„De addig, amíg eljön ez a nap, kimozdulok a
sötétből, vissza a fény felé. Talán most végre valami jót csináltam.
Megváltozom. Megpróbálok. Új hét, új kezdet.”
Eredeti cím: Seven days
Oldalszám: 228
Megjelenés: 2015
Kiadó: Tilos az Á könyvek (Vészkijárat sorozat)
Ár: 2990 –
Egy hét elég, hogy megforduljon a világ! A szép és
népszerű lány, Kez tör előre a maga útján, nem érdekli, kit bánt meg, kit tapos
el közben, sőt még élvezi is, ha uralkodhat mások felett. A kövérkés, ügyetlen
Jess tökéletes célpont. De Jess váratlanul szövetségesre talál egy srácban, aki
támogatja és kiáll mellette. Akkor mi a probléma? Hogy a fiú nem más, mint Kez
barátja.
Rövid, tömör, egyszerű, igazából néhány óra elég rá,
hogy elolvasd. De ahhoz, hogy totál felfogd, átérezd, feldolgozd… na, az más
tészta. Mint arra utaltam az előbb, a kivitelezése rendkívül egyszerű – talán
mondhatnám rá azt, hogy hanyag, hogy jobban ki lehetett volna bontani, a szerző
foglalkozhatott volna vele többet, de igazából ez totál nem lényeges a könyv
szempontjából – ennek a könyvnek a szempontjából nem. A 7 nap arra hivatott,
hogy közvetítsen egy fontos üzenetet, egy elgondolkodtató történeten keresztül,
amibe sajnos sokan beilleszthetik magukat – ki a zaklató, ki a zaklatott
helyébe, esetleg lehet valamelyik legjobb barátja, ellensége, segítője,
szülője. Ebben a könyvben lényegében szinte mindenki megtalálhatja a helyét,
mert szégyenszemre a zaklatás mindennapi probléma, és igenis sokakat érint. Kit
így, kit úgy.
Miután befejeztem, beszéltem róla pár szót egy
mollyal, Doreen-nal, aki találóan azt mondta, neki olyan volt, mint egy tanmese
– totál igaza van, de szerintem ez a könyv konkrétan erre is hivatott.
Tanítani, megmutatni, hogy a cselekedeteink hogyan hathatnak másokra, mi
válthatja ki őket. Ezt segíti elő például a könyv váltott szemszöge – külön
vannak bontva a hét napjai, és mindegyik napot megismerhetjük mindkét
főszereplő, a zaklató, Kez, és a zaklatott, Jess szemszögéből is. Megismerjük
az áldozat nyomorát, és a zsarnok indítékait is - talán ez az oka, hogy én speciel nem tudtam
állást foglalni egyikük mellett sem. Mindkettőjük iránt egyszerre éreztem sajnálatot
és haragot.
Jess az iskola, a világ kitaszítottja. Az apja
évekkel korábban lelépett, mert nem bírta az apaságot, és gyerektartást sem
fizet, így Jesst, és kishúgát Hollie-t édesanyjuk tartja el – éjszakánként
takarítói munkát végez valahol, olyan alacsony fizetésért, hogy alig bírnak
megélni. A hűtő szinte mindig üres, az apró lakásban mozdulni sem lehet, és ha
nem lenne elég, hogy Jesst túlsúlya miatt piszkálják és vetik meg, még a ruhái
miatt is szívatják, mivel nem engedhetnek meg maguknak újakat. A piszkálódások
zaklatássá fajulnak, mindennaposak lesznek – a könyv már ebből az időből mutat
be hét napot, pontosabban ennek az időnek a végéből.
A másik főszereplő, Kez, bármit megtehet, amit akar.
Az a fajta tipikus, gyönyörű, szépen sminkelt, belőtt frizurájú, márkás
cuccokban járó, nagyszájú lány, menő pasival, és hozzá hasonló barátnőkkel.
Gazdag környéken lakik, egy fényűző házban. Úgy tűnik megvan mindene, amitől
úgy érzi, feljogosítja arra, hogy elítélje, és bántsa azokat, akik nem ilyen
jók. Ott rúg bele Jessbe, ahol csak tud, minden egyes nap bántja és megalázza
mások, és saját maga előtt, nézi, ahogy összeomlik, és beteges élvezetet talál
benne. Mert marhára megteheti.
És akkor most előrukkolok a meglepetéssel: nem
ítélem el Kezt. Mert mindamellett, amit Jess-szel művel, neki is épp olyan
nehéz élete van, minden nap megszenved – és emiatt van, hogy nem abba gondol
bele, hogy mit tesz igazából. Csak azt tudja, hogy mit nem akar, hogy nem akar
olyan lenni, mint az anyja, nem fogja hagyni magát, és nem fog veszteni. Közben
meg nem vette észre, hogy azzá vált, akit igazán gyűlöl. Az apjává.
Ahogy a többi, ez a szál sem lett kellően
kidolgozva, ahhoz mégis elég, hogy az ember gondolkozzon kicsit, és
eluralkodjon rajta az érzés, hogy be akar nyúlni a lapokba, és tenni valamit,
segíteni. De talán ha az ember ott van, és adott hozzá minden, akkor sem merné
megtenni, mert egyszerűen nehéz – pedig még ez a történet is visszaadja a
családon belüli erőszakot úgy, hogy az embernek kinyílik a bicska a zsebében.
Igazából Kez minden egyes otthoni jeleneténél csak arra vártam, hogy az apját
egyszer végre lesitteljék… de végső soron az is megfelelt, hogy mutatott némi
emberi reakciót arra, amit a lánya tett, vagyis tenni készült.
A könyv végére minden összeállt.
Az egész könyv lényege a szenvedés volt. Kez szenved
az apja durvasága, az anyja gyengesége miatt. Szenved, amiért Jess rá
emlékezteti. Aztán még azért is, mert úgy érzi, a lány lassan legyőzi –
márpedig ő nem veszthet egy ilyen egyszerű kis „tehénnel” szemben. Fél, hogy
Lyn nem szereti. Hogy senki nem szereti. Jess mindennapjait végigkíséri az
utálat. Az iskolában megalázzák, bántják, az utcán is rondán néznek rá, az apja
rá sem hederít. Ő is szenved, mert nagyon akar, de úgy érzi, nem tehet semmit,
hogy megállítsa ezt az egészet. Bántja, hogy az anyja ilyen kimerült. Hogy a
kishúgának aggódnia kell miattuk. Csak Lyn tud rajta segíteni, hogy pár percig
úgy érezze, ér valamit. De ha itt tartunk, akkor Lyn-nek sem egyszerű. Az anyja
lelépett, mikor még csecsemő volt, az apja beteg és kórházban van. Marnie
családjával sem stimmel ám minden. Szóval mindenki életével van valami gáz, és igazából
olyan, mintha egyre több lenne, a könyv végére mégis minden megoldódik – ez az,
ami nekem rontott némileg az élményen. Máskülönben csont nélkül megüti az öt
pontot, de ez az „eddig minden szar volt, de megoldódott” thing nálam levisz
minimum fél pontot, mert őszintén szólva, a könyv többi részével ellentétben
ezt egyáltalán nem tartom valószerűnek. A keserűségem mellett persze örülök
neki, hogy Kez nem ölte meg magát, Jess-szel kibékültek, utóbbi apja pedig
elkezd gyerektartást fizetni, és így könnyebben megélhetnek, ahogy annak is,
amiket csak sejtet a befejezés, hogy Kez családi ügyei megoldódnak, és Jess meg
Lyn összejönnek… csak na. Ez mind szép és jó egy romantikus regény
befejezéséül. Vagy egy mesének. De ez a regény maga volt a tömény valóság, és
szerintem nem ez volt a méltó befejezés – bár kellemes lenne arra gondolni,
hogy a története végén mindenkit vár egy ilyen happy end.
Alkotóértékelés: 5/4
Eve Ainsworth a 7 nap című könyvével fontos témát mutatott
be, amiről muszáj beszélni, és muszáj megmutatni, hogy hogyan hat az emberekre
– imádom ezt a választását, hogy nem félt megragadni egy ilyen nehéz témát.
Valahogy elérte, hogy az egész olyan valóságosnak tűnjön, hogy az emberben
feléledjen az empátia, és mindenképpen oda akarjon menni segíteni. A dolog
megvalósítását viszont kifogásolom, szerintem meg lehetett volna éppen írni
szebben, választékosabban, jobban ki lehetett volna dolgozni a karaktereket –
de ezt csak megjegyezném, mert észrevettem, nem éreztem azt, hogy ez sokat
rontana a könyvélményen, so, azt hiszen az írónő igenis jó munkát végzett. (:
Kedvenc karakterek:
Mint fentebb mondtam, én nem tudtam a két főszereplő
egyike mellett sem állást foglalni, úgyhogy nekem mindkét kedvencem egy
mellékszereplő. Az egyik Lyn, amit nem nehéz megmagyarázni, hiszen végre egy
srác, aki nem csak jófej, aranyos és helyes, de még elfogadó meg toleráns és
figyelmes is. Imádtam, ahogy kiállt Jess mellett, és valahogy mindig úgy
cselekedett, ahogy kellett. A másik kedvencemet kicsit nehezebb magyarázni,
Philip ugyanis alig szerepelt három rövidke jelenet erejéig, de akkor rögtön
szimpi lett, szókimondó, különc, de rendkívül büszke és intelligens. Ha
hiszitek, ha nem, meglepően jó kombináció ez.
„-Szerintem rá fogsz jönni, hogy a férgek végtelenül
hasznos lények.
Nem tehetek róla, imádom Phillipet.”
Kedvenc részek:
Öhm, úgy értsem, melyik napi szívatását élveztem
Jess-nek a legjobban? Sajnálom, de a könyv témáját tekintve ilyen nem lehet
mondani – maximum ha a Lyn-es percek azok, amiknél fellélegeztem egy darabig,
és kimondottan szerettem is.
Kedvenc idézetek:
„Néha a sötétben, egyszer csak minden kitisztul.”
***
„Azt mondják, a szeretet és a gyűlölet között
keskeny a határ. Ez azt jelentené, hogy újra megszerettem? Mert nem hinném,
hogy képes lennék rá.”
***
„A fájdalom nem gyengeség. Az erő abból jön, ha
továbbmegyünk.”
Borító: 5/4
Első ránézésre engem még nem nyert meg, igazából
csak a könyv elolvasása után kezdtem igazán értékelni. Kicsit úgy néz ki, mint
egy mesekönyv fedele, de igazából persze nem az, mert komoly szimbolikája van.
A hetes és a létra is sok mindent jelenthet. Azt, ahogy a napok előre haladtával
minden egyre rosszabb, egyre nagyobb, vagy a létre fokozatai azt, ahogy a sok
apróság összegyűlik egy naggyá, és túlnő az emberen. Mutathatja az előrejutást,
előretörést, amiért mindkét szereplő áhítozott: Kez nem akarta, hogy
eltaposhassák, ezért törtetett, Jess-nek pedig ezt kellett volna tennie,
szembeszállni. A létra lehet akár ranglétra is, az iskolai hierarchia
szimbóluma. Igazából rengeteg minden belemagyarázható, ahogy én a címben, és a
könyv felépítésében, a hetes egységben a Teremtéstörténetet látom kicsavarva –
legalábbis az jutott eszembe a végén, mikor vasárnap véget értek a zaklatások,
és végre béke lett. De persze megint nem a borítóról beszélek… So, hetes,
létra, pipa, a másik dolog viszont, ami fontos, de csak közelről tűnik fel, az
a szöveg a háttérben. Idézetek a könyvből, a legfontosabbak pedig ki is vannak
emelve. Nem is tudom, olyan egyszerű, de nagyszerű az egész, akárcsak a
tartalom.
Pontozás: 5/4.5
Hiába láttam a könyvnek itt-ott hiányosságait, és
haragudtam meg rá az utolsó percben, úgy érzem, mindent megtett, átadott, amit
hivatott volt. Egy fontos témát boncolgatott és adott vissza életszerűen,
olykor fájdalmasan, máskor úgy, hogy az embert elöntse a méreg, mindezt a
zaklató és zaklatott szemszögét váltogatva, ami segített sokkal jobban
megismerni a szituációt, és elgondolkodni, ki, mit, miért cselekszik. Hogy tudjuk, nem lehet egyoldalúan ítélkezni,
mert minden összefüggésben áll más dolgokkal, amikről nem hinnénk, hogy ránk
hatással van. A 7 nap hét napra bontva mutatta be az iskolai zaklatást, és azt,
amikor ez már túllépi a határait, pontosan szemléltetve, mit van akkor, ha
valaki nem tudja fékezni a dühét, és mi van, ha fél szembeszállni.
