„Képtelenség elmagyarázni az élet egyszerű igazságát: a nagy részét elfelejted.”
Oldalszám: 336
Megjelenés: 2024
Kiadó: 21. Század Kiadó (KULT Könyvek)
2020 tavaszán Lara három lánya visszatér a Michigan északi részén található családi gyümölcsösbe. Cseresznyét szednek, és közben kérlelik anyjukat, beszéljen Peter Duke-ról, a híres színészről, akivel annak idején együtt lépett színpadra a Tom Lake nevű társulat tagjaként, és kettejük között érzékeny szálak szövődtek. Miközben Lara felidézi a múltat, lányai végiggondolják saját életüket és anyjukhoz fűződő viszonyukat – ennek során átalakul az egész világról alkotott képük. Amiben biztosak voltak, azt most teljesen másképp látják.
A Tom Lake töprengés a fiatalkori szerelemről és a házasévek alatti szerelemről, arról, hogy hogyan éltek a szüleink, mielőtt mi megszülettünk. Reményteli és elégikus történet – azt vizsgálja, mit is jelent boldognak lenni, miközben a világ darabjaira hullik.
Ha keresnétek, ezt a posztot épp a vidéki
cseresznyefarmom tornácáról írom, feltehetően egy langyos, koraőszi reggelen,
míg a párom a teheneket feji. Ha ott nem találtok… akkor lehet csak elragadott
a hangulat, és amúgy az emeleti lakás nappalijában fermentálódok három réteg
pokróc alatt, de ez részletkérdés, a lényeg a következő: hangulatban vagyok. Egy
héten át olvastam a könyvet, ez alatt kisimultam, teljes harmóniába kerültem,
továbbá igazán nem akarok túlozni, de szerintem meggyógyult a lelkem minden
kínja egyelőre.* Előre bocsátom, hogy szerintem megtaláltam az év
olvasmányát.
Mielőtt nekiültem a bejegyzésnek, böngésztem kicsit a regény eddigi értékelései között; sok szót láttam, ami nem tetszett. Átlagos. Eseménytelen. Unalmas. Igazából megértem az ilyen véleményeket, ugyanakkor egyáltalán nem értem és nem is akarom megérteni őket. Olyan ez, mint a Volt egyszer egy nyárt a tudom is én, mondjuk a Batmannel hasonlítgatni: az értéke épphogy az egyszerűségében, földhözragadtságában rejlik, de ez nem fog olyan hívogatónak tűnni, ha kontrasztnak mellé állítunk valami csillogó hollywoodi kompozíciót. És akkor most igazat adok: a Tom Lake tényleg átlagos történet, a cselekménye szűk tartományú, lassú, és ezt biztos sokan unalmasnak találnák – véleményem szerint főként azért, mert az életben nem ehhez vagyunk szokva. Klisés dolog a felgyorsult világról beszélni és csóválni a fejünket hozzá, de tényleg rohanásban élünk; keressük az ingereket, a megerősítést, valamit, ami nagyobb érzelmi reakciót vagy több gondolatot idéz bennünk elő, mint az eddigiek, és ebben az állapotban a regény tényleg könnyedén megakad a szűrőn, egyszerűen nem üti azt a szintet, amivel a dopaminerg pályáinkat még aktiválni tudnánk. Mindeközben egyre többen akadnak, akik már elkezdték keresni az elcsendesülés módjait – ez a könyv főként nekik szól.
Az olvasás elég korai pontján kiderül, hogy a cselekmény két szálon halad. Az egyik időben nagyon is közeli, olyan évbe vezet vissza bennünket, amelyben szerintem elég sokan megragadtunk, vagy ha nem, akkor is megváltoztatta számunkra az idő múlásának fogalmát, érzését és élményét – ez pedig a koronavírus alatti lezárások időszaka. Megjegyzem, annak ellenére, hogy ennél sokkal aktuálisabb jelent aligha választhatott volna az írónő, számomra a regény békéje, lassú történetvezetése, vidéki idillje végig régmúlt korokat idézett; talán a covid-időszakkal járó, világ zajától való távolság miatt, de el sem tudtam képzelni, hogy a 21. században járunk, sokkal inkább A farm ahol élünkben, vagy valami nem evilági messzeségben éreztem magam. Na mindegy! A lezárásoknál tartottunk, amikor is a Nelson család három lánya vissza kényszerül térni a családi cseresznyefarmra, ahol a napok egyszerre sokkal dolgosabbak és üresebbek – ezt orvosolandó, a szüretelés közben faggatni kezdik édesanyjukat, Larát a múltjáról, színészi pályafutásáról – de legfőképp volt szerelméről, Peter Duke-ról. Lara pedig beadja a derekát, így születik meg a második, múltban játszódó szál.
Az írónő rendkívüli érzékenységgel fonja egymásba az idősíkokat, és tűpontos időzítéssel vált egyikből a másikba ahhoz, hogy a két szál hatásosan gazdagíthassa egymást. A Lara történetéhez kapcsolt jelen idejű dialógusok és a lányok – Emily, Maisie és Nell – reakciói például szerintem nagyon szépen reflektálnak a múltbéli eseményekre modern, fiatalos szemszögből, de a könyv előrehaladtával abban is egyre növekvő szerepük van, hogy továbblendítsék a múlt narratívát. Mindhárman mást visznek magukkal tanulságként, másra helyeznek nagyobb hangsúlyt és figyelmet anyjuk életét tekintve, ezáltal az ő személyiségük is egyre jobban kirajzolódik előttünk, mégpedig anélkül, hogy az írónőnek bármikor is nagymonológos jellemzésekbe kéne bocsátkoznia. Külön kedvencem volt Nell és az éleslátása, gondolatolvasása, amellyel sokszor már azelőtt látta a következő lépéseket, hogy a többiek egyáltalán feldolgozták volna az elhangzottakat. Nagyon megszerettem őt és ezt a mély, különleges kapcsolódási képességét, de ugyanígy megfogott Maisie elhivatottsága, és Emily ambivalens, egyszerre forrongó és hűvösen felelősségteljes jelleme is. Dúltak benne a „legidősebb lánytestvér”-energiák.
Szintén a két szál szövetének egy igencsak aprólékos
és különleges díszítése az a jótékony homály, amelynek leple alatt az írónő
szép lassan bontogatja a történetet; nem zárja ki az olvasót semmiből, nem
titkolózik, csupán csak visszatart bizonyos információkat a megfelelő
pillanatig – de így annál nagyobb a megelégedettség, mikor a puzzledarabok a
helyükre kerülnek. Imádtam ezeket a kis ráismeréseket – de annyira nehéz spoilerezés
nélkül lelkendezni róluk… tudjátok, hogy nekem kevésbé erősségem ez a homály
sajnos, de azért igyekszem. Arról biztosíthatlak titeket például, hogy
szerény történetünkről nem rántom le a leplet: olvassátok el, éljétek át, adjátok
tovább.
Hogy mit szerettem a Tom Lake-ben igazán eltekintve
attól, hogy minden egyes oldalát? Azt, hogy mennyire igazi; hogy alapvetően
nincs benne semmi rendkívüli, hiszen ez csak mesedélután amit egy édesanya tart
a három lányának, de épp az egyszerűségében rejlik a varázsa, ettől lesz
emberi. És bár sokan mesélhetnének hasonló dolgokat az életükről, az előadásmód
annyira szívhezszóló, hogy teljes átélést igényelve ránt be a cselekménybe – és
talán ha belülről szemléljük, ez nem is olyan átlagos történet, mint sokan
hinnék, hanem sokkal inkább egy tartalmas, izgalmas, fordulatos élet. Nem
csupán családregény, és nem is csak egy romantikus történet – bár kétségkívül
mindkét címke ráillik –. hanem valami egészen személyes és intim. Hasonló
élmény, mint beleolvasni valaki naplójába… amit ugyebár nem szabad, de a
megértés kedvéért képzeljük csak el. Minden, amit szóban hallgatunk meg
valakitől, az csak az ő valóságának egy kivonata, amit ajándékba szán nekünk –
és alatta párhuzamosan meghúzódik valami, ami csak az övé, valami, amit senki
másnak nem kell tudni. Lara egyszerre mesél a lányainak és nekünk, mindeközben
van, amit elhallgat tőlük, van, amit a férjétől is – és természetesen van,
amit tőlünk, olvasóktól szintén. Mégis beavatottnak érezzük magunkat, akárcsak
a lányok, mintha egyek lennénk közülük. Ez a közösségérzés, családiasság,
lelki megtartás és biztonságérzet az, ami többet ad bármilyen cifra és
fordulatos cselekménynél… ez teszi a Tom Lake-et méltóvá az év olvasmánya
címre.
Úgyhogy ajánlom a könyvet szeretettel mindenkinek, aki vágyik már egy minőségi, romantikával fűszerezett családregényre, aki vágyik a lelassulásra, aki a gyorsan sötétedő délutánokhoz valami nyugalmas, szívmelengető olvasmányt keres.
Idézetek
„Képtelenség elmagyarázni az élet egyszerű igazságát: a nagy részét elfelejted. A fájdalmak, amiken azt hitted, soha nem leszel képes túljutni? Most már nem is vagy teljesen biztos benne, mikor történt, az izgalmas részek, a szívszorító örömök pedig széttöredeztek, szétszóródtak, valami mássá változtak át. Az emlékeket aztán más örömök és nagyobb bánatok váltják fel, és bármilyen hihetetlen, még ezek az emlékek is kiszorulnak, míg egy reggel, amikor a három felnőtt lányoddal épp cseresznyét szedsz, és a férjed elhajt melletted egy traktoron, biztos vagy benne, hogy ez minden, amire valaha is vágytál.”
***
„Olyan jó nap volt. Az a nap, amikor itt jártam. Valaki évekkel ezelőtt azt javasolta, mindig legyen egy hely, amiről el tudom képzelni, hogy ott boldog vagyok, és ahová gondolatban el tudok vonulni olyankor, amikor nem vagyok boldog. És ez az a hely, ahová ilyenkor elmegyek.”
***
„A bánatban mindig összetartunk. Örömünkben talán szétspriccelünk, de ha bánatunk van, inkább kézen fogjuk egymást.”
***
„ – Gondolkodtál már azon, hogy vajon mikor változnak majd a dolgok? – kérdezte Ripley. – Hát most. Ez itt a pillanat.
Egy pillanatig sem gondolkodtam eddig azon, hogy mikor változnak majd meg a dolgok. Csak azon, mikor marad végre abba a változás.”
***
„felmerül
bennem, hogy amikor majd a végére érünk ennek, és már majdnem a végére értünk,
meg kellene kérnem a lányaimat, hogy ők is adják elő a saját rövid múltjukat.”
[said no parent ever, de azért tetszik ez az utópia nagyon]
Borító: 5/5
Nem titkoltan a borítóba szerettem bele először. A színeibe, egyszerűségébe, harmóniájába… az sem érdekelt volna, ha valaki titokban trollkodásból összecserélte volna a védőborítókat és igazából valami zs-kategóriás űrmaffiás kalandregényt rejtett volna a csoda fedél, akkor is tudtam volna, hogy ez nekem kell a kezembe, de tüstént. Aztán persze a védőborító alatt még ott várt a 21. századtól megszokott igényes, minimalista, isteni tapintású keményfedél is, amiről a negyvenedik KULT könyv értékelése után már biztos unottan és szemforgatva fogjátok olvasni az ömlengésemet – nem mintha ez megállítana abban, hogy folytassam. Nem tudok jelenleg itthon olyan kiadót, aki náluk igényesebb munkát adna ki a kezéből.
Értékelés: 5/5*
Az egész úgy kezdődött, hogy azt hittem majd ez a könyv is letépi a bőröm, kiégeti a lelkem és meggyalázza az életem… mert mondtam már, valahogy ilyen önpusztító az ízlésem, és biztos voltam benne, hogy megint jól választottam. Tévedtem. Mert még annál is sokkal jobban választottam ezúttal… A Tom Lake csodája abban áll, hogy épp azt a fajta lelassulást teremti meg, kényszeríti ránk, ha úgy tetszik, amit olyan nehéz a mindennapokban megteremtenünk önmagunk számára. Egészen emberi és földhözragadt, olyan történet, melyet a fotelban gubbasztva hallhatnánk a szüleinktől, nagyszüleinktől – ezzel pedig nosztalgiát, együttérzést és igazi, mély figyelmet ébreszt az olvasóban, ha az kellően nyitott félretenni a mobilját és a rohanó gondolatait pár órára. Egyszerű történet, élő-lélegző elbeszélés, mesteri hangulatteremtés, vidéki idill, na meg az emberi élettel járó érzelmi hullámvasút, de a regény még így is meleg ölelés a léleknek – az enyémnek az volt, és remélem a tieteknek is az lesz.
Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!
*megjegyzés: míg a poszt készült, sok kínom visszajött. Bassza meg Trump. Köszöntem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése