Collen Hoover - Egy nap talán

„Hiszem, hogy az életben találkozunk néha olyanokkal, akiknek a lelke teljesen kompatibilis a miénkkel. Egyesek lelki társnak nevezik őket, míg mások igaz szerelemnek. Vannak, akik úgy tartják, hogy több lelki társunk is lehet, és csak most kezdek rájönni, mennyire igazuk lehet.”

Eredeti cím: Maybe Someday

Sorozat: Egy nap talán 1.

Oldalszám: 392

Megjelenés: 2017.

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 3399 –

A huszonkét éves Sydney élete maga a tökély: egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább.

Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, Ridge-hez. Nem tudja levenni róla a szemét, és valósággal megbabonázza a fiú szenvedélyes gitárjátéka esténként az erkélyen. Ridge sem közömbös iránta, és hamarosan ráébrednek, hogy több szempontból is szükségük van egymásra.

Az Egy nap talán egy szenvedélyes történet barátságról, megcsalásról és szerelemről, ami az első oldaltól kezdve beszippantja az olvasót Sydney izgalmakkal teli világába.

Becsukva ezt a 400 oldalnyi csodát, eléggé ellentmondásos gondolatok kavarognak a fejemben, elsősorban a következők: „erre igazán megérte várnom”, és közben az, hogy „mégis mi a fenéért vártam ilyen sokáig?”.

„És ha most nem lehetsz velem, / Én itt várok rád türelmesen. / Amíg eljössz, / eljössz egy éjszakán. / Egy nap talán. / Egy nap talán.”

A Maybe Someday valahogy már akkor is birizgálta a fantáziám, mikor még halvány fogalmam sem volt róla, miről is szól; mikor még csak egy volt a sok külföldi könyv közül, amin megakadt a szemem a gyönyörű borítója miatt; mikor még tényleg csak annyit tudtam róla, hogy ott a gerincén a két bűvös szó: Colleen Hoover. Igazából a Reménytelen színvonalán felbuzdulva már ennyi elég volt, hogy a könyv ott landoljon a kívánság,- majd várólistámon, s én már abszolút készen álltam az angol olvasásra is gondoltam feláldozom magam a könyvszeretet oltárán, mikor a Könyvmolyképző bedobta a nagy hírt: magyarul is hozzák az idei Könyvfesztre. Jártam egy kisebb örömtáncot, mit ne mondjak… és ha már a rendezvényre nem jutottam ki, leadtam a rendelésem erre a szépségre, mert annyi várakozás után kizártnak tűnt, hogy kibírok akár csak egy további napot is.

De ez mind igazából még csak valami jó előszele volt… klisé vagy sem, az igazi nagy szerelem úgy… „csak” az első mondatnál kezdődött.

„Épp most húztam be egy csajnak”

Nem mintha jól titkoltan agresszív hajlamaim lennének ó nem, én nem titkolom őket xD, de most komolyan, nézzetek rá, és merjétek azt mondani, hogy nem rendkívül ütős mondat kezdésnek. Szó szerint. CoHo ezzel konkrétan belevágott a történet közepébe, éppen, ahogy én azt legtöbbször szeretem: az ember elsőre talán kapkodja a fejét tőle, hogy mégis miről maradt le, de ez a kezdeti izgalom megalapozza a hangulatot – a kérdésekre pedig bőven van még idő választ kapni, mondjuk egy fejezettel odébb, immár nyugodtabb lelkiállapotban. Ilyen hullámzást követ a sztori: boldog – szomorú, nyugodt – pörgős, békés – viharos részek váltakozása adja a sokszínűségét, és a tökéletes harmóniáját.

Mellesleg sok egyéb mellett éppen ez az, amit szinte a legjobban szeretek ebben a regényben: a harmónia. Az egyensúly. Az, hogy van a könyvben elég komolyság ahhoz, hogy több legyen egy semmilyen kis limonádé NA könyvnél, és közben annyi humor, hogy a benne felmerülő problémák hatására mégse menjen el a történet depressziós irányba. Így tudtam nevetni és szomorkodni is – de sírni nem. Mi ez, ha nem tökéletes?! Jó, azért nem tökéletes, de erről majd később.

Visszakanyarodva oda, ahonnan indultam, azaz az első mondathoz… igen, valami megmagyarázhatatlan módon, én tényleg, egyáltalán nem értem miért *sarcasm*, de már az az első hat szó is konfliktust sugallt, sőt, az ott kapásból megfogalmazott egyet a felmerülő sok közül, arról nem is beszélve, hogy mindezt egy koránt sem egyszerű témában. Ha valaki csak úgy beleolvasgat a regény szinopszisába, netán tényleg csak az értékelésekbe kukkant bele, úgy gondolhatja, hiányzik innen a valósi konfliktus és szenvedés, mondjuk inkább úgy, az az igazán NA-s konfliktus és szenvedés, elvégre egy gyors pillantás talán még csak azt a látszatot vetíti a leendő olvasók elé, hogy hiányoznak az egyén nagy tragédiái. Tőlük kérdem, hallottak-e már olyanról, hogy a kevesebb néha több?

Bár baromság… mert az Egy nap talán témáit sem lenne szabad a „kevesebb” szintjére degradálni egyszerűen csak annak okán, hogy a nagy átlag sémakövetelményeinek nem tesz eleget. Talán valóban kevesebb a tragikum, mégis több az érzelem, több az igazi érték benne – én legalábbis ezt tapasztaltam olvasás közben.

Nem akarok ezzel degradálni semmilyen más NA könyvet… amit írok, minősítse egyedül a jelenleg tárgyaltat: szerintem azzal, hogy az olyan velős, érzékeny témák, mint a nemi erőszak, családon belüli erőszak, vagy egyáltalán bármilyen erőszak, ezúttal többnyire kimaradtak, vagy legalábbis nem kerültek a középpontba, sikerült elérni egy sokkal olvasó-barátabb légkört. Egy olyan sztorit, amit talán könnyebben megértünk, így közelebb érezzük magunkhoz – így az érzelmek, amelyeket kivált, szintén valahogy erősebbek. Túlmutatnak a sajnálaton, a meghatottságon, a csalódáson az emberiségben. Van benne valami személyes, ha értitek, mire gondolok. Még úgy is, hogy a történet koránt sem mindennapi, és a legtöbb emberrel, már ha szerencséje van, nem esik meg. Mármint… igen, ha szerencséje van. Please, lépjünk túl egy percre azon, hogy Ridge-ért okkal doboghat minden női szív. Azon se lepődök meg, ha a pasiké is. De ezt félretéve… a cselekmény alapköve minden karakter részéről átkozott nagy szívás. Hiába a happy end, ha az odáig vezető út fáj, mint a halál.

A központi téma ezúttal nem más, mint a hűség és a megcsalás ellentétpárja, de félretéve az alapvető emberi hozzáállást, több nézőpontból vizsgálva meg a jelenséget, mutatva megcsalókat és megcsaltakat, s egyúttal olyanokat is, akik mindkettő szerepet viszik egyszerre – ezáltal úgy festve képet a jelenségről, hogy az ember egy percre, vagy inkább egy könyvnyi időre meginogjon abban, amit eddig gondolt.

„Nem izgat, ha ott lakik. A legrosszabb, amit megtörténhet, hogy megcsalsz vele. Én elhagylak, megszakad a szíved, mindketten egy életre boldogtalanok leszünk, és te úgy magadba zuhansz, hogy soha többet nem áll fel. Szóval, ha megcsalsz, gondoskodj róla, hogy az legyen életed legjobb dugása, mert több úgysem lesz.”

Tény, szóljon az ügyben akárhány film vagy könyv, akárhány példával, a megcsalás így is, úgy is egyszerre lesz a legmegosztóbb, és a legkevésbé megosztó téma, ami felmerülhet egy párkapcsolatban. Hiszen a normál erkölcs egyértelműen azt diktálja, hogy ez rossz, becstelen, nélkülözi a partnerünk tiszteletét, és ez így, ahogy van, igaz az elsőtől az utolsó szóig, ha engem kérdeztek. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni a nemek közt kialakult kettős mércéről sem, miszerint a megcsalás egészen más jelentőséggel és komolysággal bír nő és férfi esetében, a nemek különböző származása – Vénusz és Mars – s beállítottságuk nyomán. Lásd a férfiak kódolása sokkal inkább szexuális, míg a nőket az érzelmeik irányítják, így alakult hát ki a felfogás, hogy míg a megcsalást elkövető fél férfi, addig a tett elfogadható, hiszen a nem természetéből adódik, hogy tagjai csak a farkukat követik – ellenben ha egy nő teszi ezt, addig megbocsáthatatlan.

Ostoba, ostoba emberiség.

A kiselőadásom célja nem az állásfoglalás lett volna, csupán a témánk felvezetése – bár ennek ellenére akár el is árulhatom, hogy véleményem szerint ami rossz, az rossz, ennyire egyszerű, hiába keres bárki kibúvót –, a lényeg azonban, amit mondani akartam, hogy az Egy nap talán a fent leírtak ellenére mégis olyan oldalról közelített a kérdéshez, amely segít az embernek egy időre tényleg félretenni a személyes gondolatait. Ahogy több nézőpontból vázolja fel a helyzetet, megmutatja az érem mindkét oldalát, az ember nem tudja megállni, hogy együttérezzen, ám ezúttal a megcsalttal és a megcsalóval egyaránt. A karakterek a hűtlenség egyféle ördögi körében rekedtek, áldozatból lesz elkövető, és a sors úgy hozza, hogy a küzdelem ne legyen elég ahhoz, hogy ez elkerülhető legyen.

Mert egy kedves fiúból is lehet Hunter, és egy csalódott, óvatos lány is válhat Torivá.

Mert főszereplőink aztán pont nem azok a féle emberek, akikből elsőre ki lehetne nézni a hűtlenséget, vagy úgy alapjáraton azt, hogy bárkinek ártsanak. Tény… Sydney bemutatkozása eléggé ütősre sikeredett, mikor éppen a lakótársa arcát szabta át egy jól irányzott balegyenessel, de vegyük úgy, hogy ez nem érvényes. Talán megbújt a csajban némi agresszivitás… na és? Boldogan jelenthetem ki, hogy általa már jóideje először kaptam egy igazi, badass főhősnőt. Igazit. Olyat, akitől nem kell a falat kaparnom, mint x korábbi próbálkozásnál, mikor valaki megkísérelt erős női karaktereket teremteni, de siralmasan bebukta a feladatot. Mondtam már, hogy fájó pont a szememben az olyan szereplő, aki erős, netalán erőszakos, mániákusan független álca mögé bújva palástolja érzékeny lelkecskéjét, mely olyan, akárcsak egy óvodás kisgyereké? Na, Sidney egyáltalán nem ez volt. Ő tökéletes egyensúlyt teremtett magában az erős, független, önmagáért kiállni képes nőnek és az esendő, érzékeny női természetének. Mindezt erőlködés nélkül, játszi természetességgel, és egy szakajtónyi elkövetett hibával és hülyeséggel, amelyek kellően emberivé is tették, ellensúlyozván a tökéletesen felépített jellemét. Mióta vártam már erre! Persze volt az életében pasi, akinek éveken át túl vak volt észrevenni a baromságait; némi előítélet, megszállottság, hajlam dolgot túlreagálására, meg persze a tény, hogy minden igyekezete ellenére is Tori lett belőle… de mégis mitől ember az ember, ha nem az esendőségétől? Ne… ne higgyétek, hogy állandóan tisztára akarom mosni a karaktereket, akik elszúrják, amit csak el tudnak, de szerintem ez fontos egy könyvben, fontos ahhoz, hogy a valóságot fesse le az író, és ne idealizálja túl a személyiségeket. Könyörgöm, senki sem tökéletes.

Senki. Még Ridge sem… bár ne aggódjatok, én is estem már bele a hibába, hogy fangirlködés közben azt sóhajtottam ezerszer is, hogy ő tökéletes. Mert tény, túlrágva magam több mint száz romantikus könyvön, rengeteg férfikaratert ismerve meg, s eközben felállítva magamban egy mércét, Ridge igenis a lehető legközelebb áll a tökéleteshez. Barátságos, kedves és megértő, figyelmes… bár rettenetesen ironikus ezt mondjam jelen helyzetben, még hűséges is, már ha arra gondolunk, mennyi ideig várt Maggie-re, s hogy tartott ki mellette. Végig, akkor is, mikor távol volt, az élete mélypontján szintúgy, sőt, még akkor is, mikor fel kellett áldoznia érte a saját boldogságát. Ridge-ben igenis megvolt a szándék, hogy mindent helyesen csináljon, úgy cselekedjen, ahogy azt kell – de abba a kínos helyzetbe került, mikor akármelyik utat választja, valaki azáltal sérülni fog. Engem rettenetesen meghatott a folyamat, ahogy szinte kapkodta a fejét a tökéletes megoldásért, amellyel mindenki jól jár; ahogy kétségbeesetten próbált megkímélni két nőt, akit szeretett, hogy egyiknek se essen bántódása, még ha közben az ő szíve bele is szakadt. Végeredményképp kijelenthetem, hogy Ridge egyetlen hibája talán az, hogy a szíve mást diktált neki, mint az esze heh, szarvashiba, s az, hogy hiába szeretett tiszta szerelemmel két nőt, a világ és társadalom olvasatában ilyen akkor sem létezik. Válassz és sírj, ez a jelszó. 

És itt van a kutya elásva. Elképesztő mekkora bélyeget nyomnak az ember véleményére egy-egy karakter érzelmei. De megnézném, hogy ki olvassa el úgy ezt a regényt, hogy nem érez együtt a főszereplőkkel még a nehéz időkben is, mikor mind hibákat követnek el.

Még bőven lenne miről mesélnem, rengeteg mondanivaló ragadt bennem, mégis úgy érzem, itt kell a szöveget rövidre zárnom – most, még viszonylag spoilermentesen, mert bár rengeteg komoly és fontos téma kerül elő a regény folyamán, amelyek megérnének egy-egy bekezdést itt, gondolom jó lenne, ha ti is mind úgy meg tudnátok rajtuk lepődni, mint én. Ha ti is egyaránt felfedezhetnétek a fordulópontokat, az összefüggéseket, néhol a hiányosságokat is, melyek nekem talán szúrták a szemem, másnak pedig tán fel sem tűnnének.

Mindent összevetve ajánlom a regényt a romantikus, NA műfaj minden kedvelőjének, azon belül is azoknak, akik vágynak valami üdítő színfoltra a sok hasonló történet tengerében. Azoknak, akik szívszorító, és gyönyörű szerelmek alakulását követnék nyomon, s nem félnek a fájdalomtól a sorok között – a hétköznapi értelemben vett fájdalomtól, a bűntudattól, a szeretettől való megfosztástól, mégis mindezt hatalmas drámák nélkül. Azoknak, akiknek még nincs elegük a szerelmi háromszögekből – vagy azoknak, akiknél már tele vele a hócipő, mert ez még ebben a klisé felállásban is valami egész különleges. Azoknak a CoHo rajongóknak, akiknek eddig talán kimaradt az életéből ez a kincs. S végül ajánlom az Egy nap talánt mindenkinek, aki úgy érzi, ez az értékelés neki szól, ez a könyv kicsit az övé is, mert ez olyan 400 oldalnyi csoda, amit megéri átélni mindenkinek legalább egyszer – legalább, bár én magam biztos vagyok benne, hogy nem most került kezembe ez a könyv utoljára. :)

Kedvenc karakterek:

Colleen Hoovernek egyszerűen tehetsége van hozzá, hogy telepakoljon egy könyvet jobbnál jobb, erős személyiségű karakterekkel, melyek ráadásul mind egyediek, és különbözők, így jócskán megnehezíti a választásomat… Warren, Maggie, Sydney és persze Ridge… mind-mind nagyon a szívemhez nőttek, és ott is maradtak jóban-rosszban, mikor aranyosak voltak, mikor hülyeségeket tettek… jóban, rosszban, egészségben, betegségben, örömben és bánatban… szóval értitek. Mindig.  

Kedvenc részek:

Tudjátok… igazából tetszett az egész… de ha igazi, kedvenc-kedvencről van szó, akkor skippelném a nyitást és a könyv befejező harmadát. Ne értsetek félre, mert a kezdés ütős lett, az utolsó fejezetek is szépek, csak… azt hiszem egyszerűen túlságosan szerettem a szereplőket ahhoz, hogy élvezni tudjam a szenvedésüket, sokkal jobban kedveltem a történet többnyire békés és szívmegszakadás-mentes közepét. És ha már itt vagyok, muszáj még megemlítenem valamit… a dalok. Nálam az abszolút csúcspont ebben a történetben az a sok, csodaszép szám volt, amelyet Sydney és Ridge a Cédrus Hangjainak írt… egyszerűen szavak nincsenek rájuk – de ezt nem most mondom utoljára ;)

Kedvenc idézetek:

„Veszettül bukom a zenészekre, de inkább csak a fantázia szintjén. Ők egy külön faj, és a nagy részük alkalmatlan a párkapcsolatra.”

***

„ – Dobnál nekem egy sört?

Bólintok, és visszamegyek a konyhába. Kinyitom a hűtőt, és a polcra pillantok, ahol Hunter sörét szoktam tartani. Rádöbbenek, hogy már van a hűtőmben „Hunter-polc”, és pont így kezdődik. Először csak egy polc a frigóban, aztán a fogkeféje a fürdőben, egy fiók a szekrényemben, aztán szép lassan úgy beleszövi magát az életembe, hogy soha többé nem lehetek egyedül.”

***

„Nem olyan volt ez, mint amikor az ember szomjas, és vizet akar, vagy éhes, és enne valamit. Ez valami telhetetlen, mohó vágy volt, amit már régóta hordoztam magamban, és beteljesülésért kiáltott. Fogalmam sem volt róla, hogy a sóvárgásnak ekkora ereje van. Minden egyes porcikádba beférkőzik, és milliószorosára fokozza az érzékeidet. A pillanat hevében felerősíti a látást, és csak arra az emberre tudsz koncentrálni, aki ott van veled. Felerősíti a szaglást, és hirtelen olyan részletekre leszel figyelmes, mint hogy a haja frissen van mosva, és az ingét most szedte ki a szárítóból. Felerősíti a tapintást, amitől libabőrös leszel, az ujjbegyeid bizseregnek, és azt kívánod, hogy újra és újra megérintsen. Felerősíti az ízlelést, amitől a szád éhesen keresni kezdi a másikét.”

***

„A vágyat könnyen le lehet küzdeni, főleg, ha csak testi vonzalmon alapul. A szív ellen harcba szállni már sokkal nehezebb feladat.”

***

„Szia, szív! Hallasz? Te és én mostantól hivatalosan is harcban állunk.”

***

„Hátat fordítok neki, és elindulok a nappali felé, mielőtt még meglátná, mit művel velem. Nem tudom, miért akarom megjátszani magam előtte, de valahogy mindenki ezt csinálja. Eltitkoljuk az érzéseinket azok elől, akiknek a leginkább meg kellene mutatnunk. Úgy rejtegetjük őket, mintha bármi szégyellnivaló lenne a természetes reakciókban.”

Borító: 5/5*

Még akkor figyeltem fel rá, mikor híre-hamva sem volt a magyar kiadásnak, és mondhatni szerelem volt első látásra. Azt sosem tudtam volna megmondani, pontosan miért… egyszerűen csak az összhatás tette ezt, üde volt, fiatalos, esztétikus… számomra megkockáztatom, hogy tökéletes is, úgyhogy miután a KMK bejelentette, hogy elhozza a magyar Colleen Hoover rajongóknak is a történetet, ezerrel szurkoltam, hogy tartsák meg az eredeti borítót. Kérjetek és megadatik. Imádom *-*

Pontozás: 5/4,5*

Egy fikarcnyival sem vártam kevesebbet, mégis meglepett, amennyit ez a könyv adott. Alapból úgy kezdtem neki, hogy tudtam, éreztem, hogy imádni fogom, bíztam Colleen Hoover kreativitásában, egyediségében, tehetségében, megvett a borító, a fülszöveg… azonban azt még így se hittem volna, hogy ennyire  magával ragadó történetnek lehetek a részese általa, hangozzon ez akármilyen klisésen is. EZ egész nyugodtan hangozhat úgy, mert a könyv aztán egyáltalán nem az. Koránt sem átlagos karakterek, különleges kapcsolatok, helyzetek, amelyek akár mindennapiak is lehetnének, de valahol mindig van egy csavar, amitől az Egy nap talán története több. Mert valamivel minden oldalon bizonyítja, hogy ez egy egyedülálló sztori, olyan, ami nyomot hagy maga után az ember lelkében, agyában… és helye lesz a szívében is. Talán nem tökéletes… látni benne az apró hibákat, pontatlanságokat, a részletesség hiányát, ráadásul ott az „ízlések és pofonok” duma, de én még ezzel együtt is azt mondom, megéri adni neki egy esélyt, mindenkinek. ;)

  

Extra

Mint arra már kitértem a poszt során, nekem a dalok voltak igazán a gyengéim a könyvben, ahogy általánosságban a zene is az. Ebben a sztoriban nyert újra bizonyságot, hogy egy-egy szám mennyivel többet képes elmondani, mint a puszta szavak, olyan dolgokat fogalmaz meg, amiket kimondani gyakran túl nehéz, vagy nem is merünk. Összességében, a zenének hatalmas ereje van, ezt tanúsíthatja minden alkalom, mikor főhőseink alkottak, zenét és dalszövegeket szereztek együtt, s végül olyan műalkotások születtek, amelyek egésszé tették a történet érzelmi oldalát. Mint az a könyvben is meg van írva, a benne leírt szövegek Colleen Hoover Griffin Petersonnal való közreműködése nyomán hallgatható formába lettek öntve anno, így gondoltam elhozom nektek is az Egy nap talán lejátszási listáját. :)

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!