A megrendezett valóság | Lauren Conrad - Los Angeles üdvöskéi

„A valóságshowk melyik feltörekvő sztárjelöltje örülne egy hirtelen ébredésnek? Lehet, hogy a PopTV legsikeresebb műsorában szerepel, de a kamerán kívüli viselkedéséről pletykák keringenek. Los Angeles legújabb üdvöskéje keresi a bajt? Nos, nem sokáig lesznek titkai a nézők előtt. Kamerák követik minden mozdulatát… akkor is, amikor a PopTV nem forgat. Köszöntjük Hollywoodban!”

Eredeti cím: L.A. Candy

Sorozat: L.A. Candy 1.

Megjelenés: 2011

Oldalszám: 312

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös sorozat)

Ár: 2999 –

Los Angeles: csupa zsír bulihely, jó pasik dizájnerek… minden. A tizenkilenc éves Jane Roberts és legeslegjobb barátnője, Scarlett alig várja, hogy habzsolhassa az életet. Alig hisznek a szerencséjüknek, mikor egy tévéproducer azt akarja, hogy ők legyenek a „Szex és New York valóságshow-változatának” a sztárjai.

Saját show? Hát hogyne!

Jane nemsokára a televízió legmenőbb sztárja lesz, és lubickol a VIP bánásmódban az új haveri körével. De ezek a barátok szintén egy kis reflektorfényre pályáznak. Egy városban, ami tele van olyanokkal, akik az álmaikat kergetik, nem telik sok időbe, míg Jane rájön, hogy mindenki akar tőle valamit, és semmi sem az, aminek látszik.

Még több pletykára vágysz?

Lapozz az utolsó oldalig!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer a Könyvmolyképzőnek egy hatalmas nagy akciója, és ha az nem lett vóna’… akkor a blog sem élte volna meg egy poszt bevezetésének ilyen elcseszettül béna formáját…

So, bár emiatt az eszméletlenül édes és ennivaló borító minden adott alkalommal kicsordult a nyálam, ha megláttam, különösebb vonzódásomat a sorozathoz egész odáig semmi sem váltotta ki, mígnem a Könyvmolyképző nagy-nagy akciójában fergeteges áron meg nem láttam a második részét. A nagy helyzet az, hogy úgyis kerestem egy kedvezőbb árú második tételt, hogy ingyen kiszállítsák a csomagomat, úgyhogy azt mondtam, most bevállalós leszek, megrendelem ja, ilyen veszélyesen élek. Aztán mikor legutóbb könyvesboltoztam, arra gondoltam, hogy ha megvan a második rész, meg kéne az elsőt is szerezzem… így került végül a kezembe a Los Angeles üdvöskéi, amit rögtön el is olvastam – és igen, mire eljutottam odáig, hogy kézbe vegyem, kellően fellelkesedtem a sorozat iránt. Nem tudom, mitől, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót, míg előtte kábé hidegen hagyott… de hirtelen totál elkezdett érdekelni a téma, elvégre nem nagyon olvastam eddig ilyen valóságshow-s könyveket. Ha már itt tartunk, valóságshow-kat sem nézek, mert mélységesen elítélem őket, szóval mostanra pláne nem értem, miért akartam annyira elkezdeni. Mindegy most már, hiszen végül megtettem – hogy eredményben ez inkább jó vagy rossz, az mindjárt kiderül.

Végül hatalmas lelkesedéssel, meg persze nagy reményekkel vágtam neki – egyszerű „nofantasy” regényhez mérten azért viszonylag nagy izgalmakat vártam, elvégre híresnek, valóságshow-sztárnak lenni gondolom az, még ha nem is a szó pozitív értelmében. Pörgésre gondoltam, arra, hogy majd izgulni fogok a szereplők sorsa miatt, meg ilyenek. De ilyen szempontból eszembe jutott egy-kétszer olvasás közben, hogy még egy starity cikkben is több érzelem van. Azt hiszem, jobban tudtam élvezni a könyvet addig, amíg a főszereplőink, Jane és Scarlett még „hétköznapi”, tévelygő új lakosok voltak a nagy és ijesztő Los Angelesben – addig legalább megvolt egyfajta hétköznapi jellege nyugalomnak, nem úgy, mint később. Két egyszerű lány voltak, akik Santa Barbarából L.A.-be költöztek – Jane rendezvényszervező gyakornoknak, Scarlett, a Dél-Kaliforniai Egyetemre –, és gondjuk van a kipakolással, nyomorognak az apró lakásban, és még éppen csak megpróbálják felfedezni az új otthonukat. Szerintem ez így a normális. 

Aztán, mivel mégiscsak Hollywood-ról van szó, természetesen bejönnek a képbe olyanok, mint találkozás élőben az egyik leghíresebb sztárral, és akárkibe botlasz, az biztos, hogy vagy színészpalánta, vagy újságíró – utalok ezzel Diego-ra „D”-re meg Bradenre, akiknek még a későbbiekben is jut szerep. Mellesleg ha már itt tartunk – nem tudom ezzel az érzéssel mennyire vagyok egyedül, de engem komolyan bosszantott, mikor az „Amerika leghíresebb rocksztárja” meg „A leghíresebb hollywoodi producer” … stb hasonló címeket rendre követte valami kitalált „életembennemhallottamilyenemberről” név. Jó, értem, hogy mindez direkt van így, hogy semleges maradjon a könyv, hiszen nem vonhatta volna bele az írónő csak úgy bármelyik hírességet, hogy aztán egy kedvére alakított figurává formálja, de akkor is… bántotta a szememet Jesse Edwards, Fiona Chen meg az a fura nevű L.A. Candy-s ember…

Szóval, mint mondtam, míg meg nem érkezik a cukrosbácsi Trevor Lord, mindketten viszonylag okés friss hollywoodiak. Aztán egyik este egy szórakozóhelyen megtalálja őket ez a pasi, aki éppen az új valóságshow-jába keres szereplőket, hogy újra az élre törjön, miután az előző pár próbálkozása kudarcba fulladt. A csajok pedig nem rögtön, de azért végső soron igent mondanak a felkérésre – jó, nem hibáztatom őket, a magyar forintba átváltott 400 000 epizódonként azért nem rossz – ami, hogyha beszorozzuk néggyel, akkor havi 1 600 000… Na de azért van itt egy naaaagy DE. Boldogságot nem lehet sajna pénzen venni, az pedig elég egyértelmű, hogy a lányok nem azt kapák a show-tól, amit vártak. Egyrészt természetesen sokkal stresszesebbek lettek a mindennapjaik, másrészt, oly meglepő módon a valóságshownak köze sem volt a valósághoz, igazából mint egy kis drámát, megrendezte egy hétre előre a lányok életét. És előjön az a kínos helyzet, mikor már senkivel sem tudsz két szót váltani kamerák nélkül, mikor mindenhol képesek váratlanul megjelenni, és az életednek, amihez a műsornak kellene igazodni, egyszerűen teljesen muszáj idomulnia ahhoz a képhez, amit a nézők látni akarnak.

Van egy tanácsom mindenkinek, a könyv ismeretében és a nélkül is teljes meggyőződéssel: ha tönkre akarod vágni az életed, jelentkezz egy valóságshowba. Tuti bejön.

Szóóval, miután Jane, Scarlett megkötik a szerződésüket a Kaszással Trevorral, rendesen bekerülnek L.A. közéletébe és celebvilágába, és mindeközben muszáj a képernyő kedvéért jó kapcsolatot mutatniuk a műsor másik kettő főszereplőjével, Madisonnal és Gaby-val. Menő bulik, születésnapok, lányos esték meg szembejövő rajongók az utcán, előléptetés – ennyit nyertek, mást nem. És mint az az okosabbik lánynak elég hamar le is esett, ez nem nyeremény.

Ez az okosabbik lenne Scarlett. Majdhogynem az egyetlen olyan karaktere a könyvnek, akit sikerült meg is kedvelnem, mert viszonylag normális – az biztos, hogy normálisabb a többinél. Neki is vannak fura dolgai, mint az egyéjszakás kalandok iránti elkötelezettsége, de amúgy közel áll hozzám a személyisége, szarkasztikus, kétkedő és intelligens – ő az, akinek az elveit nem képes megrengetni a műsor, akiben van annyi tartás, hogy nem lesz havi durván két milláért puszipajtás valaki olyanokkal, akiket világéletében elítélt. Ő az a lány, aki végig átlát a szitán, és talán olykor úgy tűnik, túlságosan is racionálisan gondolkodik – de ezzel szerintem nem lehet túlzásba esni, ha az ember híres. Egyrészt felnéztem rá, mert szerintem nagyon erős karakter – a legerősebb az egészben, sőt az egyetlen erős… – másrészt eljött az az idő, mikor a tiszteletem mellett felütötte fejét a sajnálat, ugyanis elképesztő, mennyire meggyűlt a baja a hülye barátnőjével. Idegesítő dolog, mikor mindent előre tudsz, és el is mondasz, de a másik mégis azt hiszi, hogy te ezt nem értheted, és neki van igaza. Ez a helyzet egy idő után gátat is emelt az egykori két legjobb barátnő közé. Szóval Scarlettnek nem volt más hátra, mint szépen végignézni, ahogy Jane hibát hibára halmoz, összejön egy olyan pasival, aki csak töri sorra a szíveket – őszintén, én nem bíztam volna meg benne, bár a könyv végére úgy jött le, hogy tényleg nem olyan rossz… annyira… de gondolom a dolog nem itt ér véget, ragozzák tovább a folytatásban  –, megbízik, sőt mi több, barátnőjének hívja L.A. legszámítóbb és bestiálisabb kis plázadögét, és komolyan mondom, hogy mindent, amit lehet, elszúr… már nekem fájt, esküszöm, amit Jane csinált. A könyv elején még jobban toleráltam, csak egyszerű önbizalomhiányos, szomszédlány beütésű szürke kisegér volt a gyönyörű egzotikus, pasimágnes legjobb barátnő árnyékában. Már akkor sem bírtam túlzottan, inkább csak elviseltem, de az a szerep legalább illett hozzá. Viszont az én fantasy-hoz szokott ízlésemnek ő – és úgy az egész könyv, és majd’ az összes szereplő – túlságosan csajszis volt. Túlságosan csajszis a tökéletes kis ruhákkal, szőke fürtökkel, lányos bulikkal, körömfestéssel és pohárszámra vedelt Martinikkal… lényegében nem értem, hogy lehet, hogy akár csak kicsit is kedvelem ezt a könyvet, tekintve, hogy 90 százalékban csak olyan dolgokat képvisel, amiket elítélek, és olyan embereket mutat be, akiktől a való életben a falra másznék, és változatos kínzási módszerekkel akarnék megszabadulni. Tele üresfejű, szőke, nagymellű, tipikus, sztereotip cicababákkal, akit csak a hírnév, a kinézetük és a gazdag pasik érdekelnek. Gaby és Madison már az első perctől az agyamra mentek, bár meg kell hagyni, az előbbi igazán mellékes kis háttérfigura volt, Madisonnak pedig volt némi esze – de azt is pont úgy használta, ahogy azt az ember tőle várhatta… Igazából végig értetlenkedtem, hogyan, mégis hogyan lehet Jane olyan sötét, hogy benne megbízik, mikor én az első perctől átláttam rajta és minden mesterkedésén. Az első kicseszett perctől gyanús volt, és ez egy percig sem változott. Most azt hiszem bebizonyosodott, hogy valóban van eszem, és még használom is. Legalábbis többet a főszereplőnél.

Mert Jane-nek nem csak a Madison-ügye szívta le az agyamat, de amit azzal a két fiúval művelt, az is… És ezt úgy merem mondani, hogy történetesen mindkét pasit bírtam – már amennyire lehet bárkit is kedvelni ebben a könyvben. Bradent az első perctől belopta magát a szívembe, ő az a fajta L.A.-i, aki ennek ellenére elítéli azt, amit ez a város képvisel, és megvan benne az a fajta egyediség, ami kiemeli a hollywoodi tömegből. Nyíltszívű és barátságos, figyelmes és kellemes karakter, aki számomra sok boldogságot csempészett a könyvbe – azt sem tartom kizártnak, hogy a tudatom legmélyén ő az oka annak, hogy a Los Angeles üdvöskéi megkapta ezt a magához képest impozáns pontot. Ő a jelenlétével bearanyozta a lapokat, és elérte, hogy legyen még egy kedvencem Scarlett mellett – de sajnálatomra, akárcsak a többi karakter, még ő sem lett tökéletesen kibontva, nem lett annyira kidolgozva még, mint az kellene, de ha az írónő ezt pótolni tudja a következő részekben, nem tartom kizártnak, hogy Braden ott landol a háremem kellős közepén.

Jesse Edwardssal kapcsolatban már nincsenek ilyen nagy terveim, bár ő is úgy került ki ebből a könyvből szerintem, mint egy viszonylag tűrhető figura… Jó, őszintén szólva egészen bírtam egy idő után. Jesse egy tipikus hollywoodi szépfiú, akitől zeng a média, hogy sorra töri össze minden lány szívét… és éppen ezért nem bíztam meg benne.

„Az voltam, akit úgy hívnak egymás között,hogy „kihívás” – vigyorgott Jesse.”

Végig kerestem, hogy hol a buktató, mikor derül ki, hogy amiről kedves, naiv kis Jane azt hitte, a valóság, az mind-mind átverés, hogy mikor jön rá, hogy hiába mondogatja a pasi, hogy megváltozott. De nem kapcsolt. Aztán hopp, minden egyszerre történt, és Jane újból elszúrt mindent, főleg a kapcsolatát Jesse-el – én igazából ekkor kezdtem megkedvelni a pasit. Ja, berúgott a szülinapján, más lányokat fűzögetett, ami nem szép dolog, bla bla, de nem is várt senki semmi mást tőle, so túl kell rajta lépni. Viszont látszott rajta, hogy őszintén megbánta, és úgy a könyv végére tiszta lett, hogy valóban beleszeretett Jane-be…  Jane viszont egy jóságos, szent lélek, akit jobban megviselt az a születésnap, mint kellett volna, Madison pedig csak egy ilyen adandó alkalomra várt, hogy bosszút álljon rajta, amiért ellopja tőle a rivaldafényt. Révén megjelenik a legjobb barát, alias volt nagy szerelem (Jane részéről), Braden, akinek nem mellesleg Jane ex? pasijának lakótársa és legjobb barátja, és az este máshogy alakul… és megvan a tökéletes téma a következő résznek. Madisonnak hála ugyanis Jane Los Angeles üdvöskéjéből elég hamar egyszerű hollywoodi ribanccá válhat a tévénézők szemében.

A regény utolsó lapjai, és a bevezető a következő részhez már sokat elmond arról, mégis merre megy tovább a történet – én csak arra vagyok kíváncsi, mikor kapcsolt Jane, és veszi észe, hogy végig kígyót melengetett…

Kedvenc karakterek:

Sajnálatosan a többségnek nem sikerült belopnia magát a szívembe, és akit kedveltem, azokról sem kaptunk valami mély képet, de ez alapján még Scarlett és Braden volt a két legnormálisabb figura, akiket meg tudtam érteni.

Kedvenc részek:

Mint mondtam – addig élveztem a könyvet, amíg a lányok be nem kerültek a műsorba, úgyhogy az első pár fejezet volt a kedvencem, meg azok, amikor ott volt Braden – ő emelte a könyv értékét, nem is kicsit.

Kedvenc idézetek:

„– Amúgy meg Janie, emlékezz a legfontosabb szabályra: Az egyetlen módja, hogy tartozz valahova, ha úgy teszel, mintha már oda tartoznál. Vagy szard le, hogy oda tartozol-e vagy sem, ez nálam bevált.”

***

„– Az a kutya hajléktalan . súgta Jane a barátnőjének. – Bárcsak örökbe fogadhatnánk.

Scarlett összeráncolta a homlokát. – Az a férfi hajléktalan. Őt is örökbe akarod fogadni?”

***

„COGITO, ERGO SUM. Ez latinul annyit tesz, „Gondolkodom, tehát vagyok". Aki értetlenkedett, annak szerette azt felelni, hogy ez szuahéliül annyit jelent, „Primitív vagyok, te meg ronda”.”

***

„– Csóró író vagy?

Braden röhögött. – Meleg. Csóró színész.”

Borító: 5/5*

Ha valamiért, hát ezért aztán oda-meg vissza vagyok, konkrétan összefut a nyál a számban, ha csak meglátom. Mert ugye itt a kép, ami kiváltja ezt a reakciómat, de igazából minden tetszik ezen a borítón, kezdve onnan, hogy a kép elfehéredik a könyv teteje felé, egészen a betűtípusokig.

Pontozás: 5/3*

Elég nehéz helyzetben vagyok ennek a könyvnek az értékelésével, de annyiban biztos vagyok, hogy nem azt adta, amit vártam. Sokkal több érzelemre, izgalomra, pörgésre számítottam, de sajnálatos módon úgy éreztem, hogy sem a történet, sem pedig a szereplői nincsenek kellően kidolgozva. Ennek ellenére nem mondanám, hogy totál nem tetszett, vagy hogy egyáltalán nem élveztem, mert azért nem volt ez annyira rossz, de lehetett volna sokkal jobb is – és remélem, a következő részben látok majd némi fejlődést, és adhatok több pontot. Bár talán csak az derült ki, hogy ez nem az én világom, nagyon nem – a valóságshow-k, csillogó ruhák, partik, Martinit vedelő libák… mint említettem, nekem ez már túl csajszis volt, én pedig jobban viselem a nyálkás foszlányokra szakadó démonokat.

„Miért akartak mindannyian ugyanolyan egy kaptafára készült, hidrogénszőke, puffadt ajkú, nagy mellű, krémbarnította Barbie babák lenni? Nem a változatosság az élet sója?”

34. Egy könyv, ami a megbocsájtásról szól.

”A tegnap elmúlt. A holnap még nem ért ide.
Csak a ma van nekünk. Kezdjünk élni.”

Eredeti cím: Bully

Sorozat: Fall Away 1.

Oldalszám: 344

Megjelenés: 2015

Kiadó: Wow Kiadó

Ár: 3490 –

A nevem Tate. Valamikor ő is így hívott. Most viszont szóba sem áll velem. De békén sem hagy.

Régen a legjobb barátom volt. Aztán egyszer csak ellenem fordult. Mindennap megkeserítette az életemet. Elérte, hogy megalázzanak, kirekesszenek, pletykáljanak rólam. A szívatásai egyre kegyetlenebbé váltak, szinte belebetegedtem abba, hogy folyamatosan meneküljek előle. Még Franciaországba is elmentem egy évre csak azért, hogy elkerüljem.

De mostanra elegem lett a rejtőzködésből. Talán ő nem változott meg, de én igen. Itt az ideje, hogy felvegyem vele a harcot, és visszavágjak neki.

Többé nem hagyom, hogy terrorizáljon.

Harc, titkok, múlt és jelen. De mit hoz a jövő? Hova vezet Tate és Jared szenvedélyes kötéltánca? Minderre választ ad a sorozat első kötete.

Jó, ez a könyv mos nagyon betalált. Már vagy egy hónapja kivettem a könyvtárból, és érdekelt, de mégse tudtam magam rávenni, valami hang azt suttogta a fülembe, hogy nem, nem akarod elolvasni, hidd el. Nem is tudom, igaza volt-e. Hogy örülök-e, hogy elolvastam? Igen, az nem is kifejezés. Másrészt, minden oldala olyan szinten személyesen érintett, amennyire könyv még soha, szó szerint megvolt az az érzésem, hogy ezt rólam írták. Ha azt hiszed, hogy most ezzel csak a bizonyos elcsépelt értelemben jövök elő, mint Reni azzal, hogy a You Belong With Me róla szól… nos, akkor olvass tovább, mert biztos vagyok benne, hogy ezt a posztot nem leszek képes úgy végigvinni, hogy ne mondjam el többé-kevésbé az én történetemet. Bár reméljük, inkább „kevésbé” lesz a dologból, nem akarok senkit sem hosszú „Story of m life” részekkel traktálni, mikor a könyvre kíváncsi. Úgy tűnik, nem olyan durva, mint Tate sztorija – de az biztos, hogy engem nem várt happy end az enyém végén.

Te jó ég, ez most úgy hangzott, mint egy középszerű szappanopera könyvváltozatának fülszövege, igaz? Előre is sajnálok minden egyes ilyen botlást – ez a könyv őszintén, nagyon felzaklatott, konkrétan hiába ültem le utána rögtön posztot írni, nem ment egy épkézláb mondat, ezért most, kábé fél hónappal utána tudtam csak nekiállni írni róla,  és nézzetek csak meg. Itt szövegelek tök feleslegesen, a regényről magáról még mindig nem nyögtem ki egy rohadt szót sem, és fogalmam sincs, hogy hogyan fogok. Talán próbálkozok egy kicsit.

Szóval.

Lényegében az egész Szívatás egy merő nagy konfliktus, mindig akad valami összetűzés, de a legtöbb könyvvel ellentétben itt nincs egy konkrét kiemelve a sok közül, ami beindítaná a cselekményt. Azt, ami a könyv legnagyobb, alapvető gondját illeti, már rögtön meg lehet tudni a fülszövegből, így sokkal könnyebb már rögtön az első lapoktól a két szembenálló főszereplő kapcsolatára koncentrálni – igazából az egész regénynek ez a lényege. Megfigyelni az egymásra adott reakciójukat, az érzéseiket, gondolataikat, megfejteni az indokát, hogy miért cselekednek úgy, ahogy. Nyilvánvaló, hogy mindez sokkal könnyebben kivitelezhető Tatummal – Tate-tel –, hiszen az ő szemszögén át ismerjük meg a történetet, de szerintem én amúgy is az ő helyzetét láttam volna jobban át, egyrészt, mert lány, másrészt mert tudom, mit érez. Legjobb fiúbarát? Kipipálva. Kicsi kortól kezdve? Ja. Hét évesek voltunk. Hosszú barátság viszonylag? Pipa. Egy perc, ami bármilyen klisésen is hangzik, mindent megváltoztatott? Pipa. A perc nálam nem is olyan nagy túlzás, de talán inkább napot kellene mondjak. Ma lelkizünk, holnap nem válaszolok még arra sem, mennyi az idő. So, tönkrement barátság? Nagy pipa. Egy nyár után visszatérő bunkó, aki beszól és megbánt? Ja, ismerem a dolgot. Sebzettség? Olyan érzés, hogy már nem érsz semmit? Értetlenség? Szomorúság? Nosztalgia? Tanácstalanság? Mikor visszakívánsz minden egyes régi napot? Nézzük csak… pipa, pipa, pipa, pipa, pipa, pipa ééés pipa. Aztán nálam ezt a szívatós szar évet követte további kettő szótlan. Ugyanolyan szar volt, ha valakit érdekel, de lehet, hogy még rosszabb, mint mikor bántott. A történetet komplikálja még ezer meg egy tényező, amit már egészen feleslegesnek érzek megosztani veletek, de ja, röviden ez van, csak akartam, hogy tudjátok, ha valaki, én egyszer biztos megértem, min ment Tate keresztül, tudom, ez mennyire összetöri az embert.

És be kell valljam, én felnézek rá. Azt hiszem rosszabb helyzetben volt, mint én valaha, igazából Jared uralta az egész gimit, így könnyedén sikerült ellehetetlenítenie a lányt, és elérnie, hogy majd’ mindenki ugyanolyan mocsok módon viselkedjen vele, mint ő maga. Egyszerűen undorító, hogy azt hitte, joga van ezt tenni. Senkinek sincs joga. De tény, hogy vannak ilyen emberek… és mindig is lesznek. De mint mondtam, felnézek Tate-re, mert elviselte. Aztán azért még sokkal jobban, mert szembeszállt Jareddel, mert felvette a kesztyűt, és mindent megtett, hogy akármennyire is igyekszik Jared, ne tudjon többé uralkodni rajta. A legtöbb húzásáért egészen odavoltam – talán mert nekem egyikhez sem lett volna elég bátorságom, és titkon arra vágyok, bár lett volna pont eddig volt titok. Ez mindegy, de őszintén lelkesedtem a kis Tete-féle szívatásokért. Mikor kihívta Jaredre a rendőrséget. Többször is. Elhajigálta a kulcsait a mezőn. Betörte Madoc orrát… meg talán még valami mását is eltörte. xD És a többi… néha bizony átbillent a ló másik oldalára is, és az is előfordult, hogy talán erősebben vágott vissza, mint az indokolt lenne...

„Így születnek a zsarnokok.”

De hé. Vagyis, persze, indokolt beszólni Jarednek, és ahhoz mérve, hogy a fiú képes volt a szemébe mondani, hogy neki oly mindegy, hogy Tate él-e vagy hal bluggy, minden, amit Tate mond neki, csak kegyesebb lehet. De a lány szerint volt, hogy túl messzire ment, ez a lényeg – ha ő mondja… De azért az is valami, hogy ő legalább képes beismerni, mikor hibázik vagy úgy véli, hibázik, bűntudata támad, ami azt kell bizonyítsa, neki még van lelke. Mert hiába olvastam végig a könyvet, hiába hallgattam végig Jared minden történetét, ezzel együtt is azt mondom, hogy a másik főszereplőnknek ez az, amije nincs.

Tényleg sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom. Nyilvánvaló, hogy iszonyatos, amin Jared keresztülment, és nem kívánnék ilyet senkinek, de nem, nem és NEM lehet ez ok arra, ahogy viselkedett. Tudom, hogy mivel nem jártam a cipőjében, nem ítélkezhetek felette, és lehet, hogy talán helyzetemnél fogva nem is tudok megfelelően állni hozzá az ügyhöz, de még egyszer mondom, NEM szabad ez ok legyen, amiért mással, egy teljesen ártatlan emberrel ilyen mocsok módon kezd bánni. Egyszerűen nem. És azt nem vette észre, hogy miközben minden dühét ki akarta tölteni Tate-en, éppen olyan lett, mint akit annyira gyűlöl? Hatalmaskodik más felett, megfenyíti, terrorizálja, és bántja? Mindenki megbocsásson, de így fikarcnyival sem jobb az apjánál. Tény, hogy különösen visszataszító és gonosz dolog az, ha valaki a gyerekeivel bánik így, de ezt SENKIVEL sem fair csinálni. Én mindent megértek, amit mond, elfogadom, és tényleg sajnálom, hiszen mondtam már az elején, de én nem vagyok olyan megbocsátó, mint Tate, nekem egy „story of my life „  jelenet nem elég ahhoz, hogy meg nem történtnek tekintsem a múltat. Tette amit tett, és rohadt mód szemét dolog volt, mindentől függetlenül.

Kicsit talán hevesebb voltam a kelleténél, de ez… ez kicsit felhúz. 

Szóval van egy Jared, meg van egy Tate… hopp, de vannak még érdekes szereplőink. Ki jó, ki rossz értelemben. De a legjellemzőbb mindegyik főszereplőre, hogy vagy pozitívnak vagy negatívnak indult, de aztán megváltoztatta az ember róla alkotott véleményét. K.C. többé-kevésbé szimpi volt az elején, bár sosem volt kedvencem, és nem is tartom túl erős karakternek, olyan kis semmilyen, de egy idő után kifejezetten megutáltam. Ben irtó aranyos volt, aztán elkezdett engem is idegesíteni. Madoc pedig az elejétől kezdve javíthatatlan seggfej benyomását keltette, aztán még ő lett az egyik kedvencem. Nem volt más, csak egy alufóliába csomagolt gyökér, aztán kiderült, hogy még páncéloslovag. Ahha, jó. Én meg persze kerestem nem is tudom meddig, hogy hol az átverés, mikor fogja hátba szúrni Tate-et, aztán úgy a végére leesett, hogy ezt most tényleg marhára komolyan gondolták, Madoc a rosszútra tért jófiú, akit végig bántott a lelkiismerete Tatum miatt, és nem is akarta szívatni. És ami poén, hogy a könyvben annyiszor fordultak elő apróságok, amik utaltak rá, hogy nem is gonosz, én mégsem voltam hajlandó bevenni. Igazából legtöbbször ő volt az, aki józanul viselkedett. Ott volt az autóversenyzés is, mikor egy lánynak kellett vezetnie a holtversenyben lévő két seggfej – khm, az egyik csak egy seggfej, a másik meg Jared a seggfej – kocsiját, és Jared meg Tate megint összevesztek. Apropó, ez az autós dolog nagyon bejövős volt, bár engem minimálisan sem érdekelnek az autók – csak néha, mikor rámjön valami – azért tetszettek az ilyen részek, és adtak valami különlegességet a történetbe.

Huuuh. Nem tudom, szerintem nincs már mit mondanom. Mármint, ha most még gondolkoznék – ami rossz ötlet – akkor biztos eszembe jutna valami, de ha lenne még, ami fontos, az nem ment volna ki így a fejemből, igaz? Kicsit ideges vagyok a poszt miatt. Holnapra megbánom az egészet. Úgy érzem, nem is írtam semmit, mégis túl sokat. Na, de oly mindegy.

Alkotóértékelés: 5/5

Eddig csak ezt az egy könyvet olvastam az írónőtől, magyarul nincs is lehetőség többre  -  csak ennek a folytatására… de ez alapján meggyőzött. Talán olvastam már jobban megfogalmazott történeteket életemben, és most nem is a „legjobban író író” díjat akarom kiosztani neki, de mint azt már több szerző értékelésénél említettem, van, akinek a titka nem a módban van, hanem egyszerűen a témában. Egyrészt ott van, hogy tetszett a könyv, imádtam, úgyhogy ezért elsősorban az írónőt kell nagyon megdicsérjem. Mert igen, tetszett a története, de van, amit még jobban tudtam értékelni. Kevesebbet foglalkozott a külső dolgok leírásával – kivéve ha a helyzet éppen azt követelte meg nagyon, például autóversenyzéskor… –, helyette több munkát fektetett abba, hogy átadja az érzelmeket, hogy a lélekbeli dolgokat ismertesse pontosan. És ezt imádtam, mert így végre nem csak láttam magam előtt egy sztorit – hanem éreztem. Persze lehet, hogy ezt a történetet ettől függetlenül is éreztem volna, és most az elfogultság szól belőlem, de nem hiszem – figyeltem rá, és tényleg így írt. És nagyon szeretem érte.

Kedvenc karakterek:

Szerintem az egyértelmű lett, hogy Tate-et nagyon szeretem, sőt, felnézek rá, mert elképesztő, miket állt ki, mégis képes volt felemelni a fejét, és szembenézni azokkal, akik bántották. Elképesztő fejlődésen ment keresztül, tisztelem érte. A másik kedvencem viszont Madoc lett. Igen, tudom, mit gondoltok, és nem is szerettem a könyv elejétől kezdve… elég gyökér volt. De aztán egyre inkább világos lett, hogy igazából nem olyan, és ahogy ezt egyre jobban meg is mutatták a könyvben, akkor szép fokozatosan a kedvencem lett ő is. Sokáig nem bíztam benne, akárcsak Tate, én is kerestem, hol van az átverés, de nem volt. Örülök, hogy ezt Tate megtapasztalta, én attól tartok, túl bizalmatlan lettem volna hozzá a történtek után, hogy akárcsak esélyt adjak.

Kedvenc részek:

Tudom, állandóan önmagamat ismételem ilyenkor, és valóban, most is imádtam a könyv minden oldalát, de… de most igenis lett egy olyan rész, ami a többi kedvencnél is kedvencebb… Tate monológja. Abban úgy unblock benne van minden. Végig ki voltam borulva olvasás közben, de azt hiszem azon a részen sírtam először.

Kedvenc idézetek:

„ – És milyen érzés megint otthon lenni? – Apával webkamerán keresztül beszélgettünk egymással a laptopon, amit még azelőtt kaptam, hogy elindultam Európába.

– Tök jó, apa. Mindenem megvan, amit csak akarhatok. – Az ujjaimon számoltam a tételeket. – Van kajám, pénzem, nincsenek körülöttem felnőttek, és még néhány söröd is maradt a hűtőben. Buliszaga van a dolognak – csipkelődtem.

De az apám nagyon is jó volt ebben a játékban.

– Van még néhány óvszerem is a fürdőszobában. Használd őket, ha kell.

– Apa! – kiáltottam fel döbbenten. Az apáknak nem lenne szabad olyan szavakat használniuk, mint óvszer, legalábbis nem a lányaik közelében. – Ez… ez… átment egy határon. Komolyan.”

***

„Nagyon szerettem volna vezetni Jared kocsiját. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy milyen fából faragtak. Meg akartam mutatni Jarednek, hogy érek valamit. És pont e miatt a gondolat miatt akartam elsétálni. Nem kellett bizonyítanom neki semmit. Tudtam, mennyit érek, és nem volt szükségem az elismerésére.”

***

„ – Szia, Ben!

– Jareddel jöttél? – érdeklődött.

– Ja – feleltem tömören, és nem néztem a szemébe.

– És Madockal mész az Őszi Bálra? – Bár nem néztem rá, hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Mekkora gyökér!

– És lehet, hogy a szalagavatóra Channing Tatum visz el. Én már csak ilyen lány vagyok. Nem hallottad? – Belenéztem a szemébe, és merészen kihívó pillantást vetettem rá.

Ben felhúzta a vállát, és idegesen elnevette magát.

– Rendben, ha te mondod. De én a helyedben nem Channing Tatummal mennék a szalagavatóra. A név miatt. Channing Tatum, mint Tatum Brandt kísérője? Nem hangzik jól.”

***

Úgy viselkedni, mintha nem érdekelne, nem egyenlő az elengedéssel.

***

Nem felejtettem el, és nem bocsátottam meg semmit.

Borító: 5/4*

Szerintem nagyon szép, imádom a színeit – nem gondoltam volna, hogy a kék meg rózsaszín ilyen jól mutathat együtt –, a hangulatát, azt a lombnélküli fát a háttérben… egyetlen apróság van, amit úgy egyáltalán nem értek a kiadónál, az pedig az, hogy miért szeretik a címeket több sorba tördelni. Csak ezen akadtam fenn, bár nem mondom, hogy rosszul mutat, ez a borító úgy szép, ahogy van.

Pontozás: 5/5*

Morbid metaforával élve, ez a könyv egész lassan kerített hatalmába, aztán gyorsan megrágott, elropogtatott, lenyelt, kiköpött és most még képzeljetek el ide bármilyen mesteri és fájdalmas kínzást. Mert annak ellenére, hogy imádtam, jól meg is szenvedtem vele. Minden érzelem amit átadott, teljesen betalált, olyan volt a sok-sok jelenet, mint újabb meg újabb puskagolyó. Nem sebez meg úgy, hogy belehalj, de azért piszkosul fáj. Talán csak nekem. Talán másnak is. Lehet, hogy a legtöbbünknek. Vagy az is lehet, hogy miközben olvasta valaki a könyvet, ugyanazt gondolta, amit én, mert ő is osztozik valami úton-módon Tate sorsában. Mindenesetre nekem nagy élmény volt, egyszerre kellemes és kellemetlen, de mindenképpen úgy éreztem, hogy egy darabig felszabadító – nem vagyok egyedül. Megint sokat dumálok, és csak egy szót kéne mondjak? Legyen. Megérintett. Köszönöm, Penelope Douglas. 

*A fejlécképre bevágott szövegeket, és a szövegbe beszúrt egyik részletet a The Verinicas néhány dalszövegéből ollóztam össze, a Cruel-ból, a You Ruin Me-ből, de a legtöbbet a Coldból. Ez utóbbi szerintem különösen passzol a könyvhöz. 

15. Egy híres író legutóbbi könyve.

"– Csak – rázta meg a fejét tanácstalanul – fogalmam sincs, milyen lesz.
– Mi? – kérdeztem
– Nélküled – kiáltotta, dühösen széttárva a karját, és a fejét ingatva megfordult, majd elment."

Eredeti cím: Nélküled

Sorozat: Bexi-sorozat 4.

Oldalszám: 448

Megjelenés: 2016.

Kiadó: L&L Kiadó

Ár: 2990 –

Bexi és Nagy Márk története sosem volt egyszerű. Az, hogy Márk leütötte Beki exét egy tévéműsor kellős közepén, nem sokat segített a kapcsolatukon, sőt. Vajon lehet újra Berk, esetleg Márxi, vagy a Fogd be Aszád tagjai újabb vicces párneveken törhetik a fejüket? És hogyan fog hatni mindez Körte, Evelin és Aszádék, Anti és a trágár csellista jól összeszokott csapatára? Van helye köztük újabb embereknek is, vagy végleg széthull a társaságuk?

Mikor becsuktam, az a mondat zakatolt a fejemben, hogy ez egy kicseszett nagy tréfa.

Meg egy másik, ami inkább olyasmit takart, hogy ha egyszer megtalálom Leiner Laurát, megfojtom, hogy kellően megfizessen minden egyes rohadt függővégért. Meg amiért ennyi idő eltelik két könyve között… meg, basszus, meg azért, mert ennyire imádom a Bexi sorozatot. Az előző kettő talán nem húzna fel ennyire, ha nem imádnám annyira ezt a történetet. Szerintem minden kétséget kizárólag ez az írónő legjobb dobása, nem hiszem, hogy ennél a sorozatnál produkált jobbat – talán nem is fog, nem tudom. A legjobban annak örülnék, ha így, ezen a színvonalon folytatódna a Bexi… úgy örökké. De kicsit előrerohantam, egészen a könyv végéig, holott az elején még nem éreztem nagy kedvet, sőt, egyszer félbe is hagytam.

Igen, hülye ötlet volt akkor kézbevenni, amikor, mert éppen olyan lelkiállapotban voltam, hogy haragudtam a zenére, gyűlöltem a világ összes énekesét, zenészét és híres emberét, és ennél fogva két fejezet sem kellett, hogy még jobban felidegesítsem magam, és letegyem. Kellett pár hét, hogy észhez térjek, és folytassam, de szerencsére megtettem. Azután pedig magába szippantott. Nem gondoltam volna.

Igen, elég sajátos módon vagyok a Bexi könyvekkel… Amikor olvasom őket, teljesen megbolondulok, imádom az egészet, de aztán, mikor nincs folytatás… nos, akkor dühöngök kicsit, de hamar megnyugszok és továbblépek. Így mikor kijön az új kötet, nem nagyon szoktam rohanni érte, igazából elintézem egy vállrándítással. És mikor mégis kézbe veszem… hát, akkor kezdődik elölről az egész.

Tudom, hogy mindenki azzal szeret dobálózni, mikor méltat egy könyvet, hogy „olyan gyorsan telt az idő olvasás közben, észre sem vette, és már végzett is vele…”, de én még a legkedvencebb olvasmányaimnál is mindig becsukom a könyvet olvasás közben csak azért, hogy megnézzem, hol tartok, vajon a már elolvasott részvastagabb-e a maradéknál. De itt most tényleg nem volt ilyen – tudtam, hogy elég keveset olvastam mostanában... mégis, hirtelen azon kaptam magam, hogy vészesen közeledek a végéhez. Mikor pedig azt hittem, hogy már csak ötven oldalam lehet – hüpp –, akkor „Folytatása következik…”. Beszarás. Ja, igen, ezután adtam ki olyan hangot, hogy nővérem közölte velem, hogy még egy ilyen, és meghalok. Valahol félúton a nyüszítés, ordítás és sírás között. Könyörgöm.

Na de ha olvastátok a könyvet, pontosan értitek a kiakadásomat… ha meg nem, már azt hiszem kellően felkészültetek, úgyhogy nézzük, mit is kell tudni magáról a Nélküledről. Hogy egy dal. Jó, de nem csak ennyit.

„Egy újabb nap nélküled 

A reményt táplálva, arra várva, 

hátha holnap máshogy lesz. 

Semmi sem jó nélküled, 

itt ragadtam a magányban, megjátszva, 

hogy minden rendben lesz.”

Az egyik dolog, amiért ez a kedvencem Laurától, az maga a sorozat névadója, Beka. Az első szinte maximálisan rokonszenves és normális női főszereplő az eddigi LL könyvekben. Sokszor döntött úgy, ahogy én nem tettem volna, és vannak félresikerült ügyei, nagy pofáraesései és olyan dolgok, amiket elszúrt vagy félreértett, de mindezt mégsem úgy sikerült kiviteleznie, mint anno Renátának. Mikor Reni szenvedett, akkor földhöz akartam csapni a könyvet, mikor Beka szenved, akkor együtt érzek, és őszintén sajnálom. Én ebből azt a következtetést vonom le, hogy itt valami érezhetően jobb kell legyen. Biztos vagyok benne, hogy jobb is. Mondjuk amit ebben a részben összeszerencsétlenkedtek Márkkal… nos, nem vagyok, nem voltam és valószínű, hogy nem is leszek a helyzetében, szóval fogalmam sincs, hogy abban a helyzetben hogy döntenék, de ha csak úgy próbálok belegondolni… túl kíváncsi ember vagyok ahhoz, hogy hagytam volna elmenni Márkot úgy, hogy nem hallgatom meg a magyarázatát…

Apropó… Nagy Márk. Kedves, mélyentisztelt, egoista Nagy Márk, akire az első két részben még naivan csak legyintettem, aztán szépen lassan meghódított engem is a reménytelenül szerelmes Márkerek táborába. Egyre emberibb lett, volt benne érzelem az önimádaton kívül is, sokszor megnyílt, őszinte volt, és ezzel lopta be magát végérvényesen a szívembe. Ez most mennyire gáz már, komolyan? Éppen ebbe az önimádó hülyébe esni bele… De ez van. Márkot egyszerűen nem lehet utálni, és a nagy poén az, hogy Beka, akinek pedig minden oka meg van rá, ő sem képes rá. Tény, hogy Márk folyton hülyét csinál belőle, például a portréfestés alkalmával… amit mellesleg én is bekajáltam, totál megláttam Márkban a művészlelket, aztán persze pofáraesés volt. Mindegy. Szóval átveri Bekát, aztán tönkreteszi minden egyes randiját… bár ezért nem igazán tudtam haragudni. Nem csak azért, mert hű Márker vagyok, én úgy tényleg nem bírtam Tomót xD. 

„– Miért mondod ezt most? – sütöttem le a szemem. 

– Tudod, hogy miért mondom. Mert utálom, hogy továbbléptél. Utálom, hogy vele vagy. Utálom, ahogy rád néz, és te rá nézel. Utálom, ahogy fogja a kezed. Utálom, hogy vele látlak. Utálom, hogy szeret téged. És utálom, hogy azt hiszed, szereted – magyarázta nevetve. – Egyszerűen utálom Gerit.  

– Mi? – zavarodtam össze. – Tomit! Tomiról beszélsz, nem? 

– Jó, akkor őt – legyintett. –Minek van neked ennyi idegesítő srác az életedben? 

- Az összes közül te vagy a legidegesítőbb – vágtam az arcába a lehető legkomolyabban. 

– Lehet – bólintott részegen. – Mégis engem szeretsz, őt csak kedveled.”

A könyv legelején még nem utáltam, aztán egyre jobban feltűnt, amit Márk, Aszádék, Evelin, Körte és igazából mindenki mondott: hogy rohadt unalmas arc. De ez a legkisebb probléma. Ott van az állandó rivalizálás, ami Nagy Márknak jól áll, hiszen az imidzse része, hogy mindenkinél jobb legyen, Tominak viszont egyszerűen nevetségesen áll. Aztán nézzük csak… bealudt a színházban, ami megbocsáthatatlan! És iszonyatosan manipulatív dolog volt arra kérni Bexit, hogy válasszon közte és Márk között. A két fiú miatt kialakult elcseszett háromszögtől megint a Szent Johanna Gimi első felében éreztem magam, mikor Renit zsinóron próbálja rángatni Arnold, ő pedig nem bír elszakadni Corteztől, de az előző fiút sem akarja megbántani. Jó, most elég drasztikusnak tűnhet az eset, ha már az SzJG-hez hasonlítom… nyugi, amúgy nem volt az, csak eszembe jutott a párhuzam. Amúgy el lehetett viselni, ha nehezen is, mert a szívünk mélyén mind tudjuk, hogy a sorozatban úgyis csak egy nyertes lehet, Nagy Márk pedig legyőzhetetlen. Ezt kérlek titeket, tartsátok észben az utolsó oldalakon is.

Most jogosan teszitek fel magatokban a kérdést, hogy mi történt ebben a részben, ugyanis arról még nem mondtam igazából semmit… nos, semmi. Mármint, természetesen rengeteg minden történik, de a cselekmény nem mozdul lényegesen előre, csupán annyi a helyzet, hogy Laura megtoldotta a sztorit egy féltékeny új pasival. Ezen kívül kiderül, mi történt, miután az Illúzió egy – kitaláljátok? Persze! – szépséges függővéggel zárult, és mi követte a „végzetes este” eseményeit. Miután Márk leütötte Gerit a Csatáznak a sztárok forgatásán – csakhogy rosszkor – ő és Beka szétmentek, nagyobb volt a vihar, mint bármikor, és ezzel az addigi társaság is darabjaira esett. Itt szerettem, hogy kicsit megismerhettük Körte gondolatait – ennél jobban már csak a nevére vagyok kíváncsi –, hogy milyen magányos, és még egy kutyát is vett, egy yorkit. Most komolyan, nem tudom, ti hogy képzelitek el Körtét… nálam egy középkorú, alacsony, zömök, szakállas és teletetovált pasi, és igen, a yorki az a kutyus, aminek a feje tetején masni van. Valahogy nem érzem érvényesülni az „amilyen a kutya, olyan a gazdája” elvet. De nem is lényeges, erre csak úgy kitértem, mert aranyos. Madzag ^^

Szóval, ez volt úgy a könyv elején, szóval tényleg semmi érdekes. A nagy része Beka elmélkedése, és szomorúsága, aztán egyszer csak Nagy Márk észrevétlenül visszaszambázik az életébe, mert azért az olvasókat sem lehet sokáig Nagy Márk nélkül hagyni. Amúgy nektek nem fura, hogy öt éve még mindenki azt posztolgatta, hogy „Melyik szeptember nyolc?”, most meg már világuralomra törnek a Márkerek? Köszönjük, hogy azért nem kellett sokáig várni. Szóval a drága, mindenki által nagyon szeretett – én bírtam a fazont, azért nem semmi :D – Balogh behívatja az egész bagázst, és közli Márkkal, hogy új dalt hoz, vagy repül. És ettől kezdve Beka és Márk újra együtt kénytelenek dolgozni, mármint előjön Beka „Reni” énje, aki meg akarja írni Cortez házidogáját, hogy ne bukjon meg. Jelen esetben csak odaadja neki az addigi legjobb dalát, a Nélküled-et, hogy tarolja le vele Geri dalpremierjét. Az is poén, hogy a Késtélben még egészen szimpatizáltam Gerivel, most meg örülök, hogy miatta van legalább kin röhögni. Változnak az idők. / Már én is változom /De újra, meg újra összedől /Mind mi épült egykoron... Vagy csak nekem jutott eszembe rögtön ez az AFC szám?

Ezek után igazából csak a Leiner Laura féle zűrös hétköznapok mennek egymás után. Közös ünneplés weird mode-ban, időhúzás, Beka Márk által szétbarmolt randijai, őrült rivalizálás, mikor csak lehet, trollkodás szintúgy, egymástól egyre messzebb távolodó Beka és Tomi… Egy egész délután Nagy Márkkal… aztán egy esküvő, amit mindenki a pokolba kívánt, de Bekának végül legalább annyi haszna volt belőle, hogy segített neki döntésre jutni a két pasi között… de hogy mit döntött, arra persze várni kell tavaszig. Vagy józanul gondolkodni, szerintem eléggé kiszámítható… bár, lehet, csak a poén kedvéért Laura majd máshogy dönt. Tudjátok, amolyan „Bexi és az olvasók is szenvedhetnek még egy kicsit” alapon.

Egy szó mint száz: a sorozat negyedik részében igazán nem haladt előre a cselekmény, inkább olyan volt, mint egy kiegészítő epizód, ami miatt legalább visszatérhettünk kicsit a történetbe.

Kedvenc karakterek:

Körtét mindig is nagyon bírtam, senki sem kívánhatna rendesebb menedzsert nála – Márkot pedig titkon szintén végig szerettem, de nem ismertem be, még magamnak sem, egészen eddig. A legjobban megalkotott, és szerintem leginkább szerethető LL férfi főszereplő. És a mamája… nos, ő is első látásra kedvenc szereplő lett.

Kedvenc részek:

Megint nehéz helyzetben vagyok, mert végig élveztem és szerettem, de talán a vége felé, vagy inkább a könyv második felében tetszett kicsit jobban, több volt a feszültség és izgalom. Meg a Berk / Márxi jelenet… De antikedvencet mindenesetre könnyebben mondanék: a Tomis epizódok. #Team Márk

Kedvenc idézetek:

„ – Persze – nevettem fel, és elővettem a pénztárcámat, majd kivettem belőle egy nagyobb címletű papírpénzt. – Tudsz visszaadni?

- Nem, de nem is akarok – röhögött fel.”

***

„ – Üres Utca, nem vagy régóta a csapatban ahhoz, hogy tudd, egy pisilésnyi idő elég ahhoz, hogy valami történjen.”

***

„- Még mindig haragszol rám?

- Nem haragszom. Utállak.”

***

„Egy újabb nap nélküled

A reményt táplálva, arra várva,

hátha holnap máshogy lesz.

Semmi sem jó nélküled,

itt ragadtam a magányban, megjátszva,

hogy minden rendben lesz.”

***

„Egyszerűbb lenne utálni téged,

ha hagynád, hogy ne szeresselek.

Mégis ezer napot választanék egyedül,

ha még egyet eltölthetnék veled.”

***

„- Így jellemeznéd a pasidat? Hogy kedves, és szeret sétálni? – bámult ki a szélvédőn Körte.

- Ezek fontos tulajdonságok – szegtem fel az állam.

- Ja, mondjuk nekem is mindig ez az első, amikor valakivel megismerkedem – oltogatott. – Mindig mondom, de jó csaj, remélem, hogy szeret sétálni mert ha nem, akkor sajnos veszett fejsze nyele. Mert mi van, ha nem szeret sétálni? Ha ülni szeret. Bazz, az aztán szívás – ingatta a fejét.”

Borító: 5/4

Szeretem ezeket  a zenés borítóit a sorozatnak, így ez is bejövős a zongorával, és a megszokott tök jó betűtípussal – de  nekem az eredeti, első két kötetes borító kicsit jobban tetszett, kifinomultabbnak tűnt, vagy nem is tudom. Értem én, miért kellett váltani, úgyhogy nem vitáznék ezen, és nem is foglalnék állást az LL könyvek régi és új kiadásai mellett, de a Nélküled az előbb elmondottak mellett is szép lett, úgyhogy nincs mit mondani.

A sorozat előző három része: A Késtél és a Hullócsillag eredeti borítóval, míg az Illúziót már csak az újjal nyomták

Pontozás: 5/5

Már elég régen volt, hogy az Illúziót olvastam, és azóta már el is felejtettem, mennyire szeretem ezt a sorozatot, és mennyire szükségem van már a folytatásra. Hát még most mennyire szükségem van rá… Sokan sérelmezik, hogy ebben a részben nem mozdul jelentősebben előre a cselekmény, de én ettől függetlenül ugyanúgy élveztem, mintha tele lett volna akcióval, egyszerűen csak örültem, mert megint eltölthettem egy kis időt Bekával, Márkkal, Körtével, Aszádékkal, Evelinnel, és még sokakkal. Azt sajnálom, hogy Beka és Nagy Márk még mindig nem jöttek össze, de az utolsó lapok alapján azt hiszem, emiatt nem kell többet aggódnom, úgyhogy már ezért sem tudok haragudni. Összességében megvolt ebben a részben is minden, amitől szeretem a sorozatot; jó humor, kellemes, szimpatikus szereplők, jó kis konfliktusok, éles párbeszédek és zene. Nem is kell több egy LL regénybe.