Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Szurovecz Kitti - A sokszívű

by - 10:55


„Szerettem volna elmagyarázni nekik, hogy szerintem a szeretet, szerelem végtelen. Hogy nem kap valaki kevesebbet azért, mert másnak is adok belőle. Sőt, ha úgy élhetek, ahogyan szeretnék, és boldog vagyok, a legjobb önmagamat tudom adni azoknak, akiket szeretek.”

Eredet cím: A sokszívű
Oldalszám: 352
Megjelenés: 2017
Kiadó: Athenaeum
Ár: 3499 –

Annabellának két élete van: két lakhelye, két állása, két baráti köre, és nem utolsósorban: két szerelme. Az évek során mesterien megtanulta különválasztani a világait és elrejteni kínzó lelkifurdalását, ám egy nap megtudja, hogy gyermeket vár, és onnantól minden megváltozik…
Szeretne őszintén élni, de képtelen megtenni az első lépést. Amikor az interneten rátalál a Sokszívűek Társaságára – akik épp úgy élnek, ahogy ő, csak mindezt etikusan, az összes szerelmi partnerüket beavatva teszik –, úgy érzi, új családra lelt… Vajon képes lesz ebben a kívülről szürreálisnak tűnő világban boldogságra találni?

Lehetünk-e boldogok egy párkapcsolatban, ahol többen vagyunk kettőnél? Milyen egy ilyen élet a társadalom tükrében, és miként győzik le a poliamorok a gyilkos féltékenységet?


A poliamoria, azaz az etikus többszerelműség ma már Magyarországon is egyre nagyobb teret hódító párkapcsolati forma. Szurovecz Kitti hónapokon át nyomon követte több hazai poliamor pár és család életét, hogy ezekről a nem mindennapi kapcsolatokról fiktív történetbe ágyazott, ámde hiteles képet festhessen. 


Az ember különböző fázisokon esik át, mikor elkezd szorosabb kapcsolatot építeni ki egy könyvvel… de most vegyük csak A sokszívű esetét. Az első lépés talán a borító meg a cím – elvégre ezeket látjuk meg először, mikor bogarászunk a könyvesboltban vagy egy webáruházban… és ha engem kérdeztek, rögtön van valami mind a kettőben, ami elemi erővel vonzza magához az embert. Talán mert kíváncsiak leszünk, mit takarhat ez a különös cím, vagy mert megfog a könyv fedelének egyszerű, mégis figyelemfelkeltő szimbolikája. Akárhogy is, itt kezdődik el a csoda. Mert ezután jön a fülszöveg, amitől eláll az ember lélegzete – nekem így, olvasás után is, mert muszáj megjegyeznem, ritkán futok bele ilyen igazán velős, figyelemfelkeltő mégis kellően spoiler-mentes fülszövegbe, és jól esett ez a kis üdítő változatosság meg tudjátok, mikor spoiler kell, azt magamtól is el tudom intézni, köszönöm szépen – egyszerre sokkol le kicsit az első olvasásra, de közben elkerülhetetlenül kíváncsivá tesz… és teljesen érthető is, hogy miért, hiszen nem olyan témát dob föl, amit csak úgy megdumálhatunk valakivel kávészünetben vagy a vasárnapi ebédnél. Vagy egyáltalán: bárkivel és bármikor. A nem monogám kapcsolatok amúgy is a tabuk határait döngetik, de talán éppen ettől lesz a téma olyan izgalmas, talán ez okozza, hogy a fülszöveget átfutva nem dobjuk el a könyvet, mint valami sátáni bűn közvetítőjét, hanem vetünk rá egy újabb pillantást, ezután észrevesszük a borító és cím mögötti jelentést – ekkor újra eláll a lélegzetünk egy kicsit – és szépen lassan felgyullad bennünk a kíváncsiság. Szerintem nem egyedül én mentem át ezen a folyamaton, mikor ismerkedtem a könyvvel.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a csoda már valahol ennél a pontnál elkezdődött. Az első pillanattól kezdve átjárt az izgalom és az őszinte érdeklődés, kíváncsiság – mert most mondjuk meg őszintén, mikor hallunk az adott témáról őszintén, mikor kapunk róla egy reális képet, vagy úgy egyáltalán, mikor kerül egyáltalán szóba? A válasz a soha, igaz? A legnagyobb valószínűséggel. Hiszen tabu – az emberek nem fogadják el, elítélik, ezért inkább nem is beszélnek róla, „ha úgy teszünk, mintha nem létezne, akkor nincs is” alapon. Éppen emiatt az általános hozzáállás miatt imádom ennyire az ilyen jellegű témákat boncolgató könyveket – annyi eltökéltség, nyitottság és bátorság rejtőzik mögöttük a szerző által, amire nem lehet szerintem nem nézni fel legalább egy kicsit. Igenis szükség van az ilyen alkotásokra, hogy felnyissák az ember szemét, adjanak egy kis gondolkodnivalót például arról, hogy hogyan nyírják ki a társadalmi elvárások az emberek önálló gondolatait.

Pedig muszáj feltenni a kérdést: ki vagy te, hogy megítélj másokat? Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? És miért is a társadalom mondja meg, hogy ki hogyan éli az életét, hogy mi a normális? Meglehet, elég gyakran átfutnak az ember fején ezek a gondolatok, azonban fenntartom, hogy szükség van egy ilyen ütős olvasmányra, ami tartósan és hosszabban elgondolkodtat. Szükség van A sokszívűre.

Szükség van rá, mert beható képet fest elénk – mert bemutat egyaránt jót és rosszat, mindent a maga teljes valójában, hogy végre az igazságot lássuk, s ne azt, amit a világ szerint látnunk kéne. S ha mindez nem volna elég, a koránt sem átlagos témaválasztáson-, s ábrázoláson túl is egy maximálisan élvezhető történetet varázsol elénk. Egyszerre szórakoztat s mozgat meg valamit az ember szívében, eszében.

A kiindulási helyzetet már előre körvonalazta a fülszöveg – thank God hogy csak annyit –, de már ténylegesen belevágva a történetbe sincs helye egy perc kertelésnek sem, kapásból fejest ugrunk egy kényes szituációba, ahonnan az út csak egyre nehezebb döntésekkel övezve vezet tovább. 

Történetünk egy váratlan terhességgel indul, ami bár tény, hogy legtöbbször okoz némi problémát, jelen helyzetben kicsit több kérdést vet föl egyaránt az olvasóban, s főszereplőnkben. Véleményem szerint egy baba érkezését többségben a legvégletesebb módon lehet felfogni: az ember vagy áldásként vagy átokként tekint rá; vagy majd’ kibújik a bőréből örömében, vagy totálisan kétségbeesik – közömbösnek lenni ez iránt szerintem elég nehéz. Annabella esetében azonban túl kell lépnünk az általános „örülünk vagy nem?” kérdésen, hiszen az ő helyzetében nem születhet egyértelmű válasz, a gyermekáldás feletti boldogságot ugyanis sötét titkok árnyékolják be, amelyekkel együttest alkotva ez az újabb fejlemény kész teljesen felborítani a nagy nehezen felépített világát. Drámaibb már nem is lehettem volna, szuper. Klisés fülszövegíró, jelen!

Mert aki olvasta a fülszöveget, az már tudja, hogy Annabella kettős életet él: két otthona, két munkahelye, két baráti köre, s nem utolsósorban két partnere van, egymástól mintegy ezer kilométerre. Három év alatt egészen flottul működő kis rendszerré nőtte ki magát a havi beosztása, az ide-oda repkedés, a hazugságok végeérhetetlen láncolata. Meglehet egy percig sem élvezte, hogy így kell éljen – paradoxon: azért él így, hogy boldog legyen, de közben azért nem boldog, mert így él. Sehr logikus –, már egészen belerázódott, s minden ment szépen a terv szerint… de egy gyerek már valamivel problémásabban illeszthető be a hazugságok ilyen szigorú és szövevényes rendszerébe. A kétlakiságnak ez a fajtája, amit Annabella folytat egy életforma, s lényegében minden perce annak érdekében van pontosan beosztva, hogy elkerülje a lebukást.


Így tehát már teljesen érthető, hogy a terhesség nem várt fordulata miért kavarta fel jobban élete állóvizét, mint tette volna átlagos esetben – főszereplőnk pedig három bűntudattal teli kettős életet folytatott év után most érkezik el a teljes kétségbeeséshez. Az érzések, amelyeket – ha nem is éppen eredményesen – de próbált elnyomni magában az addigiak során, egyszerre zúdulnak rá, és természetesen ebben a hirtelen jött döntéshelyzetben éri utol a kérdés, amely a legegyszerűbben a legtöbbet árulja el társadalmunkról s a benne felnövekvő emberekről: „Mi a baj velem?”

A helyzet az, hogy ez fogalmazódik meg legtöbbünkben minden alkalommal, mikor rajtakapjuk magunkat az átlagtól való különbözőségünkön. Ezt csinálja a társadalom, az emberiség, a média, minden, ami körülöttünk folyik: normákat állít, elvárásokat támaszt, kikiáltja az általános igazságot – onnantól kezdve pedig mindenki aszerint él. Aki nem… nos… Nem szeretünk mások lenni, nem szeretünk kilógni a sorból. Nem szeretjük ha kinéznek minket a tömegből. Ugyanakkor még ha tudat alatt is, de mi is nap mint nap ezt tesszük. Ez a világ állandó velejárója, ami átszövi az egész életünk, a mindennapjaink. Próbálunk beolvadni, eggyé válni az elfogadott tömeggel, hogy ne váljunk inzultus áldozatává – aki pedig ellenáll ennek, elérni, hogy rosszul érezze magát, amiért különleges. Van, akire nem hat, van akire igen – és ezért teszik fel sokan a fenti kérdést, ezért keresik a hibát önmagukban. Ezért traumatizálják, mikor rájönnek, valamit máshogy csinálnak, gondolnak mint az átlag, pedig nem lenne szabad az határozza meg, mi a normális, hogy mi az elfogadott. Csak sajnos messze túl kevés ezt tudni ahhoz, hogy megjavítsuk ezt az elcseszett világot.

Long story short… Annabella úgy érzi, valami nincs vele rendben, s lévén XXI. század, szépen rákeres a Google-ön a problémára, így akad a Sokszívűek Társaságára – az így szerzett új ismeretei pedig kicsit megnyitják előtte a világot, s egyszerre könnyítenek a szívén miközben az életét kicsit bonyolultabbá teszik. De mint az kiderül, ezzel jár a sokszívű lét – a lélek oldott szabadságának és az állandó apró komplikációknak örökös együttesével, amiből főszereplőnk is bőven kiveszi a részét, miután belecsöppen ebbe az egészen újszerű világba.

Három év után kiteríti a kártyáit – hogy ez jó döntés-e vagy sem, az nem ítélhető meg feketén vagy fehéren, ugyanis olyan gyökeres változásokat hoz az életébe, melyek rövidtávon ugyan megviselik, s a későbbiekben is okoznak neki kellemetlenséget, hosszabb távra tekintve viszont a boldogságát köszönheti nekik.

És bár a társas kapcsolatok nem monogám oldala az első oldalaktól fogva téma, itt lépünk be főszereplőnkkel együtt immár teljesen a sokszívűek világába, innentől kezdve kapjuk meg azt a teljes rálátást a poliamoriára, amit egy ilyen kényes kérdés megkövetel. Kitti pedig a kellő háttértudással s kutatómunkával megalapozott részletességgel bontotta ki a szálat, teljes képet adva erről a sokak számára ismeretlen párkapcsolati formáról. Legyen az akár pozitív, akár negatív. Akár érthető, akár felháborító. Szerettem, hogy ilyen őszinte és közvetlen módon kaptam meg a történetet – a siker titka pedig az, hogy ez szerintem az olvasókat is jobban megnyitja a téma irányába, velem legalábbis így történt. Annabella belső monológjait vagy akár a pszichológusával vagy a többi sokszívűvel folytatott párbeszédeit olvasva én is komolyan elgondolkodtam, vitatkoztam magammal, próbáltam értékelni a fennálló helyzeteket, legfőképp viszont a poliamoria nyújtotta új infók tömkelegét.


Olykor a sorokat olvasva heves bólogatásban törtem ki, máskor kissé elszörnyedtem, találtam olyat, ahol már azt mondtam, az én mércém szerint ez sok, de olyan is volt bőven, ahol nem győztem cetlizni és fotózni egy-egy idézetet, és istentelen nagy volt a kísértés, hogy megosszam az egész világgal, mekkora igazságra bukkantam. Egy poliamor kapcsolat könyvben ábrázolt kivitelezése koránt sem mondanám, hogy számomra szimpatikus, az elvek viszont, ami alapján a kapcsolati forma működik annál inkább meggyőzőek, és teljes mértékben logikusak – sok szót nem is szentelnék a dolognak, lejjebb görgetve az idézetekhez rájöhettek, hogy mire gondolok. (Pl.: a poliamoria kialakulásának okára vagy akár e életforma előnyeire s magyarázatára.)

„Nem találhatunk meg egy emberben mindent, amire szükségünk van, igaz? Ez csak mese. Basszus, sok habbal.”

Áttérve gyorsan a szereplőkre, mielőtt hosszabb lesz ez az értékelés, mint maga a könyv, természetesen először muszáj Annabellát emelnem ki, hiszen ő fogja össze a történetünket, az ő életének mozzanatai irányítják a szálakat, legyen szó családi, nyomozós, rejtélyes vagy romantikus részekről. A kezdetektől szimpatikusnak találtam, volt benne valami, ami a kezdetektől megfogja az embert, talán hogy olyan nyílt és természetes – még annak ellenére is, hogy közben mekkora titkok súlyát hordozta a vállán ellentmondás lvl999. Mindenesetre jó volt a nyitása, ám ahogy váltakoztak az élethelyzetek s egyre több körülmény közt kellett helytállnia, a tettei által sokkal részletesebb képet kaphattunk a jelleméről, az írónő lapról lapra,  epizódról epizódra bontotta ki a személyiségét, a folyamatot, ahogy egy apró tavaszi rügyecskéből szépen kipattant, mint egy virág. Jelentős jellemfejlődésen ment keresztül, mely során az előző élete(i)be belefásult, bűntudattól gyötört nőből először egy új kis világában helyét kereső, zavart kislány vált – majd ebből később egy határozott, egyre céltudatosabb és kiegyensúlyozott hölgy. Örömömre szolgált végig figyelemmel kísérni a folyamatot: azt, ahogy lassan megismeri saját magát, majd ezzel egyhuzamban lassan készen áll rá, hogy a párját is megtalálja. Tény, végül nem egészen úgy, ahogy én azt elképzeltem – de be kell ismernem, így történt jól minden, és végül is, szebb romantikus szálról nem is álmodhattam volna. Még az én térdeim is beleremegtek néhány pillanatba.

A sokszívűekre, továbbá a többi, történetünket előremozdító karakterre nem térnék ki részletesen: mindenesetre változatos csapatot kaptunk a legkülönfélébb kapcsolati beállítottságokkal, ugyanakkor sokuk esetében nagyon is hasonló gyökerű problémákkal. Általuk került jobban kibontásra a poliamoria minden negatívuma, szerencsére kicsit részletesebben és árnyaltabban fejezve ki például a féltékenység természetét, mint arról a legtöbbször hallhatunk. Valamennyi párosunknak, vagy akár szólóban vonuló szereplőnknek megvoltak a maga kellemes és kellemetlen tapasztalatai a többszerelműséggel, ám a különböző személyiségjegyektől függően határozták meg ezek a karakterek befolyásoló szerepét a cselekményre. A feszültség végig érezhető volt ezen a fronton, meglepetések pedig folyton akadtak, akár a „barát” státuszban mozgó sokszívűink, akár a „különlegesebbek” részéről – mindenesetre senki sem lehetett ezer százalékig az, akinek látszott, egy ilyen világban pedig a titkok nem maradnak sokáig leleplezetlenül. Volt még itt rejtély, szerelem, akció, minden ami kell egy jó könyvhöz, de úgy érzem, ha akár ezekről, akár a szereplőkről többet beszélnék, akaratlanul is szórnám a spoilereket, amit pedig ezúttal nagyon nem akarok. Szeretném, hogy mindenkinél eljöjjön az a pont, mikor leesik az álla. Mikor nem bírja letenni a könyvet. Mikor kell egy perc, hogy feldolgozza az olvasottakat. Mikor lepisszegi, aki hozzászól olvasás közben. Mikor visszatartja, és inkább nem megy kis pisilni, mert még lemarad valamiről, ha egy percre félreteszi a Sokszívűt. Mindenkinek ilyen csodás olvasmányélményt kívánok ♥.

Ajánlom a könyvet mindenkinek, aki elég nyitottnak érzi magát egy ilyen kényes témát boncolgató történetre, aki elfogadó ugyanakkor kellően határozott gondolkodású is. Ajánlom annak, aki vágyik valami újdonságra, s megunta már a klisé romantikus történeteket. Ajánlom azoknak, akik nevetni akarnak, sírni és izgulni egyszerre, mert mindegyiknek eljön az ideje olvasás közben. Őszintén? Mindenkinek jószívvel ajánlom, aki a tökéletes olvasmányt keresi. Egy csoda lakozik a lapok között, amit mindenkinek meg kéne ismernie.

Alkotóértékelés: 5/5*

Általában nem szokásom véleményt írni egy szerzőről rögtön az első könyv után, amit olvastam tőle, de nem tudok elmenni szó nélkül amellett, amit Szurovecz Kitti A sokszívűvel letett az asztalra – nem csak egyszerűen a regény szempontjából nézve, hanem az írónőéből is. Mert egy dolog megfogni a tökéletes témát; egy dolog fejben felvázolni egy cselekményt, kitalálni pár karaktert… de ahhoz, hogy mindebből végül egy ilyen ütős, szívszorító regény keletkezzen, már hatalmas tehetségre van szükség. Kittiben pedig megvan ez az istenadta adomány, amivel a szereplőkbe képes volt életet lehelni, a cselekménynek lendületet adni, s amivel gyönyörűen, finoman, mégis mindenféle barokkos túlírás nélkül megfogalmazott minden sort, mondatot, párbeszédet, minden fontos–, vagy akár jelentéktelen részletet. Egyszerűen élmény volt olvasni a munkáját.

Kedvenc karakterek:

Annabella karaktere már egészen a kezdetektől közel állt hozzám – az írónőnek sikerült olyan szinten megismertetnie, bemutatnia az érzelmi hátterét, észjárását, a tettein keresztül pedig magát a jellemét, hogy minden helyzetben érthetőek lettek az indítékai, így megszeretni is sokkal könnyebb volt. A további két kedvencem… hát, nem vall egy nagy fantáziára, hogy éppen őket szúrtam ki, de hát ki ne tenné, most komolyan? Olivér és Szaki mindketten különleges, ugyanakkor eléggé zárkózott és titokzatos személyiségek, mégis ott lapul ez alatt a felszín alatt valami sebezhetőség, érzékenység, ami nekem nagyon bejött. Nem kaptunk szájbarágós ismertetést kettejük tökéletlen tökéletességéről, de még így is fellobbantották a tüzet, ahol csak megjelentek, és szerintem ebben van a csoda.
                                                                                                                                         
Kedvenc részek:

Egyértelműen inkább a könyv második fele – az elsőt is szerettem, élveztem a kezdeti ismerkedést a témával, azt a sajátos feszültséget, de számomra az egész inkább a második félidőben bontakozott ki, érte el a tetőpontját. Ahogy fokozódtak a konfliktusok, bonyolódott minden amúgy is összetett emberi kapcsolat, különböző szálak kaptak teret, kezdve a rejtélyesebb, nyomozósabbal, egészen a családi titkokon át a szerelemig… számomra ez volt a csúcs.

Kedvenc idézetek:

„– Nem normális az, aki többet szeret egyszerre, ugye?
– Erről megoszlanak a vélemények. – Márk torkát elhagyja egy keserű kis kacaj. – Nem végeztem ilyen irányú felmérés, de ahogy látom, ez az egész a biztonsággal függ össze. Aki elvesztette a bizalmát és a biztonságát, az utána nem meri csupán egyetlen emberre rábízni sem az életét, sem a szeretetét.”

***

„Harminchat éves vagyok, és már kiismertem a szerelmet, az érzés természetét. Tudom, hogy elmúlik.”

***

„Miért gondolom azt, hogy nekem több szerelem is jár? El kellett volna nyomnom magamban ezt az egészet, ahogy más, normális emberek teszik, mint Andris is mondta. Én rosszabb vagyok, mint mások? Mint azok, akik elfojtják? Ott van a fejükben, a képzeletükben a vágy egy sokéves, ellaposodott kapcsolatban valami más, valaki más után, akire akkor gondolnak, amikor a párjukkal szexelnek, vagy épp maszturbálnak. Az nem megcsalás? Dehogynem! Épp csak fizikai megvalósulása nincs a dolognak, ezért álszent módon nyilatkoznak az egészről, lehordják az olyanokat, mint én, miközben belülről rágja az életüket a sárga irigység, a kielégületlenség és az elfojtott vágy. Vagy nincs igazam? Én vagyok a rossz? Én vagyok a gonosz? Én vagyok a hibás? Hiszen csak megengedtem magamnak, hogy szeressek, ennyi történt, semmi más.”

***

„Mert szabadon szerethetünk bárki mást is, nincs rajtunk a monogámia terhe, tehát lelépni sincs miért. Igazából nem is éri meg…
– Mert az a bizsergető, izgalmas, szerelemtől fűtött idő, ami miatt megtennénk, úgysem tart örökké – fejezi be Kinga gondolatát Laura. – Felőrlik a mindennapok, és marad az ellaposodás, a testvérinek tűnő szeretet, és ettől kezdve valójában a szenvedély hiányától szenvedünk. Mi erre mondunk nemet. Ezért élünk így, ahogy. Ha több partnerrel is, de boldogan és őszintén.”

***

„Nem először jut eszembe, hogy olyan a természetem, mint a cicáknak. Oda megyek, ahonnan szeretetet kapok, és egyáltalán nem számít, hogy az egy vagy több helyről érkezik. Szeretetkoldus vagyok, mint Viktória macska, ezért nagyon nehéz különválasztanom önmagamban, hogy mi a valódi érzelmem és mi az, amit csupán mások törődése kelt bennem.”

***

„Elég, ha néha csak annyit írsz, szép volt a dal
Elég, ha néha csak úgy érzed, már túl sok a fal
Elég, ha félvállról hozzám szólsz,
Elég, ha éppen csak rám nézel,
Tudom, hogy messze, de mégis közel.
Elég, ha néha csak annyit kérsz, segíts nekem
Elég, ha néha csak álmodod, hogy itt vagy velem
Elég, ha félvállról hozzám szólsz,
Elég, ha éppen csak rám nézel
Tudom, hogy messze, de mégis közel.”

Borító: 5/5*

A sokszívű borítója szerelem volt az első perctől, hogy megláttam: imádom a letisztult minimalizmusát, az egyszerű, mégis mutatós egymásba fonódó kötelek szimbolikus elemével együtt. Egy ilyen ütős, erős témához nem is tudnék másmilyen külsőt elképzelni.

Pontozás: 5/5*


Szavakat is nehéz találni arra, amit Szurovecz Kitti véghezvitt ezzel a történettel… és ha eddig hazugságban éltem, s valójában mégis létezik olyan a világon, hogy tökéletes, akkor egész biztosan tudom, hogy ez az. Az írónő profizmusa már az első oldalaktól kezdve kiszúrja az ember szemét, hiszen megmutatkozik a mű minden szegmensén, legyen szó akár a karakterek kidolgozottságáról, a cselekmény sodrásáról, fordulatairól, a fogalmazásmódról, amely mindig igényes, de soha sem túlírt, vagy akár a nem mindennapi témaválasztásról, s az a mögötti rengeteg kutatómunkáról, amelynek köszönhetően a történet végül ilyen magas színvonalon valósulhatott meg. S ne feledkezzünk meg a lelki mélységekről sem, amelyekbe kalauzol… mert A sokszívű meghat, elgondolkodtat, megérint… legfőképp pedig kikapcsol a világból pár órára, mert olyan szinten magával ragadó, hogy lehetetlen olvasás közben bármi másra figyelni. Felülmúlhatatlan élményt nyújt, amit úgy érzem, nem is lehet elégszer megköszönni az írónőnek.

Exra

Mi is a poliamoria? A történet elég erősen körvonalazza e párkapcsolati forma paramétereit, s aki olvassa / olvasta A sokszívűt, annak nem is lehet ismeretlen a jelenség, ám gondoltam, ha már így témánál vagyunk, talán helye lenne valamiféle pontosabb megfogalmazásnak, ha úgy tetszik definíciónak is, végtére elég összetett dologról beszélünk, amit sokan hajlamosak lehetnek félreérteni. Tehát öntsünk tiszta vizet a pohárba a poliamoriával kapcsolatban, hiszen mint azt Kitti megfogalmazta, „a poliamoria nem azt jelenti, hogy mindenki mindenkivel”.

„A poliamoria szó jelentése: többszerelműség. Poliamor irányultságú az, aki képes és akar egynél több partnerhez szerelemmel kötődni, velük párkapcsolatot fenntartani, és ezt a partnerei tudtával és beleegyezésével teszi, részükre más partnerekkel kötendő kapcsolat szabadságát megadja. A poliamoria az etikus nem-monogámia körébe tartozó, fókuszába a szerelmi kötődést állító párkapcsolati forma és filozófia. Ahány ember és ahány szerelem, annyiféle többszerelmű kapcsolat létezhet, mégis vannak olyan jellemzők, amelye közösek a poliamor kapcsolatokban. A poliamoria jellemzői, értékei és alapelvei a következők: többpartnerűség, szerelem,szabadság, önkéntesség, egyenlőség, kölcsönösség, őszinte kommunikáció, etikus eljárás, együttműködés és erőszakmentesség. A poliamoria az alternatív családmodellek körébe tartozó családforma is, támogatja a partnerek iránti elkötelezettséget, a párkapcsolatok melletti kitartást, a hűséget, a gondoskodást és a gyermekek szerető családi környezetben való nevelését.” (Forrás: www.poliamoriamagyarorszag.hu)

Köszönöm a recenziós példányt az Athenaeum Kiadónak!


Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

You May Also Like

0 megjegyzés