A Végzet Ereklyéi: Csontváros - a könyv, a film és a sorozat

Azt hiszem nem csak akartam, de ígértem is már egy kettő az egyben film,- és könyvkritikát – most el is jött az ideje, de miután a napokban megjártam az internet legmélyebb bugyrait, elég hamar három az egyben poszt lett ebből is. Adott volt egy csodálatos könyv, és egy hasonlóan nagyszerű film – és mindezt arcbaköpte az ABC Family legújabb, nyilván hatalmas ötletnek vélt dobása, egy sorozat, amivel tele a net, és amivel gondolom, ti is elég sokan összefutottatok már. A Végzet Ereklyéi. Csontváros. Shadowhunters. Valamiért bűnnek tűnik őket egy lapon említeni.

Eredeti cím: City of Bones

Sorozat: A Végzet ereklyéi (The Mortal Instruments)

Oldalszám: 470

Megjelenés: 2013

Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 - 

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? 

Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…

1. Alkotó értékelés.

Cassandra Clare máris meggyőzött, eléggé meg ahhoz, hogy rögtön a kedvenc íróim közt emlegessem (igen… mikor a Csontvárossal végeztem, akkor még csak az Angyal és ez alapján értékelhettem, azóta viszont olvastam a Herceget is, és négy Bane krónikát, szóval még biztosabban mondhatok rengeteg jót Cassie-ről). Először is hatalmas elismerés annak, akinek egy ilyen komplex, jól kidolgozott és nem mellesleg érdekes cselekmény és világ kipattan a fejéből. Mindig is felnéztem az olyan írókra, akik képesek valami újat teremteni – nem csak egy egyszerű történetet, hanem egy új világot, valamit, ami egyedi.  Neki sikerült. Az író stílusról szintén nem mondhatok rosszat – minden kicsi részletre odafigyelt, aprólékosan dolgozott, és olyan választékosan, és pontosan leírt mindent, hogy a jeleneteket élénken láttam a pörögni a fejemben, akár egy filmet. Igen, az írónő rengeteg leírást használ, de ami sok regényben untatott, zavart volna, azt is kimondottan élveztem – jól csinálta. Az egész könyvet végigkísérte a humor és komolyság elegye, mindent éppen a megfelelő mennyiségben, és megfelelő helyen adagolva. 

2. Élő szereplők

Ezt ne vegyétek szó szerint, mármint ne kezdjetek várni Jace-re, vagy Magnus-ra, mert több mint valószínű, hogy nem fognak betoppanni egy hajnali kávéra, de a szereplők tényleg élnek – a saját közegükben igen. Nem papírsablon emberkék sztereotip, unalomig ismételt, és könyökünkön kifolyó 

személyiséggel. Bár nem mondanám Clary-t sem kedvencemnek, sem példaképemnek, mindenképpen pozitív karakter – külső adottságai, apró termete miatt mindenki azt hiszi, hogy segítségre szorul, és védeni kell, holott életrevaló lány, és a körülményekhez képest jól viselte a furcsa helyzetet, amibe csöppent. Sokszor roppant makacs, és akaratos - de ezt szebben veszi ki magát, ha kitartónak nevezzük -, de lényegében jószívű és intelligens is, és kiáll azok mellett, akiket szeret. Akárcsak Jace. Nos… tőle egészen biztosan el lehet ájulni, én legalábbis így voltam, és vagyok vele. Ott van a kemény oldala, a bunkó, ami azért lett ilyen, mert rengeteg fájdalom érte a múltban. És ott van az a Jace, aki a végsőkig elmegy, hogy megvédje a családját, és aki beleszeret Clary-be. Aztán az, akinek mindig van pár éles megszólalása, amivel elkápráztat. A kicsit beképzelt, aki teljesen tisztában van vele, mennyire jóképű, és hogy döglenek érte a nők. És nem csak a nők. Én ugyebár először a filmet láttam, és ott nem mondanám, hogy Alec belopta magát a szívembe (bár nagyon jóképű volt) – a könyvben viszont valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva igen. A csendes, visszafogott árnyvadász fiú, aki mindig maga elé helyezi a szeretteit, főleg a parabataiát, Jace-t, akibe régóta szerelmes. Róla jut eszembe a másik nagy kedvencem, Magnus - igen, csak a könyvet olvasva értettem meg, miért is szeretik annyian, és ott sikerült nekem is a szívembe zárnom a főboszorkánymestert. Le sem tudnám írni a miértjét - el kell olvasni, meg kell tapasztalni. 

3. Izgalom

Nincs mire panaszkodni, ugyanis az első percben elkezdődik és egész a végéig kitart: Falánkok, Elhagyatottak, Abbadon… vámpírok és titokzatos kék löttyök, akitől az ember egycsapásra patkánnyá változik… démonok, démonok… egy eltűnt anya, és egy őrült, megszállott apa, akinek feltett szándéka kiirtani mindent, és mindenkit… meglehetősen érdekes családi helyzetek… 

4. Összegzés

Már az első résszel bizonyos lett, hogy új kedvenc könyvsorozatot avatok. Egyedi történet, önálló, szimpatikus szereplők, és izgalom – nagy dózisokban, szinte szünet nélkül.

5. Kedvenc részek:

A 11. fejezet (Magnus Bane) – Jace, Alec, Clary, Simon és Izzy az étteremben :D, Clary és Alec veszekedése, Clary és Alec kibékülése, Jace és Clary csókja

"No there's no one else's eyes, that could see into me..."

6. Kedvenc idézetek (próbáltam magam visszafogni, de mint látjátok, nem volt nagy sikerem...)

„Az pedig ott a talapzaton a Nephilimek… az Árnyvadászok jelmondata.

- Mit jelent?

- Jace mosolya fehéren villant a sötétben. – Azt jelenti, hogy „Árnyvadászok: 1234 óta jobban áll nekik a fekete, mint ellenségeik özvegyének.

- Jace…!

Azt jelenti – szólt közbe Jeremiás –, hogy pokolra szállni könnyű.”

***

„Magnus Bane. – Megeresztett egy gunyoros vigyort Alec felé. – Arra rímel, hogy „óvatoskodó púp az ember hátán”.

Alec csak a kávéjába dünnyögte a válaszát, ami viszont inkább arra rímelt, hogy „kiaszott fekhely”. Clary elmosolyodott magában.”

***

„A jövőben, Clarissa – mondta –, bölcsen tennéd, ha megemlítenéd, hogy van már egy férfi az ágyadban. Úgy elkerülhetnénk az ilyen kínos pillanatokat.

- Te behívtad az ágyadba? – akarta tudni Simon, akit láthatóan megráztak a történtek.

- Röhej, nem? – mondta Jace. – Be sem fértünk volna mind.

- Nem hívtam be az ágyamba – csattant fel Clary. – Csak csókolóztunk.

- Csak csókolóztunk? – Jace tettetett sértettséggel gúnyolta Claryt. – Hogy milyen gyorsan megtagadod a szerelmünket.”

***

„Csak frusztrál, hogy Simonnak van valamije, ami neked nincs

- Sok mindene van, ami nekem nincs – mondta Jace. – Például közellátása, rossz tartása, meg ijesztő mozgáskultúrája.”

7. Kedvenc karakterek: Jace, Alec, Magnus Bane

8. Borító: 5/5 – nekem az egységes sorozatborító is tetszik, de a mikor én szereztem be a könyvet, már csak a filmes borítóval volt kapható, és ha szabad ilyet mondanom, ez még jobban tetszik – elvégre ott van Jace… meg Alec…

9. Pontozás: 5/5*** - nem hiszem, hogy egy hajszállal is kevesebbet érdemelne.

Megjelenés: 2013

Rendező: Harald Zwart

Producer: Don Carmody, Robert Kulzer

Forgatókönyv: I. Marlene King, Jessica Postigo

Zeneszerző: Atli Örvarsson

Szereplők:

Clary Fray - Lily Collins

Jace Wayland - Jamie Campbell Bower

Alec Lightwood - Kevin Zegers

Simon Lewis - Robert Sheehan

Isabelle Lightwood - Jemima West

Jocelyn Fray - Lena Heady

Valentine Morgenstern - Jonathan Rhys Meyers

Luke Garroway - Aiden Turner

Magnus Bane - Godfray Gao

Hodge Starkweather - Jared Harris

1. Kellemes filmzene

Nem véletlenül említem elsőnek ezt a szempontot, hiszen a zene fontos szerepet tölt be az életemben, és gyakran egy film megítélésében is ez nyom a legtöbbet a latban. És itt bőven ki is ütötte a mércémet – átadta azokat az érzéseket, amiket át kellett, illett a film hangulatához, a jelenetekhez, és az is biztos, hogy a Heart by Heart nagyban tehet róla, hogy Jace és Clary csókjelenetét sem felejtem el egy jó darabig.

2. Jó szereplőgárda

Tapasztalt színészek, akik illenek a szerephez, amit megformálnak, azonosulni tudnak velük, és elhitetik, hogy tényleg ők azok, akikről a könyvben olvastunk.  Számomra ez mind igaz. Lily Collinst már korábban is láttam filmben, és alapból nagyon szeretem – itt is azt a színvonalat hozta, amit vártam, tökéletesen adta át az alacsony, makacs Clary-t, akiről mindenki azt hiszi, meg kell védeni, holott nagyon talpraesett lány. Jamie Campbell Bower a lehető legkellemesebb csalódást okozta, és az én agyamban végül teljesen össze is olvadt Jace karakterével – kétségtelen, hogy ő a kedvencem. És imádom, ahogy a szemével is tud mosolyogni. <3 Robert Sheehan, még ha a szerencsétlen Simont kellet is alakítania, vitt valami színt belé, amitől egész szimpi lett. Jocelyn nem is tudom mitől, de teljesen passzolt, akár csak Valentine, aki pompásan visszaadta az őrültet – csak nekem kicsit kalózos megjelenéssel… Luke (Aidan Turner) első látásra olyan volt, mint egy nagy maci – vagy farkas -, akinek puha bundája van, és meg akarom ölelgetni. Magnus (Godfrey Gao) hiába tűnt elsőre riasztónak, csak jó választás volt, totál bele lehet esni. Kevin Zegers pedig, hiába mondják sokan, hogy már túlkoros előadni egy tizenhét éves árnyvadászt, szerintem a lehető legjobb választás Alec szerepére. Egyszerűen nem tudok senkit mondani, aki nem illett volna a filmbe. 

3. Illeszkedés a könyvhöz

Nem mondanám, hogy ez a rész maradéktalanul stimmel, bár nálam ez fordítva sült el – én a könyv olvasása közben méltatlankodtam, hogy „ ez a filmben teljesen máshogy volt!”. Bár a sablon ugyanaz, ami nem befolyásolja döntően a történtek alakulását, azt szívfájdalom nélkül átírták. Bár máshol is vannak kisebb-nagyobb eltérések, ez inkább a könyv második felében és a végén durvul be. Mikor Simont elrabolják a vámpírok, akkor a filmben megy az egész csapat megmenteni – a könyvben a fiút patkánnyá változtatják, és csak Clary meg Jace megy utána. A filmben minden Valentine-féle akció az Intézetben zajlik, míg a könyvben ez az egész valami szigeten történik, ráadásul az intézetben nincs is Portál, csak ezen a helyen meg Dorotheánál. Arról nem is beszélve, hogy elhintenek a filmben egy hatalmas spoilert is, ami elvileg csak a harmadik részben derül ki. Nos, másrészt viszont vannak olyan párbeszédeink, amik egy az egyben egyeznek a regényben és az adaptációban.

4. Jól kidolgozott látványvilág

Csillagos ötös, látszik, hogy nem zsebpénzből oldották meg az effekteket. A portál és a rúnák, meg az üvegházas rész valami lenyűgöző volt, a néma testvérek, épp olyanok, amilyennek képzeltem volna őket, és a démonokat meg az átváltozásukat is jól megoldották, épp úgy festettek, ahogy kellett. A

És ha már látvány a téma, akkor pár szót az alvilágiakról. Nos, akik az Alkonyaton nőttek fel, és ott is maradtak lelkileg, azoknak kétségkívül illúzióromboló egy élmény volt. A még vicsorogva is édes, szőrös kiskutyák helyett, vérengző farkasokat, a napfényen csillogó Cullenek, helyett igazi rothadó, ronda, agyaras és karmos vámpírokat kaptunk – én azt mondom, ez a lehető legjobb dolog, amit tehettek. Nagy eséllyel kizökkentették az álmaikból azokat a lányokat, akik arra vártak, hogy egy jóképű vámpír értük jöjjön. Hadd mondjam el, a vámpírizmus nem romantikus.

5. Magas költségvetés – kevés bevétel WTF??

Látszik a kivitelezésen, hogy sok pénzt fektettek a filmbe – igényes lett, és mint említettem, sem a látványvilágon, animáción, sem a helyszíneken nem spóroltak, na meg persze nem az úton először szembejövő színészeket kérték fel szerepelni. A kritikusok mégsem rajongtak érte – sőt, maga az írónő sem -, így hosszú halogatás után mégsem kezdték el a Hamuváros forgatását. Helyette meg jött ez a szar sorozat… *szenvedő hang*.

6. OMG élmények

Bach? Ez komoly? Értem én, hogy szemléltetni akarták a világ kettősségének monumentalitását, de ezzel messzire mentek.

7. Jó és vicces párbeszédek

Az érdeklődést nem csak a cselekménnyel tartják fönn, hanem a párbeszédekkel is – minden szereplőnek megvan az a stílusa, amivel hozzá tud tenni ehhez, bár szerintem Jace az, akinek a legtöbbet köszönhetünk: az ő  poénjai nélkül az egész nem is lenne ugyanaz.

8. Kedvenc idézetek:

„Jace Wayland. Démonvadász.

- Simon Lewis. A kulcsok őre. A kapu őrzője vagy?”

***

„Csak egyetlen dolgot kell tudnod. A történetek, amiket kiskorodban meséltek neked szörnyetegekről, a tábortüzek körül elsuttogott legendák… mind igazak.”

(Plusz van, ami már elhangzott a könyvnél is)

9. Kedvenc rész: üvegházas jelenet – Clary és Jace elsó csókja (itt is... a gifet feljebb láthatod)

Kezdés: 2016. január

Első epizód: The Mortal Cup (A végzet kelyhe)

Producerek: Ed Decter, McG, Robert Shaye, Michael Lynne, Michael Reisz, Marjorie David

Eredeti csatorna: ABC Family

Főszerepben:

Clary Fray - Katherine McNamara

Jace Wayland - Dominic Sherwood

Alec Lightwood - Matthew Daddario

Simon Lewis - Alberto Rosende

Isabelle Lightwood - Emeraude Toubia

Jocelyn Fray - Maxim Roy

Luke Garroway - Isaiah Mustafa

Valentine Morgenstern -  Alan Van Sprang

Magnus Bane - Harry Shum Jr.

1. Alacsony költségvetés – mi lesz a nézettséggel?

Minden egyes másodpercről ordít, hogy a készítők nem igen verték magukat adósságba emiatt – kezdve a silány effektekkel, át a színészeken, egészen a legolcsóbb, és legsemmilyenebb helyszínekig. Ennek ellenére nem nehéz elképzelnem, hogy hatalmas bevétel és nézőszám alakul ki az évad végére, elvégre akik szerették a könyvsorozatot, azok éheznek rá, hogy újra elvesszenek ebben a világban, és azonnal le is csapnak a lehetőségre. Csak két utat látok: ezt a hatalmas sikert, vagy pedig hogy elkaszálják, amilyen hamar csak lehet.

2. Jó színészek – rossz helyen

A legtöbb színész egész szimpatikus, a férfiak jóképűek, a nők szépek, de köszönőviszonyban sincsenek a szereppel, amit el kell játsszanak. Ha azt hitték, Katherine McNamara kapásból jó Clary lesz, csak mert vörös haja van, nos, elmondom, hogy tévedtek. Dominic Sherwood egyes fogalmak szerint bizonyosan helyes, de nem eléggé ahhoz, hogy hiteles Jace legyen – a viselkedéséről nem is beszélve. Luke csak valami rossz vicc lehet. Valentine úgy néz ki, mint valami kivénhedt drogdíler, vagy egy maffiavezér. Magnus Bane-be ezentúl egy nő sem fog beleszeretni. És bár Matthew Daddario nagyon helyes, és veszettül aranyosan mosolyog, ha Alec megformálásáról van szó, nem tesz túl elődjén, Kevin Zegers-en. Talán egyedül Albero Rosende volt tökéletes választás, mint Simon, és Emeraude Toubia, Isabelle színésze – és meglehet, nekem Maxim Roy inkább Elena gonosz anyjára hasonlít a Vámpírnaplókból, egészen elmegy. Nos, összegezve: az egész szereplőgárdából kettő jó, és egy elmegy. Rossz arány.

3. Hol vannak a karakterek?

Ha már a szereplőknél tartunk, akkor elmondom, hogy a személyiségükben is találok kivetnivalót – sőt, meggyőződésem, hogy ezek nem is ugyanazok a karakterek, akiket Cassie megírt. Clary néha kicsit idegesítő tud lenni, de soha, ismétlem, SOHA nem volt olyan hisztis plázaribanc, mint itt. Az egész rész alatt egy normális pillanata nem volt, végig hisztizett, sírt, kiabált valamiért, és nyoma sem volt annak a talpraesett kis pöttömnek. Jace mindig is maximálisan tisztában volt az adottságaival, de azért akkora arca nincs, mint amekkorát itt megpróbálnak beadni nekünk, ráadásul az én szívemet megdobogtató humorérzékét sem tapasztaltam. Isabelle pedig közönségesen viselkedik, mint valami kurva.  

4. Milyen könyv?

Már mondtam, hogy a szereplők köszönőviszonyban sincsenek a könyvbeli megfelelőjükkel, de maga a cselekmény sem illeszkedik jól. Ezt nem is várnánk el, ha néhány kötetnyi könyvet sorozat formájában akarnak képernyőre vinni, de itt még az új szálakban sincs a világon semmi eredeti, inkább olyan néhol, mintha a Vámpírnaplók kezdeti stádiumát próbálnák lekoppintani.

5. Gyenge forgatókönyv, és párbeszédek

Nyoma sincs a film,- és könyvbeli humoros, éles párbeszédeknek, minden mondat lapos, semmilyen, és olyan, mintha egy kisiskolás pakolta volna a szavakat egymás után, bevetve minden írói „tehetségét”.

What the hell is this? Nem tudom,
de ha Néma Testvér akar lenni,
akkor ajánlom, görgessetek feljebb,
és akkor láttok egy normálisat. 

6. Elmegy kategóriás látványvilág

Elég ránézni s démonokra vagy Csontváros Néma Testvéreire – nem hinném, hogy sikerült hozni a színvonalat. A rúnák úgy néznek ki, mintha zsírkrétával kanyarintották volna őket valahová, ahol egyből meglátszik, tüntetvén, árnyvadászokról van szó. A helyszínek kiválasztásánál valószínű, hogy egyedül a legolcsóbb kiválasztása hajtotta őket, és nem a hitelesség, mert sem az Intézet, sem pedig a Néma Város nem keltette a kellő érzést és hangulatot. Maximum a démonokra mondhatom, hogy elmentek valahogy. 

7. OMG élmények

Lényegében az egész, de néhol különösen magasra szaladt a szemöldököm az unott bambulásból. Csernobil, mint Valentine búvóhelye? De nem ez volt az egyedüli fura elem: nem tudom, az árnyvadász intézet mióta hajaz egy kutatólaboratóriumra, és Valentine mióta tart bezárva őrjöngő démonokat a csernobili „kulipintyójában”… arról meg pláne fogalmam sincs, hogy Pangborn és Blackwell mikor mentek át tar fejű árnyvadászból napszemcsis DJ-maffiózókba.

8. Vélekedés a sorozatot megelőző „érdekességekről” 

Tesznek apróbb változtatásokat, de igyekszenek hűek maradni a könyvhöz és a karakterekhez is – ez azt a célt szolgálja, hogy meglepjék a régi és új rajongókat egyaránt. – Azt hiszem, ezt már ki is fejtettem feljebb – nos, ez nem jött össze.

Leírásuk alapján az első rész sötét, szexi és rejtélyes lesz. – Láttam az első részt, és arról mindenkit biztosíthatok, hogy sok minden volt, csak éppen szexi nem. Még az is inkább volt közönséges, mint szexi, mikor Isabelle felállt az asztalra a Pandemoniumban, és csípőbajos módjára vonaglani kezdett.

Van olyan jelenet az első évadban, ami Ed Dectert megsiratta. (Ed Decter az egyik rész forgatókönyvírója) – Együttérzek; én is elsírom olykor magam, ha hülyeséget csinálok.

Összességében azt hiszem, elég hülyére vették a nézőket. Közben pedig azt hiszik, milyen jót tettek a világgal – rajta, hozzanak csak még több szégyent, egy amúgy hibátlan történetre.

Mint látjátok, amilyen kellemesen indult a dolog, a végére elég dühöngősre sikeredett – mint látjátok, rajongjak is akármennyire az árnyvadászokért, engem nem vett meg ez a sorozat, rengeteg benne a javítandó terület, de amennyi munkát a tökéletesítésbe kéne fektetni, sokkal jobb ötlet lenne elkaszálni az első évad után. So, vélemény?

Tavi Kata - Nyitótánc (Sulijegyzetek-sorozat 1.)

Sziasztok! A hetekben jelent meg Tavi Kata nagysikerű Sulijegyzetek sorozatának harmadik része, a Táncvarázs ezért mára az első rész, a Nyitótánc könyvkritikájával készültem Nektek, hátha felkeltem azok érdeklődését, akik még nem ismerik a sorozatot. (:

Eredeti cím: Nyitótánc

Oldalszám: 358

Megjelenés: 2013.

Kiadó: Könyvmolyképző  (Vörös pöttyös könyv)

Ár: 2799 - 

Lilla imád táncolni, ezért alig várja az új gimit a tánccsoporttal, az új barátnőket, no meg a helyes fiúkat.

Csakhogy a szomszédba költözött nyáron a leghelyesebb srác, akit valaha látott… a kosaras Krisztián, aki úgy fest, mint egy rockisten.

A szülei szerint valaha ők barátok voltak, de akkor miért olyan elutasító Krisztián?

Mi zajlik a kosárcsapatban, miért marják egymást a fiúk, hol nyíltan, hol burkoltan? Tényleg a tehetség számít?

Mi történik a lányok között? Hogyan lehet barátságból csatározás, szeretetből irigység és gyűlölet? Forrong a lánycsapat!

Lilla nagyszájúan lavíroz az iskola nyüzsgő életében, barátságok és szerelmek között. Szurkol a meccseken, szenved a feleltetések alatt, és hol pörögve, hol valami másra vágyva éli a középiskolások mindennapi, ám mozgalmas életét.

Vajon rátalál a boldogság?

Be kell ismerni, hogy ha az ember figyel, akkor felfedez néhány közös elemet itt is Leiner Laura Szent Johanna Gimi sorozatával, voltak ám hasonló érzést keltő jelenetek, ahogy nekem Jázmin karaktere is egy az egyben Kinga volt, de mindezekkel együtt is azt kell, mondjam, eddig ez volt a kedvencem a hazai gimis könyvek közül. A karakterek végre tényleg szerethetőek voltak, a suli jól megszervezett, és a tipikus gimis könyvhöz tartozó jeleneteken kívül fontos tartalmú részekre is felfigyelhetünk, ami kiszakít minket a megszokott vattacukorszerű, a diákok életét túl könnyűnek és szépnek bemutató világból, gondolok itt a Szabina-incidensre, vagy akár Gergő előnyeire a kosárcsapatban.

Nem mondanám, hogy egy az egyben
Lilla, de hosszas keresgélés után is ő
tűnt messze a legélethűbbnek. Bár őt
ilyen  kétségekkel teli arccal nem
tudom elképzelni...

Eddig azt kell mondjam, Lilla a legkönnyebben megszerethető magyar könyves főszereplő, akinek az élete végre nem csak a szeretett srác utáni epekedésből állt, mert ugyanolyan fontosak neki a barátai is, és a hobbija, a tánc. Azok a részek pedig, amiket mégis a Krisztián miatti szenvedéssel tölt… azokat nem bánom. Nem is lenne tizenöt éves gimnazista lány, ha sosem szomorkodna egy fiú miatt, és ő úgy érzem nem vitte annyira túlzásba, hogy felemelhessem ellene a hangom. Kifejezetten szerettem benne, hogy nem rágódott mindenen, hanem rákérdezett, ha úgy hozta a sors, összeveszett, de nem ült ölbe tett kézzel. Nem a megszokott szerencsétlen, „mit tehetnék én??” karaktert kaptuk, hanem egy önálló, kreatív, határozott és értelmes lányt. Ezt is megértük, hűha.  

Krisztián esete pedig még
Lilláénál is nehezebb volt...
Minden kosaras csak két méteres
és néger lehet...? 

Krisztián… kosaras… jó, meglehet egy tipikus tökéletesre szabott sablonszereplő, őt valamiért mégis kedveltem,, talán éppen azért, amit fentebb írtam… a kosár az egyik kedvenc sportom, egyszerűen nem tudtam ellenállni. Persze ettől még ott van az az oldala is amit azért fogadok csak el, mert kosarazik ami idegesítően emlékeztet egy másik szabványkarakterre, Cortezre… ez az egyszer kedves, egyszer bunkó, egyszer beszól, aztán ha úgy tartja kedve táncol velem egy titkos randin dolog nem jön be. Bár a helyzet valamennyivel jobb, mint Corteznél, Krisztián is elég zárkózott, és nehéz megérteni, mit miért tesz, és miért úgy viselkedik, ahogy. (A különbség, hogy Lilla valamivel erősebb karakter, aki nem hagyja magát ide-oda rángatni.) Eléggé megszerettem, de a való életben valószínű, hogy az őrületbe kergetne a hülye hangulatváltozásaival… 

Flóra, Gréta és Jázmin mind teljesen más embertípust személyesítenek meg, aminek örülök, hiszen egy jó barátság alapja nem feltétlenül az azonos érdeklődési kör, vagy hasonló tulajdonságok kell legyenek. Flóra eleinte magabiztos és határozott, később inkább csapongó, Jázmin szintén eltökélt, kicsit büszke és öntelt, na meg gúnyos, de mégis jó barát, Gréta pedig… olyan csöndes és visszafogott, annyira észre sem lehetett venni, hogy lenne formáló hatása a történetre, hogy már el is felejtettem a nevét. Kristóf és Márk már más tészta. Egy ideig ott tartottam, hogy nem is bírtam különbséget tenni kettejük között, de mikor végre megtanultam, ki kicsoda, akkor már Kristófot szerettem jobban. Nem csoda, hiszen klassz neve van. HALIHÓ, FROZEN RAJONGÓK!! A Kristófot csak „pár” kilométer választja el a Kristoff-tól. És gúnyos, kicsit aszociális, de jó barát. 

Bocsi, de ezt muszáj volt (:

Maga a történet is tetszett, de ez talán az utolsó oldalakon érte el a csúcspontját: egyszerre hangolódtam le, és emeltem kalapot, mert fiataloknak írott regényekben folyton a nyálcsorgatós hepiendekre törekszenek… ez meg nem az. Habár megszerettem annyira a karaktereket, hogy a legjobbakat kívánjam nekik – és szurkoljak, hogy Krisztián meg Lilla összejöjjenek -, jól esett nem a megszokott, elcsépelt befejező jelenetet látni, hanem… a valóságot. Azt hiszem ez a valóság. Fontosnak tartom, hogy az olyan könyvek, amelyek akár rólunk is szólhatnának, tényleg szólhassanak rólunk. És ez nagyjából ezt adta, amit nem győzök megköszönni. Mondjuk sorozat... és őszintén meglepett lennék, ha az utolsó, a negyedik rész is hasonlóan reálisan érne véget... de ne szaladjunk ennyire előre. 

Kedvenc szereplőim: Lilla, Krisztián, Kristóf, Jázmin, Aliz

Kedvenc részeim: 

Bár az elég rövidke részlet volt, de az is, mikor Lilla és Krisztián összefutnak a folyósón, és a srác megkérdezi, hogy minden rendben van-e (56. oldal); 

„A vendégem vagy a mai macskamentésre” (75. oldal); 

Krisztián és Lilla a Zéróban + dalszövegfordítás (122. oldal); 

Veszekedés a kosármeccsen. Elég rosszul hangzik, de az a fajta ember vagyok, akik pattogatott kukoricával nézné végig, hogy mindenki összeveszik mindenkivel. Izgalom. Akció – már amennyire akció lehet a gimiben. Imádom. (154. oldal); 

Matchbox ajándék… Megszakadtam a röhögéstől, másrészt viszont rém aranyos rész (194. oldal); 

Nyitótánc (207. oldal); 

Lilla Havasiéknál, pillangó és DVD-zés (262. oldaltól); 

Nosztalgia és csók (324-325. oldal); 

Krisztián bulija (akcióóó…), veszekedés (354. oldal)

Kedvenc idézeteim:

„Tizenegyedik parancsolat: ne másolj szoftvert!” :D Nekünk is jól jönne egy ilyen jófej infótanár.

„Anyám főállású pszichológus, apám főállású lelki beteg”

„Ez a mi nyitótáncunk” 

„Lehet, hogy bennem van a hiba, de be kell vallanom, sosem értettem az angol nyelvű regényekben azt a pillangós dolgot. Mármint amikor azt olvasom egy könyvben, hogy a regény főhősnőjének gyomrában pillangók verdesnek, ha éppen feltűnik a színen szerelme tárgya. Már elképzelni is tiszta brutál ezt a szitut. Imádom a lepkéket (az állatkert lepkeháza szerintem varázslatos hely), na de a gyomromban? Szegények. Akik ilyeneket írnak, azok nyeltek már le véletlenül bogarat? Na és a gyomorsavról hallottak már” – Végre egy normális ember! Köszönöm, köszönöm, köszönöm.

„- Nyolcévesen kiábrándultam az iskolai farsangokból – mondta színtelen hangon. – Akkor verekedtem először egy lány miatt.

Korán kezdted – akartam mondani, de aztán mást kérdeztem.

- Sűrűn verekszel lányok miatt?

A kérdés hallatán félrebillentette a fejét, és enyhén elmosolyodott.

- Azóta nem, mert csak kevesen érik meg a fáradságot. Az a lány sem érte meg.

- Értem. Fogadjunk, hogy hősies fellépésed után lelépett a hátad mögött egy kilencévessel”

„Kárpáti, ma is az alsós matematikakönyvedből készültél?

Kárpátira ráférne már egy jegy, de ha feleltetem, ez a jegy nem lesz jobb egyesnél.

Szívesen kihívnám Kárpátit a táblához, hogy oldja meg a házi feladatként kapott példát, de vacsorára haza kell érnem.

Kárpáti, azért nem adok egykettedet az órai munkádra, mert év végén belezavarodnál az átlagszámításba.

Kárpáti, ha még egy dolgozatodat el kell olvasnom a héten, visszaadom a diplomámat, és elvonulok pár évre a hegyekbe meditálni.

Kárpáti, a kedvedért be fogom vezetni az egyes alát!”

„Szerintem minden lánynak joga van elérhetetlen pasikért, például színészekért vagy zenészekért rajongani, függetlenül attól, hogy van-e barátja, esetleg titkos szerelme” – Van hát! Egész könyves háremet tudhatok magaménak, most semmi gond nincs ezzel. 

„Valószínűleg ez fiúbetegség. Miért olyan nehéz kinyögniük annyit, hogy „csinos vagy”?”

Borító: 5/3 – Alapból nagyon jó, az oldalán lévő spirál, a szöveg alatt lévő füzetlap jól szemlélteti, hogy sulis regényt tart kezében az olvasó, a felső fél pedig kellemes, téli hangulatú, a lány is szép… de ha az a lenti gyerek Krisztián akar lenni, akkor szerintem orbitálisan mellélőttek…

Pontozás: 5/4 – Tetszett, de mint sok sorozatnál, itt is azt érzem, ez még csak a kezdet, és a következő rész még több meglepetést tartogat. Tartogatom a maradék pontot. 

Hatalmas ölelés;  csak egy-két nap és újra találkozunk, valószínűleg valamilyen karácsonyi poszttal (:

"Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, hanem magunkban" | John Green - Csillagainkban a hiba

Sziasztok! Mára egy könyvkritikával készültem, de bocsássátok meg, ha nem leszek túl összeszedett, nehezemre esik értelmesen és összefüggően beszélni olyan műről, ami ennyire mély hatással volt rám, és amit ennyire megszerettem. Tudom, sokan osztoztok velem ebben az érzésben. Sokan nem. Összességében ez egy elég megosztó történet, de kétségkívül nagyon mély tartalmú, tragikus, komoly mégis gyakran szórakoztató hangvételű; nem más, mint…:

Eredeti cím: The fault in our stars

Oldalszám: 296 

Megjelenés: 2014

Kiadó: GABO

Ár: 2990 - (puhakötésű)

A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 

Először kezdeném néhány olyan dologgal, ami teljesen spoiler-mentes, hogy azok is elolvashassák, akik még nem ismerik a történetet, aztán áttérek majd a cselekményleírást is tartalmazó részekhez, azt viszont mindenki csak saját felelősségre olvassa, nem akarom senkinek sem lelőni a poént (már ha mondhatjuk így).

Borító 5/5 - Ebből kettő félével is találkozhatunk, van a filmes képpel díszített, és az eredeti, amely stílusa teljesen összhangban van a többi John Green könyvvel. Nekem ez utóbbi van meg, és bár szívesen nézegettem volna Gus-t a könyv fedelén is, nekem ez is nagyon tetszik. A címhez passzolnak a pici csillagok a kék háttéren, és amit sokan nem, én viszont külön szeretek ezekben a kötetekben, hogy sárga mezőben mindegyiken van pár figyelemfelkeltő szó, ami valahogy jellemzi vagy a cselekményt, vagy magát a könyvet. 

Shailene Woodly, a filmadaptációban

Fülszöveg: Na, ez az a rész, ami leginkább spoiler-mentes, ugyanis a regény alapvető témáján, a rákon kívül ez igazán semmit nem mond, de az érdeklődést azért felkelti.  

Írói stílus, szereplők: Nekem mind az író stílusa, mind a történetet „mesélő” Hazel stílusa nagyon szimpatikus, pont az az önirónia, szarkazmus jellemzi, amit annyira szeretek, amiért legszívesebben sok-sok pici csillagot és pluszpontot osztogatnék. Fogok is.

Sőt, Hazel Grace már önmagában sok-sok plusz pontot érdemelne. A hozzáállása az élethez, a küzdelme a betegséggel. És az, hogy akármilyen helyzetben is legyen, ha tudja is, hogy meg fog halni és nincs sok ideje hátra, attól az életét még nem úgy éli, hogy arra vár, egyszer csak vége lesz: megmarad a humora, a személyisége és a lazasága, például a rákkal szemben is. Mindenki elé példaképként állhatna. 

Fordítás: Ezzel volt, egy-kettő problémám, de ezek sem lényegesek. Mivel eredetiben nem olvastam a regényt, tartalmi eltérésekre, hibákra nem figyelhettem fel, viszont mikor Hazel Grace minden féloldalon elejtette a „ja” szócskát (az „igen” vagy „persze” mint kulturáltabb szinonima jobban esett volna a szememnek), az már bosszantó volt. És.. á, értem én a helyzetet, de… (: Rendben, ezen inkább jót nevetünk.

„ Nem vok csúf. Te vaccsúf, orrcsöves lány.”

Spoiler alert

És akkor most jöjjenek a cselekményleírósabb részek már amennyiben ilyen szó létezik, de erősen kétlem!

Az első fontosabbnak mondható momentum az, mikor a két főszereplő találkozik – a változatosság kedvéért itt nem vehető elő a gimi folyosóján egymásba botlós jelenet, mert mindketten, Hazel és Augustus is rákosként/volt rákosként vesz részt a támaszcsoport ülésén, Jézus Szó Szerinti Szívében. És itt Gus már a kezdetektől belopta magát a szívembe, mind a kijelentése, miszerint nem vonja meg magától azt az örömöt, hogy szép embereket nézzen, mind a metafora által. Ez utóbbi különösen fontos, hiszen a későbbiekben is megmutatkozik, hogy Augustus ilyen metaforakedvelő ember, gondoljatok csak a tulipánokra, meg a holland szoborra.

„Azután Augustus Waters a zsebébe nyúlt, és elővett egy doboz cigarettát, igen azt! Kinyitotta, a szájába dugott egy szálat.- Ez komoly? – kérdeztem.  Szerinted ez menő? Úristen, most rontottál el mindent!- Milyen mindent? – kérdezte felém fordulva. A cigaretta meggyújtatlanul lógott mosolytalan szája sarkában.- Az egész mindenséget, amiben egy srác, aki nem csúnya, nem buta és semmilyen értelemben sem elfogadhatatlan, megbámul engem, színésznőkhöz hasonlít, és arra kér hogy nézzek meg egy filmet a házában. De természetesen mindig van egy hamartia, a tiéd ez, ó, istenem, van egy ROHADT RÁKOD, mégis pénzt adsz egy cégnek, hogy MÉG TÖBB RÁKOD lehessen. Úristen! Hadd közöljem veled, milyen érzés, ha nem tudsz lélegezni: SZAR! Ez totál kiábrándító. Totál.
[…] – Nem árt, ha nem gyújtod meg – mondta, miközben a mama megállt. – Én pedig sosem gyújtom meg. Ez egy metafora: a fogad közé szorítod a gyilkost, de nem adsz neki hatalmat a gyilkolásra.- Metafora – ismételtem kétkedve. A mama várt.
- Metafora – felelte Augustus.
- Úgy döntöttél, hogy a metaforikus felhangok határozzák meg a viselkedésedet… - mondtam.- Hát persze. – Elmosolyodott. Széles, lökött, valódi mosollyal. – Nagyon hiszek a metaforákban, Hazel Grace.” 

A lényeg; Hazel és Gus már az elejétől fogva szimpatizálnak egymással, de arra, hogy rendesen beinduljon a kapcsolatuk várni kell. Itt kell, hogy megemlítsem, Hazel rákos, rengeteg baj van a tüdejével, a fiú pedig volt oszteoszarkómás, de már több mint egy éve tünetmentes – tudniillik, az oszteoszarkómánál nagyon nagy a gyógyulási arány, így jogosan feltételezhetné mindenki, hogy Gus már jól van: közlöm, aki ezt hiszi, téved. De aki olvasta a történetet, az nem hiszi, tehát nem is tévedhet, így egyedül az hiheti most, hogy Gus egészséges, aki még nem olvasta a könyvet, de ezek szerint tele akart lenni spoilerrel, nem hallgat a jó szóra, és idemerészkedett. Szégyellje el magát. Szóval, Hazel késlelteti a dolgot, hiszen ő, a maga szavaival élve gránát, amolyan időzített bomba, és mikor „felrobban”, nem akarja, hogy sokak megsebesüljenek, magyarán, minél kevesebb embert enged közel magához, annál kevesebbnek okoz majd fájdalmat a halálával. De a körülmények úgy hozzák, hogy végül ő lesz a bomba hatóköre, és Augustus a bomba. Ha már így sikerült a végére ugorjak az egész történetnek, akkor gyorsan ejtek pár szót a befejezésről, hogy aztán – kicsit – kellemesebb vizekre evezhessünk.

A könyvet szünet előtt pár nappal kezdtem,aztán letettem, vagy két hétig hozzá sem nyúltam, mert féltem szembenézni Gus halálával. Szünet utáni valamelyik nap döntöttem el, hogy nem hagyom, hogy legyőzzön a történet, tehát este odakészítettem magamnak egy másik John Green könyvet, hogy rögtön belevethessem magam valami újba, miután kiborulok, és felütöttem a regényt ott, ahol abbahagytam, ahol Augustus elmondja a lánynak, hogy rákos. És túlestem rajta, nem sírtam, nem akadtam ki – természetesen szomorú voltam, de – elfogadtam, mi történt, mert sikerült úgy tálalni, hogy ne a világfájdalom jöjjön át leginkább. Örülök, hogy nem hagytam félbe, mert bár az első fele is tetszett – már az első oldal is – azért így kerek a történet.

De elég nagyon ugrottam, pontosan az első fejezettől a végéig, így kimaradt például az egész Amszterdam-kaland, ami elég eseménydúsnak nevezhető. A cél először is az, hogy felkeressék Peter Van Hautent, a Mennyei megbántás íróját, és érdeklődjenek a regény folytatásáról, de az a nap enyhén szólva máshogy alakul. Jogos feltételezés, hogy két rákos gyerek nem tud csak úgy átrepülni a tengeren, de nem annyira, hogy erre ígéreteket lehessen alapozni, igaz? Ugyanis Van Hauten pontosan ezt gondolta, mikor felajánlotta, térjenek be hozzá, ha Amszterdamban járnak. Így végül fény derül rá, hogy a sok-sok év során, amely a Mennyei megbántás megírása óta eltelt, az író egy szemétláda alkoholista lett, de jobb későn jönni rá, mint soha. A látogatás veszekedésbe és kiabálásba torkollik, és természetesen haragban is válnak el, de ez nem jelent kilépőt Van Hautennek a történetből, mert ha úgy vesszük még egész nagy szerepe lesz; mikor megjelenik Gus temetésén, és azokban a levelezésekben, amiket Gusszal folytattak.

„Én jó ember vagyok, de szar író. Maga szar ember, de jó író. Jó csapat lennénk.”

Nos, beszéltem Hazelről, Gus-ról és Peter Van Hauten-ről, de még lenne egy fontos szereplőnk, akiről nem szeretnék megfeledkezni, mert színt vitt a történetbe. Isaac, attól függetlenül, hogy a legszerencsétlenebb név tulajdonosa nekem az Isaac névről csak Newton jut eszembe, és rá nem szívesen gondolok… á, csak fizika undor, semmi komoly, annál jobb személyiséget tudhat magáénak. Az elején még kicsit furcsa szemmel néztem rá (elég morbid ez a szemes mondás, hogy pont a vak Izsákról van szó…), de az ominózus törős-zúzós epizódtól kezdve ott van a kedvencek között. 

„Jól van, szóval ma reggel elmentem a klinikára, és mondtam a sebészemnek, hogy inkább süket lennék, mint vak. Ő pedig azt válaszolta: „Ez nem így működik”, mire én: „Ja, tisztában vagyok vele, hogy nem így működik, csak azt mondtam, inkább süket lennék, mint vak, ha volna választásom, bár tisztában vagyok vele, hogy nincs”, ő pedig azt mondta: „Nos, a jó hír az, hogy nem leszel süket”, mire én: „Köszönöm, amiért elmagyarázta, hogy a szemrákomtól nem fogok megsüketülni. Olyan szerencsésnek érzem magam, amiért egy magához fogható szellemóriás kegyeskedik megoperálni.” 

Kedvenc idézetek:

"Kezit csókolom! Az édes lánya szemétséget csinált és most épp azt bosszuljuk meg. Ugyan nem vagyunk nagy szám! Hármunknak összesen van öt lábunk, négy szemünk, két és fél működő tüdőnk, de van két doboz tojásunk is, úgyhogy én az ön helyében visszamennék a házba.”

***

 „Olyan hullámvasúton ülök, barátom, amely csak fölfelé megy”

***

„Miért bámulsz így rám?

Augustus féloldalasan mosolygott. – Mert olyan szép vagy. Számomra gyönyörűség nézni a szép embereket, és egy ideje úgy döntöttem, hogy nem tagadom meg magamtól a létezés egyszerűbb örömeit.”

***

 „Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem olvassa azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás, amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid, hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik” - Nos igen. Általában ezt érzem egy jó könyv után, és mikor ezt a részt olvastam, átöleltem a könyvet örömömben, amiért végre valaki megfogalmazta és leírta azt, amit én nem tudok. Köszönöm. 

***

 „Ez a baj a fájdalommal. Megköveteli, hogy érezzék”

***

„Szép kis háború – mondta megvetően. – Mivel háborúskodom? A rákommal. És mi a rákom? Én vagyok. A daganatok belőlem vannak. Éppen olyan fixen belőlem, ahogy az agyam és a szívem. Ez polgárháború, Hazel Grace, és előre tudni lehet, ki győz.”

***

„- A nosztalgia a rák mellékhatása – mondtam.

- Dehogy, a nosztalgia a haldoklás mellékhatása – felelte.”

***

„- Csak abban reménykedem – fordult vissza Gushoz -, hogy olyan figyelmes, értelmes fiatalember lesz belőlük, mint te.

Megálltam, hogy ne kezdjek el hangosan öklendezni. – Nem is olyan okos – mondtam Julie-nak.

- Hazelnek igaza van. Mindössze arról van szó, hogy a nagyon mutatós emberek ostobák, így én felülmúlom a várakozásokat.

- Ez így van, elsősorban szexi – feleltem.

- Már-már vakítóan – válaszolta.

- Igen, meg is vakítottad Isaac barátunkat – bólintottam.

- Az borzasztó tragédia. De hát tehetek én a halálos szépségemről?

- Nem tehetsz.

- Ez az én keresztem, ez a gyönyörű arc.

- A testedről már nem is beszélve.

- De most komolyan, ne is hozd szóba a szexi testemet. Ne akarj meztelenül látni, Dave. Hazel Grace-nek, amióta látott meztelenül, végleg elállt a lélegzete – mondta, és az oxigénpalack felé biccentett.”

***

„Több szám kellene, mint amennyit vélhetőleg kapok, és istenem, de szeretnék több számot adni Augustus Watersnek, mint amennyit kapot! Mégis, Gus, szerelmem, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok a mi kis végtelenségünkért. A világért se cserélném el. Az örökkévalóságot adtad nekem  a megszámozott napokban, és én hálás vagyok érte.” 

***

„Az egyetlen személy, akivel igazán akartam beszélni Augustus Waters haláláról, az Augustus Waters volt.”

Pontozás: 5/5***** 

Így a végére gondoltam az összes fontos idézetet és képet - rengeteg van, és talán még így
sem került fel mind, még két képre sem. De talán ez lehetetlen.
Állítom, ez a könyv korunk új legendája lesz.