Rick Remender - Orgyilkos osztály 1. - Reagan-nemzedék


„Paranoiás lettem. Úgy érzem, mintha figyelnének. Pedig senki észre sem vesz. Nem igazán. Átnéznek rajtam.”

Eredeti cím: Reagan Youth
Sorozat: Orgyilkos osztály / Deadly Class 1.
Oldalszám: 160
Megjelenés: 2019
Kiadó: Fumax
Ár: 4590 –

1987-et írunk. Marcus Lopez gyűlöli az iskolát. Képtelen odafigyelni az órákon. A jegyei rosszak, bunkó osztálytársai rendszeresen zaklatják a barátait. Csakhogy ezek a bunkók Sztálin legjobb bérgyilkosának leszármazottai, a tanárok egy ősi orgyilkosliga tagjai, a tantárgy, amelyből bukásra áll a „feldarabolás alapjai” nevet viseli, szíve választottja áldozatainak száma pedig már két számjegyűre rúg.

Üdv a bolygó legbrutálisabb középiskolájában, ahová a világ legnagyobb bűnözőcsaládjai küldik kiképzésre az orgyilkosok következő nemzedékét! A gyilkosság művészet. Az ölés szakma. A Haláltanok Királyi Iskolájában, ha valaki hátba szúr, azt szó szerint kell érteni.

Csatlakozz a zajos sikernek örvendő csapathoz – napjaink egyik legkeresettebb írója, Rick Remender (Avengers, Captain America, Tokyo Ghost) és Wes Craig (Batman) az 1980-as évekbe repít, egyenesen a világ legsérültebb és legveszedelmesebb kamaszai közé!

Na most azt hiszem megértettem, mire gondolnak azok a szülők, akik tegyük föl megtiltják a fiatalabb gyerekeiknek, hogy képregényekkel üssék el az időt. Vagy – majdnem ugyanaz – videojátékokkal. Meg akciófilmekkel. Műanyag pisztolyokkal. Meg… hát, már tovább sorolnom is felesleges, páran már tuti fujjoltok. Megértem. Másrészt ez a képregény szerintem mindezt megmagyarázza. Hogy tetszett-e? Ijesztő mennyire! Hogy esz-e már a fene a folytatásért? NANÁ. Hogy elkezdtem-e rögtön a sorozatot? Képzeljétek, igen. És hogy mindezt félelmetesnek találom-e? A leghatározottabb mértékben.

Általában jól bírom az erőszakot a könyvekben, filmekben, nem az a lány vagyok, aki elfordítja a fejét a képernyőről mikor kiloccsan egy agyvelő vagy ilyesmi csak néha, de mialatt az Orgyilkos osztály képeit pörgettem, végig pengeélen táncoltam aközött, hogy imádom az egészet, vagy inkább tűzbe vetném. Oké, utóbbi kizárt… de azért egy ilyen tettben is lenne ráció én azt mondom. Persze nem kezdhetek papolni a megfelelő értékek közvetítéséről éppen én, aki karácsonyi szünet alatt vagy háromszor látta az Éhezők viadalát, amiben szintén mondhatni ok nélkül ölik egymást tucatszám az arénába összeterelt tinédzserek, és én, aki az indokoltnál többször újranézte az American Psychot… de akkor is. Néha úgy éreztem, hogy amit az Orgyilkos osztály ad, az már túl sok. Máskor meg úgy, hogy rohadt jó. Basszus, ebből nem lesz összeszedett értékelés, úgyhogy remélem készen álltok egy ambivalens érzésekkel telített hullámvasútra. Nem? Az jó, mert még én sem, de majd kialakul.

Kezdésnek elárulom, ez volt életem első igazi képregénye, ha a Sarah Andersen meg Catana Comics gyűjteményeket nem számoljuk – de azok szerintem egészen más kategóriába tartoznak –, így erre a kötetre hárult a felelősség, hogy döntsön a köztem és műfaj közti kapcsolat életének hosszúságáról. Emlékszem, mi volt mikor a Tizedik kört olvastam Jodi Picoulttól: néhány fejezetenként közbeékelt pár oldalnyi képregényt amit a főszereplő édesapja rajzolt, én pedig legszívesebben hajat téptem volna, mert alig tudtam eligazodni a képkockák és gondolatbuborékok összevisszaságában. Ugyanezt éreztem, mikor elkezdtem anno a Tokyo Ghoul első számát – azt, hogy ez meghaladja a képességeimet. Ettől tartottam ez alkalommal is, de saját magam legnagyobb meglepetésére egész hamar belerázódtam, és mire ez bekövetkezett, azon kaptam magam, hogy odáig lettem a főszereplőért, beszippantott a történet, és tetszett a rajzstílust is. Röviden: nem csupán megszoktam amit láttam, de tetszett is. Többé-kevésbé.

Mint írtam, főszereplőnk, Marcus egész megnyerő figuraként mutatkozott be – már amennyiben megnyerő lehet egy kissé szerencsétlen, de annál több dühvel teli, szorongó, keserű, cinikus és minden bizonnyal depressziós egyén. De a kettő nem kell egymást kizáró tényező legyen szerintem… remélem. Nekem mindenesetre nagyon bejött, mondhatni könnyű volt vele azonosulni, megfogtak a monológjai, de a párbeszédekben magára vállalt szerepe is szimpatikussá tette. Összességében egy értelmes, gondolkodó srác képét adta ki, ami szerintem mindenképp pozitív tulajdonság, bár a történet során számtalanszor nyilvánvalóvá vált – ahogy az életben is mindig érvényre jut sajnos –, hogy az ilyen emberek élete jóval nehezebb, mint másoké. Adottak bizonyos körülmények, amelyek a fiú múltját alkották, és amelyek természetesen nem személyfüggőek, bárkivel megtörténhetnek – mondjuk –, de Marcus intézetbe kerülése utáni időszakának nehézségei már egyértelműen a kissé különc, magának való, és inkább befelé forduló jelleméből adódtak. S meglehet hogy ez csak egy képregény, de szerintem ennek ellenére roppant átérezhetően sikerült bemutatnia Marcus belső világát és személyiségét, esküszöm, nem is számítottam volna erre. Úgyhogy hatalmas pluszpont jár érte.


A képregény történeti része mondhatni kiegészítette azt, amire a főszereplő gondos kidolgozottsága utalt: hogy ez most első sorban egy felvezetés, egy afféle eligazítás, mely leteszi az alapokat, helyszínek, szereplők, szálak és képességek közt ingázik, hogy megmutasson mindent, ami szükséges a következő kötetek értelmezésében. Ennek köszönhetően egyszerre ismerkedtünk az utcai élettel meg a Haláltanok Királyi Iskolájának működésével, orgyilkos diákjaival Marcus szemével, s egyszerre kaptunk pillanatnyi betekintőket a háttérben futó történésekbe. Utóbbi a későbbi részek konfliktusát vezette fel, míg az előbbi a „főgonoszokkal” való szembenállást, Marcust (és a többi diák?) személyében – egyelőre csak párhuzamosan, de azért éreztetve, hogy egy pontot a két szál majd összeér egy nagy összecsapásban. Long story short, cselekmény egyelőre nem volt sok, de ígéret arra hogy lesz az igen! És egy sorozat nyitányában ezzel szerintem nincs is semmi gond…

Ellenben! Azzal, hogy kinyírsz mindenkit, akit nem bírsz, meg be LSD-zel mint a halál, csak hogy megmutasd a többieknek ki a jani, azzal már van gond. Tudjátok, az én ódivatú, érthetetlen értékrendem szerint legalábbis… meg remélhetőleg minden értelmes, normális és egészséges érzelmi életű ember értékrendje szerint is. Szóval megint visszatértünk oda, hogy miféle normákat állít ez a képregény, amelyekkel képtelen vagyok – és nem is akarok – azonosulni. Jogosnak érzem a reakcióm, de közben vitába keveredek saját magammal, ugyanis felmerült bennem egy kérdés: nem csak azért vagyok-e most szigorúbb, mint máskor, mert a leírtaknak túl nagy nyomatékot adott a szöveg mellett/alatt futó képi világ? Ti mit gondoltok erről a témáról? Szerintetek is máshogy csapódik le bármiféle érzékeny tartalom, ha egy regényben olvastok róla, mintha ilyen módon látjátok magatok előtt? Segítsetek ki kérlek, hogy vajon mi is lehet a pontos problémám, mert kissé belezavarodtam az írásba és a gondolkodásba magam is pedig eskü, nem állok semmilyen szer hatása alatt! lol. A leírtakat persze bárhol máshol látva/olvasva sem tartom követendőnek, sőt, mégsem rantelek miattuk annyit, mint most. Erre adjatok csak magyarázatot, hogy miért van. Én valóban az illusztrációkra tippelek.

És ha már illusztráció, evezzünk át ezzel olyan vizekre, ahol már képes vagyok értelmes mondatokat megfogalmazni anélkül, hogy ellentmondásokba keverednék saját magammal! Kezdjük a legalapvetőbbel: emelem kalapom mindenki előtt, aki képes ilyen egységes, felismerhető rajzolási stílust kialakítani és ahhoz tartani magát, valamint képes megjeleníteni a papíron lényegében bármit, amit csak akar. Ez számomra valószínűleg örökké csak egy álom marad, ezért aztán küldöm minden tiszteletem – ezúttal Wes Craignek. Az Orgyilkos osztály rohadt ütős képi világot kapott, élettel teli képkockákkal, HÁLA AZ ÉGNEK FELISMERHETŐ KARAKTERÁBRÁZOLÁSSAL, na meg azzal az erővel, ami kell ahhoz, hogy felpörögjek, undorodjak vagy akár elborzadjak egy-egy rajzon.

Összességében? Nem vagyok elégedetlen. Sőt, inkább elégedett vagyok, mintsem az ellenkezője, csak tudjátok… készül az új értelmező kéziszótár az én képemmel az ambivalens szó mellett, így nem cáfolhatok rá már így előre is. Valószínűleg fejtörések tárgya marad még számomra kicsit az Orgyilkos osztály megítélése, ugyanakkor kíváncsian várom, hogy kezemben tarthassam a folytatást, már csak azért is, mert az utolsó szám eseményei eléggé felpörögtek ahhoz, hogy szitkozódva vágjam le a kötetet az ágyamra, amiért nincs bent a könyvtárban a következő rész. Legyen ennyi elég: most zárhatnék azzal, hogy addig is, míg az a kezeim közé kerül elütöm az időt a sorozat-adaptációval, de az számomra már néhány rész alatt megbukott, úgyhogy… jobb híján, és mert semmiből sem tanulok, inkább levágom magam a kanapéra egy újabb felkavaró kis képregénnyel!



Kedvenc idézetek:


„Tanya, a terapeutám a fiúotthonból arra tanított, hogy a negatív érzések a negatív gondolatokból erednek. Hogy valóságon nem változtathatok… de azon igen, hogyan viszonyulok hozzá.”

***

„Nem a többiekről van szó, mert ki nem szarja le őket. Hanem rólam. Az én szorongásomról. Ha emberek vannak körülöttem, kényszeresen túlgondolok minden egyes beszélgetést, hogy lássam, hol hibáztam, kit sértettem meg. „Érzelmi paranoia”, így hívta a terapeutám az otthonban. Folyton gyötör minden, amit mondok, minden, amit teszek. […] Éjjelente hánykolódom, hogy talán félreértettem egy jelet, vagy rosszat mondtam. Próbálok rájönni, miért nem tudok beilleszkedni sehová.”
***

„ – Hé, mit hallgatsz?
– A Smithst.
– Jaj, öreg, azt a depresszív szart? Elég buzis, nem?
– Ja, ha a „buzis” alatt azt érted, hogy „bátor és őszinte”:
– Egy gitár fölött picsogni nem bátorság.
– Hát nemtom. Nehéz őszintén kifejezni az érzéseidet, és szembenézni a szomorúsággal. A legtöbben elrejtik, mintha valami gyengeség lenne, és úgy tesznek, mintha elhitethetnék az emberekkel, hogy mások, mint amilyenek valójában. Az őszinteséghez nagyobb bátorság kell, mint a tettetéshez.”

***

„Az erkölcs csak komfortkaja – az elménken kívül nincs jelentése. Olyan, mint a Mona Lisa… sokan beleképzelik az értéket. Belelátnak valamit abba az ostoba, festékfoltos félmosolyba. Tömeghipnózis. […] Az erkölcsi iránytű akkor segítene, ha mindenkinek lenne. De sokan nem a szabályok szerint játszanak.”

Borító: 5/5

Van valami ezekkel a pink borítókkal. Amúgy marhára utálom ezt a színt, komolyan. De ha meglátok egy ilyen könyvfedelet… zsigerből kendőzetlenül megbámulom. Tudom, ez nem szép dolog… de akkor is, vonzzák a tekintetet, mint a mágnes. (Még akkor is ha tegyük fel, bűnrondák) Egy szó mint száz, az Orgyilkos osztály már a színénél fogva is azonnal kivilágít a könyvesboltok és könyvtárak polcairól, de szerencséjére azután is tartja a pozitív minőségű figyelmet, hogy tüzetesebben megvizsgálom. A filmes borító hangos, harsány, ugyanakkor nagyon ütősen és esztétikusan megkomponált – alatta pedig ott lapul az eredeti cover, amit ha lehetséges, még jobban szeretek: kezdve a kék-fekete-fehér színvilágtól, a képregénybelsőhöz passzoló rajzokon át egészen a kettős felosztásig, ami elválasztja az élőket és holtakat. Az egész egyszerűen… marhajól fest. Ennyi. Néhány képregény annyira túlzsúfolt kívülről, ez viszont egyszerű de kifejező.


Pontozás: 5/4

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése