„Minden Swiftie tele van történetekkel. Történetekkel arról a dalról, ami megváltoztatta az életüket, a dalról, amit senki sem szeret annyira, mint ők; a dalról, amit a tizenötödik születésnapjukon hallgattak.”
Oldalszám: 288
Megjelenés: 2025
Kiadó: Kossuth Kiadó
Taylor Swift kulturális jelenség. Világméretű rajongás tárgya. Érzelmi viharok okozója.
Taylor Swiftnek nincs párja a zene- és a kultúrtörténelemben: az egykori tiniből imádott popikon, dalszerző, történetmesélő, gitáros lány és élő show-műsorok dívája lett, aki megváltoztatta a zenéhez és a zenehallgatáshoz fűződő viszonyunkat. Minden idők legnagyobbjaival, a Beatlesszel, Prince-szel vagy David Bowie-val egy szinten említhető sztár.
Taylor Swift kedvenc zenei újságírójaként és bizalmasaként Rob Sheffield – a Dreaming the Beatles, az On Bowie és a Love Is a Mix Tape című bestsellerek díjnyertes szerzője – közelebbről kísérhette nyomon az énekesnő karrierjének alakulását, mint bármely más író. A Rolling Stone legendás újságírója Taylor tartalmas karrierjének minden egyes lépését megörökíti a kezdetektől az Eras Turnéig. Swift személyének és zenéjének legmélyebb rétegéig ás le, miközben a dalszövegein, a rajongóival fenntartott kapcsolatán és a nyers erején keresztül vizsgálja a szupersztárt.
Taylor Swift az utóbbi évtizedek egyik legkedveltebb és legtöbbet kritizált könnyűzenei alakja, akinek a magánélete éppen annyira ismert, mint a slágerei. Bizonyos értelemben tökéletes sztáralkat, ugyanakkor rejtélyes és megfejthetetlen is. Sheffield a Dreaming the Beatles című könyvéhez hasonlóan ebben a kötetben is egyszerre tanít és szórakoztat minden rajongót, akik már kívülről fújják Taylor dalszövegeit, és akik még csak most tárják fel a popsztár zenéjében rejlő, mélyebb rétegeket.
A Heartbreak Is the National Anthem tisztelgés Taylor Swift zenei útja, kulturális hatása és a popzene újraértelmezése előtt – Swiftie-knek egy Swiftie-től.
Hogy is mondjam… nem akarom tönkretenni az élményt senki számára, de Swiftie-lelkem igazságtételre áhítozik, úgyhogy egyértelműen időzített bombaként hordozom magamban azt a nem túl távoli jövőt, amiben lelombozok bárkit, aki azt hitte, legszentebb rajongói bibliáját tartja épp a kezében. Ennek okán csupán három dolgot mondanék: egy, bocsánat, kettő, ha nem tetszik, fussatok, és végül három, kettő, egy…
Meglehet, sosem ért még ekkora könyves csalódás – de az is ritka, hogy ekkora várakozással és reményekkel számoljam vissza a napokat egy kötet megjelenéséig, szóval innen van hova pofára esni. Minden annyira összeállt a fejemben: a tökéletes cím, a bizalmi körökből jelentkező zenei újságíró, aki nyilvánvalóan nagyon tudja miről beszél, egy nem lehúzós, tartalmas összefoglalás azokról a kerekre kondizott vállakról amelyeken a teljes zeneipar nyugszik, valamint annak az ígérete, hogy még Swiftie-létemre is tanulhatok egyet s mást az énekesnőről, amit eddig nem tudtam. Olyan reményteljes volt a marketing; reményteljes voltam hát én is, serényen nyomtam az előrendelést, még az átvétel napján nekiültem olvasni, aztán beállt a glitch nagyjából úgy egy fejezet után – és nem egy Midnights (3am Edition) féle.
Ez a kötet nekem a „túl sok, túl kevés, nem jó, nem az igazi” nyűgös szájhúzgálásának szótári alakja. Nem elég objektív és tárgyilagos ahhoz, hogy valódi tényfeltárásra és informálódásra lehessen tőle számítani, mint mondjuk egy erősebb dokumentumfilm esetében, ugyanakkor viszont nem is elég személyes és lélekkel teli ahhoz, hogy elhiggyem róla, hogy a lapokon egy hús-vér rajongó reflektál az énekesnőre. Inkább valahol a kettő között a pad alatt, nyolcvan méterrel a föld alá temetve fekszik ennek a 280 oldalnak a műfaja, ott, ahová a nulla tantárgyi tudásomat túlcsorduló magabiztossággal kompenzált tölteléktárgyas beadandóimhoz használt írói hangom is nyugszik. Engem nem ver át Sheffield, ugyanis a téma szakértője és bajnoka vagyok: amit ő csinál, az nem más, mint prémium rizsa – talán VIP körökből érkezett, de akkor is csak rizsa marad.
Üres, felszínes sorok. Egymásra halmozott sztereotípiák. Spekuláció. Klisé-ágyúk fülsiketítő durrogása. Kapkodás. Nem kapcsolódó, össze nem illesztett mondatok – nem akarom vállon veregetni magam, tudom, hogy alapvetően beteg agyam van, de egy ébredés utáni lazán asszociált gondolatfolyamom is cizelláltabb, mint Sheffield szövegalkotása egyes pontokon. Nem volt magasan a léc.
.png)
Persze megvoltak a kötelező körök: az albumok,
erák, mérföldkövek már amelyik megkapták a maguk 15 percét, némely dal
egy teljes fejezetnyi figyelmet élvezett, olvashattunk egy kis zenetörténeti
kitekintést, meg néhány funfactet. Lehet, hogy nekem van máshol a Swiftie-mércém, mint az
átlagnak, de ezzel a mércével fél mondatnyi új információt sem tudtam kiszedni
a sorok közül – konkrét tárgyi tévedéseket viszont találtam. Mint kiderült, a
legalapvetőbb kánonesemények is átmennek a szerkesztőn, előolvasókon, nyomdán
ferdítésekkel tálalva, ahogy az sem üti meg a folyamatban senki ingerküszöbét,
mikor a szerző hibásan idéz dalokat nem, és nem, nem a szójáték kedvéért
történő kis átírásokra célzok. A legnagyobb ick számomra mégis a számok
következetes félremagyarázása a deep szerzői imázs megőrzéséért; persze, tudom
én – a gimis irodalomóráim és két pszichológia diplomám támasztja alá –, hogy
ugyanaz többféleképpen is értelmezhető, de amit Sheffield művelt, az messze
túlmegy a szabad értelmezés ésszerű határán. Sokszor kelti azt az érzést, hogy
egyáltalán nem érti egyes dalok lelkét, és őszintén fogalma sincs róla, mit
jelentenek, de próbálja ezt szerinte izgalmas spekulációval kipótolni
összefüggésekről, megkapó kétsorosokról, vagy több dalban is visszaköszönő
szavakról, miközben épp akkora jelentősége van az általa kiemelt egy-egy szó
egyezésének, mint egy r=0,00022-es korrelációnak – ami nem sok. „Már régóta Taylor-rajongó vagyok. De még
közel sem értem őt. Próbálom megfejteni a dalok finomságait.” – írja a
szerző, de leszek a rossz hírek hozója: nem sikerült neki.
Sheffieldnek, mint a belső körök újságírójának,
módjában állt volna megtenni, amire a rajongók leginkább vágynának szigorúan
a Rep TV után: több személyes tartalommal kelteni életre az énekesnőt a
lapokon, és adni egy szelet Swift-mágiát a színfalak mögül. Játszani azzal a
varázslattal, amit maga Taylor is űz a dalaival: azt az érzést kelteni az
olvasóban, hogy közelebbről ismeri ezt a távoli, csillogó entitást, mint az
lehetséges; begyújtani az amúgy eléggé parasocial, de mégis ártatlannak és
igazinak tűnő köteléket. Namost, a szerző nemhogy nem enged távolabbi belátást
a kulisszák mögé, de sikerül a lehető legfelszínesebben közelítenie az énekesnő
karakteréhez. Egészen lehengerlő módon nem képes a popsztárságon túl látni, és
megadni a teret az emberi lénynek, aki a kiváló üzleti érzék, easter eggek, szakítós
számok és flitteres bodysuitok mögött rejtőzik. Elembertelenítő, sztereotipikus
és rettenet leegyszerűsítő, sőt, lelketlenítő narratívát alkot, ami nekem
rajongóként kifejezetten ellenszenves. A magyarázatai pedig egyes pontokon nem
jobbak, mintha egy hater mondta volna őket – hogy jön egy állítólagos
Swiftie-től az, hogy az énekesnő kvázi direkt keveri magát komplikált szerelmi
helyzetekbe mert a dráma élteti? Hallotta az utolsó albumát? Nem is – az utolsó
négyet?! Álljon elém, nézzen a szemembe, és úgy mondja mégegyszer, hogy a
dalokat átitató töméntelen szorongás, bizonytalanság, depresszió, öngyilkossági
gondolat az „csak úgy a plot kedvéért való dráma”. Ilyen léptékkel hamar
elvesztette Sheffield a munkájába vetett hitem.
Ehhez szorosan kapcsolódva engem a megfogalmazás és szóhasználat is teljesen dögrovásra tett; amolyan igazán szenzációhajhász, újságírós túlzásokkal tűzdelt stílust sikerült felvenni, ami egy másfél oldalas glamour-szintű cikkecskéhez talán szintben passzol is, de egy közel háromszáz oldalas könyvnél már kifejezetten éretlen. A szerző csapongott, elhasznált minden lehetséges közhelyes fordulatot, ami eszébe jutott, előrántotta a nagy szavakat, inside joke-okat, Swiftie-terminológiát, mégsem tudta átadni a Swift-jelenség nagyságát, sem a rajongótábor közösségi szellemét. Mobillal felvett szemcsés élővideók hajnali bogarászása közben, na ott valami nagy, valami közös részének éreztem magam – a kötet olvasása közben viszont pár órára magányossá vált Swiftie-nek lenni számomra.
.png)
Az egyhangúság elkerülése jegyében kéne írnom valami pozitívumot… azt hiszem a babérokat itt maga a Kossuth Kiadó érdemli, ugyanis belső tartalom ide vagy oda, a kötet szerkesztése, megjelenése, materiális minősége kifogástalan. Nem lehúzósan szellős, de jól fogyasztható, szépen tördelt, kívül-belül igényesen mutató darab. Tovább megyek: annyit még a szerzőnek is a javára írok, hogy a fejezetcímeket nagyon kreatívan és stílusosan válogatta meg. Végül, de nem utolsósorban magaménak tudhatok egy hatalmas tanulságot a kötetnek köszönhetően: mégpedig, hogy soha a büdös életben ne vegyek kezembe Miss Swift életéről vagy művészetéről eszkábált kötetet addig, míg azt nem ő maga pötyögi be a Wordbe önéletrajz formájában a saját meggyötört költő ujjaival. Köszöntem.
Ui.: Ha szándékotokban áll jobban elmerülni Taylor zenei univerzumában, akkor szeretettel ajánlom a Spotifyt, a vaskosabbik fajta angol-magyar szótárat, meg egy traumákban edzett pszichét. Jokes aside, ha friss Swiftie-ként emberibb betekintésre vágytok, akkor a Netflixen továbbra is fent van a Miss Americana – onnan megtudjátok amit kell, a többire meg ott az Eras Tour koncertfilm. Puszi!
Idézetek
„Taylor diszkógömbbé változik, aki letekint a táncparkettre, és azon tűnődik, hogy lehet, hogy mindenki más remekül szórakozik, és hogy ez milyen érzés lehet.”
***
„Minden alkalommal összerezzentem, amikor a „they see right through me” sorból az „I see right through me!” következett. Mint az album nagy része, ez a dal is arról szól, hogy vannak titkaink, és azzal áltatjuk magunkat, hogy remekül elrejtjük őket, holott az arcunkra vannak írva.”
***
„Amit James Taylor mondott Joni Mitchellről, az igaz Taylorra is: „A vásznat is ő teremti meg, és a festményt is ő alkotja.””
***
„A Taylor Swift-hősnő archetípusa a félénk lány, aki megpróbálja másnak mutatni magát, mint aki: keményebben fogalmaz, mint ami az egyéniségéből fakad, és addig játssza a szerepét, amíg el nem hiszi magáról. Ezért tudok azonosulni vele. Felnőttéletem nagy részét úgy éltem le, hogy magabiztosabbnak mutattam magam, úgy tettem, mintha minden rendben lenne, de a lelkem mélyén rettegtem”
Borító: 5/5
Kifogástalan: minimalista, figyelemfelkeltő, és irreális edzőtermi célok kitűzésére sarkall. A kedvenc kombinációm. A Lover-bodysuit mindig is tökéletes választás lesz marketingcélokra, a cím pedig a 1989 egyik legodabaszósabb darabját dícséri, így minden irányból csak ódák és egyéb magasztos költemények illetik mindazokat, akik a dizájnért felelnek.
Értékelés: 5/2
„Handcuffed to the spell I was under / For just one hour of sunshine” – valahogy így jellemezném röviden és Taylorosan azt az elemi erejű csalódás-élményt, amit Sheffield kötete okozott, mert az énekesnő bűvkörének és iránta érzett hajthatatlan kíváncsiságomnak hála csakugyan magához bilincselt ez a 280 oldal, mégis egy-egy kósza fénysugárért szenvedtem, ami valljuk be, nem jó arány.
Swiftie-ként ez különösen nagy szívfájdalom. Melyik rajongó ne vágyna lopva bekukkantani a függöny mögé, izgatottan, hogy egy-egy fejezetben vajon épp melyik Taylort köszönheti, vagy melyik era esztétikájában és lore-jában merülhet el? Lélekkel teli, személyes és informatív – igen, amolyan rajongókat is meglepő és letaglózó – kötetet vártam, de személy szerint eléggé hoppon maradtam: Swiftie-k számára sok újdonság nem hangzik el, a dal-értelmezések többsége belemagyarázós, az énekesnő ábrázolása nélkülözi az őt ízig-vérig jellemző emberséget, Sheffield stílusa pedig üres, eltúlzott és – mondjuk ki – felszínes. Régi motorosok több tudással gazdagodnak, ha újra – meg újra, meg újra, és megint – meghallgatnak egy-egy albumot, elmélyítve az élményt, de új rajongóknak is hamarabb ajánlanám a Miss Americana dokut meg a reddit rejtelmeiben való elmerülést, mint az üres szócséplés 280 oldalas formáját.
A két pont a kiadó munkáját, az esztétikus kiadást, meg a címadó dalt illeti – ha más nem is, ez a mesterhármas csont nélkül varázsolja a kötetet bárki könyvespolcára.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!