Jessica Park - Celeste bolondulásig

Eredeti cím: Flat-Out Celeste

Sorozat: Flat-Out Love 2.

Oldalszám: 360

Megjelenés: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös)

Ár: 2999 -

A végzős gimnazista Celeste Watkins számára minden egyes nap brutális bátorságpróba. És Celeste nagyon fél. Elszigeteltté válik, mert túlságosan okos, a beszéde túlságosan modoros, viselkedése pedig túlságosan eltér az átlagostól, ezért úgy érzi, nem marad más választása, mint direkt távol tartani magát mindenkitől.

De az egyetem felszabadíthatja, nem? Ha kibírja ezt a borzalmas utolsó évet a gimiben, akkor talán minden rendben lesz. Ha sikerül találnia csak egyetlen embert, aki mentőkötelet dobhat neki, akkor talán, talán nem lesz baj.

Justin Milano, a másodéves, szintén különc egyetemista lehet talán az a személy, aki kicsalogatja Celeste-et magányos világából. Talán megmentheti a lányt… legalábbis ha Celeste elfogadja a segítségét.

Ha összefognak, talán jó páros lehetnek. Ha összefognak, talán megmenthetik egymást. És ha összefognak, talán megmenthetnek egy másik párost is: két embert, akikről Celeste tudja, hogy teljes szívből, szenvedélyesen, bolondulásig szeretik egymást.

Ez a könyv már megint hihetetlen magasságokba emelt. Mintha Jessica Park ezen sorozatának minden részével azt volna hivatott igazolni, hogy igenis, az életnek van értelme, még akkor is, ha úgy érezzük, semmi sem nehezebb nála. Még az elérhetetlen célnak tűnő boldogságot is sikerült úgy meglebegtetnie az ember szeme előtt, hogy végre képesek legyünk felvenni a küzdelmet, és harcolni érte, mert muszáj, hogy létezzen valahol, és muszáj, hogy megtaláljuk. Én legalábbis ezt éreztem.

Amit talán a legjobban szeretek a sorozatban az az, hogy minden szereplője egyéniség, nem egy kivágott sablongyártott utánzat, hanem teljesen egyedi és egyedülálló. Egyrészt nagyon magasra teszi velük a lécet, másrészt éppen ellenkezőleg, mert eléri, hogy az embernek nem kell reménytelenül rocksztárok, badass félistenkinézetű pasik után epekednie, mert pár óra alatt bele lehet szeretni akár a kocka Matt Watkinsba is, aki bár a maga nemében tökéletes, mégis elérhető. Nem tudom, ez így most mennyire volt érthető, igazból csak azt akartam mondani, hogy nem egy elrugaszkodott emberképet ad, amilyet soha a büdös életben nem fogsz találni, hanem valami egyszerű, hétköznapi, mégis különlegest, akiben akár bele is futhatsz a suli folyosóján.

Mivel már az előző két részben is Celeste volt az egyik legnagyobb kedvencem, külön örültem, hogy tovább olvashatom az ő történetét. Különös volt szinte felnőttként látni, hiszen még tizenhárom éves korában is csak kislánynak tudtam elképzelni, mindenesetre ezzel most már nem akadt problémám. És, most gimnazistaként sokkal inkább éreztem egy párhuzamot Celeste és önmagam között. Kisebb részletektől eltekintve osztozom a helyzetében, éppen erre értettem korábban, hogy erőt adott. Sokkal többet használt, mintha bárkivel beszélnék a problémáimról, egyszerűen csak meglebegtetett valami olyat a szemem előtt, amit szeretnék elérni, és mivel megmutatta, hogy igenis lehet ilyen hátrányos helyzetből indulva is győzni, reményt adott. Celeste különc volt, furcsa, modoros és zárkózott, akinek különös személyiségéből adódóan nem akadtak barátai. A könyv során nem egyszer tett kísérletet rá, hogy valami teljesen más szerepet adjon, mintha sokkal lazább lenne például, de emlékszem, mennyire kellemetlenül éreztem magam a helyette is. És magamat is így szoktam érezni, mikor megpróbálok más lenni, mint aki vagyok, megpróbálok elejteni egy olyan megjegyzést, ami viccesnek tűnhet, az én számból mégis inkább furcsa. Celeste egyedül volt. Aztán hirtelen jött valaki, aki elfogadta úgy ahogy volt, minden különcségével együtt, sőt, azokat is szerette benne.

Jó, tény, hogy Justin sem egészen mindennapi jelenség. Ő az a srác, aki olyan sebességgel beszél, és váltogatja a témákat, hogy lehetetlen követni, akinek valamiről valami egészen más jut eszébe, aki szemrebbenés nélkül képes jelenéktelen dolgokból hatalmas kérdés kreálni, vagy őrültségeket beszélni. 

"A fiú energiája és élénksége Celeste-et Tigrisre emlékeztette a Micimackóból."

Én ezt egészen bájosnak találtam. Mégis ki a francnak kell egy vad motoroscsávó, kemény dumával,  egy jóképű vámpír vagy Illéa hercege (amiket most mondok, természetesen később őrült bűntudat közepette meggyónom, ugyanis de, én is bolondulok mind Maxon hercegért, vagy egy vámpírért és a motor is nagyon bejön, azzal együtt, aki rajta ül), mikor kaphat egy Justint? Ha reálisan belegondolok, hiába suttogtam el nektek előbb nagy csendben, hogy az említett sztereotip „rossz” pasitípusok is bejönnek, nekem mégiscsak jobban kellene a való életben valaki olyan, mint Justin. Kicsit nehéz eset, mégis sokkal könnyebb vele az élet. Szóval felvettem az öt éves terveim listájába, hogy megtaláljam a saját Justinomat.

"– Pedig az impulzív viselkedés tök jó – mondta erre Justin. – Azt jelenti, hogy az ember zsigerből cselekszik. Vagy szívből. Vagy ilyesmi. Szóval valamelyik fontos testrészéből. Nem, mondjuk, a könyökéből, vagy valami. Persze mind nagyon bírjuk a könyökünket, mert alkalmas arra, hogy oldalba bökjünk másokat, ha nem viselkednek rendesen, de mégsem hangzik ugyanolyan jól, hogy az ember könyökből cselekszik, igaz? Hiszen a könyökünk nem is tud érezni. Jó igaz, azzal is lehet érezni, mármint fizikailag, főleg, ha az ember bevágja a könyökét. Vagy esetleg belevághatja a könyökét valaki másba, és akkor aztán mégiscsak könyökből cselekszik, a szó szoros értelmében. Szóval, mindenesetre… izé…
– Impulzív viselkedés – emlékeztette Celeste."

Volt még pár fontos szereplő azért a terítéken a két szerelmes madárka mellett: Matt és Julie, például. Mindig gyanakodva állok hozzá az olyan esetekhez, mikor régebbi főszereplők térnek vissza, mint mellékszereplők, mert vannak a téren elég negatív tapasztalataim, itt viszont szerencsére mindent rendben találtam. A nagy átlaggal (az általam eddig észlelt nagy átlaggal, pontosabban…) ellentétben pár év alatt nem változtak meg úgy, hogy csak a nevük emlékeztessen valamire, megmaradtak saját személyiségükben, amit százezerszer megköszönök az írónőnek. Matt még mindig rém aranyos és kocka, és továbbra is a jófej feliratos pólóit hordja, amit változatlanul imádok.

„Távozz tőlem, Comic Sans! Velem van a Helvetica.”

Julie is megmaradt többnyire Julie-nak, meglehet, kicsit érzékenyebb… na, ott kapásból lesokkoltam. SPOILER ALERT Mi az, hogy Julie és Matt szakítottak? Miért? Hogyan? Mikor? És komolyan, mégis miééért? Fel nem foghattam, hogy történt, de azért végig bántott. A Celeste által megrendezett első hadművelet valahogy gondoltam is, hogy befuccsol, és igen, az volt az a pillanat, mikor Julie-t túl érzelmesnek találtam, de végsősoron mégis érthető volt a helyzet. Ő és Matt végül bőven eleget szenvedtek, így külön örültem a boldog végkifejletnek, az a rész szerintem valami rém aranyos volt. Szó szerint: el voltam tőle ájulva. Istenem, muszáj, hogy a jövőbeli saját Justinom is így kérje majd meg a kezem! SPOILER ALERT VÉGE.

DE, azért a könyv reflektorfénye mégiscsak Celeste-n van, hiába olyan önzetlen, hogy megosztotta az öregekkel is. Imádtam nézni, ahogy végre kibújik a csigaházából, mivel azt már elmondtam, hogy a Justin-os kapcsolatát mennyire szeretem, el kell áruljam, hogy az iskolai kapcsolatai is mindig feldobtak. Már az elején nagyon megkedveltem Dallast, mikor alkalmam nyílt rá, Zeke-t is, bár a maguk módján eléggé furák voltak. Épp ezért mindig bántam, mikor Celeste visszahúzódott tőlük, olyankor hatalmas „miért?”-ek jelentek meg a fejem fölötti gondolatbuborékban, mikor viszont nyitott,  inkább „juhééé!” félék. Tetszett a lendülete, mikor mindenkit meghívott magához, hogy segítsen az egyetemi jelentkezésekkel, az pedig még jobban, ahogy meghálálták neki. Ennek a könyvnek minden percre rendkívül édes volt – édes, de tömény arany.

Kedvenc karakterek:

Haha. Haha. Nos, nézzük csak… majdnem mindenki? Celeste továbbra is, ő nálam örök kedvenc, példakép és legjobb könyves barátnő; Justin egyértelmű, őt akarom gyermekeim apjának; Matt is esélyes a posztra; Julie-t pedig nagyon bírom… szóval ja, a két gerlepár a kedvencem.

Kedvenc részek: 

Tekintsünk el a szokásos dumámtól, hogy az egészet mennyire imádtam, úgyis lejött már mindenkinek, hogy újabb kedvencet avattam, mert egyszerűen zseniális volt, de azért a repülős részt kiemelném, egészen onnantól, hogy a kiborult Celeste úgy döntött, koktélokban akarja kiélni a lázadó kamaszkorát Matty-vel együtt. Ezen kívül minden Celestin (nem tudtam, hogy van-e már közös neve a párnak, ha nem, most kreáltam) jelenetet imádtam (a karácsonyfásat kiváltképp), meg mikor Matt megkérte Julie kezét. És ezen kívül a könyv egészét. Csak a rend kedvéért szólok.

Kedvenc idézetek:

„- Most már felnőtt vagy, Matthew.

- Úristen, hogy mi vagyok? – zihálta a fiú, és hadonászni kezdett. – Ez meg hogy történt? Mikor? Nem igazság!”

***

„- Jó, semmi gond. Egyáltalán nem bánom, ha elütnek minket. De tényleg. Tök jó poén szombat este kórházba kerülni – motyogta Matt. – Ott úgyse szoktak sokan lenni.”

***

„Mind furcsák vagyunk. Mindannyian. Nincs olyan személy ezen a földön, akinek ne lenne valami furcsa jellegzetessége.”

***

„- Szeretlek, Matt. Fantasztikus báty vagy.

- Én is szeretlek téged. Csak légyszi, soha ne csinálj belőlem konfettit!”

Borító: 5/5

A szokásos zsanéroktól eltekintve ez már nem az előző két rész sablonjára épült, de mivel nem is hiszem, hogy az tökéletesen passzolt volna hozzá, egyáltalán nem bánom; ez a visszafogott színvilágú, letisztult borító még így, emberrel együtt is kiváló választás volt szerintem, nem is illhetne más jobban Celeste könyvéhez.

Pontozás: 5/5*

Imádtam Julie történetét, Mattét, és már olvasás előtt sem volt kétségem felőle, hogy Celestét is bolondulásig szeretni fogom, de végül mégis felülmúlta minden várakozásomat. Lenyűgözött, elvarázsolt, segített és erőt adott, úgy, ahogy más könyv még talán sosem – nem volt benne akció, vér, öldöklés, természetfeletti és rejtélyek, mégis sokkal többet tartogatott magában. Ugye senkit sem lepek meg azzal, hogy új kedvencet avattam? 

Ha érdekel az értékelésem a sorozat előző kék kötetéről, IDE KATTINTVA elolvashatod őket! :)

Rachel Hawkins - Hex Hall

Eredeti cím: Hex Hall

Sorozat: Hex Hall 1.

Oldalszám: 272

Megjelenés: 2014

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2499 -

Négy évvel korábban Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány, amiből természetesen jó pár kalamajka származott.

Egy napon aztán, amikor Sophie egyik bűbája meglehetősen rosszul sült el a szalagavató bálon, apja úgy döntött, felügyeletre szorul. A Hex Hallba, egy világtól elzárt nevelőotthonba küldte őt, ami a problémás viselkedésű prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.

A hasonszőrű csodabogár tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhetett:

– három erős, szupermodell-kinézetű ellenséget szerzett,

– egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelmet,

– egy ijesztő kísértet kezdte követni,

– és kapott egy szobatársat, akiről kiderült, hogy a suli leggyűlöltebb diákja és ráadásul vámpír.

A legrosszabb azonban akkor következett be, amikor Sophie rádöbbent, hogy a diáktámadások első számú gyanúsítottja az ő szobatársa és egyetlen barátja.

A vérfagyasztó rejtélyek egyre sokasodtak, és Sophie kénytelen volt felkészülnie a legnagyobb fenyegetésre, hogy egy ősi, titkos társaság mindent megtesz azért, hogy elpusztítsa a prodigiumokat – kiváltképp őt.

Te szent pokolmenyét!

Mióta fent vagyok molyon mindenkitől azt hallom, azt látom millió karcban, azt sugározza az összes moly-energia az interneten, hogy ezt a könyvet muszáj, hogy elolvassam, egyszerűen hihetetlen, és minden oldalon van valami poén. Talán éppen ezért nem mertem rászánni magam, hogy elkezdjem: féltem a pofáraeséstől, így csak húztam, halasztottam. Egyik osztálytársam (hogy névtelenek legyünk, mondjuk Csillámpóninak fogom hívni), Csillámpóni is rengeteget beszélt róla, és mivel felajánlotta azt is, hogy kölcsönadja, sikerült meggyőznie. Gondoltam, hogy semmi vesztenivalóm a dolgon, pénzt nem kell érte kiadnom, aztán majd meglátom, hogy tetszik-e. Köszönöm szépen, tetszett.

Vagyis… nem mondom, hogy mindig. Az elején őszintén szólva nem voltam elragadtatva, nem találtam se érdekesnek, sem viccesnek – láttam, hol rejlene a poén, de nem mondom, hogy vevő lettem volna rá. De a regény sodrása hamarosan magával ragadott engem is, onnantól kezdve pedig minden percét élveztem, olyannyira, hogy mikor befejeztem, még a köszönetnyilvánítást is kétszer elolvastam, a fülszöveggel együtt. Nem akaródzott letenni, pláne a tudattal, hogy a második részre még várnom kell kicsit, és ez is olyan brutális függővéggel zárult, hogy ha nem kölcsönkönyv lenne, bizonyára földhöz vágtam volna. Igen, a vége szerintem kegyetlenül kiborító, és ahogy Csillámpónitól (:D) tudom,  az írónő a további részekben is előnyben részesíti ezt a módszert, úgyhogy ez a „úgy padlóra akarom küldeni, mint ő engem” érzés szerintem még visszaköszön.

Rólam amúgy tudni kell, hogy nagyon nem vagyok egy boszorkánypárti, utáltam őket a Vámpírnaplókban is (talán egyedül Magnust szeretem az árnyvadász történetekből), úgyhogy ez szintén lehetett egy ok, amiért kétkedve álltam neki a Hex Hallnak – végül mégis hálás voltam, amiért ezzel a boszorkányközpontúsággal a könyv kicsit más fantasy-t ad, mint amihez szokva vagyok. Itt is vannak mondjuk vérfarkasok, tündérek, és elvétve szerencsétlen sorsú vámpírok (nem tudom mit vétett szegény Byron, amiért ilyen csúnyán kiszúrtak vele egy könyvben, de elég OMG érzés volt azt olvasni, hogy átváltozott…), de a döntő szerep (khm, fele) mégiscsak a bosziké.

 „   – A mellette ülő ürge a vámpír – mondta Jenna tortával teli szájjal. Egy jóképű férfira mutatott, akinek fekete, göndör haja volt, és a harmincas éveiben járhatott: – Lord Byron.     – Öregem, elég fanatikusnak kell lenned hozzá, hogy egy halott költőről nevezd el magad! – horkantam fel.
    De Jenna csak bámult rám.
    – Nem. Ő az igazi Lord Byron.”

Kollázs a könyvhöz

Meglepően jó volt, ahogy felépítették a történetüket, különösen megfogott a L’Occhio di Dio. Szégyellem is bevallani, hogy az első hozzájuk fűzött gondolatom az volt, hogy milyen kifizetődő, hogy olaszos vagyok, mert kapásból megértettem… de ez az örvendezés értelmét vesztette két szóval odébb, hiszen lefordították… mindegy. Azt akartam mondani, hogy hiába ez az első bugyuta reakcióm, utána tényleg, nagyon elkapott ez a téma. Imádtam a régi leírásokat is róla, aztán pedig azt az elméletet, hogy a gonosz (magyarul a Szem egy küldötte) bent van az intézetben, és köztük jár… Én mondom nektek, olvastam már mindenféle lényekről, vámpírokról, vérfarkasokról, démonokról, boszikról, mindenről, amit el tudtok képzelni, de egyiküktől sem borzongtam meg ennyire. Valamiért sokkal inkább megrémít valami, ami ennyire kézzelfogható – a L’Occhio di Dio halandó emberek csoportja, akárcsak anno a Denazen emberei a Touchban, és ezek rám mélyebb benyomást is tettek, mint a természetfeletti lények. Az emberi állatfaj képes talán a legnagyobb gonoszságokra (bár ez irtó naivul hangzott a „gonosz” szóval, de oly mindegy), és EZ AZ, amitől szerintem mindenki joggal tarthat. 

De persze nem akarom addig fokozni ezt a témát, mígnem ti is mind paranoiásan kapkodjátok a fejeteket, és mindenhol szemeket láttok, lépjünk egyet végre kicsit nyugisabb irányba, a szereplők felé.

Sophie Mercerről azt sem tudom, mit gondoljak igazából… kedveltem is, meg nem is. Sokszor elég butácska volt, naiv és egyszerű, és valahogy nem láttam magam előtt úgy, mint hősnőt, mégis a végére egész talpraesett csajszi lett – magához képest –, és remélhetőleg a következő részekben továbbra is csak fejlődni fog. Mindenesetre értékelendő volt, ahogy kiállt a barátnője és szobatársa, Jenna mellett, hogy időt fektetett a kutatásokba, hogy kimentse őt, és közben az ügyben is nyomozzon, ráadásul nem nagyon hagyta magát eltiporni.

Itt elsősorban Elodie-ék hármasára gondoltam, de a másodfőszereplőnk, Arche Cross is megtette párszor, olykor szándékosan, olykor nem. Ő is furcsa volt, először kapásból feketelistára tettem, mert nagyon nem volt szimpi, és őszintén el sem bírtam képzelni, hogy fog majd pont ő szerelmi szálat kreálni (de azt már tudom, ki lesz a harmadik szöge a háromszögnek. huhúúú), de aztán ahogy jött a pincemunka, úgy egyre jobban kibontakozott Arch is. És igen, megkedveltem, bár nálam azért nem volt elég ahhoz, hogy háremtag legyen. Jut eszembe a háremről meg a pincemunkáról… igen, a kettő összeköthető. Miért is hitte Vandy, hogy akkora büntetés az, ha két szexuálisan túlfűtött tizenévest heti háromszor összezár egy sötét pincében? (Alapból nem értem a könyvnek a szerelmi szálát… csak mert 16 éves tinik, többnyire tényleg eléggé gyerekesek, és nem tudom, honnan gondolják, vagy egyáltalán hogy jön ez a nagy szenvedély dolog… Nincs 16 évesen nagy szenvedély. Maximum a könyvekben. Meg sem szólaltam.) Csak mert én innen egyetlen végkifejletet látok csak, és NEM, ismétlem, nem a büntetés az, gondolom értitek, mire gondolok… arra, ami majdnem be is következett, csak Sophie meglátta a tetkót és annyi volt neki. Amúgy nem mondom, alaposan meglepődtem, mindenkire gondoltam már, csak Archerre nem… Ilyen alapon fordulatok voltak rendesen. Miután bemelegedtünk kicsit az elején, rendesen beindultak az események, a vége felé pedig fokozottan sok váratlan fordulat zajlott le, úgy, hogy csak kapkodtam a fejem.

Nekem ő az igazi Elodie

Elárulom például, hogy a kezdeti rémület után nagyon megkedveltem Alice-t. Először sok fenntartásom volt vele kapcsolatban, rögtön tudtam, SPOILER hogy szellem nem lehet SPOILER VÉGE, a legelső tippem az volt hát, hogy biztosan a Szem embere… de mindig tévedtem. Akkor is, mikor annyira megszerettem. A fene essen belém, nem én vagyok a világon a legjobb emberismerő, de ez van… Bár, töredelmesen megvallom előttetek, a végén már fogalmam sem volt róla, hogy Alice igazából jó, rossz, vagy mindkettő, egyik se… kicsit elvesztettem a fonalat, akárcsak Elodie esetében. A hármas boszorkánykörből egyedül ő említésre méltó szerintem, a többiek csak jelentéktelen háttértáncosok. Elodie viszont… igen, ő a másik, akiről most nem tudok semmit. Egyszer gonosz, egyszer rendes, aztán megint gonosz, kedves… és áá! Már nem értettem a végére, hogy mi van! Pls, valaki magyarázza e!

Jennát végig kedveltem, egész aranyos volt a maga módján (kicsit mondjuk Virágra emlékeztetett a Szent Johanna Gimiből…), még fura, vámpírlétére is. Taylor és Beth szintén ott vannak a szimpik között, nem sok szerepük volt, abban a kis időben viszont elnyerték a jóindulatom, akárcsak az igazgatónő, akit bár néha szigorúnak, karótnyeltnek állítottak be, szerintem kedves volt és jószívű… bár ott volt a szokásos „jaj, hallgatnunk kellett volna rád” maszlag is, amit utálok. Miért van az, hogy az emberek hatalmi pozícióban nem hallgatnak másra, aztán meg bánják? De ezt már megszokhattuk, hogy mindig így van, különben hová lett volna az izgalom…?

Alkotóértékelés: 5/4

A történet, a világ, az alapmodell, amit Rachel Hawkins alkotott, szerintem nagyon jó, emellett a cselekmény regénybeli elosztása is az, először bemelegít kicsit, ismertet a világgal, aztán szépen elcsöpögtet részleteket, majd jönnek a nagy fordulatok is. Nyilvánvalóan ért a dolgához, a humora is egész jó, én már csak az írásmódot csiszolgatnám, mert az nem egy emlékezetes történet. 

Kedvenc karakterek: 

Nem sikerült rögtön megkedvelni Archert, de miután igen, hittem benne annyira, hogy tudjam, ő nem rossz… és Csillámpóni a kérésemre bespoilerezett, úgyhogy tudom, hogy igazam van. Egy idő után már bírtam Elodie-t is, legyen akármilyen gonosz néha (gyakran), és csak hogy tovább tanúskodjak róla, mennyire nem lehetek jó emberismerő, én Alice-t is kedveltem…

Kedvenc részek: A vége felé kezdtem jobban élvezni, mikor besűrűsödtek az események, és több minden kiderült, hiszen tudjátok, az ilyen akció,- / konfliktushelyzetek azok, amik mindig legjobban feldobnak; ezen kívül kedvenc a jelenet, mikor Sophie meglátja Archer tetkóját, és Szemmel kapcsolatos puzzledarabkák. Titokzatos és hátborzongató.

Kedvenc idézetek:

„– Hogy mi a baj?! Lássuk csak: ez a szalagavató bálom, és látsz mellettem egyetlen srácot is?

    – Nos… éppenséggel nem. De mivel a női mosdóban vagyunk, ez nem is csoda…”

***

„Ez a reklám helye volt? Nézze, milyen ijesztőek vagyunk, legyen ijesztő ön is!”

***

„  – Na, milyen? – kérdezte anyám.

    Kiléptem az autóból a letaglózó augusztusi hőségbe, valahol Georgiában.

    – Csodás! – motyogtam, (…) – Mindig kíváncsi voltam rá, milyen érzés lehet valakinek a szájában élni.”

Borító: 5/5

Nagyon tetszik az ötlet, amire az egész sorozat borítói épülnek, jópofa, hogy akármerre fordítom a könyvet, ugyanúgy ott van Sophie az elején, csak azt a fekete macskát nem tudom hová tenni… csak mert az egész történetben nem volt macska.

A többi rész borítói:

Pontozás: 5/4*

Így, sorozatkezdésnek teljesen megvett, a szereplőket többnyire lehetett szeretni, a cselekmény jó volt, és fordulatokban gazdag, de erősen éreztem rajta, hogy ez még csak a kezdet, és az írónő tud, - és fog is még többet mutatni, így az utolsó pontomat a következő részeknek tartalékolom. 

All the stories are true | Shadowhunters kibeszélő

Egyszer volt hol nem volt, anno régen, januárban győzött a kíváncsiságom, és leültem megnézni a Shadowhunters sorozat első részét – meg is lett az eredménye, felháborodottságom, és haragom itt, a blogon sem átallottam hirdetni. Most pedig – egy hetes korlátlan szabadidő birtokában – arra vetemedtem,  hogy tovább kínozzam magam: azóta kijött még hat rész, ami egész napos elfoglaltságot jelent, úgyhogy vágjunk bele, gondoltam. Szóval leültem szenvedni – és mikor felálltam, szenvedtem.

Egész biztos vagyok benne, hogy ha valami furcsa módon nem is mind, de elég sokan osztoztok velem az érzésben: ki nem utálja, ha megváltozik a véleménye, és be kell ismernie, hogy tévedett? Most nyilván sejtitek, mit akarok ezzel mondani, de mielőtt megrémültök, hogy egy zombi ellopta és megette az agyamat, közlöm, azért szó sincs itt Pál fordulatról, csupán pár dolgot másképp látok, most, hogy megadtam a sorozatnak azt a bizonyos második esélyt. Vagyis, nem biztos, hogy második esélynek lehet nevezni azt, ha az ember merő mazochizmusból kezd neki valaminek… de mindenesetre folytattam, és gondolkodtam, mi minden változott meg azóta az átkos első epizód óta – és most itt az eredménye.

Kezdés: 2016. január 12.

Producerek: Ed Decter, McG, Robert Shaye, Michael Lynne, Michael Reisz, Marjorie David

Csatorna: ABC Family

Eddigi epizódok száma: 7

Főszerepben:

Clary Fray - Katherine McNamara

Jace Wayland - Dominic Sherwood

Alec Lightwood - Matthew Daddario

Simon Lewis - Alberto Rosende

Isabelle Lightwood - Emeraude Toubia

Jocelyn Fray - Maxim Roy

Luke Garroway - Isaiah Mustafa

Valentine Morgenstern -  Alan Van Sprang

Magnus Bane - Harry Shum Jr.

1. Színészek, na meg karakteralakítás – mi változott?

Ki tudja? Lehet, hogy semmi, csak én lettem immúnis, vagy – ami szerintem elég sanszos –, Katherine McNamara olyan iszonyatos egy Clary, hogy mellette mindenki jónak tűnik… DE az is megeshet, hogy mint sok más sorozatnál, itt is csak a pilot epizód lett fura, és aztán sikerült egyenesbe térni… nem tudom. De valami érezhetően változott az első rész után, és szerintem jó irányba.

A legtöbb színészbe sikerült beletörődnöm, még akkor is, ha páran továbbra sem adják vissza nekem a karaktereket. Ilyen például Dominic Sherwood – egészen megkedveltem, koránt sem tartom már olyan borzalmasnak, és egész jó kis szereplőt hoz, amit tudok értékelni, mármint akkor, ha eltekintek tőle, hogy elvileg Jace lenne. Nem, Jace nálam már örökké Jamie Campbell Bower marad, nincs mit tenni. 

Ha már a főszeplőknél tartunk, essünk túl a nehezén most: utálom ezt a Clary-t. Ha valami, hát ez nagyon nem változott. Már mondtam, az még nem jelenti, hogy Katherine McNamara jó Clary lehet, hogy vörös haja van (az is festett…) – lehetne akár szőke, barna vagy fekete is, ha egyszer Clary-s kisugárzása van, akkor nem a kinézet a lényeg. Hanem, hogy hogyan illeszkedik a szerepre – vagy egyáltalán vannak-e megfelelő színészi képességei… Nos, meg ne bántódjon senki, de én ennek a tehetségnek maximum a hiányát éreztem nála. Mint mindenkinek, neki is voltak jobb pillanatai, de ezeket felülírta az összes többi rossz.

Nos, akiről konkrétan nem tudom, mit gondoljak, és folyamatosan változott a véleményem, az Izzy. Az első részben első osztályú ribiként mutatkozott be… Igazából olyan, mintha lenne rajta egy „Közönséges üzemmód” be/ki gomb, és azt váltogatnák, mert ő végig ingadozott egyik fajta viselkedésből a másikba. Egyszer szörnyű, aztán rendes… De azért, ellenére mindenfajta fura viselkedésének, egészen bírom. 

Na, most, hogy a főszereplőkre vonatkozó harag utolsó cseppjeit is kipakoltam – most egész jól megúsztuk, nem? –, átevezhetünk a kellemesebb vizekre.

Kapásból ott van Matt, mint Alec – benne már az első karakterfotók alkalmával megláttam a lehetőséget – ott is van. De amíg az első rész alatt kitartottam Kevin Zegers, mint igazi Alec mellett, most már el kell ismernem, hogy Matthew is felveheti vele a versenyt, mert profin alakítja ám a szerepét. És nem mellesleg, olyan helyes, hogy az már jelenség nem mondom, hogy ez nem győzött meg már elsőre – vessetek meg, de hát lány vagyok, ez is komoly szempont. Jó. mondjuk nem csak nekem. És nem csak lányoknak.

Ott van például Magnus.

Újabb fatális tévedésemről kell számot adjak – ha így haladunk, ez nagyon kínos poszt lesz nekem. „Magnus Bane-be ezentúl egy nő sem fog beleszeretni.” – mondtam kábé egy hónapja. Na most… nem, nem szerettem bele, de simán megeshetett volna. Elismerem, jó Magnus kerekedett belőle – nyilván segített erre az elhatározásra jutni, hogy végre többet szerepelt, többet beszélt, cselekedett, és olyan aranyos, ahogy bejön neki Alec. Alig várom, hogy végre a könyvekben is eljussak idáig, mert imádom őket.

Alberto továbbra is teljesen Simon – minimum olyan jól adja vissza a szerepet, mint anno Robert Sheehan, bár őt picit jobban kedvelem. Luke továbbra is csak egy vicc lehet – hol van a régi Luke, akit megölelgettem volna, olyan aranyos? Nem tudom, ez a fazon jó lenne valami helyszínelős sorozatba, de szerintem nem vérfarkasnak, pláne nem Luke-nak. Alan van Sprang, mint Valentine még mindig egy kicseszett maffiózó, nem az Árnyvilág gonosztevője. Jaj, Hodge viszont szó szerint fájt… a Csontvárosban lévő bácsi helyett kicsit nehéz hozzászokni egy kigyúrt vikinghez, de ők tudják…

Na, és hol kötöttünk ki…?

2. Túljátszás – ami nincs, nem kell erőltetni

Na most, van az, mikor valakinek egyszerűen nincs számottevő színészi képessége, és akkor nagyon ráfekszik a dologra, és próbálkozik mindent beleadva előadni magát. Újdonságot mondok: ha ember vagy, ne hidd magad vámpírnak, és ne próbálj kocsikat dobálni, mert attól, hogy akarod, még nem megy hülye hasonlat, bocsi, este van, vagyis péntek. És ha nem tudsz színészkedni, akkor hagyd a francba és inkább csinálj valami olyat, mihez értesz. Nos, itt elég sokszor éreztem azt, hogy egyesekkel el kéne beszélgetni erről. Katherine éjszakai forgolódása, Alberto bezárva a vámpírokhoz… hogy csak két példát említsek. Néha a kevesebb több lenne.

3. Hol vannak a karakterek?

Khm... "He's sexy and I know it"

Hupsz, itt még mindig vannak ám gondok. Még ha nem is mondanék semmit Clary-ről, akkor is tudnátok, mit gondolok, hiszen már kifejtettem az előző Mortal Instruments posztban: ez egész egyszerűen nem lehet Clary. A könyvben úgy szeretem, tiszta szimpatikus szereplő, itt viszont iszonyatosan plázacica beütése van, folyton hisztizik, sír és sikítozik mindenen, senkivel sem törődik a környezetében, és még bunkó is. Nos, én nem emlékszek rá, hogy az igazi, eredeti Clary ilyen lenne, sőt, épp ellenkezőleg. Jace személyisége… hát, kicsit jobb már, mint az első részben volt, de nekem még mindig nem adja vissza teljes valójában az eredeti karaktert – mondjuk Jace-t talán nem is lehet kifogástalanul eljátszani, ő egy utánozhatatlan egyéniség. Herondale, nem lepődünk meg rajta. Isabelle-t teljesen kivetkőztették önmagából – és nem járt feltétlen jól vele –, Simon ellen ellenbe semmi kifogásom, ő alapból egy szerencsétlen, földhözragadt figura, ami nem változott. Alec pedig lényegében az egész sorozat fénypontja, ha akarnék, sem tudnék belekötni. Összességében elég vegyes lett a felállás, vegyesen van itt jó és rossz is, de legalább annyit erősödött a vonal, hogy nem csak borzalmakra bírtam kitérni. Haladunk. 

4. Az akció

Ehhez nem lehet különösebb hozzáfűznivalóm – még nem olvastam végig a Végzet ereklyéi sorozatot, csak az Üvegvárosnál tartok, de az még így is lejön, hogy a sorozat nem feltétlenül követi jól a könyvek vonalát, nyilván, sorozathoz méltóan lassítja a cselekményt, és ennek érdekében formálja is. Hogy ez most jó vagy rossz, azt döntse el mindenki maga, engem igazából semlegesen érintett, mivel magát a Shadowhunterst próbálom teljesen függetleníteni a könyvsorozattól, és nem állítani gyakran párhuzamba a kettőt, ugyanis megfoghatatlan szálak fűzik csak össze a kettőt. 

Epizódok:

1. The Mortal Cup

2. The Descent Into Hell Is Easy

3. Dead Man’s Party

4. Raising Hell

5. Moo Shu To Go

6. Men and Angels

7. Major Arcana

Az epizódok rövid tartalmát IDE kattintva érhetitek el. 

5. Ami még mindig bűnrossz – maszkot le!

Ha van valami, ami nem változott, ami ugyanolyan menthetetlenül pocsék maradt a további részekben is, az a látványvilág. Mondtam már, a Néma Testvérek maszkja kegyetlen egy tréfa, annyi biztos, hogy nem lehet komolyan venni; a démonok, hát, nagyon hajszálon egyensúlyoznak a borzalmas és a tűrhető között, a vámpírok úgy néznek ki, mint akiknek rágóban ragasztották a szemfogaikat, az éjjellátás rúna hatása olyan, mintha mindenki valami kemény drog hatása alatt állna, és a vérfarkasok átváltozása is elég gagyira sikeredett. Mi az, hogy átváltozik Luke farkassá, aztán jön a nagy fény, visszaváltozik emberré, és… nos, én nem kifogásolom, ha az emberek ruhát viselnek, ezt nagyon is jó szokásnak tartom, szögezzük le, de ha valaki farkasból emberré változik vissza, a legjobb esetben sem lesz rajta a kabátkája meg farmerja. Mindegy, értitek, mit akarok mondani. A sorozat effektjei és a profizmus messziről integetnek egymásnak. De sosem találkoztak.

6. Money, money, money...

Egyre erősebb a gyanúm, hogy vagy maga a költségvetés iszonyat alacsony, vagy nagyon spórolnak, vagy egyszerűen lusták több energiát fektetni a jobb kivitelezésbe, de még ha az effektek minőségétől eltekintünk, akkor is csak úgy süt a részletekből, hogy az egész zsebpénzből van. A helyszínek közül szerintem kibérelték a legolcsóbbat, amit találtak, nem is törődve vele, hogy a célra jó-e – ott van a Pandemonium klub, a Dumort Hotel, ami elvileg sosem volt egy kockaház, a Csontváros, amivel épp olyan hülyére vettek mindenkit, mint magukkal a Néma Testvérekkel, de a legnagyobb átverés az Intézet – egy kicseszett kutatólabort csináltak az ódon katedrálisból. Menjenek már…

7. Az élet apró örömei

Meglepő, hogy ez a pont is bekerült is, de végül is, akadtak apróságok, amik feldobtak. Például a motor, amit Jace elkötött. Azt említettem akkor, mikor a Csontvárosról írtam, hogy a filmből hiányoltam a spéci vámpírjárgányt, éppen ezért értékeltem most annyira, hogy itt nem feledkeztek meg róla, hogy ezek nem akármilyen mezei motorok, hanem démonenergiával működnek és lehet velük repülni. Az már más dolog, hogy a suhanós effekt elég fura volt ki lepődik meg ezen…?, de a lényeg a lényeg, volt vámpírmotor, és ennek örültem.

8. OMG, ez most komoly?

Jó. Egyrészt, a maffiózó-ál-Valentine csernobili tartózkodásán még mindig nem tettem túl magam – elvileg van ott némi kis káros sugárzás, ami szerintem nem válogat az emberek és nephilimek között. Elég brutál ötlet. És ha már itt tartunk, akkor ott nem szimplán egy kellemes kis vidéki ház van, ahol „Valentine” meghúzza magát; nem, neki egy kicseszett laboratóriuma van. Az ördög játszószobája, ahol elmebeteg orvos módjára kísérletezik az alvilágiak meg a démonok vérével… mondok jobbat: jó, addig oké, hogy Pangborn meghalt ott, de „Valentine” még kis búcsúbeszédet is tartott arról, hogy milyen nagyszerű ember volt. Hová kerültem?!

De OMG-ből amúgy sincs hiány. Ott van a Jace-démon, és a nagymama démon… amúgy nem értem, miért kell mindig az ártatlan korosztályokkal ezt csinálni? A Csontvárosban egy kislányt szállt meg egy démon, itt pedig egy aranyos öreg nénit. Félni fogok.

De a legsokkolóbb nekem csak a hetedik rész vége volt – Jace és Clary csókja. Csakhogy ott az „oh my god” nem fejezi ki jól, amit mondani akarok. Inkább olyan „what the fucking hell?!” érzésem volt, mikor én, az üvegházas jelenet megszállottja és elsőszámú rajongója azt láttam, hogy a leggyengébb próbálkozást sem tették meg, hogy leutánozzák a leutánozhatatlant, hanem egyszerűen csak… nem csináltak semmit. Két ember megcsókolta egymást, és az egész erőltetett volt, nem volt romantikus, nem volt szép és nem érződött kémia a két színész között. Pocsék volt . Kiábrándító. Perzez tudtam, hogy a Csontváros-beli jelenethez még csak hasonlót is lehetetlen forgatni, de azért ennél kicsit jobbat vártam. Vagy túl sokat akarok?! 

9. Szerelem…? Barátság…? Szeretet…? Na, most mi hogy van?

Nos, én őszintén megvallva sokszor nem éreztem, pontosan melyikről van szó. Az evidens, hogy Clary és Jace nem barátok, hanem szerelmesek, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, eddig rendben. De például nehezen lehetett értelmezni Clary és Simon kapcsolatát; azt tudjuk, hogy a fiú szerelmes Clary-be, de a lány viselkedésén abszolút nem lehet kiigazodni – egyszer úgy bánik Simonnal, mint a legjobb haverjával, vagy rosszabbul, mondjuk, mintha a bátyja lenne, a másik percben meg nem jön át más, mint hogy „Biztos beleesett. Tuti.”.

Alec és Jace kapcsolata sem semmi ám. Nem is arra gondolok, hogy Alec szerelmes Jace-be, mert azt megszoktuk, és arra sem, hogy ezt kishíján elmondja neki; nálam az érdekességet a parabatai viszony furcsa megnyilvánulása adta. Visszagondoltam Willre és Jemre a Pokoli szerkezetekből, akik olyan odaadóan szerették és védelmezték egymást, és most azt látom, hogy Jace meg Alec úgy néznek egymásra, mint az ősi ellenségek. Folyton vitatkoznak, ráadásul hülyeségeken, és még halálosan komolyan is gondolják. Szerintem parabataiknak nem így kéne viszonyulni egymáshoz… Bár nem kizárt, hogy a köztük lévő feszültséget az növeli tovább, ahogy Alec érez Jace iránt. Ilyen szempontból is csak örülni fogok neki, mikor végre teljesen egyenesbe állnak a dolgai Magnusszal, és erre nem is kell azt hiszem soka várni, talán már a következő részben együtt lesznek. Alec az egyik kedvencem, így örülök, h végre boldog lesz, és nem szomorkodik olyasvalaki miatt, akivel sosem jöhet össze.

10. Zene

Meglepően a poszt végére maradt a téma, és ami még meglepőbb, nincs róla valami sok mondanivalóm. Őszintén szólva, elsősorban a szövegre figyeltem, hogy értsem (egyelőre nem szinkronizálták), és a képre, hogy lássam, és emellett a zene jócskán háttérbe szorult, így szerencsénkre semmi rosszat nem jegyeztem meg, ellenben ha valami kiemelkedően jó hangzású volt, azt igen. Jó, lényegében kettő lett aktuális kedvencem, azokról pedig tervezek is posztot a közeljövőben, hogy kicsit bővítsük azt a zenei menüt. Kong az ürességtől.

11. Kedvenc szereplők: Alec, Magnus, Jace

12. Kedvenc epizód / kedvenc részek: kimondott kedvenc epizódom nincs, inkább csak a Malec jeleneteket emelném ki, mert őket nagyon szeretem (róluk bővebben ITT és ITT), és szívesen láttam őket együtt.

13. Eddigi összpontszám: 5/3 – ahhoz viszonyítva, hogy első nézésre egy árva pontot nem adtam volna az egésznek, ezt a hármat most hatalmas haladásnak fogom fel. Ha a dolog továbbra is ilyen ütemben javul, az évad végére akár az 5/5-öt is elérhetjük, de ahhoz tényleg van szükség még jó adag befektetett erőfeszítésre és pénzre – viszont ha ezeken még csiszolnak, rendben leszünk. Egyelőre egyenlően oszlott meg a sok pozitívum és negatívum.

Ennyi lett volna a poszt, végül kevésbé lett pozitív hangvételű, mint előzetesen hittem, hogy lesz, de még így is lényegesen kevesebb szidalmazás, káromkodás és egyéb obszcén megnyilvánulás hagyta el a szám a billentyűzetet, mint legutóbb, szóval tényleg haladunk. A véleményeteket örömmel fogadom lent megjegyzésben, vagy akár molyon, facebookon, ha tetszett a bejegyzés, akkor pedig iratkozzatok fel és lájkoljátok a Facebook oldalt, hogy mindig értesüljetek az újakról. Hatalmas virtuális öleléseket küldök nektek, hamarosan jövök,