2016 - The Golden Lemone Award

Eredeti cím: Beautiful Bastard

Sorozat: Gyönyörű rohadék 1. (Beautiful Bastard 1.)

Oldalszám: 300

Megjelenés: 2013

Kiadó: Lilith Könyvek

Ár: 3295 –

Korhatár: 18+

Egy ambiciózus gyakornok. Egy perfekcionista igazgató. És rengeteg indulat. Ismerje meg a történetet, amelynek blog előzményét több mint kétmillióan olvasták el online!

Chloe Mills esze borotvaéles, mindent belead a munkájába, és éppen most szerzi az MBA-diplomáját. Egyetlen problémája van csak: a főnöke, Bennett Ryan, aki szigorú, korlátolt, tapintatlan – és teljes mértékben ellenállhatatlan. A Gyönyörű Rohadék.

Bennett Franciaországból tért haza Chicagóba, hogy fontos szerepet vállaljon a családi médiavállalkozásban. Nem gondolta volna, hogy az az asszisztens, aki oly sokat segített neki innen, Chicagóból, míg ő külföldön volt, egy káprázatos, ártatlanul provokatív – és végtelenül dühítő – lény, akit mostantól mindennap látnia kell. A pletykák ellenére Bennett sohasem csípett fel nőket a munkahelyén. De Chloe annyira csábító, hogy már hajlandó érte kijátszani – vagy akár nyíltan felrúgni – a szabályokat, csak hogy megkaphassa őt. Az irodaépület bármely zugában.

Mikor az egymás iránti étvágyuk eléri a kritikus pontot, Bennettnek és Chloének dönteniük kell, milyen áldozatot hajlandók hozni, milyen nyereségért.

Ha most tudnám, hogy egyáltalán mit gondolok erről a könyvről, akkor talán könnyebben belevágnék az értékelésébe is, de őszintén szólva, még mindig nem tudom hányadán állok a Gyönyörű rohadékkal. Szórakoztatásnak elment, olykor élveztem is – de inkább a vége felé csak –, ha így visszagondolok, de ettől eltekintve tudom, hogy nem tetszett, és fortyogtam párszor olvasás közben, hogy mégis hogyan lehet valami ennyire igénytelen egy rakás lócitrom. De eldöntöttem, hogy ha már írok – mert miért ne írnék – róla posztot, akkor visszafogom ezt a kitörő negativitást, vagy ha mégsem, megpróbálok kulturált szintet ütni meg. Hangsúlyoznám, próbálok. De kit akarok becsapni?

Nagyot tévedtem az előbb, mikor ezt a könyvet lócitromnak hívtam – igen, mert még annak sem nevezhető. Igazából 300 oldalnyi kivágott fa, és a nagy semmi, de abból jó sok. Konkrétan nincs semmi tartalma – a szereplők veszekednek, aztán d*gnak, aztán megint összeszólalkoznak, és megint és megint és megint, újra meg újra ugyanaz a kaptafa megy végeérhetetlenül: vita – szex. Ezen kívül más nem igen történik a könyvben, és ez a kritikus pont, amiért jóindulatú két pontot tudok csak adni a négy helyett, ami esélyes lett volna akkor, ha valami történik is a fent említetteken kívül.

Ne értsetek félre, mert igazából nincs komolyabb kifogásom az erotikusabb tartalmú regények ellen, az egyik kedvenc könyvem, a Sötét hazugságok is ilyesmi (Értékelés róla ITT), de igényem van arra, hogy ne egyedül ez tegyen ki egy regényt, hanem legyen egy fontosabb, hangsúlyosabb főszála is, amiért megéri elolvasni. Valós cselekmény, valami történet, több azon kívül, hogy a két főszereplő egy irodában dolgozik, aztán egyszer csak… aztán hoppá-hoppá, miután túl unalmas lesz még az írónőnek is, hogy minden szexjelenet az irodaházban játszódik le, tervez egy kis kiruccanást egy fehérneműboltba, hogy ott folytassák azt, amit már elkezdtek… Aztán egy kör mehet a szállodában, vagy valamelyikük lakásának fürdőszobájában… Nekem ez édeskevés. Nem világmegváltást kértem – nem is vártam mást, csak egy kis laza kikapcsolódást, de inkább sajnálok minden egyes kivágott fát, na meg az erre pazarolt perceimet.

A cselekmény teljes hiánya mellett az írásmód sem segítette elő túlzottan, hogy élvezhető legyen a könyv – sablonos, túlságosan lineáris, és bizony közönséges is volt, amit elnéznék, ha valami csúcskategóriás sztoriról lenne szó, de így csak mélyebbre rántotta a fertőbe. Talán egyedül a főszereplőknek egy-egy szellemes megjegyzése, érzelmileg józanabb pillanata adatta velem azt a kegyelem két pontot, nem más. Mert nézzük csak, kikkel állunk szemben:

Chloe Mills miközben a diplomájáért küzd, elkezd dolgozni másik nagybecsű főszereplőnk cégénél. Miss Mills egész kellemes kis bevezetés volt, és egy ideig egészen szimpatikus főszereplő is; éles nyelvű, határozott, kemény de jó humorú, és alles zusammen erős karakter, egészen addig, amíg nem kezd el útonfélen szexuális kapcsolatba bonyolódni Bennett Ryannel, a cég tulajának fiával. Ő és Chloe egy ideig internetetn tartották a kapcsolatot, és megkedvelték egymást, de mihelyt Bennett hazajött Franciaországból, és szolgálatba állt a cégnél, tönkrement ez a kettejük közti harmónia, és az állandó veszekedések és szemétkedések vették át a helyét. A cím is Mr. Ryen-re utal, aki bár szívdöglesztően néz ki – úgy tűnik olyannyira, hogy egy józan gondolkodásúnak vélt nőről is fél perc alatt leolvasztja a bugyit–, a létező legnagyobb barom, azaz Gyönyörű Rohadék, így hívják a beosztottjai. Engem egyszer csak meglepetésként ért a szemszögváltás – gyorsan megszoktam Chloe-t, és hirtelen nem tudtam mi van, mikor inkább azt éreztem, hogy egy pasi beszél… nos, már csak azért sem mert Bennett belépője, nos… félreérthetetlen. Őszintén, nem tett rám jó első benyomást, mikor az irodában szemétkedett, de a szemszögváltáskor, az ő fejében lenni sem volt valami felemelő élmény – de nem lepődtem meg… Ha a könyv nem szól semmiről a szexen kívül, akkor nem várhattam el, hogy megforduljon esetleg más, értelmes gondolat is a szereplők fejében… Mert igazából tényleg nem gondoltak semmi másra.

„Nem kell mindig olyan faszagyereknek lenned.”

És mindez hatalmas csalódás volt – egyrészt, mert eddig szinte csak jókat hallottam a könyvről, másrészt, mert amikor nekikezdtem, még láttam benne lehetőséget. Ami először megragadott, az üzleti oldal, az továbbra is adott egy mentőkötelet, mikor szigorúan véve csak üzletről volt szó, akkor még élveztem is a történetet. Szóval kábé a könyv elejét, és még a végét is – többé-kevésbé –, bár ott már az is közrejátszott, hogy volt egy kis mosolyszünet Bennett és Cloe között. Igen, Miss Mills kimosott agya valahogy visszakapcsolt egy korábbi fázisba, és eszébe jutott, mi az az emberi méltóság és büszkeség, amit addig módszeresen eldobott magától, úgyhogy hopp, két hónapig nincs szex. Ezt a részt a könyv sajnos nem taglalja eléggé, pedig ez egész kellemes állapot volt, csak sajnos nem tippelem tíz-tizenöt oldalnál többre, de lehet, így is túlzok. Aztán minden visszatér az abnormális kerékvágásba – én pedig fellélegezek, mert vége az első résznek. És töprengek, töprengek és töprengek, hogy mennyire vagyok mazochista. El merjem olvasni a második részt…? Jó, ez még viccnek is nagyon rossz volt. 

Kedvenc karakterek:

Ezúttal nincsenek kedvenceim – mindenki túl egyszerű, kidolgozatlan, nevetséges, gyenge és erőtlen próbálkozás, ráadásul bántóan sztereotip is.

Kedvenc részek:

Mint írtam már fentebb, az eleje, egészen az ominózus konfereniatermes jelenetig, ahol szertefoszlott minden reményem a könyvvel kapcsolatban, és a vége felé kedveltem jobban, meg úgy általában olyankor, mikor végre valahára nem a szereplők kiéhezettségéről, hanem inkább a cégről, és üzleti dolgokról volt szó – mindezt úgy, hogy engem amúgy marhára nem érdekelnek az üzleti dolgok. Valami haszna talán mégis volt ennek a könyvnek…? Ezt nem is láttátok, szégyellem magam.

Kedvenc idézetek:

„Ha el akarsz jutni a csúcsra, alulról kell kezdened! Válj olyan emberré, aki nélkül a főnököd nem tud meglenni! Légy a jobb keze! Ismerd meg a világát, és majd kapva kap utánad, amint megszerezted a diplomát!”

***

 „ – Jó reggelt, Miss Mills! úgy látom nagyon szívélyes hangulatban van ma. Valaki meghalt talán?”

Borító: 5/1

Nem, nem sikerült ellensúlyoznia a pocsék tartalmat. Én hülye, első gondolatom az volt, hogy ne a borítója alapján ítéljem meg a könyvet, de a francba is, ez a fekete-pink már alapból ízléstelen, és a pasi is úgy néz ki, mint egy rossz kiadású Adam Levine. Nem, nem nem! Szörnyű.

Pontozás: 5/2 

Hát, meg kell állapítsam, hogy ez volt a leghiábavalóbb időpocsékolás, amit elkövettem már elég régóta. Igénytelen, közönséges, és teljességgel értelmetlen, igazából halk imát kéne mondanom minden szegény kivágott fáért, amit erre áldoztak, és az elvesztegetett perceimért is. Az egyetlen jó a sok rosszban az, hogy ez a könyv megmutatta, hogy mi az, amit soha többé nem akarok olvasni, és segített rávilágítani, hogy mire vágyok igazán, miközben olvasok. Cselekményre. Izgalomra nem, NEM olyan értelemben, ahogy ebben a könyvben jelen volt. Egy értelmes történetláncolatra. Kidolgozott, értelmes karakterekre. Cselekményre hm, vagy ezt már mondtam volna?. Változatosságra, arra, hogy fenntartsa az érdeklődésemet. És cselekményre. Ja, és cselekményre. Igen, csak most jöttem rá, hogy ezek mennyire, de mennyire fontosak, hogy nélkülöznöm kellett őket. 

R.I.P. fák :(

7. Egy könyv, melynek karakterei nem emberek.

Eredeti cím: Shadows

Sorozat: Luxen 0.5 (Lux 0.5)

Oldalszám: 202

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 1999 –

Dawson Black mindenre számított, csak Bethany Williamsre nem. Egy luxen, vagyis egy földre szállt idegen számára a földi lányok, nos…, érdekesek. De mivel a luxeneknek titokban kell tartaniuk valódi kilétüket, őrültség lenne beleszeretni az egyikbe.

Veszedelmes. Kísértő. Tilos..

Bethany nem tagadhatja le a közte és Dawson közt azonnal létrejött kapcsolatot. És bár nincs szüksége a szerelem bonyodalmaira, mégsem tud távol maradni tőle. Valahányszor összenéznek, Bethany beleszédül.

Elbűvölte. Vonzza. Szereti.

Dawson titka megváltoztatja Bethany életét… és veszélybe is sodorja a lányt. De még Dawson sem tehet kockára mindent egyetlen emberlányért. A sors azonban elkerülhetetlen… akárcsak a szerelem.

Annyiban már biztos vagyok, hogy számomra ez volt a lehető legjobb bevezetés ebbe az  új sorozatba – és abban is, hogy a Luxen széria ezek után már nem lehet csalódás. Régebben már elolvastam az Obszidián  körülbelül első hatvan-hetven oldalát, de valamiért félbehagytam, így valójában az Árnyak lett az első rész, amit a sorozatból olvastam – és egyáltalán nem bántam meg. Sőt.

A cselekmény, az izgalom igazából már az első oldalon elkezdődik – az írónő egyből belevág a dolgok közepébe, de a figyelmet a későbbiekben sem hagyja lankadni, mindig történik valami, legyen szó akcióról, vagy szerelmi szálról, ami miatt nem bírod letenni a könyvet. Tipikus „ne éjszaka kezdd el” olvasmány, mert hiába győzködtem magam, hogy aludnom kéne, hogy reggel fel tudjak kelni, valahogy mindig „csak még egy fejezet” lett a dologból, egészen addig, amíg legyűrt az álmosság, és összefolytak a betűk a szemem előtt. Azt viszont nem mertem kockáztatni, hogy másnap ne emlékezzek rá, mit olvastam, mert már félig a pelyhes báránykák között jártam szellemileg… Egyszerűen nem akartam letenni – ott volt az, hogy olyan rövidke, simán elolvashatnám egy szuszra, meg ott volt az is, ami a lényegesebb, hogy egyszerűen evett a fene, amíg nem vehettem kézbe újra, hogy tudjam, mi történik. Mondom, engem minden oldal megvett az elsőtől az utolsóig, mindenféle drámai túlzás nélkül.

A cselekményének a „szakmaibb” oldalát kifejezetten hasznosnak véltem, nagyjából felvázolta a helyzetet a luxenekkel, arumokkal, emberekkel és védelmisekkel kapcsolatban, így úgy tudok majd az Obszidiánnak is nekivágni, hogy van némi ismeretem.

„Ó, jóságos gumicukor! 

Egy arum.”

Mivel még sosem olvastam földönkívüliekről szóló könyvet – valamiért mindig aggasztott az ufók gondolata, ET-től is mindig nagyon féltem kisebb koromban –, kifejezetten érdekesnek találtam, az általam oly nagyon kedvelt fantasy világában is megnyitott egy egészen új ajtót, ami mögött még nem jártam, de annyi biztos, hogy még sokszor szeretnék visszatérni. Új téma volt, így nem tudom mihez hasonlítani, de tetszett a dolog felépítése, a luxenek eredete, a Földön való beilleszkedésük, még a Védelmi Minisztérium is, pedig elég kellemetlen légkört tudott teremteni, mintha az ember egy disztópiába csöppent volna. Egy szó, mint száz, tényleg jól fel volt építve a világ, öröm volt elveszni benne.

Most nyilván sokaknál ki fogom ütni a biztosítékot… Nos, még nem vihetek végbe örökérvényű állásfoglalást, elvégre csak ezt a kötetet olvastam, de… de most bevallom nektek, hogy ez alapján egyértelműen a Team Dawson tagja lettem, és nem a Team Deamon-é. Sorry, ez van. Talán állnak majd még be változások a jövőben, de egyelőre nagyon is így állunk.

Úgy megpuhította a szívemet ez a jóravaló földönkívüli! Tudom, hogy mindenki a seggfej Deamon-re bukik, és hogy a legtöbben úgy unblock a rosszfiúkra, de nem tartom fairnek, hogy ezért ennyire le vannak becsülve a Dawsonhoz hasonló kedves, és aranyos srácok. Végig úriember volt, kedves, odafigyelő, tapintatos, az a srác, akit nyugodtan bemutatnék a szüleimnek, ha nem félnék tőle, hogy elijesztik. Egyszerűen nem találtam benne semmi kivetnivalót, és bizony Deamon mellé állítva csak még szimpatikusabb lett. Most komolyan, Deamon… Deamon tényleg nagyon seggfej. Nagyon-nagyon. De annyit azért meg kell mondjak, hogy a végén igazán sajnáltam. Az azért megmutatta, hogy ki van a kemény páncél mögött – igen, Deamon-nek is vannak ám érzései, és bár tényleg tök gonosznak és zsarnoknak tűnik néha gyakran a valóság az, hogy foggal-körömmel kapaszkodik abba a pár emberbe, akit igazán szeret, és képes bármi áron megvédelmezni őket. De ez lényegében jellemző az egész Black családra – vagyis a hármasikrekre. Dawson és Deamon megvolt – jöjjön Dee.

Dee… ő már akkor belopta magát a szívembe, mikor az Obszidiánnak kezdtem neki anno… nekem egyazon kategóriába esik az Alkonyat Alice-ével, és mivel őt imádom, ezért egyértelmű, hogy Dee-t is… olyan kicsi, édes és pattogós – szerintem rettenet, hogy mennyire aranyos, nem hiszem, hogy van olyan, aki olvasta a sorozatot, de nem szereti Dee-t. Nyilván ő is kiáll a szeretteiért, de emellett nyitott is új embereket megismerni, és ez szerintem döntő fontosságú az Obszidiánban és itt, az Árnyakban is, Katy-vel meg Bethany-vel szemben.

Bethany. Bethany. Bethany. Csak azért ismételgetem a nevét mert szép mert hagyok még fél percet a gondolataimnak, hogy dűlőre jussanak, inkább negatív, vagy pozitív módon gondolok Beth-re, hogy fogom őt most jellemezni. Egy racionális kis sejt azt suttogja, hogy mondjam el a pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Azt hiszem, igaza van. Mert igen, most aztán jól lelepleztem magam, van vegyesen hideg-meleg. Bethany igazából hozza a kissé klisés, „új lány, aki csendes és aranyos…” formát, amit alapból nem díjazok, ahogy a legtöbb klisét sem, DE tekintsünk el attól, hogy ez egy túl gyakori, elcsépelt közhely, és azt mondom nektek, hogy Beth kellemes karakternek bizonyult. Úgy ám. Kedves volt, és aranyos, de nem olyan szerencsétlen, mint az ember várta volna, sőt, egészen talpraesett, szerintem megfelelő pár Dawsonnak. De egy valami mellett nem mentem el szó nélkül, mert még mindig „Alkonyat filmek – első rész” szindróma miatt verem a fejem a falba. Könyörgöm, Ő. Egy. Kicseszett. VÁMPÍR! Fuss, szaladj, menekülj! Mint ahogy minden normális ember tenné.

Könyörgöööm. Te mit tennél, ha kiderülne, hogy a pasid ufó? Megijednél? Igen? Jelentem, ezek  szerint normális vagy. Mert hiába olvasol, vagy nézel filmet nap mint nap természetfeletti lényekről, a mindennapjainkban irreális tény a létezésük, és valld csak be, hogy te sem kötnél fogadást rá, hogy holnap besétál a kerti kiskapun egy földönkívüli, hogy letelepedési jogot kérjen a kis földeden. Szívesen eljátszok a gondolattal, hogy vámpírok – és társaik – léteznek, de ha egyszer csak megjelenne egy, sikítva elrohannék. Vagy szívinfarktust kapnék. Szóval ne, NE próbálja nekem senki bemagyarázni, hogy mikor valaki mellette izzó, fényes alakká változik, ő ezt úgy fogadja, mint egy laza kis időjárásváltozást. Minimum úgy kéne, mint egy kémiadogát, de inkább, mint egy apokalipszist.

Jó ég,  kicsit elragadtattam magam. Az ufók elrabolták az agyam.

Szóval, mielőtt kitörtem, éppen azt akartam csak finoman ecsetelni nektek, hogy Beth reakcióját enyhét realitáson túlinak éreztem, amiért haragszok rá, akármennyire is kedvelem amúgy.

Amúgy az is milyen szívás, hogy Dawson egy csóktól… kifényesedik? Jó, ez most hülyén hangzott. Bár ettől eltekintve menő dolognak tartom, hogy így tudják váltogatni az alakjukat a luxenek. Vajon ha nagyon próbálkozok, akkor én is át tudok változni fénnyé? Nem, fénnyé biztos nem, mert nem vagyok luxen, de talán mint elképesztő képességekkel rendelkező halandó, még lehetek hő, vagy hang, vagy nem tudom. Ha belegondolok, simán felölteném a hő-alakomat :D és megsütném, akit utálok. Buli lenne.

Alkotóértékelés: 5/5

Kezdek rájönni lassan, hogy van, akiket az tesz kiváló írókká, amit írnak, és nem egyedül az, ahogy teszik. Mert az, ahogy Jennifer L. Armentrout fogalmaz annyira nem nagy kunszt önmagában, de mégis annyi jó humorral teszi, és olyan jó, izgalmas és érdekfeszítő történetet vetve papírra, ami mindezt teljesen elfeledteti nem mondom persze, hogy nem ír jól, igenis jól ír, mert az embert csak sodorja az ár, mikor az ő könyveit olvassa. A Trust in me-ben a romantikus, az Árnyakban a fantasy-s oldalát mutatta meg, és mindkettő ismeretében bátran jelentem ki, hogy mindegy, melyik műfajról van szó, a végeredmény élvezhető lesz az írónő tollából. Remélem lesz még lehetőségem, hogy jó sokat olvassak tőle.

Kedvenc karakterek:

Nálam akkor is Dawson a befutó, ügyeletes „szexi és még édes is” fele az ikreknek, de rajta kívül még Dee is elég közel került a szívemhez.

Kedvenc részek:

Elég rövid kis könyv volt, és nyilván mindenkinek feltűnt mostanra, hogy mennyire szerettem, de mondjuk, hogy az első fele közelebb áll hozzám… nem is az első fele, inkább úgy fogalmaznék, hogy a felhőtlenebb részek. Valamiért végig megvolt az az érzésem, hogy lesz valami baj, ezért azok az epizódok, ahol úgymond „gyülekeztek a viharfelhők”, az teljesen elöntött rossz érzésekkel, főleg, mivel annyira megszerettem a karaktereket. Ezúttal nem popcorn-oztam a konfliktusok alatt, jobban szerettem a nyugit és hawaii-t :D

Kedvenc idézetek:

„A bátyád ma reggel teljesen fel van pörögve – válaszolta Deamon. – Várja az iskolát. Valami nagy baj van vele.”

***

„ – Te… te most éppen elmostál egy tálat? – Dee lassan elhátrált, és Deamonre pillantott. – Itt a világvége. És én még szűz…

– Ne!! – rivallt rá két bátyja egyszerre.”

***

„Ha befejezed ezt a mondatot, azzal az utazóvillával szúrom ki a szemedet, amit Bethany mindjárt előszed a csomagjából – mosolygott rá Dawson kihívón. – Márpedig nagyon felzaklatná, ha összemocskolnám a villáját. Meglehetősen szereti.”

Borító: 5/3 

Ajj… na, ez az egész sorozatnak azon része, amin már régóta csak húzom a szám, és még fogom is. Már láttam civil képet a borítómodell Pepe Toth-ról, és tény, hogy vizualitás ötös, és még Deamon karakteréhez is egészen klappol – ami azért elég ritka az élőszereplős borítóknál… –, de nálam azokkal  a mesterséges zölden világító szemekkel, meg ízléstelen, semmitmondó háttérmunkával mindent elszúrnak.

Pontozás: 5/5

Mint azt már elmondtam fent, nem is kívánhattam volna jobb kezdést, jobb bevezetést a sorozatba, mert egyszerűen minden benne volt, ami kellett hozzá, hogy felkeltse az érdeklődésem a többi rész iránt. Jó volt a világ felvezetése, az akció, veszély és romantika elegye, mindez szerethető szereplőkkel prezentálva, jó írásmóddal, és SPOILER végre valahára nem happy end-del SPOILER, ami bár üdítő… a végére kicsit kiüti az embert, engem legalábbis biztosan. És azt szoktam mondani, hogy ha egy könyv képes addig nevettetni, amíg folyik a könnyem, vagy pedig képes teljesen elkeseríteni, akkor már nem volt hiábavaló elolvasni. Ez pedig minden bizonnyal duplán megérte, mert rengeteget nevettem, ugyanakkor ott tényleg majd megszakadt a szívem. Persze már azzal is mindent elmondanék, ha elárulnám, azonnal folytatni akarom a sorozatot. So, imádtam!

Totally Should've... Book Tag

Sziasztok! Három napja kaptam egy jelölést Ágitól (egyrexrajongomindenesblogja.blogspot.hu) a Bárcsak… Könyves Tag-re, amit ezúttal is szeretnék megköszönni neki ^^ és mivel éppen van egy kis időm hétköznap?! Oh my god, megy a naptárba, piros betűs ünnepi emléknapot fogok rendezni az egyetlen hétköznapomnak, mikor lazulhatok, ki is használnám, hogy megmutassam nektek az én válaszaimat. Úgyhogy nem is akarok sok időt húzni a bevezetéssel, jöjjenek a kérdések!

1. Bárcsak kapott volna folytatást!

Nos, minden csak nézőpont kérdése – a legtöbb könyvnek, sorozatnak a lezárása úgy jó, ahogy van, és félnék, hogy ha az író – vagy más – folytatja, akkor csak elrontja, lerombolja az eddigi színvonalat. De az tény, hogy a kedvenc könyveimet szívesen olvasnám tovább is, például a Pokoli szerkezeteket, vagy a Sötét hazugságokat.

2. Bárcsak lenne egy spin-off-ja!

Kiera Cass – Párválasztó. Szerintem a harmadik résznél jó lett volna megállni kicsit, boldogabban tekintenék vissza a sorozatra, ha a negyedik rész már nem született volna meg, ellenben ha csak rövideket is, de spin-offokat szívesen olvasnék az alaptrilógiához, mondjuk a többi résztvevő lányról, Marlee-ről vagy Celeste-ről.

3. Bárcsak több könyvet írna!

Cassandra Clare (tudom, nem ír éppen keveset, de a jóból sosem elég, igaz? És amúgy is, már nem győzöm kivárni, amíg megjelenik a Lady Midnight magyarul is…), Alessandra Torre (leginkább persze néhány fordításért áhítozok…), Jessica Park (mert szintén van még pár könyve, amit le lehetne fordítani magyarra, igazán…) Stephenie Meyer (Kedves asszonyom, attól, hogy írt már egy sikerszériát, igazán megerőltethetné magát, és írhatna újakat is).

4. Bárcsak ne vele jött volna össze!

Na, van ebből egy kisebb listám… azoktól a szintén gyakori esetektől eltekintve is, mikor egyszerűen mindkét férfi tökéletes, és nem tudok dönteni. Csak hogy a Rómeó és Júliát ne említsem (Team Paris), ott van kapásból az Alkonyat, ahol hiába nem akarom lecsapni Edward fejét a helyéről, nálam sosem tudja lekörözni Jake-et. Aztán van még a Párválasztó negyedik része… nem olvastam még az ötödiket, így biztosra nem tudhatom a végkifejletet, de az az erős gyanúm, hogy nem Eikko lesz a kiválasztott… pedig én őt szeretem. És ha már ilyen kérdés jött, akkor nem hagyom kis a Vámpírnaplókat sem, ahol általában mindig problémázok, és ha Elena Stefannal jön össze, akkor Damont sajnálom, ha Damonnel van együtt, akkor meg Stefant… Ne próbáljatok rajtam kiigazodni. Veszélyes és szeszélyes (és költői muhaha) hölgyemény vagyok.

  

5. Bárcsak máshogy ért volna véget!

Én abszolút mindennel megbirkózok. Egy drasztikus szomorú befejezéssel, és az undorító happy nyáladzással is. De a függővégektől erős késztetést érzek, hogy rúgjak hármat a falba,, úgyhogy a Hex Hall és Callie,Kayden és a véletlen az alap. Szuper könyvek, de a végük kegyetlen egy kínzás. Demonglass, C&K és a megváltás… hahó, hol vagytok?

6. Bárcsak film készülne belőle!

7. Bárcsak sorozat készülne belőle!

Én eléggé tartok tőle minden esetben, hogy egy szuper könyvből színvonalon aluli filmet vagy sorozatot készítenek, de ha biztos lehetnék benne, hogy igazi remekművet tudnak kihozni belőle, akkor a Pokoli szerkezeteket és a Párválasztót látnám nagyon szívesen filmen, de akár sorozatban is. Jaj, és el ne felejtsem: jól jönne egy Csontváros szereplőgárdás Hamuváros is, azzal már nem lehet mellélőni.

  

8. Bárcsak egy másik szemszögből íródott volna!

Stephenie Meyer – Alkonyat. Már megbarátkoztam Bellával, noha kedvencem sosem lesz, de még tavaly volt szerencsém megtalálni a neten a félkész Midnight Sun magyar fordítását, és ha a Twilighot szerettem, ezt egyenesen imádtam – volna, már ha Steph befejezi, úgy, ahogy alapból tervben volt. Edward, be kell valljam, sokkal összetettebb karakter, mint Bella, így az ő szemén át jóval érdekesebb minden.

9. Bárcsak megváltoztatnák a borítóját!

Jus Accardo – Érintés. Hány embert hallottam már áradozni, hogy ez mennyire jó pasinak tűnik… nekem meg konkrétan szerte szalad a gyomrom ettől a borítótól. Abszolút nem passzol, ez nem lehet Kale.

10. Bárcsak megtartották volna az eredeti borítókat!

Az első, ami eszembe jut, az az Anna és a francia csók (sorozat). Még egyik részét sem olvastam, de láttam már mind a hazai, mind az eredeti borítókat, és kétségtelen, hogy a külföldi győz, sokkal egyszerűbb és mégis harmonikusabb, mint a magyar, ráadásul tudjátok, hogy nem rajongok az élőszereplős borítókért sem…

  

11. Bárcsak ne is folytatódott volna!

Visszakanyarodnék oda, amit már említettem: a Párválasztóra. A trilógia a kedvencem lett, komolyan imádtam, de nekem a negyedik rész már nem ütötte meg ezt a szintet, unalmas és sablonos volt, nem történet benne más, csak egy másik szemszögből, kicsit későbbi időpontban ugyanaz, mint ami az első három kötetben.

Ennyi lett volna a Tag, az én kihívottam Molly (www.seholsetalallak.blogspot.hu), de persze bárki viheti a taget, aki szeretné, azzal az apró feltétellel, hogy megjelöli, honnan van. Hamarosan jövök, most, hogy már nincs komoly tanulnivaló, remélhetőleg egyre több poszttal, de azt már biztosra tudom, hogy várható egy zenés és egy könyves, továbbá egy újabb Tag is, de azt a szünet kezdetére tervezem.  

Hatalmas ölelés:

Virág ^^ 

Alessandra Torre - Sötét hazugságok

Előzetesen is bocsánatot szeretnék kérni azoktól, akik most valami nagy értékelésre várnak – fenn áll a „kedvencekről olyan nehéz beszélni” eset, úgyhogy megpróbálok mindent beleadni, de azért semmit sem ígérek.

Eredeti cím: Black Lies

Oldalszám: 376

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 –

Létezhet szerelem, ha minden csak hazugság?

Brant:

Huszadik születésnapján már milliárdokat érő cég tulajdonosa. Három éve vagyunk együtt. Négyszer kérte meg a kezem. Négyszer kosaraztam ki.

Lee:

Füvet nyír, ha éppen nem háziasszonyokat döntöget. Nemcsak a keze és a szája ügyes, hanem a szerszáma is. Majdnem két éve futok utána. Azt nem tudom, hogy vajon tud-e róla, hogy ez így van.

Két férfit szeretek. Két férfival szeretkezem.

Csak tessék, ítélj el! Fogalmad sincs, hogy mivel jár a szerelmem.

Ha azt hiszed, hogy már hallottál ilyen történetet, akkor tévedsz.

Miután a napokban befejeztem ezt a könyvet, úgy érzetem nem leszek megint egy, hacsak valaki nem kapar fel a padlóról. Tudjátok, milyen ez a könyv? Földhöz vágott. Keményen. Aztán a változatos módszerekkel olykor gyorsan és fájdalmasan, majd lassan és kínozva lekaszabolta a karom. Majd a lábam. Apró darabokká hasított szét, elérte egy időre, hogy úgy érezzem, nincs értelme az életemnek. Nem dramatizálok, ez most tényleg, nagyon-nagyon komoly, ez a könyv a maga kegyetlen és drasztikus módján szerintem előre kiérdemelhetné tőlem az „Év Könyve” titulust, mert ehhez hasonló élményben még nem volt részem, és azt hiszem, nem is lesz.

A fülszöveget olvasva nem vártam semmit, igazán semmi különöset – sőt, egy időre az égre is emeltem a tekintetemet, annál a bizonyos „Ha azt hitted, hogy hallottál ilyen történetet, tévedsz.” mondatánál, ugyanis az egész tiszta hatásvadászatnak tűnt. A fülszöveg nem adott mást elsőre ezen, meg a beígért erotikán kívül, a borító sem fogott meg, ne is kérdezzétek, miért kezdtem neki. De hála a jó égnek, elkezdtem. És mellesleg igaza volt, tényleg nem hallottam még ilyen történetet, de most sikerült eléggé felkeltenie az érdeklődésem a témában hasonló művek, akár szakirodalom iránt.

Most komolyan. Képzeljetek el engem, a fantasy rajongót, amint szakkönyveket olvasok. A világ is kifordult a sarkából.

Pedig, mint mondtam már, abszolút nem vártam azt, hogy megváltsa a világot. Bár már a legelejét is élveztem, azt hittem ez minden, és én már azzal is egészen elégedett voltam. Egészen a kezdetektől feltűnt, hogy az írónőnek van tehetsége ahhoz, amit csinál, ügyesen bánik a szavakkal, és a még éppen csak kialakulófélben lévő történet is egészen megfogott, mert egyszerűen érdekes képet adott vissza a gazdagok életéről, s ennek az életformának a hátrányairól. Mindezt egy kissé sznob, de mégis kapásból rokonszenves főszereplőnővel, aki természetesen igénybe veszi, élvezi, és annak híján nélkülözi a luxust, lélekben mégis lázadozik a gazdagság és a velejáró formaságok ellen, ami látszik, hogy a családi harmóniát, békét, és feltétel nélküli szeretetet is akadályozza. Utólag visszagondolva igencsak érdekesnek találom, hogy míg az elején rendszerint olvastunk Layana szüleiről, ahogy haladt előre a történet, ők teljesen eltűntek belőle. Mindegy, itt nem ők a lényegesek, ugyanis nem kell sokat várni a mindent megváltoztató nagy találkozásig, mikor egy kellően felsőosztálybeli sznob összejövetelen összetalálkoznak a „Sorsfordító események” (ezt, mint tulajdonságot a Girl Online-ból szedtem, szerintem itt is nagyon megállja a helyét a kifejezés), Brant és Layana. Lana először igencsak gyanakodva, és rossz szemmel nézett erre a zseniális emberre, így nem mondhatom, hogy ez egy amolyan „szerelem első látásra” történet lenne, de az biztos, hogy a vonzalom, a kémia már a kezdetektől megvolt közöttük, nálam mégsem ez a kettő tette őket jó párossá. Tény, hogy a könyv egy részében a szex döntő szerepet játszik, de ez a történet egésze, a valódi mély kapcsolatok mellett teljesen lényegtelennek tűnik. Ugyanis Brant és Lana kapcsolata messze túlmutat a szexualitáson – ha definiálni akarom az igaz szerelmet, akkor minden konfliktus, hazugság, bonyodalom, titok ellenére ők azok, akikkel legjobban szemléltetni tudnám, mert ez a szerelem a fent említetteket mind elbírta. Ismerve Brant titkát, ha valaki nem szereti őt teljes szívéből, abban a pillanatban, hogy kiderült, lelépett volna. Lana nem tette. Bár sokszor érzi magát önzőnek, vagy éppen tűnik annak, ő végig harcol a férfi mellett, segíti, és minden erejével kitart mellette, erős és bátor, annyira, hogy nem tudom, akadna-e még valaki rajta kívül, aki így viselne el egy ilyen helyzetet. Brant ellenben úgy tűnik, nem tesz sokat – mivel nem tud a saját titkáról sem –, de egyszerűen minden szavából, gesztusából, nézéséből süt az őszinte szeretet. Végig láttam magam előtt az arcát, és szeretnivaló, gyenge, de zseniális emberét, aki hatalmas segítségre szorulna.

„Az igaz szerelem az embert meggondolatlanná teszi, kockázatokat és áldozatokat vállalunk miatta. Az igaz szerelem próbára teszi személyiségünk határait, arra késztet bennünket, hogy jobbá akarjunk válni, és harcoljunk az életünk biztos alapjaiért.”

Hogy azoknak, akik még nem olvasták a könyvet, ne lőjem le a poént, nem árulom el a könyv legnagyobb fordulatát, megpróbálok homályba burkolni minden mondatot… Hallottam már pár embertől, hogy ők tudták előre, de engem tényleg teljesen meglepetésként ért Brant titka, és úgy, mint egy hangosan csattanó pofon. Ha valamit nem gondoltam volna, akkor az ez – talán már azért sem, mert ez a téma nálam már nem Rubin Pöttyös kategóriába tartozna, hanem mondjuk Aranyba… valami lájtosabbra számítottam, ez viszont komoly, durva, és minden bizonnyal rengeteg kutatást igényel, arról nem is beszélve, hogy mennyire oda kellett miatta figyelni a regény apró részleteinek összeillesztésére, az írónőnek és szerintem az olvasónak is. Nálam legalábbis eljött az a pont mikor már elvesztettem a fonalat, és összezavarodtam Lee és Brant között, és miután le volt írva, hogy mi a helyzet velük, egyszerűen nem fogta fel a határos kiterjedésű emberi agyam, hogy ez hogy a lófittybe lehetséges. Persze magyarázatot adna, hogy mire fel Lana szent elhivatottsága, hogy megszerezze, és a sajátjának tudja Lee-t, miért mozgat meg minden követ, hazudik, csal, hogy elérje a célját, de ezt még érthetőnek is vélem a megfelelő magyarázattal, a legérthetetlenebb tényleg a végső összefüggés a két férfi között. A Branttel kapcsolatos érzéseim már leírtam, Lee ellenben még csak említettem – na, őt viszont egyáltalán nem bírom. Őt a legminimálisabban sem sikerült megkedvelnem, undorító volt, idegesítő, szexmániás és durva, még a kedvesség apró szikráját sem láttam benne, és azt, ahogy bemutatkozott, az sem feledtette el, hogy a végén olyan… olyan megtörtnek látszott. Nálam akkor is ő maradt a rosszfiú… természetesen osztozva a helyen… á, ide is megérkeztünk.

"Ha egyszerre két embert szeretsz, válaszd a másodikat, mert ha igazán szeretted volna az elsőt, nem szerettél volna bele a másodikba."

Szeretem ezt az idézetet, mert egyrészt gyönyörű, másrészt elképesztő, mekkora igazság (szívesen odadugnám azoknak az íróknak az orr alá, akik nem tudnak másban, csak szerelmi háromszögben gondolkodni). Ez alkalommal viszont éppen azért hoztam ezt a képet, mert a könyv éppen az ellenkezőjét bizonyítja - ebben az esetben semmi sem állhatna távolabb a "háromszög" okától. 

Jillian… na, ő az, akire abszolút nem akarok sok szót pazarolni, gyorsan két mondat, aztán befejezem. Jillian Brant nagynénje – ha jól emlékszem –, de lényegében egy anya szerepkörét látja el a férfi felett, mint a titkának egyetlen tudója – egészen addig, míg megérkezik Layana. Ekkor éreztem magam sokkal biztosabbnak, egyre biztosabbnak és biztosabbnak – de mostanáig megerősítetlenül gyanakvónak – a férfihoz fűzhető érzelmeivel kapcsolatban… Tény, családtag. De akkor is, volt egy olyan szűnni nem akaró érzésem, hogy ő szó szerint szerelmes Brantbe. Nos, vagy ez, vagy csak élvezi, hogy ahogy egyengeti a dolgait, dolgozik a céggel, lassan kizsigerelheti, élvezi, hogy uralma van felette, amivel úgy tűnik, azt hiszi, mindent megtehet. Úgy kezdte, mint egy negatív karakter, és úgy végezte, mint egy elmebeteg, számító kis dög. Egyértelművé vált, hogy az intézkedéseinek mind semmi köze Brant egészségéhez és megóvásához. Mert azzal csak Lana törődik.

Alkotóértékelés: 5/5*

Az írónőnek eddig csak a Black Lies – Sötét hazugságok című műve jelent meg magyar fordításban, és én is csak ezt olvastam eddig tőle, de ez alapján is sikerült már pár dolgot leszűrnöm. Egy, Alessandra Torre méltó rá, hogy a kedvenc íróim között emlegessem. Kettő, mesterien bánik a betűkkel, szépen, ízesen, mégis könnyeden fogalmaz. Három, képes a semmiből valamit csinálni – konkrétan egy mezei kis szerelmes sztoriból egy rendkívül különleges és egyedülálló történetet faragott, komolyat, sokkolót és könnyfakasztót, mindezt kisbabák, halottak vagy bántalmazott emberek nélkül. Egy rossz szóval sem illetném a munkáját, mert egyszerűen mindenre figyelt, mindenre körültekintően írta meg a regényt, és én minden oldaláért hálás vagyok neki.

Kedvenc karakterek:

Kedveltem Layanát, és nagyon erős karakternek tartom, de nálam itt egy ember a könyv abszolút kedvence, az pedig Brant. Attól kezdve, hogy először megjelent, azon át, hogy kiderült a titka. Minden percben egyre jobban megszerettem, és per pillanat az a legnagyobb bánatom, hogy nem olvashatok tovább egy ilyen érdekes és különleges emberről mint ő.

Kedvenc részek:

Lassan megfojtom magam, amiért mindig felteszem ezt az idióta kérdést, holott már annyi alkalommal bizonyítottam nektek is, magamnak is, hogy nem tudok rá válaszolni az esetek nagy százalékában. Ez a könyv tömény arany, nem, még értékesebb, talán gyémánt. A lényeg, hogy nem volt perce, amit ne élveztem volna, de ez az élvezet és izgalom is a cselekménnyel együtt fokozódott bennem, így egyre jobban is tetszett.

Kedvenc idézetek:

„Sok zsenit ismertem. Stanford tele volt velük, így minden gyártmányt és típust kitapasztaltam, és a legnagyobb részüket ki is ismertem. Egyesek születésüknél fogva kiváló intelligenciával, de nulla szociális készséggel voltak megáldva. Aztán volt a felvágós bizonytalanok tábora, akik úgy tettették a magabiztosságot, hogy minden adandó alkalommal információ-csemegéket öklendeztek fel. De a leginkább idegesítő típus a csendes volt, aki csak figyel, a legapróbb jellemvonásaidat is feljegyzi, és később elemzésnek veti alá. Az a típus,akivel most egy kocsiban ültem.”

***

„Az új mantrám az volt, hogy azt teszem, amire vágyom, és nem azt, amit a társadalom elvár, vagy akar.”

***

„Ha igazán szeretsz valakit, nem léphetsz le csak úgy. Függetlenül attól, hogy mit csinál a párod. Függetlenül attól, hogy milyen hazugságok hagyják el a száját, mit tesz a teste, te szorosan a hajója árbocához kötöd magad, és megesküszöl, hogy ott maradsz, akármilyen is a széljárás. Hagyod, hogy a szél oda fújjon téged, ahová akar. Még akkor is, ha minden összeomlik. Még akkor is, ha az a hely darabokra szaggat téged, és minden jót megöl benned.”

***

„Hazugságok nélkül, titkok nélkül… jobb, mint bármikor korábban. Megtörök a teste alatt, és a szívem utolsó darabkáját is ennek a férfinak ajándékozom. Ennek a bonyolult, összetett, okos férfinak. Övé lett a lelkem.”

Borító: 5/?

Ezzel bajban vagyok, főleg, mivel kritikus szemmel csak azután merten nekiállni, elgondolkodni rajta, miután elolvastam, ergo a tartalom teljes befolyásoltsága alá kerültem. Sokszor láttam korábban is, és nem nyűgözött le, de visszagondolva ez csak azért volt, mert túlságosan erotikus. De – főleg, miután mostanában került leleplezésre a Testcsel borítója, ami szintén túlfűtött, de még ízléstelen is – meg kell hagyni, annak igényes, és úgy összességében nem mutat olyan rosszul.

Pontozás: 5/5***

Annyiban már biztos vagyok, hogy nem fogok az életben még egy ilyen könyvet olvasni. Sok lesz, ami tetszeni fog, olyan is, ami egyenesen imádok majd, és a kedvencemmé avatom, de még egy ilyennel sosem fogok találkozni. Már nem tudok mást mondani, mindent, amit lehetett, el tudtam, az már elmeséltem nektek ebben a posztban, már csak annyit mondanék, hogy olvassátok el. Nem köríteném azzal, hogy kinek ajánlom, hogy mire készülj fel, csak annyi, hogy olvasd el. Megbánni biztosan nem fogod.