Nem most olvastam először Jodi Picoulttól. Persze kezembe kerülhetett volna jóval több regénye is, bár így lett volna – nem mintha késő lenne még ezt pótolni –, mégis, ahhoz éppen eléggé ismerem már a munkásságát, hogy meglehessenek az elvárásaim, a reflexszerű feltevéseim, ha újabb könyvével kerülök szembe. Ismerem a merészségét, a profizmusát, az alaposságát, tudom, hogyan gyúr komolyságból, elgondolkodtató tartalomból, humorból, kacskaringós életutakból, morális dilemmákból tökéletesen kerek és egyedülálló alkotást. Mégis mindig meglepődök, hogy ezeket az értékelő szavakat újabb és újabb szintekre tudja emelni, mindig van mit fokozzon, mindig van valami új, amit mutathat, valami új módszer, ahogy megteheti… és mindig vár még rám pár újabb sokk és gondolkodóba esés, ahogy a tekintetem végigfut a sorain.

Legújabb hazánkban is megjelent regényének témáján meg sem lepődtem különösebben. Abortusz. Újabb fájó pont a társadalomban, újabb tabu, s egyúttal egy hatalmas tisztázandó kérdés, kibontakozásra váró vitaindító téma. Magyarán tökéletes választás egy Picoult regényhez, elvégre az írónő tudja, miről érdemes beszélni – hát még hogy hogyan…

Az Életszikra fő kérdéskörét egy Mississippi állambeli abortuszklinikán – igazából az ott fennmaradt egyetlen klinikán – zajló túszdráma által láthatjuk kibontakozni. A helyszín nem véletlen, a túszejtő szándéka ugyanis szorosan kapcsolódik a klinikán végzett tevékenységekhez, ennek megfelelően pedig a történetünket alkotó kis csoportban változatosan képviseltetik magukat a különböző szemléletmódok. Mást látunk a terhességmegszakításokat végző főorvos szemével, mást a nővérével, a beavatkozásra érkezőkével, az efféle problémáktól még oly távol álló fiatal lányéval, a túszul ejtett magzatvédő aktivistáéval, a személyes sérelem által hajtott lövöldözőével, s megintcsak mást a bent ragadtak hozzátartozóinak szemével. Megannyi nézőpont. És mégis, ha valaki megkérdezné, milyen álláspontot hirdet a regény, nem tudnék választani egy vagy kettő, de még több közül sem. Sok egyéb mellett ezt tartom csodálatosnak Picoult könyveiben: ahogy az írónő minden létező oldalról körüljárja a választott témáját, átvezet fényen és sötétségen is, ám egy percig sem kényszerít az olvasóra semmit: nem nyomja az ember képébe a maga véleményét, a maga „igazát” – hagyja, hogy magunk fedezzünk fel mindent, s így alkothassunk véleményt. Ennek a jó szokásának eleget téve pedig az Életszikra nem lett sem kizárólagosan a nők, sem csak a magzatok elszánt szószólója, nem lett abortuszpárti, de magzatvédő sem – helyette betekintést engedett e roppant elszánt harc mindkét felének gondolataiba, feltárva döntéseik, meggyőződésük mozgatórugóit. Bár az abortusz nagyívű vitáknak és köpködős gyűlölködésnek lehet a kiindulópontja, maga a könyv, úgy érzem mintegy ellensúlyként a megértés és szeretet felé mozdítja az olvasót – afelé a tudatos döntés felé, miszerint mindenkinek meglehet a maga véleménye, emellett azonban fontos, hogy tiszteletben legyen képes tartani másét is.

Jodi Picoult tehát ismét módfelett intelligensen kezelte a tárgyat, ehhez azonban elengedhetetlen volt, hogy alkalomadtán kemény szavakat adjon a karakterek szájába: ők jelenítették meg a szélsőségeket, a „jó és rossz” közti feszülést – noha az eldönthetetlen, az előbbi jelzők milyen magatartáshoz tartoznak. Ez az erkölcsi kérdés mindenesetre nem csak a szereplőket foglalkoztatta, engem olvasóként is teljesen bevont a történetbe, és talán ez a második dolog, amit a legjobban megszerettem az Életszikrában. Hogy bizonyos időközönként le kellett tegyem, hogy átgondoljam a dolgokat: hogy értékeljem az olvasottakat, hogy belőjem, az én álláspontom hol áll a többieké mellett a történetben.

Megértem, hogy magzatvédőként az ember értetlenül áll azelőtt, hogy nők”eldobják” maguktól egy leendő gyermek életét, ahogy értem azt is, miért lehet nehéz erről olvasni azoknak, akik ellenzik a terhességmegszakítást. Én nem tartozok közéjük – talán éppen emiatt tudtam teljes eszemmel átadni magam ennek az olvasmánynak, talán éppen amiatt szippantott be teljesen – mert hagytam. Nincs vallási hátterem, nincs szerencsére tapasztalatom a témában, így nem befolyásolt semmi abban, hogy az általános világról alkotott elképzeléseim és saját józan eszem alapján megszüljem fejben, mit tartok magam részéről helyesnek. Ennek pedig mintegy szócsövévé vált a Klinika főorvosa, úgyhogy idézném:

Annyi mindent számításba kell venni egy gyermek születésekor. Egészséges lesz vajon, vagy olyan rendellenességgel jön világra, mellyel minden perce szenvedés lesz? Az utcára születik, netalán éhezésbe, nyomorgásba, bármilyen efféle körülménybe, melyet egyetlen anya sem kívánhat a gyermekének? Vajon szerető család várja majd otthon? Vagy csak egy „baleset” lesz, akit úgy is kezelnek? Esetleg egy kényszer, egy teher, akiben az édesanyja is csak a saját szenvedését látja? Talán egy heroinfüggő szülő „neveli” majd? Egy bántalmazó házasság újabb áldozatává válik? Tudom, nem a jó kérdéseket teszem fel, és fáj ez a látszólagos pesszimizmus. De őszintén, gondolkozzunk el ezeken, emésszük meg őket. Egy anyának – meg amúgy mindenkinek, aki jogosnak érzi, hogy képletesen másnak a méhében turkáljon – nem csak az életre kell tekintettel lennie, hanem annak minőségére is. A törődés szerintem ebben rejlik. A méltányosság pedig…? Mondjuk abban, hogy mindenkinek jogot biztosítunk meghozni a saját döntéseit. Hogy nem lőjük halomra az abortuszpártiakat, mint George Goddard. Hogy megtartjuk a babánk, vagy elvetetjük – de akárhogy is, megtanuljuk, hogy minden nőnek egyedül a saját méhe fölött van befolyása (nem is beszélve arról, mikor férfiak szólalnak fel a témában, na az aztán felemelő tud lenni), megtanuljuk, hogy minden terhesség más, minden történet eltérő és annyival több lehet mögötte, mint elsőre tűnik. Persze nem mindig… vannak azok a felelőtlen idióták is, akik szerint ők akkora istencsászárok, hogy védekezés nélkül sem esnek teherbe/ejtenek teherbe egy lányt, de talán őket ezúttal hagyjuk. Amit mondani akartam, csupán annyi – és nem mondom, magamban azért megkérdőjelezem, nem hiba-e, hogy egy értékelés keretein belül magam is állást foglalok, de már késő –, hogy be kéne fejezni  az ítélkezést. Minden nőnek a saját testéről, a saját megtermékenyített petesejtjéről van szó, ez pedig szerintem indokot ad saját döntések meghozatalára is. A posztírásra hangolódva olvastam egy transzparens-feliratot az interneten, a szöveg nagyjából ennyit mondott: ha el akarom vetetni a magzatom, úgyis megteszem – szavazhattok ellene, de csak annyit értek el, hogy így nem biztonságosan teszem majd. És itt jön az örökzöld csavar. Mert míg egy kifejletlen sejthalmaz jogaiért és életéért folyik a kampány – ami ellen amúgy nincs kifogásom –, addig az édesanya jogait és biztonságát/egészségét sokszor egyszerűen földbe tipornák.

És itt az ideje komolyan visszakanyarodni az értékelés tényleges értékelés részéhez, és a könyvünkhöz, mert valahogy ilyen témáknál mindig hamar elragadtatom magam, és nincs aki rám szóljon, hogy fogjam be.

Mielőtt belemelegedtem volna a témába, éppen az abortuszklinika főorvosát emlegettem – de nem eleget, úgy érzem. Louie már a kezdetektől a szimpátiámat élvezte, azonban minél részletesebben megismerhettem a gondolkodásmódját, annál közelebb került hozzám a karaktere. Az orvos lényegében egy szélsőség álcájába csomagolt arany középút: bár ő végzi nap mint nap nők abortuszait, talán mégis ő testesíti meg legpontosabban az élet védelmének elvét. Egy vallásos ember, aki legbelül óvná a magzatot, ugyanakkor egy orvos, aki a nőket akarja megsegíteni. Olvastam a sok gyűlöletről tanúskodó megszólalást, amit a munkája miatt kapott – nem is beszélve arról az állandó életveszélyről, amiben élt –, és nem értettem meg, nem, egyszerűen nem tudtam, hogyan lehetséges, hogy valaki ne lássa az értéket abban, amit tesz.

Az ő karaktere mellett leginkább a beavatkozásra érkezett és túszul ejtett nő, Joy ragadta meg a figyelmemet, talán mert ő volt az egyik legsokrétűbben kibontott szereplő. Míg sokan főleg csak eszmei szinten adtak hangot elveiknek, ő ízig-vérig valóságos alapokra,  színtisztán tapasztalatra építette a véleményét, visszanyúlt a gyerekkoráig, tudta, milyen nem kívánatos gyereknek lenni, milyen nevelőszülőktől nevelőszülőkig kerülni, s közben megjárni a poklot. Sokáig voltam erős, de mikor az aktivista Janine-nel beszélt erről, épp úgy eltört a mécses nálam is, mint nála. Előtte sem volt számomra semleges karakter, de innentől szenteltem neki különleges figyelmet. Azt mondják ne vesd el, inkább add örökbe… hát Joy a tökéletes példa rá, hogy az életmentés olykor nem segítség. Szenvedett, felállt, felnőtt, abortusza volt, és megsiratta. Ember volt.

Nagyon elhúztam az időt, de van még itt miről beszélni, mindig van. Wrenről, aki a felelős felnőtté válást képviselte, Janine-ról, aki megingathatatlan volt hitében, mégis megtanult megérteni másokat, Izzyről, aki a legkeményebb órákban is erős volt és feltalálta magát, Bexről, aki miatt végül egy percre lementem hídba a meglepettségtől, Olive-ról, Hughról, aki nem csupán túsztárgyaló, de aggódó apa is – és persze George-ról, aki úgyszintén nem csupán túszejtő, de egy megszállott édesapa is. Érdekes volt e két hasonló, mégis ellentétes oldalon álló karaktert összevetni fejben, különösen visszaemlékezések által – elvégre ott a szépség mindkét férfi lánya védelmezése iránti küldetéstudatában, mégsem mindegy, hogyan csapódik le ez az érzés: van különbség a „megvédeni minden áron” és a”szétlövöm mindenki fejét” között. De még mekkora.

Mint írtam fent, igen, rengeteg megbeszélnivalót vet fel még a könyv. Belekezdhetnék elregélni az írónőtől már szinte megszokottan felbukkanó jogi hercehurcát – ennek mibenléte olyan szinten bosszantotta fel az én erkölcsi érzékemet, hogy inkább nem teszem –, fejtegethetném az epilógust, elvégre az előző fejezet fejleményei és a hirtelen lezárás rengeteg kérdést vet föl a szereplők jövőjéről, de akár a dramaturgia különlegességeit is ecsetelhetném, elvégre sokmindennek nevezhetjük ezt az időbeli visszafelé haladást, csak épp megszokottnak nem. De kihagynám. Órák hosszat tudnám folytatni, hogy az Életszikra minden mozzanatát taglalom, de tény, hogy ennél sokkal boldogabbá tenne, ha ezután a fájdalmasan hosszú blogposzt után fognátok magatokat, és belenéznétek ebbe a csodába, hogy magatok bizonyosodjatok meg az írónő tehetségéről – meg persze hogy magatok dönthessetek, hogyan álltok a felmerülő kérdésekhez.

Kedvenc karakterek:

Ellentétes személyiségek, erős karakterek, határozott álláspontok… valamennyi szereplő valami mást képvisel, így meggyőződésének megfelelően szabadon válogathat – és találhat – köztük mindenki kedvencet, s bár nem volt könnyű feladat, végül kivételesen sikerült nekem is. Odafent már kifejtettem a véleményem Dr. Louie Ward főorvosról, ehhez tartanám magam: ez az ember ötvöz magában minden jót, míg mások óhatatlanul is folyton kisiklanak a szélsőségek felé: ő egyszerre tudja szeretni és tisztelni a magzatokat és az anyákat, és félelmetes, de erre abban a munkában is képes, amit a Klinikán végez.

Kedvenc részek:

Beleestem végre én is a tipikus könyvmoly-csapdába, ugyanis mindig azon a ponton voltam a leglelkesebb, legkíváncsibb, leginkább magával ragadott, amit éppen az adott pillanatban olvastam. Eleinte a feszültséget értékeltem, amelybe már az első oldalak által csöppenhettem, később pedig a kibontakozás folyamatát, ahogy áttanulmányozhattam a sok különböző karakter életének, múltjának képét, majd puzzledarabként beilleszthettem a történet kirakósába, végül pedig elérkezett a lezárás… amit nehéz volt fejben hova tenni a hirtelensége miatt, mégis úgy volt jó, ahogy. Igazából nem volt oldal, amit kevésbé kedveltem volna a többinél.

Kedvenc idézetek:

„A jogi védelem, amit a magzatoknak akartok adni… - folytatta Joy. – Remek. Adjátok. De csak akkor, ha ezzel az én jogaimat nem veszitek el.”

***

„Olive mindig gondolkodott, és ez talán hiba volt. A kulcsfontosságú pillanatokban nincs gondolkodás. Csak érzés.”

***

„Aki egész életében csak magára számíthat, arra szinte drogként hat, ha valaki végre törődik vele.”

***

„Louie véleménye szerint a tiltakozó fehér férfiak a transzparenseikkel és a jelszavaikkal nem is a magzatok miatt voltak ott, hanem a nők miatt, akiknek a méhében azok a magzatok fogantak. Mivel a nők szexuális függetlenségét nem tudták betiltani, ez volt a következő lépés.”

Borító: 5/5

Általánosságban, akárcsak maguk a történetek esetében is, valószínűleg komoly erőlködés árán sem sikerülne hibát találnom egy Picoult-regény borítójában – így nyilván nem sokakat lep meg, hogy az Életszikrának már a látványától is megered a nyelvem és kezdeném is az egekig magasztalni. Szokás szerint van egy összkép, amely elsőre megragadja a figyelmet, ezúttal a harmonikus, mégis változatos színekkel, és a vízfestékszerű technikával. Azonban ha tovább nézzük a könyv fedelét, a pacákból több helyen is emberi fejek bontakoznak ki – bár inkább felnőttekének tűnnek, én a sejtelmes megjelenésükről kapásból az ultrahangfelvételekre asszociáltam. De igazából lényegtelen, mit próbálunk meg belemagyarázni a képbe: ha nem lennék alapvetően bőbeszédű, elintézhettem volna a pontot annyival, hogy ami szép az szép. Ilyen egyszerű.

Pontozás: 5/5

Ha azt mondod, Jodi Picoult, azt mondom profizmus.

Ha mutatsz egy Picoult könyvet, azt mondom, kényes témák, tabuk, és a hozzájuk szükséges alaposság.

Ha azt mondod, Életszikra, azt mondom, ez a leggyönyörűbb provokáció, amihez valaha szerencsém volt.

Ebben a regényében az írónő egy feszültségekkel teli túszdrámába ágyazva újabb vitaindító kérdést szegezett az olvasóknak: miközben a sokszínű karaktergárda által számos nézőpontot felfedett és bemutatott, biztos kézzel rántott be engem – és szerintem még sokatokat – is az abortusz és magzatvédelem témakörébe, mindvégig gondolkodásra, véleményalkotásra sarkallva – nem arra, hogy vakon kövessek másokat, hanem hogy önállóan megszüljem, mi a helyes számomra.

Különleges felépítés, nagy morális dilemmák, emberi jogok, feminizmus, fél óra elmélkedés / fejezet átlag, gyönyörű, érzékletes írásmód és megkapó emberi sorsok – ennyi kellett, hogy kijelenthessem, az Életszikra  túlszárnyalt a szememben minden eddigi Picoult regényt.

Blogturné és nyereményjáték

Az Athenaeum gondozásában 2018 októberében jelent meg hazánkban Jodi Picoult legújabb könyve, az Életszikra. Mint a szerzőtől megszokhattuk, ez a történet is komoly témát, az abortusz kérdését járja körbe. Nem is akárhogy, egy kórházi túszdráma közepette. Tartsatok a regény blogturnéjával, melynek során négy blogger véleményét ismerhetitek meg a kötetről. A nyereményjáték sem marad el, melynek végén egy könyvet sorsolunk ki a kiadó jóvoltából.

Az Athenaeum Kiadó jóvoltából az eredeti megjelenést követően a magyar olvasók is évek óta gyorsan megismerkedhetnek Jodi Picoult legújabb történeteivel. Mostani játékunkban minden állomáson találtok egy-egy idézetet. A feladatotok, hogy a Rafflecopter megfelelő sorába beírjátok, melyik Picoult-regényből származik az adott gondolat.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

„A veszteség nagy paradoxonja: hogyan nyomhatja a vállunkat valami, ami nincs többé?”

Állomáslista:

01.29. - Szembetűnő

01.31. - Könyv és más

02.02. - Kelly és Lupi olvas

02.05. - Never Let Me G