Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

18. Egy könyv, amelynek címében szín van | Kerstin Gier - Rubinvörös

by - 13:05



 „Felettébb különös érzés, amikor az embert meglátogatják a saját unokái, még mielőtt gyerekei születnének.”


Eredeti cím: Rubinrot
Sorozat: Időtlen szerelem 1.
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 336
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)
Ár: 2999 –

Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!
Kerstin Gier bestseller-szerző utánozhatatlan érzékkel kelti életre a legcsodálatosabb érzést a világon!
Éld át te is Gideon és Gwen kalandjait, akik szerelmükkel áttörnek az idő korlátain!

Ezzel a sorozattal már évekkel ezelőtt is szemezgettem – nem állítom, hogy nagyrészt nem a gyönyörű borítók miatt… – és mióta fent vagyok molyon, még többször futottam bele, mégis, nagyon sokáig nem akaródzott igazán elkezdeni. Igen, már mondtam az előbb, hogy a borítójába szerelmes vagyok, de amit a fülszövege ígér, az nem keltette fel különösebben az érdeklődésemet, ráadásul mikor könyvesboltban kinyitottam, kapásból elrettentett a színes betűszín, ami iszonyatosan irritálta a szememet. Mindezek ellenére és a rengeteg pozitív értékelés miatt sikerült rászánnom magam nem csak az olvasására, de még látatlanban meg is rendeltem… kétségtelen, hogy elvetemült és meggondolatlan tett volt részemről, a legnagyobb gond persze végül is az, hogy most a polcom könyörög a Smaragzöldért, a pénztárcám pedig jajgat rendesen.

Szóval már gondolom rájöttetek, hogy tetszett az első rész.

Az egyetlen problémám most az, hogy hiába csücsül ott a polcon a Zafírkék, nem merek belevágni, mert a harmadik részt egyelőre még nem sikerült beszereznem. Mindegy, előrerohantam, hiszen most még csak a Rubinvörösről lenne szó.

Őszintén: jó idő eltelt, mire tényleg érdekelni kezdett. Az eleje elég lassan bontakozott ki, kissé unalmas volt, összeszedetlen és vontatott. Jóindulattal is csak középszerűnek éreztem, mind az írásmódot, mind a szereplők viselkedését gyerekesnek tartottam – ez utóbbi mondjuk nem változott. Gwendolynnak, mint főhősnőnek nem sikerült belopnia magát a szívembe, és talán éppen ezért – tizenhat volt, az isten szerelmére, de úgy viselkedett, mintha tizenkettő sem lenne. A családja sem aratott nagy sikert nálam, és eleinte Gideon sem, akiról elképzelni sem tudtam, ahogy meghódítja olvasók ezreinek szívét, mivel egész egyszerűen lekezelő és bunkó. Igazából egyedül a kíváncsiság tartotta bennem a lelket – na meg az, hogy ha már pénzt adtam rá ki, akkor olvassam is el… –, hogy folytassam, ugyanis még nem olvastam egy időutazós fantasy-t sem, és nem akartam így félbehagyni. És végül természetesen nem bántam meg ezt a kitartást, mert nagyon is élveztem – amint belendült a cselekmény.

Gwendolyn első időutazása előtt csak lézengés volt az egész történet, az ember viszont végig érezte, miközben nem történt semmi, hogy „a francba is, történnie kéne valaminek!”. Egészen attól kezdve, hogy az írónő leírta, hogy Charlotte örökölte a családban az időutazásért felelős gént, egyértelműnek vettem, hogy ez tévedés, ugyanis ha Gwen a főszereplő, akkor értelemszerűen ő kell időutazzon… úgyhogy egészen addig, amíg egyszer csak random átpottyan az 1800-as évek végére, csak idegesen doboltam az ujjammal, hogy „lényegre!”. De őszintén, még ezután sem éreztem, hogy gyorsulna valamicskét a cselekmény. Gwendolyn elkezdett titkolózni, holott ki akarták kergetni a szekrényből, ahol elbújt, és lecsukatni… de ő csak várt, és hallgatott, holott már tudta ő is, tudtuk mi is, hogy igen, valami hiba csúszott a gépezetbe, hibás volt a DNS teszt. Ő örökölte a gént.

Szóval igen, azt teszi, ami minden főszereplőben halálra tud idegesíteni, olyan dolgokkal titkolózik, amiket sokkal egyszerűbb és biztonságosabb lenne gyorsan tisztázni, de neeeem. Ő nem.

Szóval csak vártam.

És vártam.

És vártam.

Talán kicsit túlzok, és nem is kellett ennnnnyire sokat várnom, de éppen annyira hozzá vagyok szokva a gyors történetkezdésekhez, hogy az az időhúzás – amit döntsön el mindenki, hogy normális-e vagy sem –, ami a Rubinvörös elején ment, engem iszonyatosan bosszantott. De szerencsére nem maradtak meg sokáig a negatív gondolataim. Ezek után normalizálódott a helyzet, és elindult végre az amit vártam – akarom mondani, történt is végre valami. Szerintem koránt sem annyi minden, mint amennyi történhetne egy fantasy regényben, de ezt betudtam annak, hogy még csak a trilógia nyitókötetéről van szó, és ez csupán bevezető, de úgy alapból nem is bántam, mert ez amúgy sem valami high fantasy, sokkal inkább ajánlanám azoknak, akik még fiatalok, és most ismerkednek a műfajjal, mert elég lájtos. De akik, hozzám hasonlóan kicsit khm… mondjuk véresebbhez vagy durvábbhoz vannak szokva, azok sem kell szomorkodjanak, mert a humora például nagyon ott van, jókat lehet nevetni rajta, ahogy az éles párbeszédeken és a főszereplőink, Gwen és Gideon veszekedésein is. Apropó Gideon. Még egy csodás indok, amiért minden nőnemű olvasónak ajánlom ezt a könyvet. Én sem értettem sokáig azokat, akik ezt mondták, de úgy a könyv felénél, vagy azután kicsivel leesett, és szépen lassan én is kezdtem beleesni abba a lekezelő, „mindentjobbantudoktemegcsakegylányvagy” seggfejbe, aki az elején megismertem, de aki hamar levetkőzte ezt a stílust, hogy helyette aggódó és figyelmes legyen – meg egy kicsit lekezelő seggfej. De csak néha. A lényeg, hogy úgy van jól összerakva, ahogy van, és ahogy a könyv véget ért… huh, szerintem nem lesz elég lelkierőm addig várni a Zafírkékkel, amíg megszerzem a Smaragdzöldet is.

Kedvenc karakterek:

Mint mondtam, elég sokáig el sem tudtam képzelni, hogy szerethetik annyian Gideont, de aztán lassan megértettem én is… és nagyon meg is szerettem. Lucy és Paul kapásból szimpatikusak lettek, hiába szerepeltek keveset, és tudunk róluk szinte semmit, én a zsigereimben érzem amiről most egy édes kis undorító nyálkás csiga jut eszembe… bah, hogy igazából ők a jófiúk-lányok a történetben, végig valami erős pozitívat éreztem velük kapcsolatban. Az utolsó kedvencem pedig Mr. George… na, őt viszont nem egészen tudom, mitől kedveltem meg, talán csak mert olyan nagypapás benyomást tett.

Kedvenc részek:

Gideon és Gwen közös időutazásai mindig izgalmasak voltak, azokat nagyon szerettem, azt pláne, mikor Lucy és Paul is feltűnt.

Kedvenc idézetek:

„ – Már megint beszélgettél a fali fülkével, Gwendolyn. a két szememmel láttam.
– Igen. Tudod, ez a kedvenc fülkém, Gordon. Megsértődik, ha nem állok szóba vele.”

***

„A kis szellem érdeklődve figyelte az eseményeket. Amikor rámosolyogtam, gyorsan visszabújt dr. White mögé, de a következő pillanatban már megint kikukucskált. – Te látsz engem?
Bólintottam.
– Ne nézz ide! – dörmögte dr. White, miközben lekötötte a kezemet.
– Jól bírom a vér látványát – feleltem. – A sajátomét is.
– A többiek nem látnak engem – mondta a kis szellem.
– Tudom – bólintottam megértően. – Engem Gwendolynnal hívnak. És téged?
– Neked még mindig dr. White – vágta rá dr. White.
– Robert – válaszolta a szellem.
– Nagyon szép név – feleltem.
– Köszönöm – mondta dr. White. – Neked pedig nagyon szépek a vénáid.”

***

„ – Tényleg olvas az ember gondolataiban? – suttogtam.
– A lakáj? – suttogta vissza Gideon. – Remélem, nem. Épp arra gondoltam, hogy egy menyétre hasonlít.”

Borító: 5/5*

Mondtam már: én ebbe a borítóba szerelmes vagyok. Hogy pontosak legyünk, a sorozat összes részének borítójába. Mindegyiknél passzol a címhez a háttérszín, a betűszín, sőt, még a könyvben a szöveg színe is (!! – bár ez nem is jön ide, és nem is tetszik különösebben), ami pedig közös, az az, hogy mindegyiken ilyenek fekete árnyékszerűen van rajta Gideon meg Gwendolyn, meg mindenféle növény, inda meg fura, azonosíthatatlan lények. Olyan titokzatos benyomást kelt, nekem nagyon bejövős.

Külföldi borítók:

  


Pontozás: 5/4

Bár az elejével voltak problémáim, végeredményében nagyon élveztem. Erősen érződött rajta, hogy első rész, még sokkal inkább a szereplők, a helyszínek, a helyzetek bemutatásán, az időutazós dolog működésének leírásán volt a hangsúly, és nem a cselekményen, de annak egyértelműen erős volt. Nagyszerű alapot adott egy ígéretesnek tűnő trilógiának, felvezette a későbbi konfliktusokat és kapcsolatokat, amik még fontosak lesznek, például a grófhoz fűződő cselekményszálat, az ellopott kronográf fontosságát, a Gwendolyn és Gideon között fűződő szerelmet.

Gondoltad volna...?


… hogy egy külföldi könyvben egyszer csak meglátod azt a szót, hogy „kuruc”? Bizony ám, ha nem többet, hát kemény egy oldalt biztosan szentelnek a könyvben a rettegett gróf Rákóczy-jának származására. Engem egyrészt meglepett, hogy valahogy szóbakerült valami hely a szokásos mainstream Anglián, Amerikán…stb kívül, másrészt viszont pár mondattal lejjebb azzal szembesültem, hogy főszereplőnknek komoly fejtörést okoz, hogy Erdély vajon Bulgáriához tartozik-e vagy Magyarországhoz… hát, én most leleplezem a nagy titkot: egyikhez sem. Földrajzból egyes, találkozunk a pótvizsgán.

You May Also Like

0 megjegyzés