Jennifer E. Smith: Greta James, az elsüllyeszthetetlen

„Greta néha fájdalmasnak találja, ha a sok különféle életre gondol, amiket élhetne, ha eszébe jut, hogy minden választása egy csomó lehetőség elvetését jelentette. Mindennap becsukódik egy ajtó. Anélkül, hogy igyekeznél, csak azért, mert előre haladsz, végül azt az életet éled, amit választottál. És csak úgy lehet túlélni, ha teljesen elköteleződsz, ha azt ismételgeted magadnak, hogy neked ez a jó. De mi van, ha nem igaz?”

Eredeti cím: The Unsinkable Greta James
Oldalszám: 304
Megjelenés: 2022
Kiadó: 21. Század Kiadó (KULT Könyvek)

Vannak ​utazások, amelyeknek nem vághatsz neki egyedül.

Árnyaltan dolgozza ki gyász és sebezhetőség témáit ez a megkapó, lendületes irodalmi alkotás. Greta James az ismertség küszöbén álló, feltörekvő zenész, szinte már rocksztár, de nevetségessé tette magát a színpadon. Közvetlenül édesanyja váratlan halála után és a karrierje szempontjából sorsdöntő, második albuma megjelenése előtt. A kínos jelenetről készült felvétel virális lesz, Greta lemondja a további élő fellépéseket, a pályafutása kockán forog.

Szülei negyvenedik házassági évfordulójukra lefoglaltak egy alaszkai hajókirándulást, amelyre most neki kell elkísérnie megözvegyült édesapját – enyhén szólva nincs hozzá túl sok kedve. Az utazás mégis jól alakul: a hajón Greta megismerkedik Ben Wilderrel, a megnyerő történésszel, aki Jack London: A vadon szava című könyvéről tart előadást a hajó utasainak. Önelemzés, kérdések és megnyugvás: ahhoz, hogy továbblépjünk, meg kell értenünk, kik vagyunk – mondja ez a bölcs és szerethetően kifinomult regény.

Az elején szeretnék valamit leszögezni. Mindent többszörösen lecsekkoltam. A borító egyezik… a cím is… a történet szintúgy… de élek a gyanúval, hogy én nem azt a könyvet olvastam, mint mindenki más. Kell legyen valahol valami átverés. Még csak azt sem mondhatom, hogy felültem a hype vonatra vagy hajóra?, mert egészen a könyv végéig fogalmam sem volt, hogy ezt ennyien istenítik, de amint birtokomba jutott ez a tudás, tényleg csak egy kérdésem maradt: biztos, hogy ez ugyanaz a könyv?? Őszintén nem értem… annyi minden miatt. És higgyétek el, a legkevésbé sem hiányzott az ehhez hasonló lesújtó kritikák írása. Nem hiányzott, már csak azért sem, mert egy ilyen posztot értelemszerűen olyan olvasmányélmény előz meg, mely során három oldalanként csapom fel a jegyzeteket, hogy írásosan megörökítsem dühöngésem minden egyes okát – amiből spoiler: van néhány. Mindez se nem gyors, se nem hatékony, se nem élvezetes… de hát itt vagyunk. Csináljuk.

Kezdeném azzal, hogy a jelen idejű E/3-as elbeszélésnek hála megjártam a palatáblán körömmel végigszántósan libabőrös, agykifolyós őrületet oda meg vissza. Kétszer. Az első fejezet alatt, utána már nem is számoltam. Vártam, vártam, vártam hogy egyszer csak megszokom és nem fog zavarni, de ezügyben nem történt előrelépés. Hiszem azt, hogy léteznek olyan helyzetek, melyek nemhogy elfogadhatóvá, de indokolttá is teszik a jelen idejű narratíva használatát célzott írói és történetmesélési eszközként, de itt nem ez a helyzet; egyszerűen nem találtam semmiféle valid érvet a fent nevezett írásmód mellett, annak híján pedig bár életszerűnek akarhatott tűnni, épp az ellenkezőjét érte el. Elidegenítő volt és őszintén, nagyon kellemetlen.

Nézzünk szét jobban a felszínen. A fülszöveg véleményem szerint ígéretes: lélektanilag mély témát kínál, feszült, kiélezett élethelyzetbe ágyazva, ami intelligensen megírva katartikus élmény lehetőségét hordozza magában. Kár, hogy ez a kulcsfontosságú összetevő elmaradt… minőségi kivitelezés terén szűkölködve annyi marad számomra, hogy az alapötletet dicsérjem, ami tényleg kifogástalan: főszereplőnk szülei lefoglaltak egy hét napos alaszkai hajúutat, melyre az édesanya halálát követően a lányuk, Greta kíséri el a megözvegyült apát – noha vele való kapcsolata viharosabb, mint az éjszakai tenger. Gyászfeldolgozás, dinamikus apa-lánya kapcsolat, meg csak úgy bónusznak egy lágy kis ismerkedés… I’m here for it!! Tudjátok, hogy ez az én műfajom: szeretem problémás emberek nehéz szituációkban megmutatkozó elcseszett pszichéjét feszegetni, kedvelem az érzelmi utat amire visznek, az ezekben rejlő életszerűséget, a komplex, szürke karakterek által kiváltott empátia érzését… a teljes csomagot. Ami itt félek, elkeveredett a postán.

Mint tehát látszik, egyáltalán nem valami hollywoodi eszemfaszomedobom-jellegű fordulatos cselekményre számítottam, inkább lassú vizű patakocskát vizionáltam történet gyanánt, de amit kaptam, az inkább a lavórban kiszáradó lábmosóvíz kiszámíthatóságával operált. Egyszerűséget vártam, de azért nem azt, hogy az első kb. ötven oldalon már tudjam előre, hova fut ki a sztori… azért értékelem, mikor a szerző jobban tudja nálam, hogy mit akar. Itt meg leginkább klisét találtam klisé hátán, még egy kis klisé társaságában: összecsapott szálakat egymásra halmozva, elkezdve, félbehagyva, meglebegtetve, aztán elfelejtve. Mindenből egy kicsit, semmiből sem eleget, szögletes mesélést, ahol a szakadék széléről jöhet is a boldoganéltekamíg. Háromszáz oldalon át pattog a feszkó Greta, és az édesapja, Conrad között – persze az utolsó fejezetre meghozta a mikulás a szentabékét, ahogy azt vártam. Felbukkan a rendkívül valószínűtlen male lead – jaj ne, szöges ellentéte, mindennek ami vonzó lehet egy Gretahoz hasonlóan elcseszett életvitelt folytató személy számára, na de a fiatalos ésszerűtlenség jegyében… miért ne? Miért is ne próbálhatnák meg? Nyilván. Ez úgysem gátolja meg főszereplőnket abban, hogy az exén merengjen és a házasulandó dugópajtija után epekedjen. Akiknek a nevét nem is értem miért tudom egyáltalán, tekintve, hogy semmi jelentőségük a történet szempontjából. Mondjuk ki kerek-perec: ha igazán vágyott volna rá az írónő, hogy komolyan vehető legyen, visszavett volna a felszínesen csapongó pasi-rinyából. Mert ez így… nagyon gimis szint. Épp, mint a főszereplőnk… ja, hogy ő elvileg egy érett, harmincas nő. Azt hittem úgy… tizenhat. Talány, hogy miért. Lépjünk tovább. Ássunk mélyebbre a pokolban.

„Az nem lehet, hogy tetszik neki Ben, mert pont az ellentéte annak, amit ő egy férfiban keres. Olyan, mint annak az embernek a papírmasé figurája, aki mellett kiköthetett volna, ha az élete a megszokott kerékvágásban halad: az a fajta férfi, akivel a jövőt építheted, azt a jövőt, amiben benne van a jegygyűrű, a házra felvett hitel, a nyaralás és a terhességi teszt, a babakelengye és a beiratkozás az óvodába – csupa olyasmi, amitől Gretát kiveri a víz, és elkapja a szorongás.”

Greta… annyi mondanivalóm van róla, hogy az egyenesen undorító. De tényleg, rosszul vagyok tőle, mennyi, de mennyi mindenen fennakadtam a főszereplőnk kapcsán, pedig elhihetitek, igyekeztem nyitva hagyni egy kiskaput a szívemben, hátha még megtalálja hozzám az utat. A példa kedvéért, íme egy egyszerű kis pet peeve: bagatell kis baromság, de ki nem állhatom, mikor egy karaktert visszatérően a külső megjelenésével jellemeznek. Ne értsetek félre, nyilván jó tudni, hogy egy kulcsfontosságú szereplőt szőkének barnának, kopasznak, nagyorrúnak, atléta-alkatnak, vagy életrekelt Disney-hercegnőnek kell elképzelni – de egy bizonyos pont után a külsőségek minden további boncolása annyira érdekfeszítő, mint a nem épp diszkréten megbúvó Starbucks hirdetések egy romkom vágójeleneteiben. Értitek tehát a problémámat, az írónő pedig valamiért jó ötletnek tartotta következetesen azáltal domborítani ki Greta stílusát, hogy végigleltárazta a legsztereotipikusabb rocksztár-ruhásszekrényt: megvolt a flaneling, az elnyűtt Converse, a fekete bakancs, a bandás póló, a lezser szegecses anyámkínja. Igen, nagyon rákendroll ez a Greta (igen, ez is szerepelt a könyvben, így, fonetikusan leírva, úgyhogy ha keresitek a szemeimet, nos, kiszúrtam), laza csaj, lazán öltözik – de ez most mitől lesz értékes jellemzés? Elárulom, én is fel tudok csapni egy hasonló szerelést, de a legkeményebb acélbetétesben is száz százalék klinikai szorongás maradnék. Szóval értitek. Vágytam rá, hogy több legyen a karakterben, mint a cipője márkája, vagy egy együttes logója a pólójára nyomva.

Válaszott haladási irányunk a „kívülről befelé”, így nem tudom kikerülni, hogy Greta személyiségét firtassam következőnek. Ismeritek az ízlésemet, tudjátok jól, hogy igenis képes vagyok én szeretni az emberileg mélyen megkérdőjelezhető szereplőket, nem zavar, ha elcseszettek, tökéletlenek, kicsit akár toxikusak is – csak maradjanak autentikusak. Én meglettem volna azzal, ha Greta szar alak, de tényleg. A baj csak az, hogy az írónő érezhetően nem szánta őt negatív karakternek – Greta azonban önálló öntudatra ébredt, és úgy döntött, azzá válik. Szépen, óvatosan és alattomosan, nehogy sokaknak feltűnjön. És miért is tűnne fel? Végül is nem tesz semmi kirívót. Nem öli meg senki kiskutyáját. Nem dobatja az apját az óceánba. Nem gyújtja fel Ben kedvenc A vadon szava példányát. Akkor mitől tudott számomra annyira ellenszenves lenni, kérdezhetitek… nos, készültem egy kis beszéddel ezt illetően.

Adott Greta: objektíve sajnálatra méltó karakter egy objektíve sajnálatos élethelyzetben, amitől természetesen minden lelket még birtokló olvasó érzi, hogy illene vele empatizálnia. Hogy hogyan lehet annyira felszínesen írni egy gyászoló emberről és az állapotáról, hogy ez ennyire nehézzé váljon… az számomra is talány. És higgyétek el, tudom, és tapasztaltam magam is, hogy a gyász nem konfekcióméretre szabva érkezik, nem egységes formában éri el az embereket, és mindenki a maga módján éli meg, dolgozza fel az őt ért veszteségeket. Ilyen módon nem is ítélkezhetek – ami fölött viszont nyugodtan pálcát törhetek, és török is, ezerrel, az az írói munka, ami a gyász és gyászoló bemutatásába ment.

Nem a legjobb féle ellentmondásba ütköztem e téren: a regény központi témává, a leírt szituációk kiindulópontjává, a karakterek meghatározó háttérelemévé tette a veszteséget, de az az aprócska jótanács, az a bűvös „mutasd, ne mondd” az elszállt a szélben, mert emlegetés az volt, érzés már kevésbé. Tudtam, hogy mi történt Greta életében, és hogy ettől hogy érzi magát, de a kétségbeesésből, fájdalomból, ürességből az égvilágon semmi nem jött át. Talán ott sem voltak igazán – időközben ugyanis sokkal inkább lefoglalta főszereplőnket az exein merengés vagy a flegma rocksztár imidzse fenntartása. Minden ami a jelenben történt, kizárta hogy egy mélyebb témára tudjak hangolódni, egyszerűen kioltotta egymást a kettő.

E téren más ellentmondást is éreztem ám, mégpedig Greta viselkedését illetően: tudom, hogy a gyász állapotában az ember hajlamos bezárkózni, passzívabbá válni, csökken az iniciatíva, beszűkülnek a kapcsolatok. Ez eddig tiszta sor – de az az izoláció és passzivitás amit Greta produkált, nem illett a képbe ilyen módon. Egyrészt a téma selejtes írói ábrázolása miatt, amit az imént kifejtettem, másrészt azért sem, mert annnnyira önkényes volt. A család közeli barátai rendkívül segítőkészen, támogatóan voltak jelen, próbálták őt bevonni, elterelni, közösen osztozni vele fájdalomban és nosztalgiában, és talán nekik is jót tett volna a saját fájdalmuk megosztása valakivel. Greta azonban ellenszenvesen és következetesen elutasított minden közeledést ezektől az emberektől – az édesapját is beleértve –, gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy nem egyedül ő gyászol, hanem a társaságban mindenki. És ismétlem, a bezárkózás, beszűkülés természetes dolog ilyenkor, de nem fogadom el kifogásnak olyan esetben, mikor a szereplő minden más iránt nyitott, csak a támogató közösség felé nem, Ez nem bezárkózás, ez önzés. Sajnálom, ha ez valakinek nem elfogadható álláspont… de bazira triggerel ez a hozzáállás.

Végül, ha már Gretát mindennel együtt leteremtettem a sárga földig és az alá háromszáz méterrel, akkor hadd zárjam rövidre egy mondattal a többi karakter sorsát is: épp csak annyira voltak feleslegesek, mint gumicsizma a könyvtárban. Vagy egészen semmitmondóra sikeredtek, vagy önmaguk karikatúrájává váltak: néhányukat jellegtelenségükben rendre összekevertem, míg voltak, akik annyira egy tulajdonság köré szerveződtek, mintha épp egy Leiner Laura könyvből pattantak volna ki. Hadd mondjam el, ha valakiről semmi mást nem tudunk, minthogy minden inadekvát pillanatban a madarakat szuggerálja, akkor ő száz százalékig f e l e s l e g e s. Egyetlen szereplő érte volna meg a figyelmet, az pedig Ben: bár ő sem a komplexitás csúcsa, de még neki tudhattunk meg legtöbbet a jelleméről, elveiről, motivációiról, olyannyira, hogy feltehetően egy másik regényben még sokra vihette volna. Sajnos helyette őt is Gretával verte a sors, de legalább trauma-bondingolhatunk ezen.

Összességében talán azzal zárnám ezt a rázós kört, hogy nem attól válik egy regény komollyá, hogy komoly témákat dolgoz fel. Szerintem a jó könyvek egyik messze alulértékelt tulajdonsága az, hogy pontosan ismerik és képviselik a maguk értékét: be van lőve a célközönségük, meg egyáltalán, a céljuk, és nem próbálják magukat többnek eladni, mint ami bennük rejlik. Amondó vagyok, hogy felesleges minden írónak és művének különösebben mélyre menni: az embereknek igenis kell a nyomorú életben néha valami kikapcsoló, könnyed olvasmány. Nem szégyen az. Nem csak olvasni nem szégyen – megírni sem. Félek, túl sok író érzi magán a nyomást, hogy valami nagyon mélyenszántót kell alkosson, akkor is, ha erre nem egészen áll készen – Jennifer E. Smith szerintem nem állt erre készen. Belépett az új műfaj trükkös lengőajtaján, az meg visszaúton lendületből seggberúgta. Lehetne hogy ne már?

Idézetek

„Greta néha fájdalmasnak találja, ha a sok különféle életre gondol, amiket élhetne, ha eszébe jut, hogy minden választása egy csomó lehetőség elvetését jelentette. Mindennap becsukódik egy ajtó. Anélkül, hogy igyekeznél, csak azért, mert előre haladsz, végül az az életet éled, amit választottál. És csak úgy lehet túlélni, ha teljesen elköteleződsz, ha azt ismételgeted magadnak, hogy neked ez a jó. De mi van, ha nem igaz?”

***

„De a gyerekdolog… az nekem más volt. Nagyobb. Ijesztőbb. Még csak nem is próbálkoztunk, szóval teljesen váratlanul ért. Azon a napon, amikor megtudtuk, írtam egy listát, hogy milyen akarok lenni apaként. Őszinte. Támogató. Kedves. És aztán megjött Avery, és csak bőgés volt, koszos pelenkák meg éjszakai etetések, és igazából nincs időd jelzőkön agyalni, amikor éppen a nyakadba bukott a gyerek. – Gretára pillant. – Az az igazság, hogy szülőnek lenni főleg reagálás. Néha sikerül, néha nem. Azt adod, ami telik tőled. És végső soron a legtöbb, hogy ott vagy.”

***

„Olyan érzés, mint amikor egy hosszú repülőút után kilépsz a gépből, és szippantasz egyet a friss levegőből. Rendben voltál a repülőn. Tudtál lélegezni. Ha muszáj lenne, elélnél rajta akármeddig. De amikor kiszállsz, rájössz, hogy nem akarnál így élni akármeddig. Ha van választásod. Azt hiszem, a távollét ezt értette meg velem. Segített rájönni, hogy nem lélegzem… nem lélegzem igazán… már hosszú ideje.”

***

„A való élet, gondolja Greta, a szavak dörömbölnek az agyában, ahogy visszabújik az ágyba. Az apja azt hiszi, egész felnőttkora azzal telt, hogy igyekezett elkerülni a való életet: félreállt minden elől, ami túlságosan állandó lett volna, elszaladt attól, ami röghöz kötötte volna. De amivel ő próbálkozott, az ennek pont az ellenkezője: megpróbálta az álmát élni. És talán lehetséges mindennek együtt léteznie; talán úgy hajlíthatod az életed, hogy a kettő összevegyüljön. Az is lehetséges, hogy nem. Talán az út egy pontján választanod kell a kettő között. Talán nem sokban különbözik az egész a felnőtté válástól.”

***

„ – Úgy értem, nézz csak körül – mondja Ben, és Greta körülnéz: a néhány ringatózó páron, a bárnál álló embereken, a sarokban alvó férfin. – Hány ember él igazán? Mármint hány csinál valami igazán nagyot az életével? – Szeme megint Gretáéba kapcsolódik, és olyan mélység van benne, amit a lány még nem látott. – Jó életem van. De mostanáig kicsi is volt. És ezzel általában nincs bajom. De időről időre körülnézek, és fejbe vág az egész. Hogy mennyire behatárolt. Milyen biztonságos. És rájövök, hogy milyen kevés rizikót vállaltam. – Megfogja a lány két kezét. Amikor ismét megszólal, hangja elszánt. – Több rizikót akarok vállalni. Azt akarom, hogy számítson.”

Borító: 5/3

Nem jó, de nem is tragikus. Igazából teljesen rendben van: igényes, harmonikus, témába vágó – számomra talán kicsit túl limonádé a regény központi témái mellé illesztve, de tekintve, hogy ezen témák kifejtése mennyire ért fel a bennük rejlő potenciális mélységhez, lehet mégis ez a borító a megfelelő választás. Számomra ez egy erős „okés” kategória.

Értékelés: 5/2

Lehet Greta James eddig elsüllyeszthetetlen volt… de itt az ideje, hogy elsüllyedjen. Légyszi, hadd tegyem meg én! A maga két centis sekély tócsájába fullasztom… Na nem mintha élvezetet lelnék egy olyan regény leteremtésében, amit magam választottam olvasásra, kedvtelésből, meggyőzve az ígéretes fülszöveg és megannyi pozitív értékelés által. Ez sokkal inkább… bosszúvágy. Elhúzta előttem a mézes madzagot, most meg csak ragadok, és még a felbőszített méhraj is üldöz. Ebben a mindsetben hagyott maga után Jennifer E. Smith mélynek és szívfacsarónak marketingelt legújabb regénye, amelynek ez volt talán a leginkább értékelhető része számomra: a marketingje. Az eladott sztori kifogástalan, megannyi lehetőséget rejt magában egy gyötrelmes, de egyben gyógyító hatású lélektani élményre – csakhogy a nagy szavakhoz nem társultak tettek. Elmaradt az érzés, a mélység, a fájdalom életszerűsége, igazából bármiféle pszichés valódiság, miközben nagyrészt jellegtelen – már ha nem egyenesen ellenszenves – karakterek tengették elkapkodottan girbe-gurba hetüket a tengeren. Felfedezésem során történetet nem észleltem, történetívet még kevésbé: az évtizedeken át formálódó konfliktus élte világát, csak hogy egy hét alatt a semmiből megoldást nyerjen, szerelmi szálak bukkantak ki a hullámok közül, hogy aztán elsodorja őket az óceán, a beszélgetések nem tartottak semerre, egyedül a hajó úticélja vált ismertté. Összességében kétlem, hogy az írónő tudta volna, mire vállalkozott, vagy érezte volna a vállalása súlyát… de úgy érzem, jobban állna neki könnyedebb vizek felé evezni.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Zenés évértékelés és Spotify Wrapped

Szépséges december 4-et, üdvözöllek titeket ezen a csodás, langyos téli estén, amikor is végre kijött az idei Spotify Wrapped, minden annuális várakozásom legfőbb tárgya! Van valami, amit még nem vallottam be, és sokkoló hírként hathat valamennyi lelkivilággal rendelkező emberi lény számára, de olvasási-írási válságomat egy ideig zenei téren is teljes műsorszünet kísérte – not anymore, hála istennek. Beneveztem idén egy extrakényelmes és nagyon rózsaszín vezetéknélküli fülesre ez itt nem a reklám helye, de felőlem akár lehetne is, ezzel egyidőben pedig megismertem az utcai izoláció tökéletesített módját. Az idei évem nagy részét egy zárt, zenei buborékban töltöttem: ez szólt az utcán, a boltban, a kondiban, a villamoson, a vonaton, otthon, a kávézóban… hol nem? A zenével töltött megnövekedett idő pedig értelemszerűen több új előadót, új albumot és alkalmi vagy akár tartós hiperfixációt hozott magával, még úgy is, hogy a 2024-em többnyire egyetlen előadóval is leírható lenne. Na de nézzük mit gondolt az idei évemről a Spoti – miközben én leírnám az egészet annyival, hogy gyorsításban újraéltem a sohasemvolt tinédzserkorom zenékben, és rég tett valami olyan boldoggá, mint ez.

1. Taylor Swift

Gondoltam, meghagyom Taylort a lista végére, hadd legyen a cherry on top, de mégis valahogy tiszteletlennek éreztem volna nem őt említeni először – mégiscsak ő életem leghosszabb kapcsolata és egyben a legtöbbet hallgatott előadóm, legjobb barátom, lelki vezetőm, motivációs gurum, stílusikonom, meg a falon ülő légy, aki már 12 éve hallgatja ki az életemet meg a gondolataimat. Az idei zenehallgatásomnak konkrétan a 66%-át tette ki az ő munkássága, és ez még csak az, amiről a spotify tud; természetesen ott vannak mellette a hajnali recsegős élőfelvételek is, azok meg attól tartok duplán számítanak. Idén majdnem minden eráját végigéltem, teljes erőből nekiugrottam azoknak az albumoknak, amiket a debütálásuk idején nem kedveltem, hogy aztán teljes szerelembe essek velük üdv Rep TV clowning, aztán jött a TTPD, meg az ezévi depresszióm… amin nem tudom segített vagy rontott, de hogy kellett, és most is kell az tuti. Mi sem bizonyíthatná ezt jobban, minthogy nem csupán TS lett az idei top előadóm a Wrappedben, de a top5 legtöbbet hallgatott dalom is mind az övé és a TTPD-é épp, ahogy a lelkem. I Can Do It With A Broken Heart mint no.1. dal? Concerning.

2. Sabrina Carpenter

Először is: Taydaughter!!! Másodszor pedig, olyan csodálatos érzés hátrahagyni a kisgyermekkortól belénk ivódó internalizált szexizmust és megtanulni elfogadni, élvezni és megélni az igazán lányos dolgokat, anélkül hogy attól kéne félni, ez negatív fényt vet ránk. Tegye fel a kezét, aki még a pink színnel is felnőtt nőként reconnectelt, miután egész gyerek- és fiatalkorában utálta, mert „fuj, olyan lányos”. Na ugye. Nekem részben ezt jelenti Sabrina zenéje, és ezért is áll hozzám annyira közel: nagyon csajos, nagyon rózsaszín, egyszerre édes és fülledten erotikus, maximálisan unhinged és unapologetic. Szexi, de nem olyan értelemben, ahogy a 2000-es években próbáltak azok lenni a női előadók, nem a male gaze-t szolgálja ki, hanem a nők magabiztos szexualitását segít kibontakoztatni, szóval konkrétan doing gods work. 

3. Gracie Abrams

Taydaughter 2.0!!! Hatalmas rajongója lettem idén a dalszövegen túlmutató zenei történetmesélő elemeknek, a hangtöredékeknek, jelentésgazdagító hangsávoknak, a levegőszabályozás módozatainak… ennek különösen. Már a legújabb TS album alatt felfigyeltem az utóbbi tudatos alkalmazására, de Gracie-nél váltam a technika megszállottjává, ugyanis esküszöm, ez a csaj minden második bridge-t hiperventillálva énekel – nem, nem úgy, mint aki nem kap levegőt, hanem felelevenítve azt az érzelmi állapotot, mikor kapkodod a levegőt és a szavakat egyszerre, míg majdnem a torkodon forr mind. Mint mikor valami nagy árulás, igazságtalanság vagy egészen kétségbeejtő fájdalom ér, amiben meg kell küzdj érte, hogy elmondhasd a saját narratívád. Nálam ez nagyon 10/10.

4. louisette

Addig csűrtem, csavartam, nyúztam-húztam és halogattam a tanulás elkezdését idén, hogy könyvet lehetne róla írni, ennek pedig sok egyéb nem publikus indok mellett volna még egy rendkívül súlyos mozgatórugója: történetesen kurvára nem akartam – és nem is tudtam – abbahagyni a zenehallgatást. Mindemellett pedig tudvalevő, hogy én zene mellett képtelen vagyok tanulni – olyankor a szomszédoknak adok privát koncertet. Akár akarják, akár nem. Azért ilyen léptékű multitasking nem várható tőlem, egyszerű kislány vagyok! Szóval mint mondottam volt, addig csavartam a témát, míg megtaláltam a megoldást: hogy ne egyen meg a TTPD elhagyásáért érzett bűntudat, a szakdolgozat írás és záróvizsga idejére elköteleződtem louisette lo-fi feldolgozásai mellett. Ez tökéletes kompromisszumnak bizonyult: ezek a számok megadják a Taylor Swift élmény demo változatát, és közben megkímélnek attól mindenkit, hogy dalolásban törjek ki a szkizofreniform zavar vagy a delírium DSM-5 kritériumai felett. Win-win.

5. SZA

Istenem, nagyon remélem, hogy egy nap megtudom, hogyan kell kiejteni a nevét, de addig is 1) inkább csak írásban kommunikálok a zenéjéről, és 2) maxra tekert hangerővel motiválódok rá a fenék-edzéseim közben. 

6. Charlie Puth

I also declare that Charlie Puth should be a bigger artist! If you know you know. Nyilván egy-két hitet hallottam már tőle régebben, de az ikonikus TTPD-s shoutout utáni legújabb száma, a Hero hívta fel rá leginkább a figyelmem, innen pedig nyilván tovább kóricáltam a régebbi munkássága felé. Bevallom, a korábbi két albuma nem igazán nekem készült eddig… de tudjuk, nálam ez hogy megy, de a CHARLIE nálam tartós sikerrel bír, tutira követni fogom még a munkásságát. 

7. Hozier.

Őszintén, a Too Sweet kinek nincs ott a Spotify Wrapped-jében? Na ugye. Bár nálam a teljes Unheard kislemez befutó lett – az Empire Now, hát úristen –, és persze egy időre megnyitotta az utat Hozier régebbi zenéi felé is. Elsőszámú kapcsolati célként deklarálom, hogy címezzen már valaki nekem is egy Take Me To Church-öt, mert ez… na, a testem és lelkem üdvét egyaránt szolgálná. Hajrá édesem <3

8. Hazbin Hotel Soundtrack + Insane (Gabriel Brown)

Az egész azzal kezdődött, hogy párom belemutatott a Stayed Gone végén Alastor részébe… én meg így, wow, köszi, most egy hétig inkább nem aszok. Spoiler: azóta is jól alszom, a számot imádom, a sorozatot többször is végignéztem, Alastor pedig az elsőszámú kis kedvencem I can fix him, no really, I can. Amellett, hogy a cselekmény roppant ötletes, a forgatókönyv pedig szégyentelenül szókimondó épp ahogy én szeretem, a sorozat egyik legnagyobb erénye a soundtrack: Disneyt megszégyenítően magával ragadó, és stílus szempontjából változatos dalokat írtak hozzá, az előadók földöntúli tehetségét már nem is említem… mestermunka, aminek a folytatásáig visszaszámolom a másodperceket. 

8. Noah Kahan

Valami biztosan van a levegőben, mert beköszöntött a szeptember, majd az október és november, én meg nem éreztem az ellenállhatatlan vágyat, hogy Passengert hallgatva mély szezonális depresszióba kergessem magam ahogy szoktam… idén helyette Noah Kahan új albuma, a Stick Season szolgáltatta az őszi vibe-ot, ami nem mondom, hogy mentálisan kevésbé aggasztó, de mégis, sokkal… élettel telibb. Már korábban is volt néhány kedvencem az énekestől – mint a False Confidence vagy a Fear of Water –, de azt hiszem most találta el tökéletesen azt a stílust, amiben otthon érzem magam.

9. Daisy Jones & The Six (Soundtrack)

Tegye fel a kezét, aki aggasztóan sokáig azt hitte, hogy ez a könyv ténylegesen egy létező bandáról szól. Hoppá. Na mindegy, lényeg a lényeg, az év egyik kiemelkedő könyve, sorozata és soundtrackje is egyben a Daisy Jones, minden létező színtéren maximálisan megvalósított mestermű. Plusz Sam Claflin, ahogy énekel. Hosszú hajjal. Meg Riley Keough és a leszbikus ébredés lehetősége… szóval vannak a sorozatnak erényei no.

10. Welly

Ez a korszak még csak most kezdődik nálam, de ilyen gyorsan még sose kezdtem vibe-olni olyan zenével aminek jó esetben esélyt sem adtam volna korábban. Olyan erősen beütött a „mi az isten” a Shopping első másodperceivel, hogy elfelejtettem kikapcsolni, aztán csak úgy maradt… meg aztán az egész kislemez is. Fasza szövegek, szójátékok, halál laza banda, a ’70-es éveket megidéző hangulat, hangzás és klipek, és kétszeresére gyorsított séta az utcán, mert az ütemet ugye tartani kell. Ilyen szemszögből még kardió-zenének is első osztályú. 

Összegezve tehát, volt itt idén minden, mint a vásárban – persze befigyel a háttérben meghúzódó Taylor Swift-szál, ami ennek a mindennek elég nagy százalékát összeköti, de mit mondjak, konzisztenciára törekszem, vagy mi. Nyilván akadtak még a felsoroltakon túl alkalmi hiperfixációim – például Lana Del Rey, Chappell Roan, az új Deadpool soundtrackje, néhány dal a Rings of Powerből, néha még Eminem is –, illetve jelenleg teljes súlyommal csúszok bele az Imagine Dragons világába, de le merném fogadni, hogy a most kimaradtak megveszik még a helyüket a jövő évi Wrapped-re, úgyhogy nem siratom őket nagyon.

Ami pedig magát a várva-várt Wrappedet illeti. Először is à

Másodszor pedig nézzük a tényállást: idén 17 000 percet mért a Spoti, ebből lazán 11 223 Taylor, menjünk is tovább… A legtöbb zenét elvileg április 28-án hallgattam, pontosan 442 percet, úgyhogy megköszönném, ha ehhez valamilyen írásos anyagot mellékelne nekem a Spotify arról, hogy mégis mi az isten bajom volt aznap. Összesen 830 dalt, és 223 előadót hallgattam, közülük 1. Taylor Swift, 2. Sabrina Carpenter, 3. Gracie Abrams, 4. louisette és 5. SZA viszik a toplistát. Végül pedig legyen hab a tortát a TOP5 számom idén, ami nyilván TS és nyilván TTPD (Anthology):

1. I Can Do It With a Broken Heart: mentálisan aggasztó ez ahhoz, hogy a legtöbbet hallgatott számom legyen, de vállalom. Sokat kell sírni produktivitás közben, hogy beküzdd maga a hallgatók globális 0,05%-ába.

2. My Boy Only Breaks His Favourite Toys: túl szép és túl szomorú, hogy igaz legyen – különösen mióta a voice memo-t is hallottam hozzá. Az átívelő allegóriáért élek-halok, a dallam hullámzása balzsamként kenegeti a lelkem, amúgy meg aktuális is, mert a ho ho ho, ho ho ho (once i fix me), ho ho ho, ho ho ho (he’s gonna miss me) elég Télapó-coded. Szeretném hogy komolyan vegyetek, de nem dolgozok érte épp túl keményen, ezt látom.

3. So High School: húzza csak a száját aki akarja, mélységesen leszarom, szerintem akkor is ez Taylor egyik legszebb romantikus száma. És kábé az első olyan, ami nem úszik már a rózsaszín köd álcája alatt is a szorongásban, ami elég fontos szempont, ha már szerelemről beszélünk. Az egész dal egy hatalmas relationship goal, úgyhogy le lehet szállni a magas lóról.

4. Guilty as Sin: nem azt mondom, hogy belepirulok, mert az efféle lányos zavaron már egy ideje túlvagyok, de azért egy erotikus TS dala valahogy mindig máshogy üt – talán mert kevésbé számítok rá. Be van csomagolva, el van rejtve a sorok közé, de mégis ott van, érzéki, és kicsit guilty as sin, de közben meghozza az ember kedvét időpontot foglalni egy combtetkóra.

5. But Daddy I Love Him: mélyen átérezhető dal ez mindenkinek, aki idejekorán nőtt fel és túlteng benne a superego által hatékonyan elfojtott több évtizedes harag. Bárki, aki úgy érzi, túl nagy hatást próbál rá gyakorolni a környezete, hogy mások akarják őt felépíteni, olyanná, amilyennek látni akarják, bárki, akire irreális nyomás nehezedik, aminek lehetetlen eleget tenni… sorolhatnám. Igazi igényes, de közben dühös és beolvasós költemény ez, rengeteg ikonikussá vált sorral.

Mai szófosásom végéhez közeledve végre fellélegezhettek: mára ennyi voltam, azonban eddzétek az idegrostjaitokat keményen, mert pihen a fiókban egy kegyetlen könyvkritika… vagy csak egy öt oldalas kiborulás – hogy melyik, ahhoz jó tippelgetést és találgatást, meg persze szép jó éjszakát! Remélem ma az én zenéimre alszotok el, de ha nem… hát ne rontsátok el ezt a víziómat, olyan szép. Puszi!