Hát halihó. Nem láttuk egymást már egy ideje – nem tudok sokat, de ebben az egyben olyan biztos vagyok, mint Beck abban, hogy a maladaptív sémáink megváltoztathatóak! Amit az elmúlt hónapokban produkáltam, az a legkevésbé írható le blogolásként, én inkább csak afféle kétségbeesett kísértésnek nevezem, ugyanis bár vissza-visszatértem a felületre, nagyjából olyan haloványak voltak ezek a jelenéseim, mint a szellemek valami zs-kategóriás fantasy filmben. Akartam is itt lenni, meg nem is, de akarat ide vagy oda, képességem és őszinte lelkesedésem nem volt hozzá. Talán időnként beiktatott kényszerszünetekre vagyok programozva, vagy egyszerűen csak olyan szakaszba léptem az életemben, mikor nem tudtam már kellően azonosulni az eddigi munkámmal ahhoz, hogy ugyanúgy folytathassam. Ha meglátnám a lányt, aki egy éve ezt a blogot vezette, lehet meg sem ismerném, mi több, lehet ő sem ismerne meg engem. Úgyhogy mielőtt bármi másba belekezdenék, egy ünnepélyes félperc keretein belül hagynám, hogy a gimis Virág átadja a stafétát az egyetemista Virágnak, épp mint ballagáson a végzős zászlótartók a következő évfolyamnak. Igen, olyan lassan, kínosan és feleslegesen (meg amúgy durva egy éves késésben). Ez a kis szimbolikus képzeletbeli gesztus pedig álljon itt annak a változásnak a képviseletében is, ami a blogot érinti majd a jövőben – pontosabban érinti egészen ettől a pillanattól kezdve, ugyanis az ittmaradásom és kitartó lelkesedésem ára egy kis arculatváltás, ami mostantól veszi kezdetét – de őszintén remélem, hogy az elkövetkezendő pszichológiai kontentnek is meglesz idővel a maga közönsége.

Méltó kezdetként pedig ráfókuszálnék ennek a területnek a tévhiteire (a teljesség igénye nélkül), amelyekkel valljuk be, már akkor tele volt a padlás, mikor én még gondolatban sem jártam a pszichológia szak közelében – emiatt kevés esély van rá, hogy újat tudok mondani. Basszus, nem is akarnék. Mégis, a pszichológia szakon eltöltött első évem, valamint a felvételi időszak gazdagított néhány személyes tapasztalattal is arra vonatkozóan, hogyan néz ki a „pszichobiznisz” kívülállók szemével, úgyhogy a teljesség igénye nélkül összegyűjtöttem alább néhány kedvenc gyöngyszemem, amelyek nem győznek megnevettetni jobb napjaimon – és egyben kegyetlenül ingerelni a rosszabbakon.

"Olyan csendes vagy, hogy lenne így belőled pszichológus?"

Életem örökzöld kedvence, mi több, a pszichológiával való közös történetünk unalomig ismételt, hol meglepetten, hol lekezelően és gúnyosan tálalt kezdete. Valamiért sokan kötik össze a szakmához való alkalmasságot a szociális viselkedés és kifelé fordulás mértékével – kapcsolat mutatkozik itt azzal a szintén hibás felfogással, miszerint a terapeuta feladata annyi, hogy beszélgessen a pácienssel… Nos, igazából egy efféle munka nem a smalltalk képességeket méri, a pszichológus az igazat megvallva elsősorban csendes megfigyelőként van jelen és hallgat, ezentúl konstruktív kérdésekkel segíti a páciensét a haladásban, az értésben – kibontakoztat, nem pedig uralja a beszélgetést. Úgyhogy kérlek, hagyjatok fel azzal, hogy megkérdőjelezitek és/vagy számonkéritek a csendesebb, visszafogottabb, magánakvalóbb ismerőseiteket, mikor ezt a pályát választják – az ilyen kérdések destruktívak, bántóak, és mellesleg rátok is elég rossz fényt vetnek, hiszen anélkül, hogy ezt kimondanátok, azt kommunikáljátok, hogy fogalmatok sincs arról, mit jelent ez a hivatás. Érdeklődjetek miért választották ezt az irányt vagy mi motiválja őket ahelyett hogy rögtön ellenvetéseket fejeznétek ki a céljaikkal kapcsolatban.

Pszichológus hallgató, mint ingyen terapeuta

Család, ismerősök, barátok… onnantól, hogy megkezded az első féléved, hirtelen mindenki biztosra veszi, hogy szert tett egy ingyen pszichológusra – mikor ez eszükbe jut, igazából lelki szemetesre és instant problémamegoldóra gondolnak jobbára – úgyhogy hirtelen megszaporodnak a „mély beszélgetések” és a megszokottnál gyakrabban kezdődnek úgy mondatok, hogy „te pszichológus leszel, mondd meg nekem hogy…”. Ismerem a jelenséget, de akármilyen nehéz is, muszáj megtanulni kijelölni a határokat, és lezárni az átjárást. Van különbség mély családi vagy mély baráti beszélgetések, meg szakmai segítségkérés között, s utóbbi egyrészt felborítja a közeli kapcsolatok egészséges dinamikáját, másrészt full etikátlan, s nem utolsósorban kedvenc filozófia professzorom az első előadáson a lelkünkre kötötte, hogy nem fogunk civilben pszichologizálni, mert idegesítő.

A pszichológus megoldja helyetted a gondjaid

Nem Karen, a gondjaidat senki sem oldja meg helyetted, még a pszichológusod sem. Sokak elképzelésével ellentétben a kezelés nem annyiból áll, hogy a páciens elpanaszolja az életét, a pszichológus meg majd gyorsan meggyógyítja – egy terápia a páciens igenis aktív energiabefektetését igényli, továbbá szilárd hajlandóságát arra nézve, hogy segítsen magán és a helyzetén. Ha erről az oldalról ez nincs meg, a pszichológus sem tud csodát tenni – ha viszont a fenti feltételek a páciens részéről teljesülnek, akkor egy jó szakember rengeteg építő jellegű tanáccsal tud szolgálni, amelyek segítik a fejlődést. De nem, önmagukban nem ezek oldják meg a problémákat. 

A pszichológus hallgató /pszichológus mindenkinek a veséjébe lát

Mit a vesédbe, hát a tudattalanod legfeltáratlanabb és legmocskosabban perverz részéig is ellát a lézerszemével és természetfeletti gondolatolvasó skilljeivel! Persze, nyilván vannak jelek, amelyekből egy jó emberismerő, vagy egy kifejezetten emberismerettel foglalkozó szakmát tanuló egyén képes olvasni: egyes verbális megnyilvánulások egyértelműen árulkodnak bizonyos mögöttes vonásokról, ahogy a testbeszédből is rengeteg mindent leszűrhet az, aki odafigyel, de ez a kulcsszó: a figyelem. Nincs mögötte varázslat, nincs mögötte szuperhősképesség, egyedül az odafigyelés meg kiegészítő tudás, de hangsúlyoznám, még így sem vagyunk képesek kézrátéttel / fél szempillantással megismerni és kielemezni a teljes lelkivilágod. Istenem, ha így volna, a pszichológus már halott szakma lenne, ezt le merem fogadni.

Egy pszichológusnak nincsenek gondjai, hiszen ő saját maga terapeutája

Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy nem hallottam még szívsebészről, aki képes lett volna elvégezni saját magán egy dupla bypass műtétet – noha kiválóan megtanulta, hogyan is kellene nekilátni. Szívsebészünk a rossz ketyegőjével meglátogat majd egy másik szakembert – és ez így egészséges a pszichológusok esetében is, mi több, egyes gyakorlati ágazatok kötelezően elő is írják, hogy a terapeuta maga is megadott óraszámban kezelésen vegyen részt, mielőtt praktizálni kezd (lásd: pszichoanalitikusok). Kiindulva másik közkedvelt sztereotípiánkból, miszerint pszichológia szakra csak lelki sérültek érkeznek, ez nem is ostoba ötlet, de ebbe már ne menjünk bele. Lényeg a lényeg, a pszichológia egy hivatás, azon túl viszont a terapeuta is csak egy ember, akit ugyanúgy megillet a segítség, mint bárki mást.  

A pszichológus hallgatókból mind terapeuta lesz

Nos, kedves felebarátaim az úrban, lóf*szt lesz. Bár a többség automatikusan egy bizonyos képre asszociál ha egy pszichológus hallgató jövője a téma, a koránt sem rövid képzésünk olyan kimeneteleket is rejt magában, amelyekben nem szerepel kanapén fekvő páciens (ami amúgy is inkább klasszikus pszichoanalitikus jellegzetesség, mintsem terápiákra általánosan jellemző helyzet, de úgyis tévhitekről beszélünk…). A magánpraxis koránt sem az egyetlen valid forgatókönyv, hiszen rengeteg intézmény igényli pszichológusok munkáját, kerülhetünk óvodákba, iskolákba, munkahelyekre, börtönökbe, lehet belőlünk kutató pszichológus, mediátor, gyakran akár reklámszakember is, és ne feledkezzünk meg azokról a hallgatókról sem, akik inkább a munka- és szervezetpszichológia felé orientáltak, hiszen ők gyakran válnak cégek HR osztályának munkaerőjévé. A sor nagyon hosszan folytatható, de a lényeg annyi: a pszichológus képzés nem korlátozódik a klinikumra.

"Pszichológus? Miért nem beszélgetsz inkább a barátaiddal??"

Elvetemült ötletem támadt, de… nem lehetne mindkettőre alapozni? Ajánlatos így gondolkodni nagyobb problémák esetén, elvégre mindkettőnek megvan a haszna, mindkettő szükséges, de teljesen más végeredménnyel és hatékonysággal bírnak, így nem helyettesíthető egyik a másikkal, magyarán: a barátod nem a pszichológusod, a pszichológusod pedig nem a barátod. Egy baráti beszélgetés sokat tud az ember lelkén könnyíteni a mindennapokban, és kellően mély kapcsolat esetén ebbe komolyabb, személyesebb témák, problémák megvitatása is beletartozhat, viszont az ezek megoldásához kellő segítséget nem szabadna innen várnunk. Tartsuk szem előtt, hogy a barátság egy szubjektív, érzelmeken alapuló kapcsolat, melyben olyan tényezők is közrejátszanak, mint részrehajlás, vagy a másik fél óvatossága, hogy ne bántson meg. A pszichológus objektivitása, valamint a tényleges szakmai háttértudása ellenben egy idő után nem csupán a probléma kibeszélésének megkönnyebülést okozó érzését vonja magával, mint a baráti beszélgetések nagy része, hanem ténylegesen képes előmozdítani a páciensét a fejlődés irányába.