Colleen Hoover - Vallomás


„Kapva kapok bármin, amit csak hajlandó vagy nekem adni. Mert tudom, hogy ha kisétálsz azon az ajtón, akkor tíz év múlva… vagy húsz év múlva… amikor visszagondolunk erre az éjszakára, azt fogjuk kívánni, bárcsak a szívünkre hallgattunk volna.”

Eredeti cím: Confess
Oldalszám: 344
Megjelenés: 2017
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)
Ár: 2999 –
Illusztrálta: Danny O’Connor

Mi mindent érdemes kockára tenni a szerelemért?

Auburn Reed huszonegy éves korára már mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki. A lány azért küzd, hogy újra felépítse romba dőlt életét, így csakis kitűzött céljaira összpontosít, és nem engedheti meg magának a hibákat. De amikor munkát keresve belép egy dallasi műterembe, váratlanul éri az erős vonzalom, ami elfogja az ott dolgozó titokzatos művész, Owen Gentry iránt.

Most az egyszer Auburn mer kockáztatni, és a szívére hallgat, ám hamarosan felfedezi, hogy Owen súlyos titkot rejteget. Múltjának árnya tönkretehet mindent, ami fontos Auburn számára, és a lány egyedül úgy teheti sínre az életét, ha kizárja belőle a fiút.

Ahhoz, hogy megmentse kapcsolatukat, Owennek nincs más dolga, csak vallomást tenni. Ám ebben az esetben a vallomás sokkal ártalmasabb lehet, mint maga a bűn.

A csodálatos és kivételes stílusú Colleen Hoover egy újabb mélyen megható történetet mesél arról, hogy az igaz szerelem és a család olyan köteléket jelent, amit semmi sem szakíthat el.

És megint eljött a pillanat, mikor becsuktam egy Colleen Hoover könyvet, ezt pedig azon nyomban követte a gondolat, hogy új kedvencet avattam. Isteni csoda, természetfeletti erő, szuperképesség… bármilyen módon nevezzük is, bírjanak a felsoroltak akár egyetlen közös, akár három eltérő jelentéssel, annyi bizonyos, hogy mind ott összpontosul az írónő ujjperceiben.

Számomra azonban a legnagyobb húzóerő a nevével kapcsolatban mégiscsak az az egyedisége, amellyel több könyvében is ötvözi egyik művészeti ágat a másikkal, ezáltal pedig mindig teljesebb élményt ad, egy „egyszerű” könyvnél. Különleges módszerének hála a történet részletei, hangulata szinte életre kelnek, így pedig maga a könyv is mélyebb lenyomatot hagy maga után az ember lelkében. A Velünk véget ér saját tapasztalatokból merítkezve vált hitelesebbé; a Szívcsapás versekkel, míg az Egy nap talán igazi, megzenésített dalokkal egészült ki – a Vallomás pedig ezekhez hasonlóan szintén megtalálta a kapcsolatot a való világgal, amelyben élünk.

Ahogy a cím már jó előre elárulja, a vallomások kimondottan nagy szerepet játszanak a történet alakulásában – legnagyobb örömömre viszont jóval különlegesebb módon, mint azt a fülszöveg sugallja: konkrétan ezek adják történetünk alapját, a múltat, a jelent, a közelt és a távolt, a főszereplőket és a nagyvilágot… ezek árulják el az egyértelműt, s azokat a dolgokat is, amelyeket a lelke legmélyén őriz az ember. A vallomás lehet egy egyszerű „szeretlek”, de akár a leghatalmasabb, soha senkinek el nem árult titkunk is. Elmondhatjuk, leírhatjuk, megcímezhetjük, vagy csak átadhatjuk gondolatainkat az univerzumnak névtelenül. A könyv létrejöttében nagy szerepe volt tehát néhány fecninek és ismeretlen emberek legbelső gondolatainak, az írónő ugyanis ezúttal valóban beérkezett vallomásokra építkezett, melyekből jópárat olvashatunk a történet folyamán – és most kapaszkodjatok meg: néhányat még láthatunk is. Mármint… valami többet a gépelt soroknál. Színesebbet, hatalmasabbat, talán olykor megkapóbbat.

Történetünk egyik főhőse Owen Mason Gentry – most mondanám, hogy a továbbiakban említsük csak OMG néven, azonban tudom, hogy nem szereti mikor a monogramjával csesztetik, így tiszteletben tartom kérését – 21 éves, fiatal kora ellenére pedig befutott festőművész, s egy sikeres dallasi galéria tulajdonosa. Bár az írónő a könyv minden területén és rengeteg különböző helyzetben mutatja meg a vallomások jelentőségét, elsősorban Owen szálán keresztül hozza be őket a történetbe – elvégre, csak hogy lelőjem a poént, már magának a galériának is Vallomás a neve, az üvegét pedig temérdek cetli borítja rajta különböző névtelen üzenetekkel. Főszereplőnk lényegében ezekből él: mások legmélyebb és legtitkosabb gondolataiból tartja fönn a műterme fölötti apró apartmanját, azokból vesz tejet, kenyeret, kávét… mindent. Pontosabban azokból a képekből, amelyeket a vallomások ihlette állapotban festett – s amelyek egy része a valóságban is elkészült Danny O’Connor festőművész keze által, az írónő s a kiadó jóvoltából pedig a könyvben is megtalálható. Mint említettem már, számomra sokat jelentett, hogy megfestve láthattam magam előtt mindazt, amiről olvastam – sokkal élénkebb hatást gyakorolt rám a kettő egyvelege, mint bármelyik külön külön.


Megállás nélkül gondolkodóba ejtett a vallomások és festmények kapcsolata, s egyáltalán, ennek az egésznek a jelentősége: úton útfélen megálltam olvasás közben, hogy megfogalmazzak fejben egy-egy vallomást én is, és a történet végére érve, telítődve a látott művészet szépségével azt kívánom én is, bárcsak viszontláthatnám az érzéseimet és gondolataimat egy vásznon. Kíváncsi lennék, a művész milyen formákat, milyen színeket alkalmazna, vagy hogyan teremtené meg a vallomás hangulatát; hogyan adna vissza egy egyszerű, ki nem mondott szeretleket, bocsánatot, vagy akár egy hatalmas titkot.

Tudom, felesleges a szöveg, de egyszerűen elkapott ez a téma, talán erősebben, mint eddig bármely Colleen Hoover könyv során leszámítva talán a Velünk véget ért. Én pedig mindig különleges erőt tulajdonítok az olyan könyveknek, amelyek ennyire képesek kitölteni a fejem valami különlegessel.

Ez a hatalmas plusz tehát megadta az alapot, amiért a Confesst csak imádni lehet – de nézzük csak, mi van történetünk többi részével?

Nos… a helyzet lényegében változatlan, személyes tapasztalataim alapján legalábbis a könyv további szegmensei is tökéletesen tartják azt a szintet, amit a bedobott festményes-vallomásos ötlet után jogosan elvárhatunk, így lehetetlen mélypontot találni sem a cselekményfolyamban, sem a szereplők jellemét és kidolgozottságát tekintve.

A történet bár az írónő többi művéhez mérten elsőre egész egyszerűnek tűnik, előre haladva rá kell döbbennünk, mennyire összetett, mennyi kérdést vet fel, s összességében mennyi vakfoltot hagyott az írónő a történetben, amelyekre meg kell találnunk a választ. Szokás szerint rendkívül ügyesen játszott a múlt és jelen kapcsolatával, logikusan építkezett félmondatokból és elsőre jelentéktelennek tűnő elkapott momentumokból, de azt is nagyon tudta, mit kell kiemeljen és reflektorfénybe helyezzen, hogy a kívánt hatást érje el – ehhez pedig nagyban hozzájárult a prológus és epilógus által alkotott kerettel. Előbbi ad egy kiindulópontot másik főszereplőnk, Auburn megismeréséhez, s a jövő értelmezéséhez, míg utóbbi a múltban hagyott apró lyukakat tölti ki, s még utolsó percben válaszokkal szolgál mindarra, amit tudni akartunk.

A logika, a kapcsolat pedig mind szép és jó, de kell hozzá egy erős történet is, amelyet összefoghat az előbbi két kapocs. Az egésznek megvolt a varázsa, mind az idillien romantikus percekkel, mind az akcióval, a családi, szerelmi, és egyéb drámákkal, talán mert mind megfelelően volt adagolva, eleinte egymással harmonikusan, egyenletesen adagolva, majd egyre sűrítve az eseményeket. Nagyon szeretnék kitérni ezekre részletesen is, ám még nagyobban szeretném, ha a történet fordulatai mások számára is épp akkora meglepetést okoznának, mint olykor nekem, így a spoilerektől ezúttal tartózkodnék.

       „ – Nagyon jól éreztem magam ma este – mondom.
       Elmosolyodik.
       – Én még nagyobban jól éreztem magam. […]
       – Jó éjt, Owen!
       – Jó éjt, Auburn! – feleli. – Kösz, hogy nem javítottad ki a helytelen ragozásomat!
       – Kösz, hogy nem nyírtál ki! – válaszolom.”

Ellenben… van ugyebár egy romantikus szálunk – és ezzel feltételezem, senkinek sem okozok különösebb meglepetést –, amelyről mond egyet s mást a fülszöveg, annyiban viszont valamennyien biztosak lehetünk utána, hogy karaktereink megkapják a várt boldogságukat és közös jövőjüket. Ez már csak így szokás… ami talán bosszanthatna, ám végigkísérve Owen és Auburn rögös útját, amíg idáig eljutottak, azt kell mondjam, kevesen érdemlik meg annyira a boldogságot, mint ők ketten. Mindkettejük súlyos terheket cipel, a múltban és jelenben egyaránt, ahhoz pedig, hogy könnyebb legyen ezeket elviselni, szükség van egy olyan ember támaszára, akinek megvallhatjuk minden bűnünket, mulasztásunkat és fájdalmunkat. Kissé irracionálisnak tűnhet, hogy két főhősünk röpke pár óra, pár nap leforgása alatt lel rá a másikban arra, amit keres, amire szüksége van, de akármennyire is nem hiszek a szerelemben első látásra, arra még látom a lehetőséget, hogy elsőre kialakuljon egy kapocs két ember között, egyszerűen mert annyira közös hullámhosszra kerültek. A szerelem ennél bonyolultabb érzés, azonban ereje már ennek is van – elég ahhoz, hogy Owent és Auburnt összeláncolja annyira, hogy megkapják a lehetőséget, hogy egymásba is szerethessenek.


Sokat gondolkoztam olvasás közben, ahogy a cselekmény előrehaladtával egyre több akadály gördült az útjukba, hogy mégis mennyi nehézséget bírhat ki egy ilyen erősségű kapocs… s két ilyen erősnek tűnő, ám mégis sebezhető ember. Becsülendő, ahogy kezelték a kialakult helyzeteket – önzetlenül, a saját boldogságuk helyett azokét tartva elsősorban szem előtt, akik igazán fontosak számukra, áldozatokat hozva értük.

Owent az első perctől kezdve a szívembe zártam, azonban Auburn is hatalmas figyelmet igényelt, számomra ugyanis elég kettőt kép alakult ki róla, kezdve onnan, hogy nem tudtam néha elhatározásra jutni a döntései alapján, hogy a viselkedése emberivé teszi, vagy éppen emberfelettivé. Megint csak nem tudok úgy elmondani róla mindent, hogy ne spoilerezzek, így csupán annyit árulnék el, annyi jóság, annyi önzetlenség lakozott benne, amennyit manapság kevés emberben találhatunk, mégis, egyes lépései gyengévé, esendővé tették a szememben, ám éppen csak annyira, hogy teljesen ember lehessen tőlük. Auburn szenvedélyesen tudott szeretni, miközben megőrizte az óvatosságát; egyszerre tudott odaadó lenni és hűtlen, erős és sebzett, határozott és elesett, legfőképp azonban mégis kitartó. Ez a szó írhatja le röviden a leginkább főhősnőnk jellemét, s ez által a meghatározó személyiségjegy által vált a róla alkotott összképem végül teljesen pozitívvá – ahogy a könyvet is az ő kitartása tette közvetve sokkal többé egy egyszerű szerelmes regénynél.

Adva lehetett millió vallomás, gyönyörű festmény, végül mégis Auburn kitartása az, ami kibont számunkra egy teljes történetet családról, gyászról, emlékezésről, harcról, kitartásról, végül pedig Owen közreműködésével szerelemről. Talán értelmetlen, amit összezagyválok itt… de szerintem értitek mi ez. Talán csak a szokásos CoHo könyv utáni sokkos érzés, mikor tele a szívem, a fejem, és nem is tudom, mit mondjak, mert még teljes belsőmben átjár a csoda. Rengeteg gondolat ragadt a fejemben, rengeteg mondat maradt kimondatlanul, de úgy érzem, a lényeg itt van – a többiről pedig szeretném, ha magatok győződnétek meg. Higgyétek el, megéri.

Összességében ajánlom a könyvet a kortárs romantikus irodalom kedvelőinek, pláne ha valami igazán igényeset, szívet melengetőt ugyanakkor elgondolkodtatót keresnek – ami olykor talán még könnyeket is csal az ember szemébe. Ajánlom a hozzám hasonlóan nagy CoHo rajongóknak – bár feltételezem, nekik már nem is kell bemutatnom ezt a könyvet. Amennyiben mégis, csakis ajánlani tudom. Ajánlom, mert keserédes élvezetet nyújt olvasás közben; ajánlom, mert sírni fogsz és nevetni, egy jó könyv pedig éppen ezt teszi az olvasójával: megríkatja, és kacagásra bírja. Ajánlom, mert újabb nem mindennapi helyzetet dolgoz fel, nem mindennapi módon. Ajánlom, mert ott van benne a plusz, amitől emlékezetessé válik, amitől a fejedben hagy egy csomó gondolatot azután is, hogy a könyvet magát becsuktad, és visszatetted a polcra. Mindenkinek jó szívvel ajánlom. ♥

KEDVENC KARAKTEREK:

Nem igényel sok hezitálást a válasz, egyértelműen Owen az első, utolsó és minden gondolatom Barry White után szabadon. Megvan benne az a kettősség, ami rendkívül szerethetővé teszi számomra, hiszen egyszerre komoly, felelősségteljes és önzetlen, ugyanakkor rendkívül férfias, olykor bolond, s kellemes humorú karaktert ismertem meg benne. Akivel lehet beszélni, és lehet hallgatni is. Aki művészlélek, mégis két lábbal áll a földön. Aki képes úgy szeretni, hogy más érdekeit a sajátja elé helyezze. Aki egyik oldalon megríkat, a másikon már nevettet. Owen karaktere rendkívül összetett, és így, a sok apró részletből összeálló kerek egészként tökéletes.

KEDVENC RÉSZEK:

Máris nehezebb a döntés… mert tény, hogy minden oldal különös élvezetet jelentett számomra, mindegyik a maga módján. Szerettem, ahogy az írónő csűrte-csavarta a szálakat, egyik fordulatot hozta a másik után, miközben lassan csepegtetett információkat, s ezzel csigázta az olvasók érdeklődését – ugyanakkor nem hanyagolhatom el azt az általános igazságot, hogy egészen különös kapcsolatot ápolok a békével és boldogsággal, olyannyira, hogy azt nem is szeretem, hanem egyenesen imádom. Ennél fogva a történet első pár fejezete él bennem a legpozitívabban, mikor főszereplőink még éppen csak találkoznak, s ahogy kell, elkezdenek pattogni köztük a szikrák… meg általában minden gondtalan boldogságban való lebegéssel töltött közös pillanatuk - továbbá a Vallomások. Nem volt feltüntetve olyan sok... de az a pár sor, s a hozzájuk festett képek mind különleges hatást gyakoroltak rám.


KEDVENC IDÉZETEK:

„ – Annyira szeretlek! – szól Adam elfúló hangon, amiből süt a félelem. – Örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem tudlak.
Szavai hallatán még hevesebben zokogok.
– Én is örökké szeretni foglak. Még akkor is, amikor már nem kéne.”

***

„Utálom, hogy mindig mindenről, amit csak látok és teszek, Adam jut eszembe, és kíváncsi vagyok, vajon le fogok-e szokni erről valaha. Öt év telt el, mióta utoljára láttam. Öt év telt el, mióta meghalt Öt év telt el, és én aggódom, hogy – akárcsak az, aki az előttem lévő vallomást írta – őutána örökké ahhoz fogom mérni az életemet, hogy milyen volt vele lenni. És aggódom, hogy a jelenem örökké csalódást fog okozni a múltamhoz képest.”

***

„ – Néha nem kaphatunk még egy esélyt, Owen. Néha a dolgok egyszerűen csak véget érnek. […]
– De hát mi egyetlen esélyt sem kaptunk.”

***

„És ezúttal nem veszek bele az érintésébe. Nem veszek bele a csókjába. Nem veszek bele abba az érzésbe, amikor belém hatol. Egyáltalán nincs olyan érzésem, hogy elvesznék ebben a fiúban, mert életemben először érzem úgy, mintha valaki igazán rám talált volna.”

***

„Kapva kapok bármin, amit csak hajlandó vagy nekem adni. Mert tudom, hogy ha kisétálsz azon az ajtón, akkor tíz év múlva… vagy húsz év múlva… amikor visszagondolunk erre az éjszakára, azt fogjuk kívánni, bárcsak a szívünkre hallgattunk volna.”

BORÍTÓ: 5/4,5

Kereshetem benne a hibát, akkor sem fogok találni semmit: Colleen Hoover könyvektől megszokott módon a Confess borítója is valami olyan, amin az ember szereti csak úgy rajta felejteni a szemét egy percre. Vagy többre. Tetszik a cím figyelemfelhívó jellege, s a sorozatból kiemelt kép is, ami kimondottan harmonikus, ízléses és megtörtént a csoda, ugyanis élőszereplős, mégis minden klappol rajta: tökéletes Owent és Auburnt láthattam viszont, ha olykor becsuktam a könyvet. Az összhatás egész egyszerűen imádnivaló lett, talán az egyetlen, amit felróhatok, hogy az eredeti, külföldi borító a maga minimalista, mégis kifejező stílusával leveri ezt fél ponttal… de azt hiszem, ez még túlélhető. :)

PONTOZÁS: 5/5*


Mindig csodáltam a könyveknek azon erejét, amellyel valami egészen új érzést váltanak ki belőlünk, s ezáltal hozzátesznek valamit ahhoz, akik vagyunk. Colleen Hoover már számtalan alkalommal bebizonyította nekem, hogy ez nem lehetetlen: megmutatta, hányféleképpen sírhat az ember, hogy lelhet magára elejtett félmondatokban akár, s olyan dolgokat ír le, amelyek ott motoszkálnak a fejünkben, de képtelenek vagyunk őket megfogalmazni. Minden könyve olyan, akár egy-egy életigazság a lehető leggyönyörűbb s mégis legfájdalmasabb köntösbe csomagolva – így elődeihez hasonlóan a Confess is elindította bennem azt az érzelmi lavinát, amit vártam – amit úgy imádok, s amit olyan rémisztőnek is találok egyben. A fejem tele van vallomásokkal, és mit sem szeretnék jobban, mintha lenne most egy saját Owenem, aki megfesti mindet, hogy a festmények által képet kaphassak arról, aki vagyok – s akivé kicsit a könyv tett. Bár Colleen híres lehet arról, milyen különleges módon ragad meg mindig már sokszor feldolgozott témákat, számomra ez az egész dolog a vallomásokkal különösen nagyot ütött. Többek között ez a kreativitás, ötletesség nyűgözött le teljesen olvasás közben, de nem feledkezhetek meg a történetvezetés hullámzásáról sem – arról, ahogy egymást érték a megható jelenetek és az olyanok, ahol halálra izgultam magam –, a szereplőkről már nem is beszélve. Mindent összevetve újabb CoHo műremeket csuktam azzal az érzéssel, hogy új kedvencet avattam – újabbat, de biztos nem az utolsót.

HA ÉRDEKEL A KÖNYV, RENDELD MEG ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése