„Uram, add, hogy béke költözzön a lelkembe, de ne most rögtön! Én azt akarom, hogy szeressenek. Én híres akarok lenni. Uram, add, hogy elvigyen a fekete halál!”
Oldalszám: 284
Megjelenés: 2021
Kiadó: Athenaeum
A forgatókönyvíróként és színészként is világhírű Ethan Hawke közel húsz év után jelentkezik új regénnyel, amely voltaképp a színház világához írt szenvedélyes szerelmes levél.
William Harding színész. Házassága összeomlóban, de ő még reménykedik a békülésben. Ügyetlenül és időnként komikusan próbálja helyreállítani romokban heverő életét – elsősorban whiskyvel és szexszel. Ám egy szerepálom valódi esélyt kínál fel a számára: ifjabb Henry Percy komoly kihívást jelentő karakterét játszhatja el a IV. Henrikben. A darabot egy zseniális rendező viszi színpadra, és minden idők egyik legfelvillanyozóbb, valamint legnarcisztikusabb Falstaffja játszik benne…
Az íróként is káprázatosan tehetséges Ethan Hawke elemi erejű, felkavaró regénye a szégyenről, a szépségről, a hitről és a művészet morális hatalmáról.
Most mit mondhatnék… szereplők jönnek, mennek, ontják a nyomort, aztán megy le a függöny. Én meg ülök a nézőtéren, miután közönsége lehettem a lehető legrandomabb monológoknak; eközben valaki, valahol a nagyvilágban – feltehetően Ethan Hawke – azt akarja, hogy én ezzel kezdjek valamit. Jelentem: nehezen tudok, de feltett szándékom, hogy akárcsak magával a könyvválasztással, úgy az értékeléssel is csak lépjek egyet csukott szemmel az ismeretlen sötétségbe. Remélem közben az a bizonyos ragyogó sugár is utolér.
Leszögezném mindenek előtt, hogy A sötétség ragyogó sugara a maga módján fenomenális könyvélményt
nyújt, a csodája pedig furcsa módon abban rejlik, hogy bár nem sok tisztán
pozitív jelzővel tudnám illetni, mégis rettentően élveztem. Nem tudtam letenni,
ha pedig mégis le kellett a karácsonyi ebéd nem főzi meg magát, ugyebár,
akkor feszülten vártam, hogy folytathassam – mindeközben rendre azzal a
bizonyos „ez meg mi a fasz akar lenni?” nézéssel tekintgettem fel az
olvasásból, hátha az univerzum küld valami épkézláb választ költői kérdésemre vagy
legalább a mellettem ülő meghallgatja újabb tíz perces kis agymenésemet amely
során értelmet próbálok adni a káosznak. Merthogy ennek a regénynek
szigorúan véve nincs se története, se említésre érdemes karakterei a
főszereplőt leszámítva; helyette elkapott érzelmi- és mentális állapotképek
vannak, meg nevekkel ellátott biodíszlet, mint szócsöve az élet viharos vizén kallódó
kusza gondolatfoszlányoknak. Meg persze egy szemernyi női rádöbbenés és
megütközés időről-időre, miszerint „ez
lenne a férfiak belső világa?”.
Utolsó gondolatomra reflektálva bevallom, engem
elsőízben ez vezetett a regényhez: a vágy, hogy komfortzónámból kilépve egy
férfi szerző tollán keresztül, egy férfi főszereplő megélését olvashassam
valami egészen hétköznapi és emberi krízishelyzetről. Tudjátok, mostanában
mennyire vonzanak ezek a tipikus lassú, életszerű és fájdalmas könyvek, eddig
azonban csak női szerzők nőfókuszú történeteit olvastam ilyen kategóriában –
ami nem baj, meglehetősen érthető, ha engem kérdeztek, de kíváncsi voltam erre
pepitában is. Hiszen olvashatunk férfiakról, akik szuperhősök, természetfeletti
lények, királyok, hősök, nyomozók, katonák insert more male stereotypes here
– de nézzük már meg, milyen ha a férfiember szembe kell nézzen azzal, hogy a
tetteinek következménye van! Na, ez az igazi dráma, de amolyan igazi ego-próbáló,
vécében sírós fajta. Tudjátok, olyan férfi-könnyekkel áztatott. Fincsi.
Ugyanakkor ez teremt egy elég sajátos disszonanciát a regény atmoszférájában: birokra kel benne a nyers érzelem, és az annak elnyomására tett folyamatos próbálkozás. Meglehetősen férfias kombináció ez, tekintve, hogy mekkora drámakirálynők tudnak ők lenni, miközben a patriarchátus szellemétől fűtve igyekeznek ideológiákat meg intellektuális érvrendszereket illeszteni az efféle reakcióik mögé; el ne kelljen véletlenül ismerni, hogy – de facto – a férfiaknak is vannak érzései. A könyvben ez a mentális összeomlás párkányán táncot lejtő William – vagy maga Ethan Hawke? –, és az őt körülvevő random arcok „összecsapásában” nyilvánul meg. Főszereplőnk őrlődik, tele van érzésekkel, félelmekkel, fájdalmakkal, megfelelési kényszerrel, szorongással, nem tudja, nem érti mit akar igazán az élettől, sem azt, hogy ábrándképeket vagy konkrét célokat kerget-e egyáltalán. És akkor ebbe a feneketlen bizonytalanságba megérkezik a fent már emlegetett biodíszlet – drogosok, kollégák, család –, hogy nyomjanak néhány álintellektuális nagymonológot az élet értelméről, a házasság mélyfilozófiájáról, a megújulásról meg a saját elcseszett életükről, majd együttérzést mímelve vállon veregessék Willt, hogy „nyugi tigris, minden rosszabb mielőtt jó lenne”. Főszereplőnk és mi ugyanazon kihívással nézünk szembe ezen a ponton: kutassunk a kaotikus mondatviharban kallódó néhány értelmes hang és azok kétmondatos intervenciói után, és szűrjük ki egyúttal azokat, akik csupán saját vakvágányra tévedt életüket és maladaptív megküzdési statégiáikat próbálják továbbörökíteni, valamilyen módon biztosítva magukat arról, hogy ők normálisak. Nem azok. Itt minden és mindenki az őskáosz fogalmával jellemezhető legpontosabban.
Leszögezném megint, ha idő közben elkeveredett volna az üzenetem: tetszett a könyv. Tényleg. Láttam értelmét? Csekély mértékben. Agyfasz volt? Abszolút. Ennek ellenére objektíve erős 5/4-es írásnak érzem. Lehetett volna benne több élet, több érzés és több értelem ezeknek a kivonatolt formái helyett, de alapvetően okésan fogta meg hétköznapi krízisek és belső vívódások nyersen férfias élménymódját. Az a fajta regény, ami önmagában nem feltétlen bír világmegváltó hatással, inkább az interpretáció gazdagítja: gondolatot ébreszt, beszélgetéseket ösztönöz, segít mélyebbre merülni az emberi psziché bugyraiban és akár saját magunkra is reflektálni eközben. Elvégre a felvetett témák megmásíthatatlanul relevánsak, beszéljünk akár a családi mintáinkról, kapcsolati nehézségekről, ambícióról, bizonyítási vágyról, a külső megerősítők önértékelésre gyakorolt hatásáról… valahol, valamit úgyis megmozgatnak a leírtak az átlag, mezei A/4-es emberben – már csak azért is, mert hiába a hírnév meg a nyilvánosság, lényegét tekintve William Harding is csak egy mezei A/4-es ember. Az fűti, az bántja és az rémiszti meg, ami bárki mást… úgyhogy vizsgáljuk is meg, ki ő.
William Harding, nevezett főszereplőnk élete elég
zűrös szakaszát éli éppen: színészi karrierje Birdman-i fázisban posványosodik, félrelépését követően pedig a
házassága is romokban hever. Ha az, hogy tetteinek következménye is van,
önmagában nem volna elég büntetés (?), volt felesége hamar tovább is lép az
ügyön – ami aztán igazán felfoghatatlanul kegyetlen csapás. Így áll tehát a
helyzet: házasság: kuka, karrier: úton a szemetes felé, hírnév: elvitte a
kukásautó. A sajtó meghurcolja, az emberek mutogatnak rá, a feleség szóba sem
áll vele, a nézői kifujjolják, a színésztársai ítélkeznek filmes múltján… innen
szép nyerni, ahogy mondani szokás, de hogy maradjon a történetben realitás, ez
a nyerés nem is kerül kilátásba; Will ebben a helyzetben túlélésre és
ártalomcsökkentésre játszik. Olyan felelősségek és feladatok maradnak számára,
mint szembenézni az emberek megvetésével, feldolgozni a családi traumáit,
félretenni a megfelelési kényszerét, igyekezni jó apának maradni, nem üvölteni
és kokózni magát némulásig, illetve eldönteni, hogy a feleségéhez, vagy a
házasság tényéhez és intézményéhez ragaszkodik igazán. Mint mondtam, valamennyi
téma ismerős lehet az átlagembernek, nyilván sokkal találkoztam magam is vagy a
való életben, vagy egyes könyvélményeimben, de üdítő változatosság volt látni,
mit kezd mindezzel egy férfi karakter. Hát, nem sokat, mondjuk. Hozzá
kell tennem nyilván, hogy 1000 oldal is kevés lenne a felsorolt problémák
megoldásához, nemhogy 280, úgyhogy a realitás jegyében inkább próbálkozást, kapálózást,
elmélkedést láthatunk, de szerencsére ezek jellemfejlesztő hatása sem marad el.
Végül azért megemlíteném azt is, hogy külön színt és karaktert adott a regénynek, hogy William hivatásából adódóan minden eddig elsorolt belső történés színházi kontextusba ágyazva zajlott: Hawke rendkívül igényesen, nagy műgonddal és nyilvánvalóan nem kis rálátással és hozzáértéssel ábrázolta a színész-életet, egy darab megszületését, próbáit, előadásait, és az ezzel járó munkát, feszültséget és érzelmeket. Persze nem dokumentum-értékű műről beszélünk, így egyértelműen nem a színház legmélyebb bemutatása volt a cél, közelebb maradtunk ilyen téren a felszínhez, de mégis elég erősre sikeredett az atmoszféra. A színpadra vitt Shakespeare drámából épp annyit hozott be a szerző, hogy aki olvasta/látta, az örömmel ráismerhessen részekre és feltehetően az aktuális történettel való összefüggéseire is, aki pedig nem, esetleg pár lépéssel közelebb kerüljön ahhoz, hogy nekivágjon.
Mindent összevetve nem ajánlgatom a könyvet túl nagy elánnal: szerintem viszonylag vékony réteg tudja igazán, teljeskörűen élvezni, de merem hinni, hogy más is ki tudja belőle csemegézni az értéket, ha nincs ellenére az átható ambivalencia. A sötétség ragyogó sugarát úgy tenném ki az asztalra, mint lassú ütemű, hétköznapi kérdésekhez kissé elvontan közelítő, de amúgy igenis földhözragadt és releváns regényt színházi környezettel és abszurd agymenésekkel meghintve –innentől pedig javaslom, hogy az nyúljon utána, aki ebben a témában és stílusban érdekelt.
Meg az, aki örömét leli a gyerekszáj imádnivaló aranyköpéseiben, mert abból is akad jónéhány, hála az égnek… jó, egye fene, lehet egy plusz fél pontot csak William gyerekei miatt adtam. De ha elolvassátok, megértitek.
Idézetek
„– Miért nem a szívjóságot, a tisztességet, a belső értékeket ünnepeljük? Miért? – folytatta a taxis. – Miért nem keresünk valakit, aki nem műanyag ember, és miért nem tesszük ki őt a People magazin címlapjára, hadd fogyjon belőle húszmillió példány? Miért nem egy alázatos emberre dob ki húszmillió találatot a Google? Miért nincsenek olyan díjátadó gálák, ahol felnőtt emberek mondják el a felnőttes gondolataikat, például arról, hogy mi végre jöttünk e világra? Persze nem mindenért maga a hibás – nyugtatott meg. – Ha engem hívnának meg az Entertainment Tonightba, én is akkora seggfej lennék, mint maga? Ez itt a nagy kérdés.”
***
„A külvilág rendszerint a színész életének legbanálisabb, legfelszínesebb aspektusait ünnepli, amolyan plasztikisten státuszba emelve a személyiségét, pedig a színjátszás öröme valójában a személyiség hiányából fakad. Azáltal, hogy magadra öltöd és belakod egy másik ember életének kellékeit – a származását, a hátterét, az akcentusát, az öltözetét –, rádöbbensz, hogy a saját személyiséged minden ízében képlékeny, alakítható. Rádöbbensz, hogy meg tudod csinálni, amit kell, bele tudsz bújni a másik bőrébe – de te akkor is te vagy.”
***
„Azt mondom tehát, hogy oké, felfogtam, az élet egyszerű öröméért akarok élni. Na, ez milyen? Mint a gyerek, aki egyszerűen élvezi a játékot, és nem az identitását keresi benne, nem akar nagy játékos lenni. Csak úgy játszik.”
***
„– Igen, akarjuk, hogy nevessenek rajtunk – folytatta némi hatásszünet után J. C. – Akarjuk, hogy halljanak, kedveljenek, értsenek, értékeljenek minket, hiszen erre vágyik minden előadóművész… és minden gyerek. De attól vagyunk felnőttek, és attól vagyunk profik, hogy nem ez a célunk.”
Borító: 5/5
Annyit fényeztem mostanában a KULT borítókat, hogy kész felüdülés végre más kiadót is dicsérni! Az Athenaeum nagyon szépen odatette ezt a projektet, épp olyan letisztult, minimalista, de ezzel együtt is sokatmondó borítót álmodott, ami a zsánerem – de ami talán még fontosabb, hogy ezzel végre adott egy kis méltóságot szegény Hawke egy magyar kiadású regényének is, miután az Ulpius-ház konzisztensen meggyalázta korábbi könyveit a lenyelt, visszaöklendezett, újrarágott majd kiköpött, ízléstelen ponyva fedeleivel. Már elnézést.
Értékelés: 5/4
Lévén a regény a rendezett káosz iskolapéldája, közel
280 oldala alatt és után magam is annak képviselőjévé avanzsáltam,
mindenekelőtt azzal a tömör állásfoglalásommal, miszerint A sötétség ragyogó sugara igenis fenomenális könyvélményt nyújt –
ugyanakkor kevés tiszta pozitívumot tudnék róla említeni. Azt, hogy mitől jó…
nos, azt érezni kell, de nyilvánvalóan köze lehet Hawke egyedi írói stílusához,
a színházi világ igényes kontextuális alkalmazásához, valamint a magánéleti és
munkabeli krízisek férfiasan disszonáns bemutatásához. Minden másra meg ott van
a mastercard „hátezmegmiajóbüdösfffff”…
ami elég jól kifejezi a mentális állapotomat olyan olvasmány során, ahol minden
valódi, érzelemteli történetelemre jut egy tízoldalas álintellektuális
nagymonológ a teremtés koronáinak lekezelő és kioktató stílusában. Összesítve
régen olvastam ennyi sületlenséget összehordva egyetlen rövidke könyvben, mégis
tartom magam ahhoz, hogy ez egy objektíve erős, minőségi írás – aki pedig pedig
ezzel az ellentmondással nehezen tud megbirkózni, annak annyit mondhatok, több
sötétséget adna számára a regény, mintsem ragyogó sugarat.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése