2016. augusztus 15.

Colleen Hoover - Reménytelen

„Szeretném azt hinni, hogy többnyire jó döntéseket hoztam az elmúlt 17 évben. Remélem, hogy az intelligencia többet nyom a latban a butaságnál, így a néhány ostoba döntést, amit hoztam, ellensúlyozzák az értelmesebbek.”

Eredeti cím: Hopeless
Sorozat: Hopeless 1.
Oldalszám: 404
Megjelenés: 2014
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rubin Pöttyös sorozat)
Ár: 2999 –

Készen ​állsz a reménytelen igazságra? Vagy szívesebben hiszel a hazugságoknak?
Colleen Hoover, a közkedvelt bestseller-író lebilincselő történettel tér vissza. Ez a szenvedélyes, magával ragadó románc két, szörnyű múltat cipelő fiatalról szól, akik az élet, a szerelem és a bizalom útvesztőjében bolyongva együtt ismerik meg az igazság gyógyító erejét.
A koránt sem szent Sky végzős középiskolásként találkozik Dean Holderrel – egy sráccal, aki nagy nőcsábász hírében áll. A fiú már a legelső találkozás alkalmával rabul ejti a szívét, ugyanakkor félelmet is kelt benne. A múltjára emlékezteti Sky-t, aki hosszú időn át próbálta eltemetni magában a történteket. Eldönti, hogy távol tartja magát a fiútól, de annak kitartása és ellenállhatatlan mosolya hamar semmivé foszlatja az elhatározását. Dean azonban maga is nyomasztó emlékeket őrizget. Amikor ezekről tudomást szerez, az visszavonhatatlanul megváltoztatja Sky-t, talán örökre szétrombolva lelkében a bizalom érzését.

A múlt mindkettőjükön mély sebeket ejtett, melyek csak akkor gyógyulhatnak be, ha bátran szembe tudnak nézni a történtekkel. Az őszinteség az egyetlen út, hogy végre szabadon, korlátok nélkül éljenek és szeressenek. A Reménytelen egy olyan regény, amitől eláll a lélegzeted. Elvarázsol, magával ragad, transzba ejt. Készülj fel, hogy újra átéld az első szerelmet…

Hogy miért halogattam én ezt idáig… a Reménytelen hónapok óta ott ül a polcomon, mégsem akaródzott nekikezdeni, akárhányszor csak rápillantottam. Kihúztam, megnézegettem a meseszép borítóját, elolvastam minden egyes betűt a borító összes létező felületén, és őszintén csak annyit gondoltam, hogy „Oh my… még egy klisés Rubin Pöttyös. Ezt inkább megtartom a kétségbeesett napokra”. És végül ez a könyv fojtotta el a kialakulófélben lévő olvasási válságomat. Egyszerűen bármit nyitottam ki, tíz oldal sem kellett, hogy megunjam, ezt mégis faltam az első oldalakról az utolsóig.

A fenntartásaim továbbra is megvoltak. A „legyen nálad zsepi olvasás közben” jellegű ajánló a borítón, és a többi hasonló értékelés itt-ott eléggé lehangolt, mert egyrészt rám az ilyeneknek a 99 %-a nem vonatkozik, másrészt, ha ez a maradék 1 %-ba tartozna is, akkor sem lenne éppenséggel nagy kedvem sírni, úgy érzem könyves karakterek iránti érzelmi kitöréseimet és könnyeimet mind-mind elhullattam A When It Rains alatt. De végül úgy adódott, hogy még csak kényszert sem éreztem sírni – sajnálni tudtam a szereplőket, együtt éreztem, de sírás…? Elmondjam az igazat? Ez a könyv jó ideig szórakoztatott. Imádtam Sky és Holder – akire komolyan nem tudok Deanként gondolni… – kibontakozó kapcsolatát, aranyosak voltak, és annyira, de annyira… éltek. Aki olvasta, az érti. :) So, nekem ez a könyv jó darabig szórakoztató volt… utána meg egyszerűen őrült izgalmas lett. Nem úgy, mint egy fantasy, amiben démonokat kaszabolnak és a vámpírok szíveket tépkednek ki, hanem éppen annyira, hogy különb legyen a Reménytelen a többi reménytelenül elcsépelt és szirupos NA-tól amiket, mellesleg megjegyezném, szeretek, de ez mind nem számít, ha ezek kárán valami zseniálisat felmagasztalhatok. Ebben megvolt a plusz. És megvolt persze az a standard elem is, ami szinte mindben, azaz az erőszak, és az annak a szereplő későbbi életére gyakorolt hatása, de végre valahára nem erről szólt az egész könyv, és hogy főszereplőnk, jelen esetben Sky, hogy tudja feldolgozni a traumát, aztán jön a fehér herceg szőke lovon, elfeledteti minden baját, esküvő, fehér kerítés, tucat gyerek… Nem-nem.

Az egész teljesen összetett volt, minden kapcsolódott mindenhez, és ahogy sorban visszajöttek Sky emlékei a kisgyerekkoráról, annál több része állt össze a kirakósnak. Ha problémázni akarnék, csak annyit tudnék mondani, hogy egy lépéssel viszont mindig a könyv előtt jártam. Mindig előbb összeállt egy összefüggés, mint elmondták volna – ez alól leginkább csak az első megérzésem kivétel, ugyanis még a Reménytelen legelején az a rossz érzés fogott el, hogy Holder meg Sky tutira tesók. Nem tudom, miért gondoltam ezt, mindenesetre megnyugtatnék mindenkit, aki valami csoda folytán ugyanezen rágódott /rágódik: nem azok, és én ezért mérhetetlenül hálás vagyok, ugyanis azután, hogy legutóbbi olvasmányomban a kedvenc szereplőm kínok között meghalt, most igazán nagy szükségem volt egy boldog befejezésre. Azt hiszem talán most kezdődött el az a korszakom, mikor megtanulom értékelni a happy endeket. Legalábbis… á, nem tudom. Sky és Holder annyira megérdemlik. Mindkettőjüknek nehéz volt az élete – Skynak persze mérföldekkel rosszabb volt a helyzete – és éppen ezért tartom fairnek, hogy bár nem oldódott meg minden, újabb traumák születettek, ki tudja, Sky valaha megbirkózik-e az élete bizonyos szakaszával, de a könyv végére kialakul egy kis harmónia.

Hogy rátérjünk a szereplőkre, Sky meglepően nagy csalódás volt – pozitív, természetesen. Az elejétől fogva kedveltem, annak ellenére, hogy a bevezető részben éppen összeomlóban volt, a rendes első fejezetben meg éppen azt szemléltette, hogy kezdő kurvaként viselkedésre adta a fejét a barátnője mellett, aki csak még rosszabb ilyen tekintetben. Amúgy őt, Sixet is bírtam – sajnos nem szerepelt sokat, de amikor igen, elég jót alakított. De róla később, egy másik posztban szeretnék bővebben beszélni. Szóval, hiába egy fajta bemutatkozás, Sky rögtön megkedveltette magát velem, és ahogy a későbbiekben viselkedett, csak még szimpatikusabbá tette. Laza volt. Jófej. Szókimondó, ha éppen olyanja van. Úgy is mondhatjuk, őszinteségi rohamokkal küzdött – mindig a legrosszabb pillanatban, de ez is aranyos volt. Jókedvű. Szarkasztikus, de ha éppen nem is olyan, a humora akkor is nagyot ott van. Nem szenved, nem nyafog. Mikor Holderrel van, hihetetlenül bulis tud lenni. De tetszett a távolságtartása is eleinte – tetszett, hogy képes volt rá, annak ellenére, hogy első pillanattól kezdve vonzalmat érzett Holder iránt. Figyelem, most megjegyzem azoknak, akik múltkor letromfoltak, amiért egy korábbi posztban a „szerelem első látásra” elv ellen kampányoltam, miszerint nincs: a nagy helyzet az, hogy ugyanaz itt is megvolt. A főszereplő lány térde itt is megremegett a szépfiútól, de ő még képes volt a kifejezést helyén használni – még sosem érezte addig, de felismerte, hogy ez vágy, testileg vonzódik valakihez, a szerelem az csak egészen lassan, később alakult ki. Szóval, ez az, amiért Sky és Holder esete nem ütötte ki a biztosítékomat. Tetszett, ahogy lassan lépegettek el a szerelemig, és tetszett az út, amit addig bejártak. Veszekedtek, külön mentek egy időre, aztán megbeszélték, és megint aranyosan voltak. Feszültség volt? Megoldották. Ott voltak egymásnak, és éltek, egészen addig, amíg végleg egymásba nem szerettek.

„ – Élek. Ha összekevered a like (szeret) és a love (szerelem) betűit, ki tudod belőlük rakni, hogy live (él). Használhatod arra, amit érzel.[…] – Igen, élek. Veled, és érted, Sky. Úgy, mint még soha életemben.”

Kinek gyorsabban ment rájönni, kimondani, kinek lassabban, de végül is szerelmesek voltak, és… és atya úr isten, annyira aranyosan állt nekik! Azt kell mondjam, elég előkelő helyre ugrottak a  „kedvenc szerelemes párok” listámon, Holder meg… szerintem minden adott, hogy egy „Dean Holdert mindenkinek!” kampányt indítsak, ugyanis… nem is tudom. Elcsépelt lenne azt mondanom, hogy tökéletes, és ha már a könyv nem közhelyes, akkor igyekeznék én is visszafogni magam, de attól még az volt. Lenyűgöző ember. Egyszerre zárkózott és nyitott, csendes és beszédes, mogorva és barátságos, romantikus, szenvedélyes, ha kell, akkor viszont gyengéd. Összesítve az a srác, akiről minden lány joggal álmodozhat éjszaka elalvás előtt, de valószínűleg sosem fogja megtalálni az életben, ez a szomorú igazság. Valaki, aki a támaszod mindig, mikor szükséged van rá, de sosem unatkozol mellette. Aki szeret és megvéd, és úgy bánik veled, mintha te lennél a világon a legértékesebb… Na igen, lányok. Minden pesszimista hozzáállásomat félretéve mondom, hogy ne álljatok neki megkeresni Dean Holdert. Nem létezik. Nincs senki, hozzá fogható. Bocs srácok, ez van…

De hogy ne feledkezzünk meg Sky és Holder után a többi szereplőnkről sem… mint mondtam, Six, Sky legjobb barátnője rögtön szimpatikus lett, de sajnos elég hamar el is tűnt a történetből – de se baj, rá még visszatérünk a közeli napokban, ugyanis rögtön a Hopeless után nekiálltam a Hello, Hamupipőkének is, ami viszont Six történetét taglalja. Miután Sky egész életében, pontosabban elmúlt 13 évében, mióta… khm, hát, mondjuk örökbe fogadta Karen, elzárva élt a világtól, magántanulóként, tévé, internet és telefon nélkül a nevelőanyja állítólagos elvei miatt, végzős korára kikönyörgi, hogy iskolába mehessen ja, én meg azért könyörgök, hogy ne kelljen. Csak akkor reng meg egy kicsit a határozottsága, mikor megtudja, hogy Six csereprogramban vesz részt, és nem lesz ott neki, mikor egész életében először becsöppen az iskolába – és itt jön képbe egy különc, meleg, mormon srác, Breckin, aki rögtön lecsap Sky-ra, mint szövetségesére, hogy összefogjanak, és leigázzák az sulit. Jó, most komolyan, ha valaki így indítana nálam, akkor szerintem szívbajt kapnék, hogy ezzel meg mi van, eléggé bizarr helyzet, de végtére is, örülök hogy Sky nem riadt el, mert Breckin minden furcsasága ellenére baromi jó barát, aki mindig visz neki kávét… és ez azért elég fontos egy koffeinfüggőnek :D. De viccet félretéve, Breckint nem csak azért fogadnám el a legjobb meleg öribarimnak, mert hoz nekem kávét, de például fagyizni is elvisz… jó, most komolyan. Úgy teljes általánosságában tökéletes annak a legjobb barátnak a szerepére, aki ha kell, ott van, felvidít, elvagytok együtt, de azért nem avatod be életed legmocskosabb részleteibe. Bár nem tudom, szerintem nem volt a könyv végén szó róla, hogy Sky elárulta-e neki… Hát, mindegy. Csak annyit akartam mondani, hogy Breckin tényleg marha jófej volt, és rendes barát, amilyet mindenkinek kívánnék egyet. :D

„Eszemben sincs azzal fárasztani téged, hogy mit gondolok erről az egészől. De ez most olyan pocsék helyzet volt, hogy csodállak, amiért kibírod  sírás nélkül. Egyszerre törték össze a szíved és a büszkeséged. Szóval tököm az iskolába. Elviszlek fagyizni.”

Voltak még a könyvben páran… de igazán nem is tartom fontosnak, hogy mindenkit egyesével darabokra szedjek a blog boncasztalán, van, aki nem is érdekes, van, aki pedig túlságosan felhúzna, de akkor is marad itt még egy valaki, akin aki olvasta a könyvet, biztos csodálkozott eddig, miért nem említettem. Karen. Nem is tudom, hogy, és mit mondhatnék, amivel nem lövöm le a legnagyobb spoilert az egész könyvből, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy szerintem mindent jól csinált. Nem érdekel hogyan, mi módon, de jó cselekedett, és ez a lényeg. Amúgy jó darabig nem gondoltam volna azt, hogy neki több szerep juthat a történetben Sky nevelőanyjánál, egyszerűen csak az volt, és már a kezdetektől kedveltem. Különleges volt, és egyben kicsit vicces is azzal, ahogy kizárja a technika ördögét az otthonából, ahogy nem hisz az oktatási rendszerben sem, és ahogy kevergeti a kis gyógyfüveit… ahham, és rainbows and unicorns, hogy Damont idézzem. De engem őszintén nem érdekel, hogy ebből mi hogyan igaz, mert egyszerűen mindig szerettem, ha jelen volt – bár azt is, amikor nem… mert akkor jött ugye Holder –, úgy érzem sokat hozzátett ahhoz, hogy ne csak a szerelemről meg a tragikus múltú tinikről szóljon a regény. Egyrészt a tetteivel természetesen, de az is elég volt, hogy jelen volt, hogy Sky-jal élt, nevelte, terelgette, és tényleg, komolyan mondom: elég, hogy volt. Annyira gyakori YA és NA elem, mondhatni már klisé, hogy az író nem tud mit kezdeni a főszereplő szüleivel, ezért intéz egy kedves kis balesetet nekik, vagy akármit, csak tegye el őket láb alól. Jó, most szögezzük le, hogy Sky is félárva, és Karen csak örökbefogadta, de én sokkal inkább őt mondanám szülőnek, mint Sky apját. A lényeg, amit mondani akartam, az az, hogy Karen legalább ott volt a történetben, hozzátett valamit, hogy tényleg ne csak szerelem legyen, vagy szenvedés, vagy mittudomén, hanem egy teljes élet. Amibe beletartozik a család is, csak sok író erről megfeledkezik. Colleen Hoover nem tette, úgyhogy piros pont.

De nem is mennék bele, hogy osztogatnám én neki egyesével a piros pontokat… az egész könyv zseniális. Kapásból rávágnám, hogy a legjobb Rubin Pöttyös, de komoly versenyben van két másik nagy kedvencemmel, így osztozik a helyen, de akkor is. Imádtam, és meghozta a kedvem még többet olvasni az írónőtől, amint tehetem Finding Cinderella kipipálva. Gyönyörű szerelmi szál, rokonszenves karakterek, jó nagy csavar, ami visz végre egy kis színt a leggyakrabban klisés NA-k közé. És nem mellesleg ez volt a gyógyír egy kialakulófélben lévő olvasási válságra – volt vagy tíz könyv, amit kézbevettem egy délután alatt, és egyiket sem akaródzott húsz oldal után folytatni, ez mégis megfogott, és fenn is tartotta az érdeklődésemet nem csak az utolsó oldalig, hanem még annál is tovább.



Kedvenc karakterek:

Most komolyan… Sky és Holder annyira alap. Skynak több megpróbáltatás jutott ki, mint kellene egy embernek, és ő nem a bánatban fetreng, hanem mindent megpróbál, hogy megbirkózzon vele, amiért szerintem joggal nézhetünk fel rá. Akkora teher zúdul rá, ami felkarolja szinte az egész életét, és ahogy egy perc kell csak, hogy megtudja, és felborítsa a világát… teljesen normális, hogy többször totál ki volt borulva, de kezelhette volna sokkal rosszabbul is a helyzetet. Holder… ajj, hát neki már csak azért is itt a helye, mert ő Dean Holder, és egyszerűen minden pillanatát szeretni kell az idegbetegtől az aranyosig. Breckin a meleg, mormon srác szintén a kezdetektől belopta magát a szívembe, akárcsak Six… és meg kell mondjam, Karen is. SPOILER Amíg csak az egyszerű nevelőanyja volt Sky-nak, addig is kedveltem, de hiába mondogatták később, hogy amit tett, az rossz, én csak még jobban szerettem érte. Megmentette a kislány életét. Nem tudnám ezért elítélni. SPOILER VÉGE

Kedvenc részek:

Ezúttal olvasás közben nagyokat örvendeztem egyes részeknél: „Hahha! Ezt, na ezt majd beírom a kedvenc részekhez, ez nagyon jó”, főleg, mivel mint tudjátok, számomra mindig egy poszt legnehezebb része ez a pont amit nem is tudom, miért nem hagyok el, és rendszerint nagy fejtörést okozna kiemelni egy részt. Hát, hiába a nagy boldogság, a végén most is ott tartok, hogy az egész fenomenális, úgy ahogy van, és kész szentségtörés bármit is kiemelni, ha ez leminősíti a többi jelenetet. A kedvenc részem tehát… az, ami az elülső borító, és ami a fülszöveg között van. De az nagyon.

Kedvenc idézetek:

 „Milyen borzasztó, amikor egy jó testhez nem jár agy.”

***
„– A bujaság a legkirályabb a hét fő bűn közül.
Nevetve rázom a fejem.
– Szerintem túlzol. A bujaság erősen túl van értékelve. Ráadásul furán hangzik a neve, a vágy sokkal találóbb. Egyébként meg, én továbbra is a falánkságra szavazok.”

***

„Szeretem (ez már kajara az utolsó lesz), hogy amikor a Mint a hurrikánt néztük, és Sandra Bullock elhúzott a végén, én meg a tévével ordibáltam a ronda befejezés miatt, vállat vontál, s ezt mondtad: „Ez a valóság, Six. Nem haragudhatsz egy ennyire valódi befejezésre. Mert az olykor csúnya is lehet. a kamu hepiendnek kéne inkább felidegesítenie.””

***

„ – Sürgősen fodrászhoz kéne menned. Állati sürgősen. A hajad belelóg a szemedbe, úgyhogy állandóan egy Justin Bieber-féle mozdulattal kell onnan kiseperned, ami elég ciki.”

Borító: 5/5

Hát, először is hadd mondjam el, nekem ez marhára egy tengerpart. Ne kérdezzétek, miért. Akárhányszor ránéztem, azt hittem, a lány a tengerparton, a homokban fekszik, a háttérben összemosódik az ég és a tenger… Beletelt egy időbe, mire rájöttem, hogy tévedtem. Mert a homok például nem szőrös. Hátul pedig azért van csak kék, mert miért ne lenne, ha egyszer jól néz ki? A következő megvilágosodás most ért, mikor írás közben kezembe vettem a könyvet, hogy jobban megnézzem magamnak, és rájöttem, hogy az nem csak úgy kék, hanem az ég… Sky. Remélem, nem kell több meglepetés érjen. Mindenesetre szerintem gyönyörű lett a végeredmény, olyan harmonikus az egész, és végre a szereplő sem ronda… bár, én nem így képzelném el Sky-t. Külön plusz pont a hátoldalon lévő kisgyerek. Kellett ide egyszerűen.

Pontozás: 5/5*

Az első gondolatom mindig az volt korábban, hogy „basszus, ennek már a címe is tiszta depressziós”, végül mégsem ilyen érzéseket váltott ki belőlem főleg, hogy megtudtam, a könyvben mi jelentősége van a szónak – inkább minden olvasással töltött percben boldog voltam. Egyszerűen csak boldog, amiért ezt olvashatom, még a borúsabb pillanatokban is, mert itt minden annyira más volt, mint azt vártam az átlag NA felhozatal után. Más íze van a boldogságnak és más íze van a szenvedésnek is ebben a könyvben, mindenhez hozzáadott az írónő egy olyan pluszt, amitől több lett. Megfűszerezte egy egyszerű szerelmes történet alapját izgalommal, rengeteg izgalommal, olyan titkokkal, amik gyökerestül felforgatják az életet, de figyelt rá, hogy ne az egész könyv ebből álljon: megmutatta a szerelmet, megmutatta a múltat, és a jelen hazugságait, a jövő reménytelenségét, de ugyanúgy odafigyelt arra is, hogy ne hanyagolja el teljesen a családot, a barátokat. Az írónő mindent megtett, hogy a Reménytelen méltón legyen Bestseller, és a végeredmény szerintem maximálisan megérdemli a sikert. 

A sorozat további kötetei:


2016. augusztus 8.

Kockák, country, szerelem | Jennifer Salvato Doktorski - Lángra lobbant nyár



„Általában nem szoktam a nyári szünet első napját ideiglenes távoltartási határozattal indítani.”

Eredeti cím: How My Summer Went Up In Flames
Oldalszám: 272
Megjelenés: 2016
Kiadó: Móra Könyvkiadó (LOL könyvek sorozat)
Ár: 2299 –

Hűtlen pasi, véletlenül felgyújtott kocsi, ideiglenes távoltartási határozat… elég sűrűn indul Rosie nyara. A szülei szeretnék, ha a lányuk legalább a bírósági meghallgatásig nem keveredne semmi zűrbe, ezért egyhetes autóútra küldik − az ország túlsó felébe − felelősségteljes barátok kíséretében. Rosie-nak persze semmi kedve az egészhez, egyrészt, mert rendbe akarja hozni a dolgokat az exével, másrészt kizárt, hogy ennyi időt kibír összezárva három totál kocka sráccal (akkor sem, ha egyiküknek piszkosul szexi a csomagolása). Vagy mégis? Talán csak a béna countryzene és az Ufómúzeum ment az agyára, de valahol félúton Elvis otthona és a Grand Canyon között Rosie kezdi egész más színben látni a történteket. Meg a kockacsapatot. Egy kocsi sokféleképpen lángra lobbanhat…

Emlékszem, amint megláttam molyon a könyvet a várható megjelenések között, totál fellelkesültem… bevallom az első gondolatom felszínesen az volt, hogy „Istenem, ott a LOL jelzés a sarkában, a borítója mégis meseszép – csoda történt, emberek!”, de aztán elolvastam a fülszövegét, és az is megvett egy pillanat alatt. Szóval tűkön ülve vártam már a megjelenését, és miután végre megvettem, csak azt vártam, hogy hazaérjek végre, és elkezdhessem olvasni.

Őszintén – épphogy nekifutottam, és úgy éreztem, most nagyon pofára estem. Kérdezték páran molyon, hogy hogy tetszik, én pedig nem győztem nagy mosolyt varázsolni a képemre, hogy ne azt írjam be válasznak, hogy „sz/r ez, kérem szépen”, szóval maradtam annál a verziónál, hogy nem túl meggyőző, de hátha lesz még jobb is. Mellesleg a mondat ez utóbbi része tényleg így igaz, reménykedtem, hogy idővel sokkal könnyebben megbirkózok majd vele… Magamra sem ismerek mostanában, annyit pozitívkodok, de úgy látszik, meg is van az eredménye…

Ez a  könyv ugyanis… *dobpergés* „én mondom, hogy ferge – most figyelj! Az allergia nem akadály, mert ami most jön, az nem tejes, hanem – teges! Fergeteges!” /by Barney Stinson/ Ezt az idézetet már egy ideje el akartam lőni.

Szóval ja, a kezdeti unalmam és szenvedésem mondhatni totálisan a visszájára fordult, ráadásul észre sem vettem, de a főszereplő, akit egyik pillanatban még utáltam, hirtelen felkerült a kedvenc női karaktereim közé. Bezony. Ezen akarjatok kiigazodni.



Eleinte az egészet olyan… nem is tudom, túlságosan LOL-osnak éreztem, pontosabban már a LOL könyveknél is LOL-abbnak, ha értitek mire gondolok. Fárasztott. Adott volt egy bedilizett exbarátnő, aki felgyújtja a volt barátja kocsiját – még ha nem is egészen szándékosan –, mindez után pedig mániákusan zaklatja… Ja, ez lenne Rosie, a némileg zakkant főszereplő, aki a nyarat az átlag tinédzserektől eltérően egy bájos kis távoltartásival kezdi. Szóval mindent összegezve: itt ez az őrült csaj, aki zaklatja az exét, leírja az okos srácokat, mindenen problémázik és felkapja a vizet, felszínes és buta liba benyomását kelti, és félig-meddig hivatalosan is bűnöző.

„– Csak a baj van veled, ugye tudod? 
– Ettől vagyok olyan szerethető – vágom rá.”

És egy személyben ő lenne az a szuperszónikus Rosie, a menő-manó Rosie, akit mint mondtam, mindenképpen felveszek a legbelevalóbb női karakterek listámra, mert még ha itthon, a pihe puha ágyamból is, de rettentően élveztem a vele utazást.

Miután megkapta – és kapásból meg is szegte – a távoltartási végzését Joey ellen, Rosie szülei jobbnak látják, ha a tárgyalásig nem tartózkodik a városban, hogy nehogy több bajt keverjen. És itt jön a képbe a bájos és kedves, de rettentően kocka szomszédjuk, Matty, aki már szinte tiszteletbeli családtag, és együtt nőtt fel a Catalano gyerekekkel… És történetesen éppen arra készül, hogy két barátjával együtt átszelje Amerikát. A tökéletes program, ha kicsit meg kell szabadulni a gyerektől az, ha elküldjük egy kisebb 5000 km-es autókázásra két vadidegen sráccal meg a szomszéddal, aki akárhány éves is, mindig csak a „majdnem a bátyám vagy” szomszéd kisfiú marad, de attól még ugyanúgy pasiból van… Á, a lényeg, hogy vannak még felelősségteljes szülők. :D

Szóval Rosie kénytelen minden tiltakozása és ellenérzése ellenére beülni egy kocsiba egy gitárral, elcseszettül rossz válogatáslemezekkel, végtelen country adással és nem mellesleg három sráccal, akik közül egy majdnem a tesója, a másik Snoopy-s pólót hord a harmadik pedig akármilyen szexi is, bunkóbb, mint azt egy kockából kinézné az ember. Mondanom sem kell, imádta a gondolatot is. Bár a csajszinak már a belépője sem volt túl megnyerő, én az alapján könyveltem el először úgy, mint fárasztó libát, ahogy a fiúkkal viselkedett, vagy ahogy, amit gondolt róluk. Mert igen, nem nehéz rájönni, hogy a spanyolvérű, vehemens és közveszélyes Rosie-t, aki divatszakon akar továbbtanulni és a rockért bolondul, nem nyűgözi le a szülei terve – a megvalósítás pedig még kevésbé, beleértve a kockákat, a countryzenét, ami valamiért sosem ér véget, és a programot, a Luray-barlangoktól kezdve az Ufómúzeumig.

Szóval lényegében a könyv első harmada töményen Rosie elégedetlenségéről szólt, én pedig már sajnáltam magamat, és mindenki mást is emiatt, de leginkább Matty-t, Spencert és Logant, mert biztos vagyok benne, hogy egy ilyen lánnyal együtt utazni nem egy élmény. Aztán egyszer csak volt egy átkapcsolás – fogalmam sincs, hogy pontosan hol, vagy mi válthatta ki, de elég hamar elkezdtem élvezni a könyvet, belendültem, és őszintén sajnáltam, mikor elértünk a végére, pláne, hogy milyen vége volt már! Hey, nem mondom elég gyorsan véget vetettek neki, holott legalább egy picit élveztem volna a szerelmespár idilljét, ha már a könyvben addig nem sok ilyen pillanat jutott… Mármint, ahogy nézzük, khm.

„– Jó, bocsi, csak ez a Logan totál kiakaszt. Ekkora barom arcot! 
– Aha. Ezért fogsz belezúgni, mire a Pennsylvania- Virginia- határra érünk – motyogja Matty.”

Mert őszintén: mondjátok meg nekem, olvastatok már olyan LOL könyvet, aminek nem tudtátok száz százalékra a kimenetelét? Mert én nem. Jó, én eddig csak kettő LOL-t olvastam, de mindkettőnek elég egyértelmű volt a vége – a többinek meg szerintem elég elolvasni a fülszövegét, és máris tudsz mindent. Itt viszont komolyan töprengtem, egyedül abban voltam biztos, hogy Rosie az exével nem fog újra összejönni, de azon túl… egyszerűen nem tudtam dönteni, állandóan változtatgattam a véleményem az ügyben. Aztán a végén kiderült, hogy a legelső tippem volt a jó… de tényleg összezavaró tudott lenni. 



Végig érezni a szerelmet a levegőben, de nem tudni pontosan, hogy most Logan-hez vagy Matty-hez húz majd végül a lány szíve, és meg kell hagyni, bekavart az amúgy sem tiszta képbe Spencer is, aki mondjuk nem tűnt túl esélyesnek a Snoopy-s pólójával és nyomtatott útiterveivel, de azért sikerült egy percre ledöbbentenie, meg Lucca is, aki szintén felejtős volt, de akkor is. Szóval elég sok paii van itt, Rosie rövid időn belül mindhez elkezd valamilyen szinten kötődni, de egyikkel sem annyira, hogy bármi is történjen, so röviden összefoglalva ez az a romantikus könyv, amiben egészen az utolsó oldalig olyan minimális mennyiségű romantika van, hogy az szinte semmi. Persze Rosie fantáziálgat, meg elmondja magában, hogy megnézné Logant ruha nélkül, Luccával pedig… na, értitek, közben meg folyton Matty-vel alszik és lesmárolja Spencert… És ja, mindezek ellenére, akármennyire is keltette azt a benyomást, Rosie nem ribi. Rosie az egyik legjobb szereplő, úgyhogy nyugi van. Bár… jó, innen elég nehéz bárkit is kiemelni, ugyanis a kezdeti érzéseim lerázása után mindenkit könnyű volt megszeretni. Mindnyájan különbözőek, és valamennyire különlegesek is, és végre nem a nagymenőket akarják megszemélyesíteni, hanem… hát, mondhatni egy értelmiségi réteget, aminek azért örültem. Khm, egy másik, nemrégen olvasott könyv után a szokásosnál is sokkal jobban értékeltem, amiért ez a könyv a pozitív értékeket emelte ki és helyezte előtérbe, legyen szó csak úgy önmagában az észről, meg olyan érzésekről, mint bűntudat, segítőkészség, és amiért végleg megkedveltem Rosie-t, az az volt, hogy miután észrevette, mennyi bajt tud okozni, úgy döntötte, változtatni fog, hogy jobb ember legyen. És megtette, sikerült neki, de nem is akárhogy – elment a gatyarohasztó forróságba, hogy házat építsen a Habitat for Humanty-vel a jó célért, aztán ingyen dolgozott az apja cégénél, hogy segítsen neki… Szóval na, büszke lettem rá. Megmutatta, hogy nem is rossz ember ő, csak kicsit talán túl heves, de mindenesetre sok jóság van benne.

Kedvenc karakterek:

Ezzel a ponttal eddig nem emlékszem olyanra, hogy gondom lett volna, most viszont egyértelmű, hogy nem bírok választani, mert szinte mindenkit olyan szinten a szívembe zártam, hogy nem tudnék rangsorolni. Rosie, Logan, Matty, Spencer, meg persze Avery-t sem hagynám ki, akiről eddig nem beszéltem. Avery Logan egyik ismerőse, akinél az út során megszállnak két Dallasi éjszakájukon, és akit szerintem csak szeretni lehet, olyan rendes lány. Amennyire kell, bulis, de azért rendes és kedves, figyelmes, jószívű és intelligens hehe, és még gazdag is. Szinte már olyan, mint egy délibáb.



Kedvenc részek:

Nincs konkrét kedvencem, csak nagy vonalakban a könyv második fele – előtte sokáig Rosie nyavalygása ment, ami fárasztott, utána viszont úgy rendesen belevágunk az utazásba, és a látnivalókba, amit már jobban élveztem, pláne, hogy milyen jó kis társaságom akadt hozzá.

Kedvenc idézetek:

„– Ha rossz, ha jó, sosem kiszámítható – bölcselkedik Spencer.
– Szerencsesüti?
– Ugyan – csóválta a fejét. – Saját szerzemény.”

***

„– Jól hangzik – mondja Matty.
– Pont úgy hangzik, mintha bendzsózenére kellene meghalnom az unalomtól – gúnyolódtam.”

***

„– Logan! Egy hölgyet sosem szabad a SAT-pontjairól faggatni.
– Nem is egy hölgyet kérdeztem. Hanem Rosie-t.
– Hát ez nagyon eredeti volt, Logan, gratulálok – vágok vissza epésen. – Az alsó tagozatos vicceknél nincs is humorosabb.”

Borító: 5/5

Mint azzal elkezdtem a posztot, ez volt az első dolog, ami megfogott a könyvben. Egy ideje nem nagyon figyelek fel a LOL könyvekre, de ez azonnal odavonzotta a szememet – talán mert a többivel ellentétben ez valóban gyönyörű. Jól adja vissza a történet hangulatát is, és a képek is passzolnak, az egész olyan vidám és nyárias, mégsem gagyi. Imádom.

Pontozás: 5/5


A kezdeti foghúzós „örülök, ha a három pontot meg tudom majd adni” aggodalmaim után nagyon könnyen jött a maximális pontszám. Nem mondom, megvoltak a könyv hibái, az indítása, a kibontatlan szálak, amiket felvetettek, de aztán annyiban is hagytak – lásd, Logan és Spencer családi helyzete, amiről többször szót ejtenek, de ez szinte felesleges is, ha úgysem tudunk meg róluk többet –, meg a vége, ami kicsit nekem gyors volt, de mindezek ellenére is nagyon tudtam élvezni az utazást. Szerintem nem mindennapi témát hozott fel, amit kimondottan érdekesnek találtam, ez az egész bíróságos dolog, majd az utazás, mind mind jól volt visszaadva. Az utóbbi nekem különösen nagy pont – nem tudom, lesz-e valaha lehetőségem, hogy személyesen tegyek meg egy ilyen utat, de most mindenesetre már csak az is jól esett, hogy olvashattam arról a sok szép és érdekes helyről, ahol megfordultak a szereplők 9 nap alatt. Barlangok, Ufómúzeum, Dallas, Grand Canyon, Dollywood… Country Hírességek Csarnoka :D Na jó, ez utóbbihoz annyira nem ragaszkodok. :D De amúgy akár ezzel, akár e nélkül ez egy hatalmas és tartalmas út volt, még itthon, az ágyban fekve, olvasva is, és nagyon örülök, hogy nem tántorított el a kevésbé kellemes kezdés attól, hogy a részesévé váljak. 

2016. augusztus 7.

Szent Johanna Kisegítő Gimnázium | Leiner Laura - Kezdet




Előre is figyelmeztetem a könyv, a sorozat valamennyi rajongóját, hogy még most meneküljön, amíg nem késő, a továbbiakban írtak másokból kiváltott reakciójáért semminemű felelősséget nem vállalok. Kérlek, ne öljétek meg egymást. Engem se. 



Eredeti cím: Kezdet
Sorozat: Szent Johanna Gimi 1.
Oldalszám: 386 /400
Megjelenés: 2010 /2016
Kiadó: Ciceró Könyvstúdió / L&L Kiadó
Ár: 2990 –

Egy sorozat a való életről
Egy sorozat, amely itt és most játszódik
Srácok, akik olyanok, mint te és mégis mások
A történet rólad is szól!



A Szent Johanna gimi az a könyvsorozat, amit, ha film lenne, tuti végignarrálnék. Egyszerűen minden második mondathoz lenne hozzáfűznivalóm, egyszerűen zsong a fejem a magányos olvasgatás okán belém szorult, az egészségre szinte ártalmas mennyiségű szarkazmustól, és attól is csak az általános lényegű könyvszeretetem tartott vissza, hogy a kötetet falhoz vágjam párszor. Felüvöltöttem volna, aztán eszelősen Rentai Renáta nyomába szegődtem volna, hogy thrillereket meghazudtoló módon az őrület határáig kergessem, majd brutálisan és fájdalmasan véget vessek az életének. Éppen ezért nagy szerencséje, hogy amúgy sem él – eggyel kevesebb probléma, mindazonáltal több visszafogott agresszió.

Persze mindez durvának tűnhet, és ezzel én is tisztában vagyok. Reni igazán, tényleg csak egy első látásra ártalmatlan tinilány. De igazából már három oldal elolvasása után felpofoztam volna, hát még az alapján, amit egy egész kötet alatt művelt. És nem hiszem el, hogy még hét rész, azaz nyolc kötet, plusz kalauz… Viszonylag vigasztaló arra gondolnom, hogy azért lesz ennél kevésbé vészes is a helyzet a vége felé, de egyelőre még fogom a fejem a Kezdet miatt. Nem volt túl jó kezdet. xD

Sok problémám van. Nagyon sok. És bár az is hagy maga után kívánni valót, nem a megvalósítással, nem is annyira a szereplőkkel, bár hozzájuk is lesz egy pár szavam. Itt alapvető nézetbeli különbségekbe ütköztünk Laurával. Az egész könyv telis-tele sztereotípiákkal. Telis-tele hazugságokkal. És telis-tele a dolgok olyan általánosnak vélt megközelítésével, amihez nem is értem, honnan szedte azokat az infókat, amiket szinte tényként kezelt egész végig.

Az egyik legszembetűnőbb dolog az egész „ciki”-„menő” dolog, ami végigkíséri a könyv valamennyi oldalát, és már lassan az első nap végére az őrületbe kergetett. Mert én komolyan nem értem, honnan Laura viszonyítási alapja. Nem tudom, ő milyen körülmények között, milyen suliban nőtt fel, és abból merített-e egyáltalán, de úgy tűnik, az ő megközelítése szerint a tanulás „ciki”, az olvasás „ciki”, okosnak lenni „ciki”, ha anya rak ki a suli előtt, az „ciki, ha nem az aktuális zenéket, hanem a személyiségedhez passzolókat hallgatod, az szintén… na, kitaláljátok? Ciki! Ó, igen. Összességében, ha nem a tömeget követed, rémesen lúzer vagy, és el sem mondtam mindent.




 De ha meg akarjátok tudni, hogy „menők” meg népszerűek mitől lehettek, akkor azért maradjatok, életre szóló tanácsokat kaptok ám.

Hallgassatok rockot, meg punkot. Deszkázzatok. Nézzetek menő sorozatokat. Szívassátok szét egymást. Ha a menőség egy másik végére törekszetek, akkor be is szólhattok, és le is olthattok, megalázhattok mindenkit, az is játszik. Ja, és szarjátok le a sulit. Az a „nyomiknak” való. Ha megvan a kettes, annak kell örülni, a jobb az már inkább szívás, a végén még strébernek néznek titeket.


Találó, de én azért kicsit szentségtörésnek érzem Candice Accolát
szúrni be egy ilyen végtelenül szar posztba...

Sokadjára kérdem, hogy honnan ezek a sztereotípiák? Honnan a tökömből szedte őket az írónő? Csak mert egy ideje azért nem így mennek a dolgok. Vagy talán csak az én osztályom olyan marha különleges, de nem hinném azért, hogy mi képezzük a kivételt. Nem mondom, hogy nem szórakoznak jól néha egy-egy kettesen, mintha csak büszkék lennének, és azt sem mondom, hogy még egy „húúú”-t sem hallottam egy csillagos ötös után elhangzani, de itt egyáltalán nem gáz, ha tied lesz a legjobb beadandó, és még egy olyat sem láttam nálunk, hogy valaki a csillagos ötösével lehajtott fejjel kullogna vissza a helyére, mint Reninél tapasztaltuk. Én ilyenkor fülig érő mosolyokat látok. A többiek első gondolata sem az, hogy mekkora stréber vagy, hanem hogy grat! Én bizony elég sokakat le tud verni egy kettes, vagy egy majdnem négyes, de csak hármas. Ha szeretsz olvasni, tuti akad, akivel megbeszélheted, mit olvasol éppen. Mindenki azt hallgat, ami jól esik, néha persze mi is kiröhögjük egymás zenéit, de nem rosszinduatból. Ha elhoztak minket, együtt várjuk meg szüleinket. És tudjátok mit? Imádok olvasni, a legjobb tanulók között vagyok, nem azokat a zenéket kedvelem, amiket az átlag, a szüleim többször van, hogy elvisznek a suliba, vagy máshová, és én mégsem hinném, hogy ciki vagyok. És mikor mégis kapok egy kettest, vagy leoltok valakit, attól még nem érzem menőnek magam. Apropó, ezt csak mert miért ne: elárulom, hogy Green Day fan vagyok, de irdatlan nagy kiröhögést kaptam már érte. Csak a banda beállítása miatt mondom: nem menőség-lúzerség, hanem ízlés kérdése. Mint minden, amit a könyvben próbálnak besorolni egyik-másik kategóriába. Áá…

Én igazán nem lejáratni akarom ezzel a könyvet, de most komolyan, nincs igazam? Mondjátok meg, ti milyen suliba, osztályközösségbe jártok, hogy tudjam, én vagyok-e egyedül totális képzavarban, és különleges emberek vesznek körül, akiket jobban meg kéne becsüljek az eddiginél, vagy másra sem érvényesek a könyvben lévőek.

A legnagyobb problémám ez volt, holtversenyben a nevetséges „szerelmi szállal” – mással nem is lenne különösebb bajom, HA! Ha nem lenne a könyv hátulján pár félrevezető és igaztalan mondat feltüntetve, megjegyzem, az egész sorozatra kiterjesztett ajánlás gyanánt, amit mindenhol nagyon reklámoznak, de HA-ZUG-SÁG.

„Egy sorozat a való életről. Egy sorozat, amely itt és most játszódik. Srácok, akik olyanok, mint te. A történet rólad is szól.”

Most ezt nem akarnám részletekbe menően kielemezni és cáfolni, mert aki még  nem olvasta a sorozatot, és megdöbbentő módon nem tudja előre, mi fog benne történni, azt nem akarom előre bespoilerezni, de el kell mondjam, hogy a fentiek egyetlen igaz állítása az, hogy itt és most játszódik. Komolyan mondom, ez egy fuckin’ szappanopera és tündérmese összemixelt változata, a valóságban, a büdös életben nem fog veled megtörténni, hogy… nem spoilerezek, ide, éppen ide visszatérünk majd a nyolcadik rész végén – mármint ha megélem. Ha nem… pls, fekete rózsát kérnék a síromra.

Íme a szupererőm – ha még nem tűnt volna föl, elárulom, hogy az az én természetfeletti képességem, hogy jól tudom húzni az időt. Ahogy a fent szemléltettem, ti nem látjátok, de két A/4-es oldalt teleírtam úgy, hogy a könyvről nem is mondtam nagyon semmit… Szóval most, hogy fitogtattam kicsit a képességeim kipanaszkodtam magam, talán végre képes leszek rátérni magára a könyvre, és a karakterekre... Jól van, essünk túl rajta végre. Renáta… nem, azt hiszem, erre még nem vagytok felkészülve. Melegítsünk be előtte, vagy utólag nagyon fog fájni. Nem tudom kinyújtani a karom, asszem meghúztam tegnap.

Antai-Kelemen Ádám… Cortez… Nézzük, mit tudunk meg róla az elején? Jóképű, barna hajú, kék szemű amcsi, jó az angol kiejtése, menő, deszkázik, spanyol beceneve van és folyton kólát vedel. Ez már szilárd alapja egy örökkön örökké tartó szerelemnek, akárcsak a harmincnyolcas lábméret.

Nem, még nincs itt az ideje.

Eleinte ez minden információnk Cortezről, minden más tulajdonsága és jellemzője meghaladja tudásunkat, ugyanis bár a gimnázium központi embere, mégis talán a legzárkózottabb mindközül, aki csak ismert személyekkel érintkezik, mindenki mást lesz/r és legfőbbként soha semmit nem mond magáról, és ha kérdezik is csak félszavas mondatokban felel. Ez Ő. Kicsit fura, nem? Miért szeret bele bárki – ha feltételezzük, hogy az írónő jogosan használja a szerelem szót, ami a másik belső értékeinek és hibáinak szeretése és elfogadása is, és nem csupán egy cool külső értékelése?

Nem, még nincs itt az ideje, mellesleg előre is szaladtam, Cortez „leszarok mindent” magatartása elvégre az első részben még messze nem éli fénykorát. De na. Ráérünk. Van itt még hét csini kötet.

Egyelőre Cortez nem egy fontos szereplő. Kérdezitek, hogyhogy, hiszen elvileg főszereplő, de igazából ez a harmadik-negyedik részig nem annyira érezhető. Addig csak egy fiú, akiért semmit téve zokog kedves „hősnőnk”, olykor még becsúszik egy-egy közös korrepetálás, de amúgy nincs komoly jelentősége. Csak kicsit később kerül előtérbe az a menő fiú, aki társadalmi státuszánál fogva megengedheti magának, hogy szórakozzon egy szerencsétlen lány érzéseivel… mert ja, bár nem, nem itt az első részben, de később ezt garantáltam megteszi majd, és könyörgöm, senki se jöjjön nekem azzal, hogy így mutatta ki a szerelmét, mert már az alsós kisfiúk akiket mostantól első elírásomnál fogva szerintem kidfiúknak fogok hívni sem ilyen primitívek. Tetszik? Odamész, és elhívod randizni. Mert hahó, fiúk, tudjátok így is lehetne intézni a dolgokat, úgy, mint egy homo sapiens, és nem úgy, mint annak egy visszafejlődött változata. Nem, nem folytatom a társadalomkritikát.

Rendes srác az ilyen? Persze, hogy nem. Ennek ellenére pár rész alatt velem is megkedveltette magát, de ne is kérdezzétek, nálam Zsolti a király. Rentai Érthetetlen Renáta azonban minden adandó alkalommal előidézi beteges gondolkodásmódjával a gyomrában biológiailag nem létező lepkéket, akik sorra ki is múlnak a megpróbáltatásoktól, és persze attól a tudattól, hogy elméletileg nem is léteznek, mégis önálló szerepük van a történetben. Sajnálom, hogy név szerint nem kerültek említésre, de így is gyászoljuk őket. Emlékezzünk mindre félperces csenddel.

Készen álltok? Mert ha igen, akkor sorakozzatok fel egyes oszlopba, hogy megkezdhessük az ugrálást le a kénköves alvilágba. Jó utat.

Vágjunk bele! Rentai Renáta!

Nos… Renivel nem az a baj, hogy nyomi. Nem, utálom ezt a szót. Renivel nem az a baj, hogy lúzer. A franc, ezt is! Hogy a könyv tele van ezzel a sok sz/rral… Szóval… Renivel nem az a baj, hogy népszerűtlen. Mert ilyen van, ilyenek vannak minden iskolában, mert mindig kell, hogy legyen valaki, aki elviszi ezt a hálátlan szerepet. Sírdogál, hogy nem olyan menő, mint mások. Hogy nem olyan vicces, mint x, nem olyan magabiztos, mint y, és nem olyan szép, mint z, arról nem is szólva, hogy egy nullával kevesebb ismerőse van Facebookon, mint zs-nek. Itt a baj. Mert ha az embernek még ez a sors is jut, megpróbálhat legalább tenni ellene, kezébe veheti a dolgokat, és megpróbálhat nem úgy állni hozzá, mintha csak külső szemlélője lenne a saját életének. Reni nem irányít semmit. Nem tesz semmit. Csak vár, hogy történjen vele valami, ahelyett, hogy a tettek mezejére lépne ő maga. Ha nincsenek barátai, menjen és barátkozzon, kezdeményezzen. Ha csak magafajta, népszerűtlen embereket talál, és szeretne a menők közé tartozni, menjen, és barátkozzon velük. Lépjen, egyik lábat a másik után rakni nem nehéz, szívesen megtanítom én is, ha kell. Amúgy meg ne csodálkozzon, ha nem ismer senkit sem az osztályból, ha egyszer önszántából kihagyta a gólyatábort. Az anyja, mondta, hogy menjen. Mennie is kellett volna.

De ez csak az alap, amit megtudunk már az első napok, első könyv alatt. Most menjünk időrendben, és vegyük a bűvös napot, meg egy kis jelentéselemzést, mert ezt az írőnő tuti biztos elfelejtette anno.

Szeptember 8.
Beszéljünk kicsit… a szerelemről. Igen, a szerelemről.

A szerelem azt jelenti, mint már mondtam, hogy valakihez vonzódunk, nem csupán testileg, hanem sokkal inkább lelkileg. Van, akiknek az első nem is szempont, ők nyilván jól értelmezik azt  a szót, amit az emberiség körülbelül 99%-a rosszul. A szerelem egyik alapvető motívuma, hogy szeretjük a másik bensőjét, jó és kevésbé jó tulajdonságait egyaránt, és elfogadjuk úgy, ahogy van.

És most tisztázzunk le valamit. Reni nem lett szerelmes Cortezbe szeptember nyolcadikán. A napbarnított bőrbe, mély, kék szempárba, jól belőtt barna hajba, menő deszkás cuccokba nem szerelmesedik bele az ember, maximum megtetszik neki. És, mint ahogy Reni első látásra az égvilágon semmit nem tud Cortezről a kinézetén kívül, lehetetlen, hogy szerelmes legyen belé, ez ilyen marha egyszerű. Azt ami Reni és Cortez között történt (szóval a semmit…) még kémiai vonzódásnak sem lehet nevezni… Értitek ezt? És itt dőlt meg a Szent Johanna Gimi sztorijának alapja… a 67. oldalon. Tapsvihar.

Megállapítás: nem létezik szerelem első látásra.

Hadd idézzek pár gyönyörű gyöngyszemet Reni szeptember nyolcadikai (és kicsit későbbi) gondolataiból, hogy a fentieket szemléltessem, szerintem nem is kell többet mondanom a kis hozzáfűzött gondolataimnál, hogy Renátát jellemezzem. Meg hogy egy kicsit szabadjára engedjem rejtett természetemet, aki végignarrálta magában az egész könyvet, és még millió a lentiekhez hasonló szituációnak sem nevezhető morzsát, és minden mondandója benne ragadt.

„Elfordítottam a  fejem, hogy odanézzek, és akkor… És akkor történt, hogy először megláttam Antai-Kelemen Ádámot, Cortezt. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és úgy éreztem, muszáj lehajtanom a  fejem és úgy tenni, mintha csinálnék valamit, máskülönben elárulom magam. Deszkás cipőt, farmert és bő fazonú fehér pólót viselt, fél vállán hanyagul lógott a hátizsákja, másik kezében a gördeszkáját tartotta. Összevissza meredező haja csak látszólag állt szerteszét, egyébként gondosan megcsinálta, és pont úgy nézett ki, ahogy kell, és ahogy jól áll neki.” 

Őszintén szólva elfog a döbbenet, főleg, ha rágondolok, Reni mennyit szenvedett az egyetemi jelentkezésével, és a szak kiválasztásával. Amilyen gondos divatelemzést hajtott végre, amint azt az imént olvashattuk – és még rengetegszer a nyolc rész alatt -, egy percig sem kellett volna kérdéses legyen a jövőképe. Amúgy erről beszélek… Reni jellemző látásmódja alapján a szerelem esélye a nulla százalék alá csökken a sorozatban. Értelmező kéziszótárt ide, köszönöm.

 „És akkor véletlenül összetalálkozott a tekintetem Cortezével. Mivel gyomorgörcsöt kaptam, azonnal visszafordultam, és az asztal alatt összekulcsolt kezemet vizslattam, mintha olyan érdekes lenne. Összenéztünk. Ez ezer százalék. Jaj.” 

Még senki sem tudta ilyen jól felmérni egy pillanat történéseit. Senki másnak fel nem tűnne, ha összenézett valakivel. Itt azt is kihangsúlyoznám, hogy összenézni az ember bárkivel összenézhet. Ugyanúgy egy semleges emberrel, egy nénivel a buszon, vagy az ellenségével, mint a sráccal, aki tetszik neki. Megállapítás: az összenézés nem jelent többet holmi összenézésnél.

„...azért nem hagytam figyelmen kívül azt a tényt, hogy Cortez ma is mennyire, de mennyire helyes és hogy a szemébe lógó sötétbarna haja alatt kék a szeme! Wow!” 

Aki egyik nap helyes volt, az nem lesz másnapra kevésbé helyes. És talán a szeme színe sem változik. De Cortez csodaember, szóval nála persze nem lehet tudni.

„Cortez azonban… Hát, úgy tűnik, nekem pont a suli leendő legnépszerűbb fiúja tetszett meg. Rám vall.” 

Ez úgy általában vall a népszerűtlen lányokra.

„Cortez ma elkérte egy tollamat francia kultúrán 5/5 – mostantól az a kedvenc tollam” 

Ó, no comment.

„Nincs – rázta meg a fejét Cortez. Olyan menő a cipője!” 

Távol álljon Renitől a felszínesség.

„Cortez hozzám szólt 5/5” 

Cortez rám nézett, Cortez hozzám szólt, Cortez megbökte a vállam, Cortez elkérte a házim…Oh my…

Már csak annyit kérdeznék: Laura, ugye ez a mai fiatal lányok 90 %-ban tömegesen lebutult csoportjának paródiája akart lenni? Ugye az? Mert ez esetben készséggel megbocsátok.




Egy. Kettő. Három. Nagy vagyok, erős vagyok, képes vagyok bármilyen feladatot megoldani. Nagy vagyok, erős vagyok, képes vagyok bármilyen feladatot megoldani… Nagy levegő… Hopp, már túl is vagyunk rajta. És csak hogy kellemesebb vizekre evezzünk… mivel történet lényegében nincs sok, így nem is tudok beszélni róla, viszont ejthetnék pár szót a többi karakterről… megértem, ha ezek után komolyan féltek, de nem kell. Túlvagyunk a nehezén. Nem fog fájni. Túl azon, hogy Renátának már pusztán a nevének említésétől is felforr az agyvizem, Cortez pedig semmit sem tesz, mégis megdöglik érte mindenki... nos, ezeken kívül a többiek többnyire nem váltottak ki belőlem ily szélsőséges érzelmeket.

Virág, mint az első osztálytárs, akit megismerünk… nos, a legtalálóbb és hűbb jellemző rá a fura. És nem azért, mert emós, mert az oly kevéssé izgat… magam részéről inkább húzok a goth stílus felé, mint az emóhoz, de fekete-fekete, úgyhogy azért lepacsizhatunk :D. So nem ez a bajom, ő egyszerűen csak fura. Nem tudom mennyire jönnénk ki júl, túlságosan naiv nekem, és a hangulatváltozásait is nehezen viselném, mivel már én magam is elég hangulatember vagyok, nem fér meg mellettem még egy ilyen. Kinga viszont… Kinga az egész sorozatban egy olyan karakter, akit egyaránt el tudok ítélni, és fel tudok magasztalni az egekig. Sokszor azt a benyomást kelti, hogy nem jó ember, nem is véletlenül, de amúgy remek lány, értelmes, intelligens, és emellett akármennyire is hazugságnak tűnik, az emberekkel is tud bánni. Csak sajátosak a módszerei.

A lányok eddig ebben az egy részben jobban kibontakoztak, talán mert kevesen vannak… a fiúk pedig értelemszerűen azért maradtak egyelőre rejtettebb jelleműek, mert túl sokan vannak. Tiszta logikus :D. Amit bántam, az az, hogy a balhés csapatunk szerepeltetése többnyire nem terjedt tovább Dave és Zsolti ételrendelős, meg éjszaka telefonálgatós szívatásainál, őket csak így ismerhettük meg, Ricsinek meg igazából csak a nagy kémiás sztorija volt. Cortezen már túl vagyunk, de amúgy neki sem volt egy világrengető szerepe még… Arról meg ne is beszéljek, hogy Jacques kábé kétszer meg volt említve, Gábor meg örülök, ha egyszer megszólalt, de arra sem emlékszem. Andris és Robi itt még totál meglepőek... még nem jött ki a rocker stlye, a szokásos „Leiner Laura igénytelen pasifigurái” konzerv hatása, most még egyszerű elsős gimis kockák voltak, bírtam, hogy még többet hallottam őket másokhoz szólni… a későbbiekben nem lesznek ilyen… valóságosak, szerintem. Éééés, végül Arnold. Arnoldon az egész sorozat alatt sokat gondolkoztam, és most is azt teszem, mert nem tudok döntésre jutni a felett, hogy most bírom-e vagy nem. Imponál, amennyire intelligens, és értelmes, de nekem ez túlzás egy 14 évestől, és sokszor túlságosan élénken látom, ahogy Renit befolyásolja… de ennek ellenére mégsem tudom utálni. Ott volt az a rész, mikor Reni és Virág meglepték a szüliapján… azért a részért oda vagyok meg vissza, az olyan emberi az amúgy túlságosan átlagon felüli sráctól.

Röviden ennyi. Azt hiszem a végére eléggé kimerített ez a sok mindent, amit nem átallottam rátok zúdítani... most nagyon remélem, hogy a rajongók messze elkerülték ezt a posztot, különben a blog hamarosan csatatérré változik és vér fog folyni...

Kedvenc karakterek:

Percekig ültem gondolkodva, és kielemezve minden szereplőt, mire úgy döntöttem, van kit írnom ide… első elgondolásra ebben a könyvben egyszerűen mindenki fárasztó, de azért Ricsi jobb fej az átlagnál, és Arnold… nos, ő meg intelligens, amivel lényegében egy kihalófélben lévő állatfaj büszke túlélője. Emellett engem kicsit bosszant, és a való életben nem is bírnám tolerálni, de ilyen tisztes távolságban egészen bírtam.

Kedvenc rész:

A vége. No comment.

Kedvenc idézetek:

„A szünetben szokás szerint az udvarra mentünk. Arnold olvasva közlekedik, ezért mindenkinek nekimegy, de az az elve, hogy „nem kerül ki senkit, majd ők kikerülik, ha akarják”.”

Story of my life :D

***

„– Ez nem ér, ti lehettek nadrágban! – szólt Virág csalódottan a fiúkhoz.
– Még szép, hogy lehetünk, ez francia suli, nem skót – vágta rá Zsolti.”

***

„A könyv érték! Eszmei értéke van!”

***

„Mert ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél.”

Borító: 5/3

Az egész SzJG borítója olyan okés kategória, egy gimis könyvsorozathoz pont passzolnak, és még azok között is egész jók – mármint az eredeti borítók, csak hogy tisztázzuk –, de akárcsak a történet, a borító is itt, az első egy-két résznél lett a leggyengébb (nem túl meggyőző). Meglett volna az 5/4, de levontam egy pontot, egyrészt a vastag szájú lány miatt, aki eléggé riasztó, másrészt, mert ez még totál olyan, mint Renáta suliboxja az első héten, sőt, olyan, akárcsak Renáta. Semmilyen és snassz. Tudom, hogy tudnak ennél jobbat, például a harmadik, ötödik meg nyolcadik rész borítói nagyon tetszenek, ez viszont felejtős. Nekem. *az első képen lévő, eredeti borítót pontoztam, ugyanis nekem azza van meg a sorozat*


Pontozás: 5/2.5*

Sokat töprengtem a ponton, és az engedékeny három helyett végül ezt találtam megfelelőnek. Mivel már nem először olvasom a sorozatot, tudom, hogy lesz még sokkal jobb, ez pedig kezdésnek is elég gyenge. Lényegében az egész könyv alatt nem történik semmi, csak Renáta későbbi szenvelgéseihez kapunk egy kis ízelítőt és bevezetést, azaz végigkísérhetjük a kesergését, amiért nyomi, és amiért Cortez észre sem veszi, aztán azt is, mikor C elkéri a háziját, őt meg felemészti a földöntúli öröm. Ezzel együtt is elég unalmas ez a durván négyszáz oldal, plusz még ott vannak azok, amiket fent először említettem… azok az általánosítások, amiktől a falat kapartam. Ezekre járt a két és fél pont, de van ott egy kis csillag is, nem véletlenül, mert a könyv alatt akármennyire is szenvedtem sokszor, a végére belelendültem annyira, hogy kézbe akarjam venni a következő részt is még úgy is, hogy tudom, nem sokkal lesz jobb ennél…, ami azért nagy szó, az eddigieket olvasva.