2016. december 2., péntek

Amy Harmon - Arctalan szerelem | 2016 - Év Könyve

„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”

Eredeti cím: Making Faces
Oldalszám: 368
Megjelenés: 2016
Kiadó: Twister Media Kiadó
Ár: 3290 –

Ambrose ​​Young nagyon szép volt – olyan szép, mint a romantikus regények borítóin látható férfiak. Ezt Fern Taylor is tudta, hiszen tizenhárom éves kora óta falta ezeket a könyveket. És mivel Ambrose Young ennyire szép volt, Fernnek meg sem fordult a fejében, hogy valaha is övé lehet a férfi… egészen addig, amíg Ambrose Young már nem volt szép többé.


Az Arctalan szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a rendkívüli hősiességé, és egy olyan, modern A szépség és a szörnyeteg-mese, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből, és egy kicsi a szörnyetegből is.

És most kicsit olyan, mintha kitépték volna a szívem. Mintha kitépték volna, aztán most megpróbálnák visszatuszkolni a helyére, pedig már késő, nem lehet helyrehozni. Amy Harmon kicsit kitépte a szívem – és épp ahogy nem sikerül visszarakni a helyére, úgy a könnyeket sem sikerül csak úgy visszaszorítani oda, ahová valók.

Ahogy sok moly és blogger értékelését olvasgattam a könyvről, egyszerre furdalt a kíváncsiság, és töltött el félelemmel az a sok fájdalomról és sírásról olvasott sor. Érdekelt, mi a titok, mivel varázsolt el annyi embert, de tartottam is tőle. Féltem, hogy amit mindenki szeret, nekem csalódást okoz. Féltem a hatásvadászattól. De utólag tudom, hogy tévedtem. Szó sincs hatásvadászatról – az írónő nem játszott rá a szomorú jelenetekre, nem akarta őket még jobban megkeseríteni könnyekkel. Minden olyan volt, amilyen, a maga egyszerű valójában, mégis volt az egészben valami, amitől teljesen véletlenszerű soroknál buggyantak ki a könnyeim, egyszerűen arra késztetve, hogy olvassam újra a mondatot, egészen addig, míg megnyugszom, és tovább tudok haladni. És szerintem ebben lehet a csoda.

Azért álltam neki végső soron, mert bíztam egy kellemes romantikus történetben. De a kedvenceim közé már azért került fel, mert szeretem a mély értelmű könyveket,  amelyek nem unalomig ismételt frázisokra építkeznek, újat mondanak – valami olyat, ami képes szívig-lélekig érni el, és visszavonhatatlanul beenni magát az ember gondolatai közé. Az Arctalan szerelem nem egyszerűen egy szerelem története – szól hazafiasságról, barátságról, önzetlenségről, elfogadásról, győzelemről, veszteségről, feltétel nélküli szeretetről, kitartásról, lélekről, gyászról. Élni tanít, de nem rágja a szánkba. Hagyja, hogy a gondolat magától érlelődjön meg a fejünkben: „Igen, ma tanultam valami fontosat.”.

Minden szereplőnek megvan a saját története: a maga keresztje és tragédiája. Sosem merül ki egy érzésben, messze túlmutat a felszínen. Mindannyiójuknak megvolt a maga átlagos, legalábbis majdnem mindennapi élete, azok a problémái, amik miatt bosszankodhatott, vagy épp szomorkodhatott. Fern talán nem volt szép. Nem is volt népszerű. És nem szerette viszont a fiú, akibe kislány kora óta szerelmes. Ambrose szép is volt, népszerű is, sikeres is  - viszont majd beleőrült a nyomásba, a maximalizmusba, hogy nem okozhat csalódást. És akkor tudjátok, mi történt? A sors közbeszólt. Elhozta azokat a mérföldköveket, fordulópontokat, amelyek örökre átírják a történelmet – a világét, az egyénét egyaránt.

És Isten mégis jelen volt. Lenyúlt, és megmutatta, mi is az élet. Hogy megtanuljuk becsülni. Használni. Élni.

A történet valódi kezdete, egy szeptemberi nap – látszólag átlagos, valójában viszont pár óra leforgása alatt pecsétet nyomott az emberek sorsára, mint egy elkészült levélre. Ambrose Young. Fern Taylor. „Beans” O’Toole. Paulie Kimball. Grant Nielson. Jesse Jordan. Szülők. Testvérek. Feleségek. Gyerekek. A jövőjük elkészült, a levél kézbesítve a végrehajtónak.

Minden azon a napon kezdődött. Egy mára már történelmi dátumon: 2001. szeptember 11-én. Mikor a terrortámadás következtében a gépek becsapódtak az ikertornyokba. Mikor a lányok sírtak, a fiúk megrendültek, az emberek összeomlottak, akár a tornyok, Ambrose Young pedig végtelennek tűnő órákon át szorongatta a mobilját, ami csak nem mutatta, amit látni akart, az anyja életéért imádkozva. Ez a nap volt a megfelelő rá, hogy felkeltse az emberekben a hazaszeretetet.

Pár hónap múlva pedig öt barát bevonult a seregbe.

Gyakorlatilag ennek a könyvnek minden lapját és sorát szerettem és a szívembe zártam, mégis utáltam eljutni ide. A fülszöveg ezen a pontot már elárult valamit, amit nem akartam tudni. Vagy inkább tudomásul venni.



Ettől a ponttól kezdve már nem tudtam igazán, kit sajnáljak. Jesse, Grant, Beans és Pauli nem szerepeltek valami sokat, mégis gyorsan megszerettették magukat – velem biztosan – és így természetes, hogy a szívem egy része megszakadt értük. De őszintén? Ambrose-t jobban tudom sajnálni. Mert a tanárának, Mr. Hildy-nek igaza volt, tényleg az a szerencsés, aki nem tér vissza. Egyetértek vele abban, hogy igenis van helyzet, mikor akkor vagy szerencsés, ha meghalsz. Az áldás. Megváltás. Nyugalom. Kétségkívül tragédia is – de igazából inkább a hozzátartozóknak. És annak, aki életben maradt ahelyett, hogy a többiekkel halt volna.

Gondoljatok bele egy percre, ne tovább, hogy mikor kocsikázol a családdal, balesetet szenvedtek, és egyedül te éled túl. Akarnál úgy élni egyáltalán? Mert én azt hiszem, nem.

„Meghalni könnyű. Az élet az, ami nehéz.”

Szóval igen, úgy tartom, Ambrose Young helyzete sokkal rosszabb a bajtársaiénál. Mégis, azt hiszem, akármilyen szörnyű, és akármilyen kegyetlen is kimondani, a tragédia végső soron a javára vált. Ő a változást végig csak a negatív oldaláról tudta felfogni, ami érthető: elvesztette a barátait, ráadásul magát okolhatta érte. Bár úgy érzi, megérdemli, sőt az a minimum, amiért ő életben maradt, míg a többiek nem, gyűlöli az, új, számára is ismeretlen arcát, a kopasz fejét, amire többé nem nőhet vissza a haja, az összes heget, ahol nem sikerült kiszedni a bőre alá fúródott repeszeket. De szerintem sokkal mélyebb, sokkal összetettebb a változás, ami végbement – nem csak rajta, hanem benne is.  Túlmutat azon, hogy valaki elveszti a legjobb barátait. Valahogy minden, ami történt vele, kicsit jobb emberré tette – Ambrose Young-ból egyszerűen csak Ambrose-zá, egy elérhetetlen, álomszerű fogalomból emberszintre emelte a nevét, és őt magát is. Történnie kellett valaminek, amitől Herkules leszáll a földre, amitől megtudja, hogy ő sem legyőzhetetlen, ugyanolyan sérülékeny, mint más. Ugyanúgy csak egy ember.

De annak viszont jó. És én úgy éreztem, hogy Fern tette azzá, nélküle a fiút maga alá temette volna a gyász, a bűntudat, a szégyen. Azon a végzetes napon Irakban Ambrose is meghalt kicsit, lélekben, és szerintem a lány hozta őt vissza az életbe, mikor éjszaka elkezdett átjárni hozzá a pékségbe. Nem hagyta magát eltántorítani, és ezzel mindkettejüket megmentette, hiszen mindenkinek szüksége van valakire, akiben bízhat, akire támaszkodhat, főleg, ha az élete ennyire nehéz, és agyonnyomná a súlya, ha egyedül kéne vele megbirkózzon.

Imádtam a kissé évődős részeket, mikor azokkal a választós kérdésekkel játszottak, és próbálták egymást megismerni a válaszok által. Engem is mindig elgondolkodtatott, és velük együtt én is mindig választottam, aztán megpróbáltam rájönni, mit is mond ez el rólam. Valóban jó módszer, ha valakiről sokat akarsz megtudni.

A könyvben leginkább azt hozta ki, a két főszereplő mennyire is különbözik egymástól. Rendszerint éppen az ellentétes válaszokat adták, máshogy vélekedtek a dolgokról, de úgy vélem, ez jó dolog: megmutatták, hogy két ember nem csak akkor passzolhat össze tökéletesen, ha hasonlóak. Összehozhatják őket a körülmények, az élet, egy tragédia, a közös gyász, de persze elsősorban a szív is. Nem csak a könyvet nevezném ki kedvencnek, hanem magát a főszereplő párt, Fernt és Abrose-t is. Valahogy ez a szerelmi szál nem lett olyan masszív, nem volt tömény – nyilván, mert a könyv egyszerre sok más témára is komoly hangsúlyt fektetett –, de annál szebben sikerült ábrázolni a karakterek egymáshoz fűződő érzelmeit, a belső motivációjukat, és egyszerűen mindent. Még jobb is volt így, mintha egyszerűen „csak” szerelmes regény lenne – így nem volt idő felesleges körök futására, nem volt hely elcsépelt frázisoknak, sem időhúzásnak, minden szépen folyt a maga medrében, és nem tolták a képünkbe a szerelmet, mint azt sok más könyvben tapasztalom. Talán azért is, mert Fern és Brosey nem csak egymás szerelmei lettek – bajtársak, barátok, végül pedig család is. Az ő sorsukat minden létező szál összefűzi, és egyszerűen imádtam, hogy átláthattam, hogyan, és miért.

Összességében? Az egész könyvvel így voltam. Minden sorral, minden betűvel. Szerettem a gondolatokat, amelyek megbújnak a sorok mögött, hogy bár azok is a történet részét képezik, a karakterekkel, a cselekménnyel ellentétben azok valóban ott vannak a mindennapjainkban. Szerettem beépítve a központi gondolatmenetbe a szépséget, szerettem, ahogy végigkíséri ez a rövid, de annál nagyobb hatású szó az egész történetet, és megmutatja, mennyire felszínesek is vagyunk mi, emberek. Hogy mit tönkre nem teszünk magunk körül, másokban emiatt. Szerettem a vallást is. Nem hiszem, hogy sokan tudnátok rólam, de nálam sokat elmond egy íróról, ha a könyvében erre is nagy hangsúlyt fektet, örömet okoz, mikor Bibliai részletekkel találom szemben magam. Így, hogy Fern apja lelkész volt, ez szerves részévé vált a főszereplőnknek is, bennem pedig azon túl, hogy alapból is kedvelem a témát, és most is értékeltem, felkeltette a nosztalgiát az egyik kedvenc sorozatom, a Hetedik mennyország iránt, amely egy pap családjának története, és bármikor szívesen ülök le megnézni pár részét, egyszerűen a kellemes hangulata, és mégis fontos erkölcsi tanulságai miatt.



Szerettem, hogy az írónő kiterjesztette a szárnyait, hogy nem szűkítette egytételessé a témát, hanem kész palettát alkotott, teret adott a szerelemnek, a családnak, a barátoknak, a gyásznak, háborúnak, a végefelé még maroknyi akciónak, borzongásnak is – rajtam legalábbis végigfutott a hideg minden egyes jelenetnél, mikor Becker felütötte a fejét. A sok szörnyűség mellé ő még éppen annyira hiányzott a szereplők életébe, mint a pestis.

És itt vagyunk. Hogy a szereplőkről hajlamos vagyok úgy hinni, élnek, képes vagyok annyira belemerülni a történetbe, hogy megfeledkezzek arról, hogy az egészet csak kitalálta valaki, akinek az elméjére, kreativitására és tehetségére muszáj felnéznem. Mert tudom, hogy Amy Harmon most olyat mutatott nekem, amit még sokáig nem fogok elfelejteni.  

Alkotóértékelés: 5/5*

Elsőre lenyűgözött. Nem kellett megvárasson, új esélyeket kérnie, bizonyítania. elég volt pár oldal, hogy biztosra tudjam azt az öt csillagot. Tetszettek a témák, amiket megragadott, és ahogy összeválogatta, kombinálta őket egymással. Tetszett a fantáziája. Tetszett, hogy egyediségre törekedett, és ez nála nem maradt csupán próbálkozás szintjén. Tetszettek a gondolatai. Tetszett amit írt – és az is, ahogy. Ízesen, finoman kerekítette a mondatokat, öröm volt olvasni a sorait. Azzal az űrrel pedig, amit a könyve, az Arctalan szerelem hagyott bennem maga után, rögtön, első könyvesként is felküzdötte magát a kedvenc íróim közé.

Kedvenc karakterek:

Úgy érzem, ennek a könyvnek szigorúan véve csak hősei vannak. Mindenki, aki egyáltalán említésre érdemes, hordozza a maga sebeit, a maga traumáját, megéli és túléli – vagy nem – azt, így mindenkire fel kell nézzek, de talán legjobban Bailey karaktere vett le a lábamról. Róla direkt nem szóltam feljebb, most jött el az ideje, hogy tényleg csak neki szenteljük a figyelmet, mert megérdemli.

Az ilyen emberektől mindig padlóra kerülök kicsit. Teljesen le tud nyűgözni, mikor valakinek ennyivel nehezebb életet, ennyivel használhatatlanabb lapokat osztott a sors, mégis megőrzik önmagukat. Bailey a jelenlétének minden percével fényt csempészett a komor lapok közé, megmutatta, hogy az ember akkor is lehet vidám és pozitív, akkor is lehet boldog, ha éppen a legrosszabb vár rá. Nehéz lehet az embernek már gyerekkorától azzal a tudattal élni, hogy számára a vég közelibb, és elkerülhetetlenebb, mint mindenki másnak, hogy lassan felemészti egy betegség, elhatalmasodik rajta valami, amit nem érdemel, mégis el kell fogadnia, mert egyszerűen semmit sem tehet érte. Sokan – köztük én is – túl gyengék lennénk ahhoz, hogy ezzel képesek legyünk szembenézni, éppen ezért tisztelem Bailey-t ennyire. Az ő sorsa is legalább annyira traumatikus volt, mint a többieké, ha nem rosszabb, mégis, képes volt még a betegségéről, a halálával is olyan nyugalommal és lazasággal kommunikálni, mintha csak a vacsoramenüről lenne szó. A humorával, beszólásaival sokat segített abban, hogy ne csak sírni legyen okom olvasás közben – bár ez utóbbiért is felelt olykor. Nem merek belegondolni, hogy milyen lehet egy ilyen embert gyászolni…

Kedvenc részek:

Mint korábban már írtam, a klasszikus eset áll fenn, melynek értelmében minden oldala, minden sora, minden szava imádott ennek a könyvnek – csak ez úgy hiszem, már egy sokkal „teljes szívvel, lélekkel” jellegűbb eset a többinél, mikor ezt mondtam. Szerettem az elejét, a maga lassabb medrében, mikor még ismerkedtem az írónő stílusával, a szereplők életével. Aztán azt is, mikor az események a fejük tetejére fordultak – ebben a könyvben a szomorúságot is tudtam szeretni, a tragédiát és a gyászt. A jelent és múltat – ez utóbbi külön élvezetet is okozott, imádom ugyanis a visszaemlékezéseket. Nekem ez az egész tökéletes volt.

Kedvenc idézetek:

„Eltévedni vagy egyedül lenni? Ambrose azt választotta, hogy egyedül lenni, mire Fern így válaszolt: „Inkább tévednék el veled, mint lennék egyedül nélküled, úgyhogy az >>eltévedni<<-t választom, de csak ha együtt csinálhatjuk”. „Nem lehet feltételeket szabni” – írta erre Ambrose. A lány ezt válaszolta: „Akkor is legyen az, mert az >>egyedül lenni<< kicsit olyan, mintha örökre szólna, viszont aki eltévedt, az még hazatalálhat.””

***

„Ha minden ember arcát Isten alkotta,
vajon nevetett, amikor az enyém került sorra?”

***

„Sokszor érzem úgy, hogy a szépség akadályokat gördít a szerelem útjába.”

***

„Ezt mondja Ézsaiás 53:2: „Mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna.”
- Ismerem ezt a rész – mondta halkan Elliott. – Mindig meglepődöm, hogy Jézus nem volt jóképű. Isten miért nem teremtett neki olyan külsőt, ami illett a belső értékeihez?
- Ugyanazért, amiért hitvány jászolban született, egy elnyomott nép gyermekeként. Ha szép vagy hatalmas lett volna, az emberek a szépsége és a hatalma miatt kezdték volna követni – ami nagy-nagy hiba lett volna.”

***
„Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.”
- És ez mégis mit jelent, Fern? – sóhajtott fel Ambrose, de az indulat, ami néhány perce még olyan hevesen tombolt benne, mintha elpárolgott volna.
- Szerintem azt jelenti, hogy nem értünk mindent, és nem is fogunk érteni. Lehet, hogy nem fogunk válaszokat kapni a miértekre. Nem azért, mert nem léteznek válaszok, hanem mert nem értenénk meg őket.”

Borító: 5/5*

Szóljatok, ha már fárasztó az áradozásom, de nem tudom abbahagyni. Ez a könyv épp ahogy belül, úgy kívül is lélegzetelállítóan szép. A borítómodell, a színek, a betűtípusok… minden teljesen harmonikus, egyszerűen öröm ránézni is.

Pontozás: 5/5*

Tudjátok mit? Talán én lepődtem meg ezúttal legjobban. Voltam olyan szerencsés, hogy ebben az évben elég sok jó könyv akadt az utamba, több közülük emlékezetes is maradt, beírta magát a kedvenceim közé. Mégis azt érzem, 2016. Number One-ját csak most, decemberben sikerült megtalálnom, most került utamba az, amit az Év Könyveként emlegethetek. Így, nagy betűkkel. Az Arctalan szerelemtől egyszerűen elállt a lélegzetem. Megbabonázott, először a gyönyörűséges borítóval, aztán az írói stílussal, a történettel, témákkal, szereplőkkel. Gondolkoztam kerestem a beugratót, de nem volt – egyszerűen nem találtam hibáját, minden porcikája úgy tökéletes, ahogy van. És nem feltétlenül azért, mert szép. Néhol kifejezetten azért, mert szörnyűséges – szomorú dolgok garmadája képviseltette magát a történet során, de még azokban is megvolt a szépség. És az igazán jó dolgokban is ott volt a szomorúság. Az egész egy hatalmas, összetett kirakósjáték, amiben minden összefügg, minden kapcsolódik - a végeredmény pedig szebb, mint a legszebb álmainkban. Ajánlom a könyvet azoknak, aki valami igazira vágynak, valamire, ami nem kertel, nem fél megmutatni azokat a dolgokat, amiről jobb lenne tudomást sem venni, pedig emberéleteket változtat meg. Ajánlom a könyvet azoknak, akik érzelmeket akarnak - nem erőltetetteket, nem olyanokat, amelyeket az ember arcába kell nyomni, hogy felvegye a fonalukat, hanem olyanokat, amelyek a csendes valóságukkal babonáznak meg, és eszik be magukat a szívedbe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik többre vágynak a romantikánál, mélységre, tartalomra, sok életre egyszerre. Végül pedig ajánlom a könyvet mindenkinek - mert azt hiszem, ezt bárkinek szívesen a kezébe adnám, aki úgy gondolom, képes megérteni a leírtakat. 

Végül pedig köszönöm a recenziós példányt a Twister Media Kiadónak – nélkülük valószínűleg még sokáig nem tarthattam volna kezemben ezt a gyönyörűséget. Köszönöm <3

Megtetszett a könyv? Rendelt meg ITT!


2 megjegyzés:

  1. Olyan mély lett, de komolyan. Sok értékelésedet olvastam, de ez lett a legmegérintőbb, legszebb, legszívhezszólóbb. És ezzel nem a többit alacsonyítanám le, hanem ezt fel. Zseniális lett *-*

    All the love xx
    Barby

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm <3 Bár nem egészen érzem, hogy ez az én érdemem - a könyvé. Ha nem lett volna ilyen zseniális, a poszt sem olyan lenne, amilyen. Elképesztő, hogy valami ennyi érzelmet tudjon kiváltani... annyit, hogy itt ülök a monitor előtt, és továbbra is el tudnám magam sírni, csak attól, hogy rágondolok. Ha nem tudnám, hogy már olvastad, addig nem hagynálak békén, amíg rá nem beszéllek :)

      Puszi,
      Virág

      Törlés