján, egy focimeccset nézve, bejárva a verseny teljes területét, válogatva a svédasztalos reggeliből, fél (vagy teljesen khm) meztelen sportolófiúra bukkanva a szobában… nem rossz belegondolni egyikbe sem.

A versenyzőkkel együtt mi is felfedezhettük magunknak a Bükk ezen kis szeletét, a helyszín bemutatását pedig sorra kísérték az epizódok, amelyek valamit a karakterekről alkotott képhez is hozzátettek – elvégre a táborhely mellett a csapatok egyre jobban igyekeztek egymást is megismerni, még ha, lévén ez egy verseny, kifejezetten rossz ötletnek is bizonyult ezt tenni. Ez a probléma inkább a könyv második felében került terítékre, egyelőre csak finoman, azonban érezhető volt az erre kiélezett jelenetek feszültségéből, hogy még komoly konfliktusok születnek majd a további két kötet folyamán. Talán vérre menőek is… belegondolva, hányszor kapott el azért olvasás közben az Éhezők Viadala hangulat :D Talán csak azért, mert párhuzamosan azt is olvasom épp, nem tudom… de a verseny kezdeti lebonyolítása bennem kicsit Suzanne Collins disztópiáját idézte. A kisebb kiválasztott-kultusz akörül, akit beválogatnak egy IOV-s csapatba, a titkolózás a verseny terepéről, jellegéről, na meg a szervezők, akiket nem egyszer viccesre vágott borostájú játékmestereknek képzeltem el… de úgy vélem, ezekkel az elemekkel az írónő is tisztában volt, mi több, Hanna nagymamáján keresztül még poénosra is vette a figurát ezzel kapcsolatban.

„– Már a nagyanyád is hívott, és számon kérte, hogy miért engedtelek el az Éhezők Viadalára!”

A történet másik fontos építőeleme a verseny izgalmain túl, mint már említettem, a karakterek, pontosabban inkább csak a főszereplő, Újvári Hanna lelkivilága, múltja, teljes háttere. Azt az izgalmat, vidámságot, bulit amit az IOV nyújt keményen ellensúlyozzák a lány lelkében lejátszódó folyamatok, s a – Leiner Laura regényben tudtommal legelőször megjelenő – gyász, veszteség és az abból adódó fájdalom. Hannát édesanyja betegségével szörnyű veszteség érte, ez formálta a személyiségét, a mindennapjait, ez tette azzá a lánnyá, akit a cselekmény folyamán megismertünk – és végül megszerettünk.

Az írónő persze, ha már komoly témához nyúlt, akkor rendkívül körültekintően tette, és igyekezett a lehetőségekhez mérten kibontani a felmerült helyzetet, még ha szinte lehetetlen is egy ekkora tragédiát könyvben visszaadni. Hanna belső monológjaiban megszólalt minden fájdalom, félelem, óvatosság, hiány, bűntudat, ezer ellentétes érzés – ez utóbbi a verseny ideje alatt még erőteljesebben, mikor összecsapott benne az elmúlt évének minden percét végigkísérő örök szomorúság, és a verseny hevében olykor elkapó izgalom vagy cseppnyi boldogság.

Hanna azáltal, hogy az legtöbb korábbi LL főhősnőtől eltérően már nem magának kreált álproblémákkal küszködött, hanem tényleg ismerte a legnagyobb mélységeket sokkal összetettebb, bonyolultabb, s nem utolsósorban élőbb lett. Nem egy átlagos tinilányt ismerhettünk meg benne, az írónő pedig külön hangsúlyt fektetett arra is, hogy minél szélesebb képet adjon róla. Ennek érdekében különböző szerepekben mutatkozott be, s villantott egy új szeletet a személyéből: megismerhettük, mint gyermeket, aki féltő gondoskodással vigyáz az apukájára; mint a nagymama unokáját, mint diákot, csapattársat, s még egy finoman szövődő romantikus szálba is belecsúszott – még ha nem is tervezte.

És itt jön a képbe Kornél… könyörgöm, hagyjatok fél percet, hogy kisóhajtozzam magam, mielőtt ennek nekivágok. Kornél…

Az írónő mindig sikerrel járt, mikor leült megtervezni azt a pasit, aki mindannyiunk álma. Cortez a mélykék szemeivel, gitárjával meg a óvó figyelmességével; Norbi… akiben már nem is emlékszem, mit szerettem annyira, de tény, hogy eléggé bejött az ASZ olvasása során; Szasza, aki laza volt, kedves, és több, mint legjobb barát; végül pedig Nagy Márk… na de azt hiszem, az ő sármjáról már magyaráznom sem kell senkinek. Imádtunk róluk olvasni, igaz, lányok? De azt hiszem Kornéllal született meg az a férfi főhős, akiről már nem csak olvasni akarunk. Aki minden tekintetben megfelelhet egy lány elvárásainak. Szerintem odalent még következnek újabb fangörcsök, úgyhogy nem lövöm le a poént előre, de annyi biztos, nagy kedvencet sikerült avatnom, és várom, hogyan fog még lenyűgözni a következő részekben kedvenc kajakosom. Ja. Kajakos. És nem segg. Wow.

Összességében, eddig csak csupa jót tudok mondani a teljes regényről: a cselekményről, a főszereplőkről, a hangulatról… azonban van egy pont – pontosabban kettő –, ahol csaptam egyet az asztalra, és úgy döntöttem, levonok fél pontot. Többet nem volt szívem, elvégre az Ég veled túlnyomó részét imádtam, mégis, nem mehettem el szó nélkül néhány dolog mellett, ami szúrta a szemem.

Mint már az első bekezdésben egyszer utaltam rá, többször köszöntek vissza a történet során szereplők Laura előző regényeiből, egy korábbi értékelésemben (talán a Bábelében? Passz) pedig ennek a pontos okát is kifejtettem: mégpedig azt, hogy az írónő kész sablonokkal dolgozik, mikor karaktereket formál. A főszereplők esetén olykor sikerül kivételt tenni – Hanna például egészen egyedülálló lett véleményem szerint, s ugyanígy nincs panasz Kornélra sem, hacsak ne rója fel neki az ember, hogy tökéletes –, mellékszereplő-terepen viszont csak úgy hemzsegnek előttünk most is a múlt szellemei, mégpedig nem is éppen precízen kivitelezve. Zsombor, mint Karcsi, Lóránt, mint Zsolti (vagy akár Abdul a Bábel castjából), Bernadett, mint Kinga… A Szirtes-csapat tagjai közt szétnézve kész SzJG reunion szemtanúi lehetünk, ám míg a nyolcrészes sorozat alatt megismert karakterek kellően kibontakoztak, az Ég veled mellékszereplői többnyire egyetlen jellemző személyiségjegyet hordoztak. Így Lóri egyetlen ismertetőjele a #párnaplábnap lett, Bernadett a szűkszavúságát emelte ki, Karcsi pedig… nos, hogy szörnyen gyerek még (s bár nem csapattag, megjegyeztem Marcit is, aki szigorúan csak a nyelvtannáci szerepét töltötte be minden lényegtelen pillanatban, mikor feltűnt). Teljesen megértem, hogy egyetlen kötet alatt lehetetlen megoldani, hogy a főszereplők mellett mindenki elég teret kapjon bemutatkozni, nem is várom ezt el… de ennél az egyoldalúságnál valami több nem ártana.

A második fájdalmam… és szerencsére az utolsó lényegében pár mondatban rejlik. Tény, Laura fiataloknak ír, fiatalokról… de néha úgy érzem, erősen átbillen a ló túloldalára, az efféle részek pedig ahelyett, hogy ténylegesen elérnék a célcsoportot, sokkal inkább nevetségesen hatnak. Számomra sok volt már a minden oldalon minimum háromszor említett streamelés meg Instázás – tudom, ezek már XXI. századi élet részét képezik, helyük van a regényben, de könyörgöm, egy mérték nem árt –, legjobban viszont a suli által megosztott posztok alatti kommentelés verte ki nálam a biztosítékot. Olyankor úgy tudtam becsapni a könyvet, hogy másnapig kézbe se vegyem. Túlzás, túlzás, túlzás. Értem én, Laura el akarja kapni a fiatalok baromkodását, hiszen megvan annak is a maga humora… de nem jól teszi. Ne így… mindegy, egyszerűen csak fájt, több szót nem is szentelnék neki.

Ettől eltekintve, és minden mást összevetve jószívvel ajánlom az Ég veledet Leiner Laura minden rajongójának – de figyelem, azoknak szinte még jobban, akik eddig talán nem kedvelték kimondottan az írónő műveit, esetleg még próbát sem tettek vele. Ez az a regénye, amellyel érdemes kezdeni, ha az ember színtiszta minőségre vágyik. Ajánlom azoknak, akik valami különleges és egyedi ötletről olvasnának, valami szokatlanról, mégis kellemesről és szerethetőről. Ajánlom azoknak, akik értékelik és igénylik is a humort az olvasmányaik során, emellett azonban kedvelik – vagy legalábbis nem bánják – ha egy komolyabb, érzelmi szál is átível a történeten. Ajánlom tizenéveseknek, és picit idősebbeknek egyaránt – gondolkodni, szórakozni, imádni, és velem izgulni pár hónapon át a következő részig. Röviden? Egyszerűen csak olvassátok.  

KEDVENC KARAKTEREK:

Hát talán már mondanom sem kell, mekkora Kornél-fan lettem ez alatt a 400 oldal alatt, és szinte rettegek, mi lesz még itt, mire véget ér a harmadik rész… addig jó lenne, ha valaki valahonnan szülne nekem egyet, mert úgy pattogtak köztünk azok a bizonyos szikrák, mikor csak a könyvhöz értem, hogy féltem, kigyulladnak a lapok :D. Tény, Laura mindig megpróbálta megteremteni azt a férfi főhőst, akiről mi, lányok olvasni szeretnénk, de úgy érzem Kornélban összpontosult minden, amiről nem csak olvasni akarunk… hanem amit egyáltalán csak akarunk. A finom és szerethető keveredése a rosszfiús és jófiús imázsnak. Figyelmesség, közvetlenség, őszinteség. Némi pimaszság. Férfias határozottság. Úgy él a képzeletemben, mint a Glee-beli göndör fürtös Jonathan Groff ♥. Azt hiszem naphosszat sorolhatnám a tényezőket, de minden csak annyit bizonyít, hogy Kornél bizony álom-kategória – nagy kár, de szerintem ott is marad. Szed.

KEDVENC RÉSZEK:

Jól van, most már szóljatok rám, hogy fárasztóan kiszámítható kezdek lenni, de természetesen Kornél és Hanna közös jeleneteit emelném ki… nem ok nélkül olvasok annyi romantikus könyvet, engem egyszerűen ezzel a szállal lehet elkapni. Főszereplőink találkozásai a medencénél, meg persze az ominózus eset a szarvasbogárral mind nagy kedvencek lettek nálam, és fogadok, hogy végig fülig ért a szám, miközben olvastam, annyira bájosan és szeretnivalóan bontakoztak ki a karakterek gyengédebb érzelmei. Meg persze a mutáns szarvasbogaraktól való teljesen megalapozott félelmük xD.

KEDVENC IDÉZETEK:

„(…) egyszerűen nem tudok mit kezdeni a feltételes móddal, ami mindennél könnyebben kihoz a sodromból. Ha látna, ha itt lenne, ha tudná, ha megölelhetném, ha máshogy alakul… Semmi értelme.”

***

„ – Oké. Kérdés: mit csináltál gyerekkorodban nyáron? – pillantott rám érdeklődve.

– Deriváltam – vágtam rá gondolkodás nélkül. Kornél hitetlenkedve nézett rám, mintha csak arra várna, hogy bevalljam, vicceltem, aztán amikor ez nem történt meg, hangosan felröhögött, szó nélkül ellökte magát és elúszott. (…) Újabb két hossz után Kornél megint megpihent, és ezt újra előttem tette.

– És mit csináltál, amikor nem deriváltál? – kérdezte, szórakozottan nézve fel rám.

– Integráltam – feleltem.”

***

„ – Ugye nem kell kukacokat ennetek, vagy belsőségeket nyersen? – érdeklődött.

– Nagyi, ez nem egy tévés reality. Nem kell ennünk semmi szokatlant. Sőt, egymást sem kell megölnünk – magyaráztam sokadszorra. – Ez az Iskolák Országos Versenye – tettem hozzá magyarázatképpen.

– Értem. Nos, lehetne az is egy feladat, hogy keressetek egy embert a világon, aki tudja, hogy az micsoda.”

***

„– Szóval… Újra összefutottunk itt, Újvári Hanna? – jegyezte meg szórakozottan.

– Igen – bólintottam mosolyogva. – Micsoda véletlen – tettem hozzá, jelezve, hogy azért ezt valamennyire így alakítottuk

Kornél vigyorogva vette a lapot, és ellökte magát a medence falától.

– Aha. Elég nagy szerencse, pont most vagyok itt ma először, egyáltalán nem jártam itt egy órája, és jöttem vissza most azért, hátha itt talállak – magyarázta, beismerve és akaratán kívül is megerősítve, amit Bernadett állított, mire visszatartott mosollyal néztem, ahogyan lassú hátúszással távolodik.

– Igen, az úgy elég béna lett volna – bólintottam, és zavarodottan a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet. – Én sem voltam csalódott, amikor Bernadett mondta, hogy elkerültük egymást, és nem azért ültem vissza rögtön, amikor lépteket hallottam, mert mégis rád számítottam – szóltam, megerősítve benne azt, hogy nem egyedül csinált hülyét magából.”

BORÍTÓ: 5/5*

És ezennel elkelt a legszebb Leiner Laura könyvborítónak járó díj! Nekem az eddigi könyvei talán túl zsúfoltak, harsányak voltak, ez viszont a maga letisztultságával, ízléses minimalizmusával teljesen levett a lábamról. A színek harmonikusak, az illusztráción elkapott pillanat pedig témába vágó és nem mellesleg nagyon szép az erdővel és hegyekkel, a címről már nem is beszélve, ami szintén teli találat. Egyszerűen minden a helyén van, épp úgy, ahogy kell. Imádom!

PONTOZÁS: 5/4,5

Nem az első Leiner Laura könyvemen vagyok már túl – a Szent Johanna gimi óta kitartóan követem nyomon az írónő újabb és újabb dobásait, a fejlődését, a bébilépéseket a megfelelő irányba. Láttam már sok új koncepciót, egyedi ötletet és megoldást, merültem el más és más hangulatokban, amelyeket közvetített, így pontosan tudom, hogy mindig képes mutatni valami újat – akkora meglepetésre azonban, mint amit az Ég veled okozott, nem számítottam.  Tény, Laura továbbra is megtartotta a humorát, a fiatalok ábrázolásánál felmerülő túlzásait, és a karaktersablonjait is visszaküldte nekünk mutatóba, ezektől eltekintve azonban egészen új hangot szólaltatott meg a regényben, ezúttal kicsit más eszközöket ragadva meg egy immár érettebb korosztály megcélzására. Álproblémák és felesleges drámázás helyett a való életbe kapunk betekintést: a fájdalomba, a gyászba, a veszteségbe, de hogy picit pozitívabb oldalról közelítsek, ugyanúgy nyomon követhetjük egy vonzalom emberibb természetű kibontakozását is. Mindezt pedig szerethető főszereplőkkel, olykor szórakoztató, máskor szívszorító szituációkba ágyazva, a humor és az érzelmek tökéletes elegyével átszőve kapjuk kézhez. Az Iskolák versenye trilógiával úgy érzem új korszak nyílt az írónő munkásságában – egy szebb, egy jobb, egy különlegesebb korszak, egy olyan, amire megéri mindnyájunknak odafigyelni.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!

Cry with the saints | Kelly Oram - Sz, mint szűz

„Tudod, kinek az ötlete volt a srácok albumának címe? Az enyém! Én találtam ki az Sz mint szexet! De neked is van még egy ötletem: „K mint képmutató”! Folyton arról papolsz, hogy mindenkinek meg kell hoznia a saját döntését, de igazából úgy érted, hogy mindenkinek azt kell csinálnia, amit te csinálsz, mindenkinek úgy kell döntenie, ahogyan te döntöttél!”

Eredeti cím: V is for Virgin

Sorozat: Sz, mint szűz 1. (V is for Virgin 1.)

Oldalszám: 312

Megjelenés: 2017.

Kiadó: Móra (LOL könyvek)

Ár: 2499 –

Szűznek lenni szívás. Valerie-t eddig is sokan hülyének nézték, amiért a házasságig várni akar a szexszel, az viszont már nagyon gáz, hogy emiatt a pasija szakít vele, Val nyilvános kiborulása pedig felkerül a YouTube-ra. De a lány kitart az elvei mellett, és ha már úgyis milliók röhögnek rajta, elindítja a „V mint vigyázz a szüzességedre!”-kampányt, ami pillanatok alatt országos méretűre nő. A szívdöglesztő rocksztár, Kyle Hamilton is hall Valerie fogadalmáról, és mindent elkövet, hogy a lány khm… meggondolja magát. Ellenállni „Az év legszexibb pasijá"-nak, amikor hódító üzemmódba kapcsol? Sok sikert, Szűz Val!

Ha végiggörgetitek az olvasmánylistámat, láthatjátok, hogy nem sokszor gyarapítom LOL könyvekkel, és amúgy nem is véletlenül… Kelly Oram neve viszont olyas valami, amire mindig felkapom a fejem, mert az első percektől kezdve bizonyított nálam. A Szívzűrterápia strébereknek volt az első könyv, amin sírtam, azóta pedig minimum ötször olvastam már. Abban a pillanatban talált rám, mikor a legnagyobb szükségem volt arra a vigaszra, amit adhatott, és ezért hálával tartozom az írónőnek. Két-három évvel később pedig épp olyan véletlenszerűen, mint az előző regény, a Cinder és Ella is megtalált magának, és megerősítette az Oramba vetett hitemet. Azt hiszem kialakult köztünk e két történet alatt egy elég erős – bár sajnos elég egyoldalú – bizalom, ezen felbuzdulva pedig vettem is a bátorságot, és ostoba módon kizárólag ezekre a tapasztalataimra hagyatkoztam, mikor nekikezdtem az Sz, mint szűznek.

Nem kellett volna. Tudom én, hogy ezek mind más-más témájú, komolyságú könyvek, és talán épp ezért nem lenne szabad őket egymáshoz hasonlítgatnom, de nem tudom megállni. Olvasás közben önkéntelenül is elkezdtem felépíteni szépen a fejemben az Oram-mércét… és lázasan kerestem az okot minden oldalon, hogy az Sz, mint szűz is valahol ott foglalhasson helyet mint az írónő eddigi regényei. Nagy kár, hogy nem csak rajtam múlt.

Bárki, aki ismer, és akivel váltottam akár csak egyszer is szót a könyvről tanúsíthatja, hogy teljes jószándékkal és őszinte lelkesedéssel kezdtem neki – az első pillanattól, hogy felkerült a Móra oldalára, ezt vártam, folyton azon sürögtem, hogy valahogyan a kezemben tudhassam, s míg addig is az értékeléseket olvasgattam, egy percre sem tudtak eltántorítani a negatívak. Mert eldöntöttem, hogy tetszeni fog, tetszenie kell… biztosan jó lesz. Mikor pedig nekikezdtem, és elért az első pofáraesés – a sok közül – még akkor is bizakodva lapoztam és mentem tovább, mert kézenfekvőnek vettem, hogy összességében ez csak is jó sztori lehet, de nyilván időre van szükségem, hogy ezt meglássam.

Igyekeztem, tényleg. Az írónő viszont rohadtul nem.

Akármennyire is próbáltam kiküszöbölni, csak eljött az a pont, mikor már beláttam, hogy ebből nem sül ki semmi jó – de úgy tényleg, totál semmi. Több okból is fájt a felismerés, egyrészt ott van az írónőbe vetett hitem, az olvasásra fordított időm, amit utólag teljességgel pazarlássá értékelhettem át, de leginkább mégis az zavart, hogy a sorok mögé pillantva egy remek, laza mégis ütős ifjúsági sztorit láttam – egy csodás lehetőséget, amit nem sikerült megfelelően kihasználni, egy díjnyertes ötletet, ami elméletben ugyan még működött, a gyakorlatban viszont teljesen bebukott.

A szüzesség elvesztése kétségtelenül egy, a fiatalokat sokat foglalkoztató probléma – bár kis hazánkban azért azt hiszem koránt sem ölt az e körül csapott felhajtás akkora méreteket mint például Amerikában, vagy legalábbis a klisé tinifilmek-, és könyvek Amerikájában. Nem is azért, mert nálunk kevésbé lenne fontos… talán inkább annyi az oka, hogy országunkban csak úgy hemzsegnek a tabutémák, amelyekről nem szokás beszélni, és valahol ezt is közéjük kell sorolni… bár tény, nem csak itt jellemző a probléma, és hogy ez a kínos hallgatás mennyi bajhoz vezet.

Ezt nézve meg is voltak a könyvben a jó gondolatok, pompásan megfogalmazta és átadta a lényeget, hogy miért lenne fontos beszélni a témáról, hogy a tudatlanság hány ponton cseszheti el akár végzetesen is egy-egy fiatal életét. Gondoljunk a védekezés hiányából adódó betegségekre, a nem kívánt terhességekre, vagy akár csak a felkészületlen szex lelki következményeire – bár ez talán a lányoknál jelentősebb probléma. Őszintén… az egész dolog a lányoknak nagyobb probléma… A kérdés csupán annyi: valóban az az egyedüli megoldás, hogy várjunk a házasságig?

Nem. Legalábbis szerintem… ugyanis – már nem azért, nem akarom magamat fényezni xd – de én elismerem, hogy amit állítok, csupán szubjektív vélemény… és nem erőltetem rá senkire. Think what you want, everybody!

Ez az a többnyire győztes titok, amire az írónőnek alkotásának ezen fázisában még nem sikerült rájönnie. Kelly Oram meg az egész Sz, mint szűz nem az egyetemes igazság szószólója – mert olyan témáról beszélünk, amiben nincs is egyetemes igazság. Van rengeteg személyes meggyőződés, vélemény, hitbeli kötöttség, satöbbi, satöbbi… mert bár ugyanazokra a dolgokra minden esetben helyénvaló felhívnunk a figyelmet, az adott reakciók között már nem lehet megítélni mindent feketén és fehéren, egészen sok tényező szól bele a jóról és rosszról formált képbe. Így nem jelenthetjük ki egyöntetűen, hogy a házasság előtti szex rossz, sem azt, hogy jó. Maximálisan ember-, kultúra- és vallásfüggő, tessék elfogadni.

Van, aki gyenge jellem, aki belekényszeríthető; van, aki nem is tudja mit tesz; van, aki azt hiszi itt az idő, majd utólag rájön, hogy elsiette… Ugyanakkor van, aki készen áll rá fiatalon is, aki elég érett, elég felelősségteljes, és akinek így nem is okoz törést, megrázkódtatást az életében. Van, aki a házasság után sincs ezen a szinten – és akkor most arról is mondhatnék pár szót, hogy miért kellene a házasság ilyen fontos szerepet játsszon az egyenletben. Főszereplőnk, Szűz Val egy leányanya örökbeadott gyermekeként biztonságot várna eme intézménytől, kicsit Disney-s beütésű elvek alapján gondolkodva nála a házasság már maga a happily ever after meg az örökkön-örökké. Annyi mindent akarnék mondani… viszont most csak két szót fogok: nem az. Hosszas fejtegetésre adna okot ez a téma, de az a helyzet, hogy rádöbbentem, a könyvről magáról eddig oly keveset mondtam, holott talán inkább azt kéne… de egy ilyen kényes téma ilyen rendkívül – már bocsánat, de – ostobán való megközelítése fájt, nagyon fájt. Ugyanazt tudom ismételni, mint eddig: az alapötlet kiváló, viszont amilyen irányt vett az írónő, nekem már személy szerint sok volt. Vágom, szerinte a házasság előtti szex egyáltalán nem helyes. Istenem, talán még maga a szex sem az… de megértettem volna akkor is, ha nem nyomja a képembe ilyen erőszakosan.

Egy percre már majdnem fellélegeztem, hogy a nehezén túl vagyok… mert elviekben a legnagyobb problémát a téma ilyen szélsőséges megközelítése jelentette számomra, de az igazság az, hogy a valódi gond csak most kezdődik: ugyanis én vártam és vártam, hogy valami ellensúlyozza ezt a negatív pontot… és az a valami csak nem akart jönni.

Lehengerlő stílus, frappáns párbeszédek, szerethető karakterek, különleges cselekmény… mind-mind olyan dolog, ami talán még mentette volna a menthetőt… ha lett volna egyáltalán. Bármelyik. Könyörgöm, akár csak egy lett volna jelen a felsoroltak közül, és máris megenyhülök egy kicsit, de nem mindig elég akarni… mármint az olvasó részéről. Hiába próbáltam megkapaszkodni minden apró szalmaszálban, végül, az utolsó oldal után minimális pozitív érzés nélkül csuktam be a könyvet.

A sztori bár érdekesen indult, végül átcsapott az irracionális tündérmese kategóriába, abból is inkább a klisés fajtát erősítve, olyan világot vizualizálva, ahol ha jelenetet rendezel az ebédlőben, varázsütésre híresség válik belőled és minden álmod valóra válik. Arról nem is beszélve, hányszor láttuk már, hogy a menő énekesek, színészek, meg persze a suli Cortezei ráizgulnak a világ oké… a suli legjelentéktelenebb lányára. Annyira alap. Az egyenletbe még belecsúszik egy plusz férfi khmm fiúka karakter, és máris kész a tökéletesen fantáziátlan, szerelmi háromszöges és ezer százalékosan klisés romantikus szál. Valaki segítsen, mert keresem az egész értelmét, de nem találom – pláne, hogy ennek a harmadik tagnak már konkrétan a nevére sem emlékszem. Az oldalakat persze kiválóan megtöltötte, míg az utolsó oldalon eljutottunk arra a pontra, amit a legtöbben vártak, pláne azt nézve, hogy másik két főhősünk, Klye Hamilton na meg a Szűz Valként elhíresült Valerie már előtte is úgy kerülgették egymást mint két kiéhezett mókus.

Apropó, plusz egy szegmens a történetben, amin az ember csak észveszejtően röhögni tud, ha sírni nem akar. Az ellentmondások és a teljes hiteltelenség csúcsa az, amit ez a kettő tubica művel a könyv során… a végeredmény pedig egész egyszerűen nevetséges. Bár főhősnőnk, Val eredetileg rendkívül határozott, erős akaratú egyéniségnek van feltüntetve, aki tudatában van döntéseinek, s komoly elvekkel is rendelkezik, az írónő mégis rendszerint pár mondattal tiporta földbe a személyiségét. Persze, örüljünk, hogy főszereplőink között izzik a kémia ezerrel, ezt várja mindenki egy párostól… de ez speciális helyzet, amiben inkább romboló hatása volt. Ez a kettő folyton összeakadt, a tűz minden alkalommal fellángolt köztük, a csajszi lába pedig elgyengült, és kishíján szét is tárult a srác egy fél undorító szavára is – noha tudjuk, hogy Val „mennyire szilárd jellem”. Vagy nem. Pár ilyen alkalom és elvesztette minden hitelességét, nekem pedig a szimpátiám.

Bár… ha belegondolok, olyanom amúgy sem nagyon volt. Valerine-nek már a kezdeti kirohanásai is csak ellenszenvet ébresztettek bennem, de igazából a karakterének a teljes kidolgozása taszított. Kora ellenére én egy 13 éves szintjén álló hisztis és gyermeteg lányt ismertem meg, akit még így is ezerrel próbált Oram felruházni némi felnőttes, felelősségteljes jellemmel, de nem járt sikerrel, az összkép inkább abszurdnak hatott.

Lényegében az egész könyv problémáját ez határozza meg: az írónő pozitív irányú szándékai, hogy megalkot egy pozitív, erős nőt főszereplőnek, egy igazi badass, de szerethető rosszfiút a párjának, eközben pedig felhívja a figyelmet egy fontos kérdésre meg persze a tudatos élet, tudatos döntéshozatal fontosságára, mert azért nyilvánvaló, hogy a szexualitás köntösébe csomagolva csak erre megy ki a játék. Mindezt humorosan, fiatalosan. Ez a nagy jószándék viszont tévútra tért valahol az írónő feje és a számítógép billentyűzet között: a főszereplők érezhetően nem birtokolták kellően a kezükbe adott tulajdonságokat, ettől erőltetettnek és hiteltelennek hatottak – s hogy fokozzam, hasonlóan buktak el a mellékszereplők is, méghozzá csúfosan. A téma feldolgozásáról már azt hiszem odafent eleget mondtam, még sokat is… rövid reakcióm Kelly Oram próbálkozására: LOL. A vicces, kamaszbarát hangnemből pedig valami eszméletlen bugyuta, idegesítő és nevetséges kivonat lett a tipical fullsötét, klisétenger amerikai tinifilmek Amerikájából. Nem találtam az egészben semmi pozitívan értékelhető részletet, egyszerűen… megbocsássatok, de szerintem egész egyszerűen pocsék volt. Számomra ez most túltett minden eddigi Anna Todd könyven, ami nagy szó.

És most jön az egész legnehezebb része… tekintve, hogy egy ilyen értékelés után mindig rendkívül nehezen ajánlok egy könyvet… úgyhogy talán próbálkozzunk már megközelítéssel, nézzük inkább azt, ki kerülje eme remekművet. Nem ajánlom annak, aki már olvasott Oramtól, mert csalódni fog; nem ajánlom annak, aki még nem, mert ő pedig ez alapján sosem fog eljutni az írónő olyan regényeiig, amelyek tényleg megérik a befektetett pénzt és időt. Nem ajánlom annak, aki könnyen befolyásolható, mert a történet erőszakos természete elevenen felfalja; de nem ajánlom a túl határozott, tudatos olvasóknak sem, mert aki átlát a szitán annak elég hamar halálosan idegesítővé válhat ez a fajta témamegközelítés. Nem ajánlom, ha valaki szereti a tartalmas, elgondolkodtató könyveket; de ezt még kikapcsolódásképp sem adnám senki kezébe, mert a pihenésnek és lazításnak is vannak ennél mérföldekkel kifinomultabb módjai. Nem ajánlom… igazából senkinek. Maximum mazochistáknak. Nem mintha persze nem állna fenn a lehetősége, hogy valakinek meg akár a kedvence lesz, de amennyiben rajtam múlik… nevetséges volna, ha ezek után bárkinek is ajánlanám. Cselekedjetek belátásotok szerint.  

Kedvenc karakterek:

Sad story, de valahogy senki sem került igazán közel hozzám…  jó, nem is igazán közel… úgy egyáltalán, közel. Egyedül talán Kylie irányában kezdtem érezni valami igazán minimális rokonszenvet, felé is inkább csak a könyv végéhez közeledve, mert a tapló-énje értelemszerűen nem vett le a lábamról. Nem mintha a későbbiekben ez történt volna… sem ember, sem álompasi kategóriában nem sikerült meggyőznie, de amolyan „ha már muszáj választani” döntésnek még éppen belefér – az is kizárólagosan a könyv végéhez közeledve. KIZÁRÓLAG. Amúgy… bah.

Kedvenc részek:

Most mindenféle rosszindulat nélkül mondom, hogy a végéhez közeledve kezdtem csak némi pozitivitást érezni. Akadt ekkortájt egy-két szebb, meghittebb Kylie-Val jelenet, ami elég aranyos lett, mondhatni bájosan LOL-os, de azt hiszem ez az össz, és még ennek is elvette az élvezhetőségét, mikor rádöbbentem mekkora ellentmondást szül a könyv eszméivel szemben.

Kedvenc idézetek:

„Semmi értelme mindig csak veszekedni, ha utána elmarad a forró békülős szex.”

***

„Nem rázta meg a kezem, hanem megfogta, és a hüvelykujjával simogatta az ujjam hegyét. Beleremegtem, de nem is az érintésébe, hanem abba a tekintetbe. Szenvedély – irántam, a pillanat, a zene és az élet iránt. Puszta szenvedély. Olyan volt, mintha Kyle Hamilton egész lénye csak szenvedélyből állna, és ezt egyenesen belém sugározná. Zavarba ejtő élmény volt.”

***

„Egy zugszűz! Hát ez aranyos.”

Borító: 5/2,5

Kitartóan várom azt a napot, mikor valamelyik Kelly Oram könyv megkapja végre a hozzá méltó borítót, aminek láttán nem akarom a tulajdon két kezemmel tépni ki a szememet, hogy enyhítsem a kínt, amit a látvány okoz. Én igazán nem akarok túl kritikus lenni… de itt már azt hiszem a legnagyobb jóindulatom sem segítene semmit. És ami borzalmasan fáj az az, hogy az Oram könyvek magyar kiadásai közül még mindig az Sz, mint szűz borítója néz ki a leg…esztétikusabban, annak ellenére, hogy ha tehettem, erre sem néztem rá inkább. Lehetne szép… igazán lehetne az. A szélén és gerincén lévő indák bájosak, romantikusak és jó értelemben véve nagyon LOL-osak is, a cím betűtípusának pedig igazán csípem a kreativitását, de a háttérben valami nagyon félresiklott. Fel lehet ismerni, hogy a tervezők azzal a képpel dolgoztak, amellyel az eredeti kiadás is készült, ám annak előnyére vált a „fejetlenség”, ahogy a V medálos nyaklánc is kompenzált. Erre nekünk mi jutott…? Tény, egy fejjel több, de ha engem kérdeztek, van valami ijesztő abban, ahogy a modell keze rásimul… bennem megállás nélkül azt az illúziót kelti, hogy fognia kell a fejét, hogy a helyén tartsa, különben lepottyanna. Nem akarok szőrözni… de nem, egyszerűen egy NAGY NEM! És azt már igazán nem is mondom, hogy ha addig élek sem fogom megérteni, miért kell az író nevét apró légypiszokként dobni mindig a borító sarkába… de komolyan, már meg sem szólalok, mert a borító kielemzése hosszabb lesz az értékelésnél.

Pontozás: 5/2

Talán sosem éreztem még olvasás közben, hogy az agyamnak végig ilyen erős ellenállást kéne prezentálnia, de eljött az idő, és bevallom, nem tetszett a dolog. Meglátva a – számomra amúgy elég fájdalmas – borítón Kelly Oram nevét, kitörő pozitivitással álltam neki a könyvnek, és Isten a tanúm rá, hogy végig igyekeztem megőrizni ezt a hozzáállásomat. Az alapötlet hibátlan, a téma figyelemreméltó, a probléma, amire rámutat igenis fontos, de a megvalósításnál úgy éreztem, sikerült átesni a ló túloldalára. Ami lehetett volna visszafogott véleménynyilvánítással mixelt figyelemfelhívás – csillagos ötös –, abból szépen átgaloppoztunk a szélsőséges pártfoglalás kategóriába. És nem feltétlenül ez a gond… inkább az, hogy a történetünk nem is ad helyet más gondolatoknak, nézeteknek, szent és sérthetetlen eszmeként kezeli a saját álláspontját. Ha pedig nem lenne mindez bőven elég, az írónő még megspékelte éppen egy regényre elegendő mennyiségű elviekben már majdnem felnőtt, igazából viszont elképesztően gyermeteg karakterrel, helyenként felesleges hisztikkel és kirohanásokkal, és mikor az ember már azt hinné, hogy ennyi szenvedésért cserébe legalább megkapja azt a kis romantikát, amiért jött, akkor még azzal is szembesülni kénytelen, hogy némi értelmetlen szenvedést és időhúzást leszámítva ez a szál úgy a könyv utolsó oldalán kezdődik. Nem tudom, hol járhatott Kelly Oram esze írás közben, de ez messze nem egy Cinder és Ella szint, sajnos.

Extra

A könyv központi témája ugyebár a szüzesség, azon belül is annak elvesztése, s a kérdés, vajon mikor történjen meg a dolog, várjunk-e a házasságig. Az írónő, de legalábbis főszereplőnk, Val állásfoglalása egészen egyértelmű, nekem azonban rögtön egy dalt juttatott eszembe, amely szintén eléggé határozottan nyilvánít véleményt a témát illetően – csakhogy homlokegyenest a könyvben leírtak ellenkezőjét. Egy szinten úgy érzem tehát, helye van itt a legendás Billy Joel Only The Good Die Young c. örökzöld számának – elvégre adjuk meg a lehetőséget minden nézőpontnak hogy képviseltesse magát ebben a rendkívül megosztó, szinte már tabunak számító kérdésben.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Instant idegenvezetés | Jenna Evans Welch - Firenzei nyár

„Azt szoktam mondani, hogy egy balul sikerült randi Firenzében még mindig jobb, mint egy sikeres bárhol másutt.”

Eredeti cím: Love & Gelato

Oldalszám: 320

Megjelenés: 2017

Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)

Ár: 2999 –

Lina ​az idei nyarat Toszkánában tölti, jóllehet, eleinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ország napsütötte, varázslatos tájai iránt. Csupán édesanyja utolsó kívánságának eleget téve érkezett addig nem látott apjához. De milyen apa az olyan, aki tizenhat évig a gyereke felé sem néz? Lina ezért nem is vágyik másra, mint hazatérni, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán a kezébe kerül egy napló, amit édesanyja az itáliai tartózkodása idején vezetett. A lány előtt hirtelen feltárul egy csodás világ, amely titkos románccal, műalkotásokkal és eldugott pékségekkel van teli. Mindez arra ösztönzi Linát, hogy újdonsült barátjával, Rennel, anyja nyomdokain haladva felfedjen egy titkot, melyről már rég tudomást kellett volna szereznie. A titok pedig azonnal más megvilágításba helyezi az anyjáról, az apjáról, sőt még az önmagáról alkotott képet is. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy az emberek a szerelem és a fagylalt miatt mennek Olaszországba – néha azonban ennél sokkal többet találnak.

Mindig nagy bajban vagyok ezekkel a tipikus nyári történetekkel; ha engem kérdeztek, már maga az évszak is egy rohadt nagy klisé – mit klisé, klisétenger… –, így talán jogosan állok kissé szkeptikusan a könyvekhez, amelyeknek szándékában áll ezt boncolgatni tovább. A legtöbben legalább egyszer belefutottunk már egy ilyenbe, s lássuk csak a repertoárt… tábor, fesztivál, nyaralás, ne adj’ Isten szexi új szomszédok… és mindegyik ugyanoda vezet: egy limonádé kategóriás egynyári szerelemnek csúfolt akármihez. Elsőre aranyos, ha kifogunk egy édes pasit akkor még másodjára is, harmadjára és azután viszont elárulom, halál unalmas. Mégis, ennek ellenére ellenállhatatlanul vonzott valami ebben a könyvben, amitől még a címben szereplő aprócska szó, „nyár” sem tántoríthatott el, ahogy a kissé… hm, kissé közhelyesnek ható fülszöveg sem. Fogalmam sincs miért, egyszerűen csak elkapott a gondolat, hogy nekem ezt márpedig el KELL olvasnom. Az Univerzum szólt, és cselekedtem, pici lábam elvitt a könyvesboltba, én pedig lecsaptam, ahogy a parancs szólt odafentről.

És sokáig nem is értettem, hogy mire fel hihettem azt, hogy ez most más lesz, mint az eddigi nyári könyves próbálkozások… bizony, mert a kapcsoltunk a Firenzei nyárral nem indult egész felhőtlenül. Először fejbevágott az első pár oldal émelygős depihangulata – ami őszintén, nekem marhára nem hiányzott –, aztán a főszereplő lány hisztije, ami fölött nem tudtam napirendre térni… talán mert nem úgy viselkedett, mint egy velem egykorú, hanem mint egy 10 éves, én pedig köztudottan nem értek a gyerekekhez. Eleinte a kellemetlen huzavona az olaszországi úttal, a költözéssel, a temetővel nekem mind olyan értelmetlen és felesleges volt… elvégre ugyan már, kinek jutna eszébe problémázni azon, hogy egy temetőben kell éljen? Könyörgöm. Ez eddig messze a legjobb lakhely, amiről valaha olvastam!

Mindegy, lényeg a lényeg… vártam egy darabig, és próbáltam nem utálni az első lapokat, de a próbálkozás gyakran nem elég, kellett egy konkrét fordulópont, ahonnan kezdve igazán el tudtam veszni a sorok között, ahonnan kezdve a kezdeti bizonytalanságom elillant, és átvette helyét a leplezhetetlen kíváncsiság. Ez pedig rettenet klisés módon a férfi főszereplő felbukkanása volt – nem, nem azért, mert ő maga olyan mély benyomást tett rám, sokkal inkább azért, mert Ren a nyitottságával, barátságos, aranyos természetével új útra indította Linát is. Az addigi egyhelyben toporgás helyett elkezdtük végre nagy léptékkel járni be Firenzét, nagy léptékkel folyni bele az olasz társasági életbe, nagy léptékkel vágni neki a tényleges cselekménynek – ami már igazán elvarázsolt.

És mikor végre kedvvel ültem neki olvasni, és hagytam magam sodródni az oldalakkal, végre megleltem a történetnek azt a szeletét, amitől a Firenzei nyár végül több lett a szokásos nyári csöpögős limonádéknál, azt a pluszt, ami miatt megérte olvasni, aminek hála még a középszerű, gyermekbarát kis szerelmi háromszögünk miatt sem rendeztem vérontást. És most térünk vissza gondolatban oda, ahol panaszkodtam az első fejezetek depis atmoszférájára, mert lényegében azok a történések, Lina anyukájának halála – s élete – az, ami lehetőséget adott behozni a képbe egy kiegészítő szálat némi izgalommal és kellő titokzatossággal. Lina egy naplót örökölt tőle, s ahogy azt olvasva lassan szeme elé tárul az anyja életének minden olyan részlete, mely eddig ismeretlen volt számára, a történetben elindul egy éles párhuzam az olvasottak és a valóság között. A lány szépen lassan rájön, mennyi mindent nem tudott még édesanyjáról, s belekapaszkodva a napló nyújtotta minden támpontba nekiáll fényt deríteni a múlt titkaira és még fel nem tett kérdésetekre válaszolva igen, tudom, hogy ritka költői vagyok ma.

A naplóból kiemelt részletek, bemásolt lapok segítenek még inkább részesévé válni a történetnek és a „nyomozásnak”, ennek hála láthatjuk tisztán a hasonlóságot a lány anyjának anno Firenzében töltött pár hónapja, és Lina kalandjai között, ahogy a leírtak alapján végigjárja mindazokat a helyeket, amelyeken édesanyja is megfordult, ahová élete meghatározó eseményei fűzték. Így hamisítatlan nyaralós, turistás hangulatot sikerült kerekíteni a könyvnek, elvégre Lina idegenként járja be a várost meg a környéket, s Ren, valamint apja khm, Howard idegenvezetésével ismerkedik meg a helyi különlegességekkel, mítoszokkal, művészeti alkotásokkal meg persze az olasz gelatóval. Mondom én, hogy a hangulat valami fenomenális. ;)

De igazából maga az izgalom még nem itt kezdődik – vagyis… nem tudom, lehet valakit már maga Olaszország gondolata is felizgat, de az nem én vagyok –, ugyanis Lina költözésének körülményei, homályos családi háttere, a naplóban felbukkanó titokzatos X mind olyan figyelmet kapnak az elejtett kis megjegyzések, fel-felbukkanó nyomok és Lina gyermeki kíváncsiságának megnyilvánulásán keresztül, ami mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy az ember agyában ne kezdenének ezerrel forogni a kerekek. Őszintén, ez volt a kedvenc részem, mégis azt hiszem nem kéne róla többet mondjak, hogy elkerüljem a nagyobb spoilereket… mindenesetre meglehetősen izgalmasra fordultak a fejlemények egy idő után, és bár kissé elszomorított, ami kiderült a történet végére, a végeredmény még így is igazán édes maradt – s talán sok újat nem árulok el azzal, hogy happy end ;)

Mégis, nem lett volna elég ennyi olyan karakterek nélkül, akikért, és akikkel megéri izgulni. Mint már mondtam, eleinte nem lopta be magát a szívembe főhősnőnk, Lina, ám ahogy teltek a lapok, és már nem a dolgok közepébe vágva kellett róla véleményt formálnom, hanem alkalmam nyílt rendesen, a tettei, szavai, gondolatai által megismernem, máris más megvilágításba került. A szememben továbbra is kislány maradt, de már sokkal szerethetőbb fajta, némileg talán még hozzám hasonló is… bár ezt igazán nem a szerethető részből akartam kihozni, azt döntse el mindenki maga xD

„És miért kellett csendesnek neveznie? Gyűlöltem, ha ezt állították rólam. Az emberek ezt mindig úgy mondták, mintha valamiféle hiányosságom volna: csak mert nem mutattam ki rögtön az érzelmeimet, a gondolataimat, barátságtalannak, arrogánsnak hittek. Anya viszont megértett. Lehet, hogy lassan engedsz fel, de ha egyszer megtörténik, sugárzol, és melegség árad belőled.”

Mindenesetre jót tett a karaktere megítélésének, mikor már akadt egyéb dolga a síráson, szomorkodáson, és a dühöngésen kívül – elvégre egyértelmű, hogy mindenki utálna egy ilyen menő országba költözni, anyagi biztonságban élni, teljesíteni az anyja utolsó kívánságát… –, és ekkor kiderült számomra is, hogy igazából kedves, jófej, élettel teli és igen talpraesett lány. Így máris könnyebb volt szeretni, s izgulni érte a továbbiakban – úgy tűnik, csak kellett neki egy kis figyelemelterelés, aminek jó volt az ominózus napló, a futás, meg persze a hely egyik legszebb mosolyú lovagja.

Lorenzo – aka Ren – bája valahogy egészen megfoghatatlan… mert maga a karakter sem mondható túl összetettnek, vagy háromdimenziósnak, igazából elég egyszerű, a tettei, szavai alapján mégis könnyű az első percektől kezdve kedvelni. Elég nyitott személyiség, figyelmes, segítőkész és… lényegében tipikusan az a pasi, akit az ember egy ilyen nyári románchoz elképzel. Ízig-vérig szerethető volt, és látva ezt, meg persze érezve az állandó – kicsit sem baráti – kémiát, izzást és kellemes feszültséget közte és Lina között, önkéntelenül is bekapcsolt az agyamban a shippelő funkció, mert olyan nyilván nincs, hogy ezek ketten ne jöjjenek össze. Nem nagy meglepi, igazam lett, de éppen ezért bepöccintett az a harmatgyenge, haldokló kis szerelmi háromszög, amit az írónő még belecsempészett a sztoriba – mindenki számára egyértelmű, hogy a másik srác esélytelen, Lina is maximum a két szép szeméért szereti, de azért tölti a lapokat, elfoglalja a helyet Ren elől, és teremt némi konfliktust… ami nekem, hogy az igazat megvalljam, egyáltalán nem hiányzott.

Ezt tudnám közel az egyetlen nagy hibaként kiemelni a történetben, nyomában azért a kissé gyermeteg szókinccsel / fordítással, ami bár nem teszi tönkre az olvasásélményt, azért csak szemet szúr – nekem legalábbis mindenképp. Apropó, fordítás… azért akad egy apró tanács, ami talán nem árt senkinek olvasatás közben, ha nem akarja úgy érezni, olykor mintha kihagynák valamiből, s kívülálló maradna… készítsetek be szótárat, fordítóprogramot, amit gondoltok! Persze nem kell most máris nagy nyelvi vészhelyzeteket vizualizálni, nem lesznek idegen nyelven teleírt fél lapok, de fel kell készülni olykor elejtett olasz mondatokra, szófordulatokra, amikhez nincsen bizony lábjegyzet. Én hálát adtam az égnek, amiért legalább olyan alap olasztudás ragadt rám az órákon, amiknek hála követni tudtam ezeket a részeket is, de gondoltam, nem árt tudatni veletek is ;)

Mindent összevetve ajánlom a könyvet a 14-18 év körüli célközönségnek, s az örök fiatal lelkű öregeknek idősebbeknek – mivel nagyon tinis, nagyon édes történetről beszélünk, azt hiszem elsősorban ők tudnák élvezni. Ajánlom azoknak, akik tökéletes, lazítós olvasmányt keresnek a nyárra egy kis jeges tea és fagyi mellé, de télen sem árt előkapni azoknak, akik visszasírják a napsütést és szünetet. Ajánlom azoknak, akik egy nagy utazásra vágynak, de hozzám hasonlóan túl lusták kikelni az ágyból és nekivágni; Olaszország szerelmeseinek, a kultúra és mvészettörténet kedvelőinek, azoknak, akik nem akarnak mást, csak pár órára elmerülni ebben a felhőtlen és igazán nyári hangulatban. Jó szórakozást! ;)

Kedvenc karakterek:

Általában inkább azzal van problémám, hogy túl sok karakter nő a szívemhez, most viszont inkább az ellenkezője… mindenkit kedveltem, de egyiküket sem éreztem kedvencnek. Aranyosak voltak és szerethetőek – főleg Howard… oké, őt egyenesen imádtam! –, de úgy éreztem, hiányzik belőlük valami olyan plusz, ami közelebb hozná őket hozzám. Talán csak az éreztem így érvényesülni, hogy a Firenzei nyár erősebben cselekményközpontú történet, valahogy kevesebb figyelem jutott a szereplőkre. Mondom, ha már választanom kéne, akkor Howardot tudnám kiemelni, aki… akiről semmit sem tudok mondani úgy, hogy ne spoilerezzek. :S Mindenesetre nagyon aranyos, olyan kis szerencsétlen, de kizárólag a szó pozitív, bájos értelmében, egyszerűen kedvem lenne miatta belépni a lapok közé egy nagy ölelésre ^^

Kedvenc részek:

Legjobban azt szerettem, mikor már bepörögtek az események a titokzatos napló körül, s Lina meg Ren együtt próbálták megfejteni a lány anyjának életében lévő vakfoltokat – így különösen élveztem olvasni a naplórészleteket, s azokat az alkalmakat is, mikor meglátogattak valami abban említett helyet, s bejárták a várost. Kemény, hogy mennyire könnyen sikerült megteremteni azt a tipikus olasz hangulatot, ilyenkor szinte én is ott éreztem magam.

Kedvenc idézetek:

„Az újonnan érkezőket először is vigyük át a temetőn. Így betekintést nyerhetnek a helyi kultúrába.”

***

„Ha valami túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen, valószínűleg nem is igaz.”

***

„– Tudod, hogy lehet rábírni egy olaszt, hogy elhallgasson?

– Hogyan?

– Kötözd le a karjait.”

***

„Az élet szerelem nélkül olyan, mint az esztendő nyár nélkül.” gondtalan?

Borító: 5/4

Nem mondom, bőven el tudnék képzelni kifejezőbb borítókat, szinte látom is magam előtt megelevenedni Firenze utcáit, valami fontos nevezetesség képét egy találó betűtípussal párosítva… de visszazökkenve a valóságba, és vetve egy pillantást erre a két rajzolt fagyira úgy érzem, nincs okom panaszra. Szépnek szép, végül is… köze is van a könyvhöz, ami újabb jó pont. Tény, hogy lehetne jobb, mesélhetne többet a történetről, de a maga egyszerű, de nagyszerű, letisztult módján igenis tetszetős.

Pontozás: 5/4

Talán valakinek, aki még oly keveset látott a világból, éppen egy ilyen könyv lehet az álma. Ugyan volt már szerencsém szétnézni Olaszország utcáin, valahogy életem első éve kissé kiesik… így kész ajándékként éltem meg a könyv nyújtotta néhány órát, melyet a hangos, hevesen gesztikuláló olaszok, a hatalmas művészettörténeti alkotások, a Colosseum, az igazi, jó kis kávé és spagetti – meg persze a gelato – hazájában tölthettem. A Firenzei nyár ott volt a toppon a hangulatkeltésben, a kissé titokzatosabb szál, a „nyomozás” okot adott barangolni a városban, felfedezni és megismerni a történetét, miközben az olasz forgataggal együtt sodródott a szereplők élete is egye újabb, ismeretlenebb vizekre. A megfejtésre váró rejtélyek, a barátságos, szerethető karakterek kibontakozó vonzalma és az instant firenzei idegenvezetés olyan harmonikus elegyet képeztek, amelyek egy percre sem hagyják nyugodni az olvasót, mindezt pedig üde, fiatalos, és nagyon édes megvalósításban, épp ahogy az egy nyári történettől elvárható – csak még jobban! ;)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!