2017. augusztus 20., vasárnap

Üdv az apokalipszisben! | Ann Aguirre - Menedék



„Többféleképpen lehet valaki erős, most már tudom. Az erő nem mindig a késből vagy harci vágyból származik. Néha a kitartásból, amelynek kútja mély és néma. Néha a könyörületből és megbocsátásból fakad.”

Eredeti cím: Enclave
Sorozat: Razorland-trilógia 1.
Oldalszám: 274
Megjelenés: 2012
Kiadó: Fumax
Ár: 2995 –

A ​második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Azt hiszem az a sok idő, amit a könyv halogatásával vesztegettem, végül mégsem volt egészen hiábavaló… elvégre ez a göcsörtös út vezetett el ehhez a fenomenális élményhez amit átélhettem olvasás közben. A Menedék megjárta az elmúlt hónapokban a polc–éjjeliszekrény–kéz–polc távot nem is egyszer, a gond csupán annyi, hogy megannyi próbálkozásom alkalmával olvasatlanul, többnyire az első húsz oldal után bennehagyott könyvjelzővel csücsült vissza a helyére. A legjobban persze – mivel ugyebár ember lennék – az fájt, hogy hiába kerestem kifogásokat, bűnbakot, magamban kénytelen voltam beismerni, hogy a probléma kizárólag a hangulatomban és aktuális lelkiállapotomban keresendő. Nem tudom ki hogy éli ezt meg, de számomra a disztópia akármennyire szeressem is, mindig a rettentő nehéz műfajok egyike lesz, amihez meg kell találni a tökéletes időpontot, máskülönben nem működik úgy, ahogy kellene.

És ezért vagyok én hálás a rengeteg elfecsérelt időmért, hangozzon ez akármilyen nevetségesen. Talán ott lappang bennem valahol mélyen a gondolat, hogy „a rohadt életbe, miért is nem olvastam ezt még korábban”, de ennek ellenére tudom, hogy most volt itt az a nagybetűs IDŐ. Amikor igazán bele tudtam mélyedni a sztoriba, amikor igazán tudtam értékelni, méghozzá minden részét. Most jött el az idő, amikor újabb kedvenc disztópiát kell avassak, és amikor megkezdődik a végtelennek érződő tojástáncom addig, míg a kezembe kerül a folytatás, és nem tudni mikor török ki és kapok agyérgörcsöt, miután oly természetes módon nincs kellően lezárva az a befejezés. De tudjátok mit? Valahogy így kell kezdődnie számomra egy jó trilógiának. És hogy miben is áll ez a nagy tökéletessége…? Az egyszerűség kedvéért – és mert éppen ilyen kedvem van :P – pontokba szedtem alább az összes felhozható pro és kontra érvemet, amiért érdemes kézbevenni a Menedéket. Feltett célom kovácsolni egy kisebb rajongótábort a poszt végére, mert túl ezen a rövid kis köteten érzem, hogy ez valami olyan jónak a kezdete volt, amit igenis elkezdhetnénk egy lapon emlegetni az Éhezők Viadalával, Beavatottal és a többi bestseller disztópiával, mert olyan rejtett gyöngyszem, ami megérdemelné, hogy valaki kirángassa a sötétségből. Tudom, önmagam nem váltom meg a világot… de próbálkozni még nem bűn, úgyhogy túl a felesleges körítésen, jöjjön végre az a kis lista, avagy minden amit szerettem, vagy akár kevésbé értékeltem ebben a történetben:

ü Nyilván az elsőszámú és legfontosabb említenivaló egy disztópia írásakor, amin gyakran a könyv sikere áll vagy bukik, az a történet alapját képző egész új világ megteremtése, hiszen a későbbiekben ez határozza meg a karakterek jellemét, viselkedésmódját is, erre épülnek a konfliktusok. Kapásból 1-0 Ann Aguirre-nek, mert nem hagyott lehetőséget, hogy e téren bármibe is belekössek. Tény, hogy még nincs kibontva minden apró részlet, a fennálló helyzet előzményei, de úgy érzem az írónő épp csak annyi vakfoltot hagyott, amennyi nélkül képesek vagyunk megérteni a világát, ugyanakkor fenntartja az érdeklődésünket a továbbiakban. A kép nem egészen tiszta, ám annyi bizonyos, hogy a második világégés egészen átalakította a Föld állapotát és lakhatóságát, így a fennmaradó emberiség zömmel felszín alatti kolóniákban él történetünkben – főszereplőink név szerint az Enklávéban. Az elzártság, az idegen külvilág állandó veszélyforrást jelentenek, s az ismeretlentől való félelem így már egészen az első fejezetektől kezdve állandó kísérője a szereplőink életének, ám ahogy kell, a katonásan szigorú vezetés is előlép előbb-utóbb, kellemetlen feszültséget keltő tényezővé. Végig érezni a súlyát minden szónak, legyen akár kimondott, vagy csak egy kósza gondolat, mert ilyen apróságok dönthettek élet és halál, biztonság és száműzetés között. A névadó ünnepsége után pedig főszereplőnk, Pikk is egyre jobban belelát abba a rendszerbe, amelyben él, s amelyben egészen addig feltétel nélkül hitt is – noha valójában semmi sem az, aminek látszik. Bár a lelkem mélyén azért örültem, mikor elszabadultam erről a helyről, azért bántott, hogy most minden bizonnyal sok időre – talán örökre – válasz nélkül maradok, már ami az Enklávét illeti. Maradtak még vele kapcsolatban elvarratlan szálak – nem is kevés –, a múltja, kialakulása, a vezetők titkolózása, szemellenzős viselkedése szintén nem magyarázott, így csak remélni tudom, hogy a további kötetekben ez nem marad így, mert megöl a kíváncsiság.



ü A fent említett Enkáve-beli titkolózás, érthetetlenül fásult gondolkodás, a rengeteg hazudozás és a gondolkodó felnőtté váló egykori vakarcsok vezetőkkel szembeni konfliktusa kiélezi a kolónia belső ellentéteit, s valóban egyre több kérdést vet fel, ami szül némi rejtélyes, nyomozós hangulatot – de az izgalom, mondhatni, félelem gyökere ennél mélyebben leledzik, mégpedig egy kiegészítő fantasy-szálban. Egyelőre a Korcsok – zombi-féle lények – jelenléte és időnkénti kisebb-nagyobb támadása úgy tűnik, valóban csak a cselekmény pörgését, a figyelem és izgalom fenntartását szolgálja, ám a karakterek észrevételei azt sugallják, a következő kötetekben belőlük is többet kapunk majd – lehetőleg több érdemi információval. Annyi már bizonyos, hogy újabb problémát, és újabb rejtélyt jelentenek – mindeközben pedig állandó fenyegetést és halált. Izgi, mi?

ü Az így tehát állandó készenléti állapotot és feszült izgalmat azonban rendszerint megszakította még valami meglepetés, valami (többnyire) apró, ugyanakkor jelentőségteljes fordulat. Lehet szó egy váratlan halálról, némi segítőkézről, akkor, mikor senki nem számít rá, pálfordulásokról vagy akár arról, hogy a világ a feje tetejére fordul… talán ez úttal nem volna jó többet mondanom, hogy elkerüljem a spoilereket, de talán elég ennyi is, hogy értsétek a lényeget: mindig érik az embert meglepetések.

ü Mindez eddig leginkább csak fantázia kérdése, aminek az írónő nincs is híján, de mint tudjuk, ennyi nem elég egy jó könyvhöz – az ötlet önmagában kevés, a megvalósítás pedig kemény meló. Ami pedig azt jelenti, újabb pont oda, mert Ann bebizonyította, hogy nem csak kreativitásban bővelkedik, de tehetségben is. Az összes izgalmat és kalandot pontosan és aprólékosan, rendkívül érzékletes leírásokkal tárta az olvasók elé, tényleg egyszerre hatva minden szervre. A szereplőkkel együtt egy konténerben húzva meg magam láttam magam előtt a falak mocskos szürkeségét, éreztem a klausztrofóbiát, majd az „ürítőfülkék” bűzét, ugyanígy az apró, egyágyas szobák kellemetlenül szűk, mégis egyszerre meghitt hangulatát, fakó fényét. De ugyanolyan finom benyomásokat kaptam mozdulatokról, gondolatokról, érzésekről… az írónő ért ahhoz, hogy egyenesen, lényegretörően fogalmazzon, mégis mindent elmondjon, amit el kell ahhoz, hogy az olvasó is a történet közvetlen részesének érezhesse magát.

ü Van még egy egészen pici apróság, ami engem személy szerint megragadott – talán semmiség, talán alapvető kéne legyen, de sajnos sok könyvben nem az, és ezét kiéleződött rá egy hetedik érzékem… ez pedig a részletekre való odafigyelés. Mint például, hogy az évekig föld alatt élő Pikket a napfény igenis szörnyen égette, ahogy a fényt sem bírta a szeme… ilyen kicsiségek.

ü Túl a történetünk és a megvalósítás elemezgetésén elérkeztünk egy újabb kritikus pontra, mégpedig a karakterekhez – hogy pontos legyek, először is az erős, badass hősnőnkhöz. Pikk meglehet, hogy kissé idétlen módon egy kártyalapról kapta még idétlenebb nevét, ő maga azonban maga a megtestesülése kábé mindennek, amit női főszereplőben valaha kerestem. Erős, önálló, racionális és higgyetek nekem, nagyon badass ahogy a kezeiben egyszerre három fegyverrel kaszabolja a dög Korcsokat vagy ellenséges bandákat, ami természetesen vadásznői hivatalának velejárója, s úgy egyáltalán, határtalanul segíti a felszín alatti, viszontagságos életben is. Ugyanakkor a lelke legmélyén megmaradt az embersége, ugyanúgy érez, szeret, fél, félt, védelmez… akárcsak egy nemző. Bár gyávaságnak tudható be, ahogy egy darabig minden rossz megérzése ellenére is kitartott az egész élete alatt fejébe vert enklávéi szólamok mellett, én értékeltem, hogy sok más főhősnővel szemben nem kezdett túl korán pattogni valami olyan ügyben, amiről nem tudott még koránt sem eleget. Vegyük tehát úgy, ahogy hangzik: én még a gyengeségét sem tartottam igazán gyengeségnek, talán inkább nevezném a túlélési ösztön tudatalatti megnyilvánulásának, amit igazán értékelek.

„Ha hangot adtál egyéni gondolataidnak, itt, az enklávéban nem várt rád fényes jövő.”
Ám az örökkévalóságig nyilván nem mehetett volna ez így – a nyugalom átcsapott volna behódolásba, a hit elvakultságba, de Fakónak hála ez nem történt meg. Ő aztán egészen más fejezet… másik főszereplőnk, meggyötört, harcos fiú, aki túl sokat látott a világ veszedelmeiből ahhoz, hogy ne kérdőjelezzen meg minden eszmét, s aki túl sokáig élt túl önmagában ahhoz, hogy félvállról vehesse a harcot. Eleinte idegenkedtem a karakterétől, olyan furcsa volt, különc és idegen minden lélegzetvétele, de Pikk vadásztársaként szerencsére sikerült egyre jobban megismerni őt, a múltját, indítékait, belső motivációját, s magát a gondolkodásmódját, ami sokat segített megérteni – s szeretni. Legnagyobb bánatomra a történet egyik nagy fordulópontjától egyre kevesebbet kaptam belőle úgy totálban, ahogy nőtt a fontosabb szereplők száma, ahogy bejött a képbe a Farkasok bandájának egykori nemzője, Tegan, majd a volt Farkas, Kósza, úgy Fakó egyre inkább kénytelen volt megosztozni a rivaldafényen. Nem mintha bántam volna, hogy a fentiek is színreléptek – ellenkezőleg, mindkettejüket sikerült megkedvelnem, mert bár minden lényeges dologban különböztek, a lelkük mélyén hihetetlen erő volt mindkettejüknek. Valahogy könnyű szeretni és tisztelni az ilyen erős és kitartó karaktereket.



û Túl valószínűleg minden pozitívum részletes kifejtésén elérkezett a várva-várt na jó, nem is gonosz-blogger pillanatom, mikor beleköthetek valamibe! Sajnos a szokásos öröm elmarad… ugyanis tényleg tökéletesnek éreztem a történetet, és nem akartam, hogy valami apróság belerondíthasson a képbe… valami apróság, mint például egy keresetlen szerelmi háromszög. Talán azzal még nem árulok el túl sokat – legalábbis nem árulok el olyat, amit már nem írtam le úgyis –, hogy Pikk és Fakó finom kis vonzalma nagyon megnyert magának, és szerettem, ahogy a maga visszafogott és csendes módján képes volt szeretetteljes légkört teremteni még a koszos-büdös föld alatt is. Long story short: imádtam őket együtt! A bibi ott kezdődött, mikor újabb alfahím került a csapatba… és mikor – a rohadt életbe is – őt is elkezdtem kedvelni. Nos, gyermekeim, íme a szerelmi háromszögek legsunyibb és alattomosabb fajtája. Nem tudom, örüljek-e neki vagy utáljam, mindenesetre böki a csőrömet rendesen, mert egyszerűen nem hagy a kérdés nyugodni, és minden bizonnyal tartogat még ezer meglepetést ez a szál, míg eljutunk addig, hogy dönt Pikk. Drága, Pikk, fogadd együttérzésemet! Látom én, hova vezet az út, amin elindultál, és tudom, hogy a továbbiakban fejezetek kérdése, hogy két férfiba legyél halálosan szerelmes egyszerre okay, remélem azért a halálosan szerelmesig nem jutunk, de én megértelek. Szóval… eljött hát megint az a rémisztő pillanat, amikor nem olyan egyszerű csapatokra oszolni, én legalábbis nem tudom magam besorolni egyikbe sem. Team Nemtudokdönteni. Ilyenkor egyedül az adhatna erőt, ha mindkét fél megpusztulna, Pikk pedig boldogan élne míg meg nem halna – forever alone. Könyörgök… olyan szép volt a romantikus szál, annyira… miért kell megnehezíteni?!

û Az ember könnyedén fut bele meglehetősen érdekes, vagy akár mondjuk úgy, megdöbbentő dolgokba, ha disztópikus vagy fantasy könyveket böngész – velem is megesett nem egyszer, hogy tágra nyílt szemekkel, konkrét wtf tekintettel bámultam egy-egy lapot magam előtt, de az mind semmi ahhoz képest, ahogy a Menedékben használatos nevekre reagáltam először. Talán megbocsátjátok, de én ezt nem tudom hová tenni, ahogy komolyan venni sem… egyszerre keveredik tőle a fejemben a kés, villa, olló… és a kő, papír, olló, sőt még a gyík és Spock is. Bár nincs különösebb bajom a vérrel, engem őszintén az ilyen jellegű beavatási ceremóniák taszítanak kissé – alapból nem vágom miért jó az, hogy mindenki összevissza csepegteti a kitudja milyen AIDS-es vérét, de azzal már pláne nem tudok mit kezdeni, hogy amilyen tárgyra folyik, arról kapják nevüket a szereplők. Kártyalap, mosóporcímke, anyagdarab, barkácseszközök…láttam én már cifraságokat, de ehhez aztán kellett idő, hogy hozzászokjak.

Összességében ilyen tapasztalatokat oszthatok meg veletek az én olvasmányélményem alapján – így pedig ajánlom a Menedéket először is mindenkinek, aki a leírtak alapján úgy gondolná, hogy képes lenne élvezni, szeretni, adni neki esélyt – mert annyit biztosíthatok, hogy megérdemli. Ajánlom a műfaj kedvelőinek, azoknak, akik már régi rókák ha disztópiáról van szó, azoknak, akik még csak ismerkedőfélben vannak ezekkel a könyvekkel, és azoknak is, akik úgy döntöttek, szélesítenék még az ismereteiket. Ajánlom azoknak, akik nyitottak a nyomasztó hangulatra, de öngyilkossági hajlam nem hajtja őket – mert feszültség van ám, de épp csak annyi, ami nem rabolja az ember életkedvét. Ajánlom azoknak is, akik erősebben hajlanak a romantikus történetek felé, s azoknak is, akiknek már herótjuk van a vattacukorfelhős émelyítő nyáladzásból – kellemes és szeretnivaló szerelmi szál szövi át alliteráció a köbön az amúgy végig pörgő, véres csatákkal tűzdelt cselekményt, és megpuhít egy időre minden szívet – ismétlem, mindet. Ajánlom kicsiknek-nagyoknak, gyerekeknek és felnőtteknek… na jó, ez talán túlzás, úgyhogy óvva mindenki kicsiny lelkivilágát ajánlom a Menedéket a 14 év fölötti olvasóközönségnek, lányoknak, fiúknak… mindenkinek, aki érez magában kedvet és hajlandóságot. A linket szokás szerint odalent megtaláljátok ;)

Kedvenc karakterek:

Pikk azt hiszem már az első oldalaktól kezdve belopta magát a szívembe, s felkerült a top női főszereplők listámra – az egész történet alatt egyszerre maradt rendkívül erős, s mégis emberi, érző lélek, kiben így egyszerre veszett el egy harcos vadásznő, és egy anyukás nemző. Szeretnivalónak tartottam ezt a kettősséget – és ahogy benne, úgy (sok egyéb mellett…) ez fogott meg a társában, Fakóban is. Nem mondom, kedveltem a többi fontosabb karaktert, Tegant és Kószát is, de az ő jellemük még nem lett kellően kibontva ahhoz, hogy olyan kedvenceimmé válhassanak, mint Fakó és Pikk… de erősen úgy érzem, hogy még annak is eljön az ideje ;)

Kedvenc részek:

Az a helyzet, hogy a könyvben, mint disztópiában, természetesen egyáltalán nem a romantikát kerestem, mégis, mikor az írónő lassan, apró cseppenként elkezdte beadagolni ezt a szálat is, kicsiny lelkem csak úgy repesett az örömtől. Fakó és Pikk remek páros, úgyhogy mindig szívesen olvastam a közös jeleneteiket, kezdve azoktól, mikor még csak a vadászatban és őrségben voltak társak egészen a meghittebb pillanataikig. Ezek mellett kiemelném a könyv második felét, mely már a felszínen játszódik – ez mélyebb benyomást tett rám, jobban pörgött, több veszélyt és izgalmat tartogatott. Nagyon bírtam, egészen addig a fura kis szerelmi háromszögünkig… de azt talán már hagyjuk is! xD

Kedvenc idézetek:

„Nem nézett félre. Két keze felemelkedett, és közrefogta az arcomat, melegséget árasztott. Tudtam, hogy mit fog tenni, mielőtt előrehajtotta volna a fejét: az enyémhez érinti az ajkát. Ó, és én mennyire akartam ezt! Lehetőséget hagyott, hogy visszakozzak, kiszabaduljak a fogságából. Nem mozdultam, levegőt is alig mertem venni. A régi szólamokat, mint a tilos és a nem szabad, elnyomták az új szavak, mint az igen én a még.”

***

„Az enklávéban én nem kérdőjeleztem meg, miért élt és halt meg egyik-másik vakarcs. Úgy tűnt, nincs rá különösebb magyarázat. Előfordult, hogy olyanok, akiket én aprónak és törékenynek hittem, mint Sodrony, végül erősebbek lettek. Olykor pedig egy izmos, keménykötésű halt meg álmában. A világban nem volt semmi ésszerűség.”

***

„Az emberek értékét a cselekedeteik határozzák meg.”

***

„Talán a tudás csak teher az ember számára.”

***

„ – Sosem állítottam, hogy hülye volnál.
– Viszont ezt gondolod.
(…) – Dehogy – mondta szelíden. – Csak nem tanítottak meg helyesen gondolkodni”

Borító: 5/5

Ha engem kérdeztek, egyszerűen lehetetlen belekötni – egyszerű de nagyszerű, a történethez passzol, a kissé sötét, föld alatti hangulatot remekül visszaadja… mi más kellhetne még?  Bizony szerencsésnek mondhatjuk magunkat ezzel a megoldással, s az eredeti terv megtartásával - ugyanis mint a mellékelt ábra mutatja, néhány ország Menedék-rajongói már kevésbé jártak jól. Vagy csak az én szememnek fáj a többi borító? Német, román, orosz, mifene... még esetleg a portugált tartanám megfelelőnek (utolsó kép), hiszen látványilag tartja magát a történethez, de a hangulata számomra valahogy egyáltalán nem passzol. Mondom. Szerintem egyhangúan kijelenthetem a magyar olvasók nevében: hálásak vagyunk! 



Pontozás: 5/4.5*

Amikor az ember azt hiszi, hogy az Éhezők viadala, Beavatott, Útvesztő és Párválasztó alatt látott már mindent, amit disztópia adni képes, bizony nem kis meglepetést okoz ez a 300 oldal. Tény, hogy nehéz feladat ebben a műfajban alkotni, de a Menedék egyszerűen az összes létező aspektusában kiemelkedően szerepelt, s emiatt úgy érzem, megérdemelné a nagyobb figyelmet, hogy ott ülhessen minden könyvmoly polcán. Egyszerűen mégis nagyszerűen ötvözte a tökéletes disztópia receptjének összetevőit, és íme a siker titka: még a mértékeket is eltalálta, de még hogy! Az írónő tökéletes egyveleget képezett egy új, sötétebb világ veszélyeiből, véres csatáiból, kissé nyomasztó, posztapokaliptikus hangulatából s egy sor karakteres, logikus szereplő ehhez alkalmazkodott, ám legbelül mégis emberi jellemábrázolásából és érzéseiből – beszéljünk akár igazságérzetről, bajtársiasságról, vagy épp csak egy csipetnyi szerelemről. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki még nem tudja, milyen is egy jó disztópia – és annak is, aki úgy véli, tudja. Itt az ideje új fejezetet nyitni ;)

Nagyon szépen köszönöm a recenziós példányt – és a türelmet xD – a Fumax Kiadónak! *-*

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2 megjegyzés:

  1. Drága!

    Nagyon jól összeszedted, imádtam olvasni. Ráadásul felkeltetted vele nagyon az érdeklődésem. ;)

    Puszika:
    Your only Malec sis'

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi ^^ Örülök, hogy nem hiába szenvedtem meg az értékeléssel :DD Olvasd eeeel, mindenképp olvasd el! Tényleg szuper ;)

      Pussz,
      Your Malec sis'

      Törlés