Jay Asher - Tizenhárom okom volt

Hát, jó sok időbe telt elolvasnom. Pedig megehetősen rövidke, rövidebb, mint amihez szoktam, és akár pár óra alatt végezhettem volna vele egy délután. De igazából végig azt éreztem, hogy le kell tennem kicsit, hagynom kell magamnak időt emésztgetni, mielőtt folytatnám. Egyrészt élveztem az élményt, másrészt már vártam, mikor lesz vége ennek az ijesztő utazásnak. A végén pedig őszintén sokkos állapotban csuktam be a könyvet. Annyira távoli a történet, mégis olyan közelinek tudtam érezni – de mint már biztos feltűnt, a szememben ez az egész regény tele van ellentmondásos érzésekkel részemről.

Eredeti cím: Thirteen Reasons Why

Oldalszám: 260

Megjelenés: 2011

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Vörös Pöttyös)

Ár: 2999 –

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.

Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.

Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.

Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.

Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…

…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.

Egy részem csalódott, mert nem egészen azt vártam, amit végül kaptam – őszintén bevallom, hogy azt hittem, sokkal monumentálisabb okokat fog felsorolni a lány, aki már nem látott más kiutat… Sokakkal ellentétben, akiknek olvastam róla az értékelését, én mégsem nehezteltem, amiért nem így volt. Első látásra tűnhet nevetségesnek Hannah tizenhárom indoka, én mégsem hiszem, hogy az lenne, mert ezek mind csak apró kis szörnyűségek, amik bár önmagukban tényleg nem lehetnek akkora erejűek, hogy valaki el akarja miattuk dobni az életét, az összes együtt éppen elég. Mint ezt többször elmondták a könyvben, a dolgok csak jöttek, egyik a másik után, és halmozódott Hannahban a rengeteg fájdalom és sérelem, és valahogy nem akart vége lenni, mindig volt újabb és újabb és újabb…

„ – Te, Hannah. Hogy jutottál el erre a pontra? Tudom, hogy nem tudsz mindent elmondani. Ez a lavina effektus, igazam van? […] Egyik dolog jött a másik után. Túl sok lett mostanra, igaz?”

Egészen addig, míg Hannah már nem akart többet felkelni.

Titeket nem rémiszt meg, hogy egyes emberek nem találnak más megoldást? Hogy ekkora katasztrófának érzik az életüket, hogy nem képesek megoldani? Hogy nem tudnak túllépni a sértéseken? Igazán nem azért, mert én aztán tényleg nem tudok túllépni egyen sem, megjegyeztem minden egyes átkozott alkalmat, mikor bántottak, és érzem is a súlyukat, ahogy egyre halmozódnak, de nem hiszem, hogy valaha is így próbálnám őket elfelejteni.

Sokan hisztis kis tinilánynak tartottátok csak Hannaht – ezért. Mármint, azért, amit tett, és hogy milyen, sokak által mondvacsinált indokokkal magyarázza az öngyilkosságot, arról nem is beszélve, hogy nem vállalt felelősséget a saját döntéséért, másokat hibáztatott maga helyett. Azt, hogy mit gondolok az okokról, már elmondtam, annyit viszont jó ha tud más is, hogy bár egyértelmű, hogy a döntésben tényleg Hannah-é volt a döntő szerep, sosem kellett volna meghoznia a döntést, ha nincsenek a kazettákon felsorolt emberek – így igen, ők is ugyanúgy felelősek. Minden, amit teszünk, amit teszel, hatással van másokra, még ha nem is tudsz róla. Lehet, hogy valami egy apró tréfának tűnik, de valakinek az utolsó lépés ahhoz, hogy véget vessen az életének. Mindig el kéne gondolkodni, mielőtt teszünk valami olyat, ami árt másnak. Ha már itt tartunk, akkor osztanám még a bizonyosan naivnak vélt gondolataimat – miért akarunk egyáltalán ártani másoknak? Micsoda perverz öröm ez? Nélkülünk, átlagemberek nélkül is elég rossz, elég fájdalom van a világban, nem kell még hozzátenni.

Á, szóval eltértem a tárgytól egy kicsit, de ez nálam nem újdonság. Hannah-nál tartottam. Igen, szinte senkit sem olvastam eddig, aki jó főszereplőnek tartotta volna. Nos, szerintem pedig nem volt vele semmi gond. Egy egyszerű, de elkeseredett lányt láttam, aki próbált evickélni, lenyelni a dolgokat, de azok felülkerekedtek rajta. Sajnálom, de nem tudom őt elítélni ezért.

A másik kulcsszereplőnkre, Clay-re áttérve… Vele együtt „hallgatva” a kazettákat, biztos vagyok benne, hogy ő volt az egyetlen megfelelő személy arra, hogy közvetítse felénk Hannah történetét. A maradék többségét megismerve, biztos lehetek abban, hogy a többieket nem érdekelték fele annyira sem a kazetták, mint azt ő írta, valószínű, hogy inkább csak azt látták bennük, hogy Hannah-nak ürügy kellett, ezért elővette őket, holmi csip-csup dologért. Aztán ott van Clay, aki nem tett semmi számottevőt, aki sokkal inkább pozitív szereplője volt a lány életének, mégis végigszenvedte az utat, átérezte Hannah szenvedését, és biztos, hogy ez a pár, a kazetták hallgatásával töltött óra gyökeresen megváltoztatta az életét. Nem tett semmi rosszat, kedves volt Hannah-val, mégis ő érzett bűntudatot, amiért nem vette észre, mennyi problémája van, és nem segített többet. Így nézve Clay elég különleges srác, érzékeny és figyelmes is, amitől különösen szimpatikus lett.

A kazettákon szereplőkre nem áldoznék túl sok szót, már csak azért sem, mert akkor fontos részleteket spoilerezhetnék el nektek, másrészt bevallom, hogy nem emlékszek mindre. Van ami pontosan él még a fejemben, van, ami dereng, van, ami teljesen kiesik, de a kerettörténet, ami igazán számít, az megvan, úgyhogy a lényeg ez. Ha többet akarnátok megtudni a tizenhárom indokról, akkor olvassátok el a könyvet Ti is. Látva a sok negatív értékelést, nem ígérem azt, hogy nem bánjátok meg, de az biztos, hogy tesz majd egy fajta benyomást mindenkire, mert e mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ha nem bíztok az ízlésemben, akkor kérjétek kölcsön valakitől, vagy kölcsönözzétek ki a könyvtárból, de ne hagyjátok ki. Én mindenesetre szeretném egyszer ott látni a polcomon saját példányban is, mert elképesztő élményt nyújtott, amit egyszer majd, mikor már elvesznek a részletek a memóriámban, szeretnék újra átélni.

Alkotóértékelés: 5/5

Sok mindent olvastam eddig Jay Asherről, amit más molyok írtak róla. Sokan felületesnek tartották, elképzelésük sem volt, mi alapján írta ezt össze, nekik meggyőződésük, hogy még életében nem találkozott depressziós emberrel, depressziós tinilánnyal meg pláne nem.  Én viszont csak annyit akarnék mondani, hogy köszönöm. Szerintem megfogta a lényeget, még ha sokan nem is értik meg egészen, vagy csak máshogy gondolják, eltérő véleményen vannak. Megmutatta azt, hogy a legkisebb dolgok is számítanak, hogy minden összefüggésben áll. Rengeteg hasznos dolgot mutatott meg, ami annyira egyértelműen jelen van a mindennapjainkban, mégsem vesszük észre – pedig fontos. Életek múlhatnak rajta. Lenyűgözött a történet, amit Asher kitalált, épp úgy a kivitelezés, ami szerintem roppant kreatív, még sosem olvastam hasonlót – szerintem nincs is. Tetszett a dupla narráció, a kazetták, hogy Clay mesél. Az egész, amit Asher megálmodott.

Kedvenc karakterek:

Szerettem Clay-t. Rendkívül rendes srác volt, és örülök, hogy ő lehetett a szem, a fül, aki továbbíthatta az információkat ide, az agynak. De számomra a könyv hőse csakis Hannah Baker marad. Nem értitek, miért nevezem őt hősnek – hiszen feladta, és nem küzdött tovább azért, ami jogosan megilleti – az életéért. Én mégis harcosnak tartom. Ahhoz amit tett, bátorság kell, tartás. Bár a könyv sokat elmond, nem, nem akarnám tudni bővebben, hogy mi játszódott le Hannah fejében, mielőtt meghozta a döntést. Mennyire lehetett elkeseredett… hogy már azt érezte minden nap, hogy nem akar többé felkelni… Mikor az előbb az ő nevét írtam, azt hittem, képes leszek megindokolni, miért, de igazából csak érzem. Szavakat nem találok, de érzem, és remélem mind beéritek ennyivel.

Kedvenc részek:

Nem tudnék egy konkrét részt, vagy egy konkrét kazettát, történetet kiemelni – mindegyik fontos volt, a maga módján más és más miatt étékes része a könyvnek, így mindegyiket egyenlőnek éreztem, egyiket sem tudom függetleníteni a másiktól.

Kedvenc idézetek:

„Remélem, készen állsz, mert most elmesélem neked az életemet. Pontosabban azt, hogy miért lett vége. És ha ezeket a kazettákat hallgatod, te vagy az egyik oka.”

***

„Itt egy tipp. Ha megérintesz egy lányt, akár csak viccből, és Ő ellök magától, hagyd… őt… békén! Ne nyúlj hozzá! Sehol! Hagyd abba! Az érintésedtől csak rosszul lesz.”

***

„És mi van veletek, többiekkel, észrevettétek a hegeket, amiket magatok mögött hagytatok?”

***

„Másnak, Marcus, elhatároztam valamit. Elhatároztam, hogy kiderítem, hogy reagálnak az iskolában, ha az egyik diák soha nem jön vissza.”

***

„Mert a tanárok mindig túlelemzik a verseket.”

***

„Arra van szükségem, hogy megálljon.

- Mi álljon meg?

Minden. Az emberek. Az élet.”

***

"Szóval mit akartok hallani? Mert olyan sok sztoriról tudok, nem tudom, melyik a legnépszerűbb. De azt tudom, melyik a kevésbé népszerű.

Az igazság."

Borító: 5/5*

A figyelemfelkeltő cím, és ez a gyönyörű borító voltak, amelyek először megragadták a figyelmem. Függetlenül attól, hogy ember van a könyv fedelén, amit alapjáratok nem szeretek de erre mindig ügyesen rácáfolok… , az egész kompozíció gyönyörű szép, úgy, ahogy van. Ráadásul – nem tudom, nektek feltűnt-e – szimbolikus jelentése is van, én legalábbis azt véltem felfedezni rajta: a buborékok, mint az élet – ha túl nagy lesz, ha túl sok a gond, minden összejön, feltorlódik rengeteg rossz… egyszerűen kipukkad. Egyik korábban, egyik később. Szomorú, de igaz.

Pontozás: 5/5*

Csak a könyv befejezése után kezdtem el igazán értékelni, amit addig a kezemben tartottam. Közben csak sodródtam az árral, olvastam tovább, egyik történet a másik után, és próbáltam magamban értékelni, összeszedni, mit is gondolok. De mikor a végére értem, nem tudtam tovább olyan hűvös kívülállóként viszonyulni hozzá. Egyszerűen el akartam képzelni mindent, úgy éreztem el kell képzelnem, hogy ténylegesen megértsem a könyvet. Elképzeltem, milyen, mikor az emberben megfogalmazódik az érzés, hogy most mást vége kell legyen… Hogy milyen annyira elkeseredettnek lenni, hogy legyűröd a félelmed, és döntesz, de olyat, amit nem gondolhatsz meg utána. Hogy milyen lehetett Hannahnak végigmenni ezen. Milyen lehetett Claynek meghallgatni. Mit érzett Hannah Baker családja mikor megtalálták a kislányuk holttestét. Tudni, hogy ő tette. Ő tette ezt magával. Az olvasás közben érzett hűvösség pont addig is tartott. Utána pedig leültem megírni ezt a posztot, és sírtam. Az egész könyv fájt és felkavart, rám nehezedett, mint egy ólomsúly, és nem bírtam lerázni. Nem tudtam azt mondani, hogy slussz, kész, nem akarok most ezen gondolkodni. Beette magát a fejembe, és ott dörömbölt, mint egy kis kalapács. Szerencsémre a legtöbb könyv, amit olvasok, nagyon tetszik. Jók akadnak a kezembe, amik megnevettetnek, szórakoztatnak, elvarázsolnak, amiktől elhűlök, megrendülök, elérzékenyülök, van, ami teljesen földhözvág. Ez teljesen ilyen volt. 

45. Egy könyv, ami nyáron játszódik.

Hát, úgy teljesen őszintén, semmi, de egészen komolyan semmi, azaz zéró kapcsolatom volt ezzel a könyvvel, míg nem megpillantottam a könyvtárban hétfőn. Előtte egyszer sem volt ott, én legalábbis nem láttam – de nem is hiányoltam. Láttam a címét párszor molyon, és feltűnt, hogy ugyanaz a szerzője, mint pár másik könyvnek, amikről olvastam néhány lesúlytó értékelést… Egy szó mint száz, egyáltalán nem vonzott ez sem. Annyi más, annyi jobb regény van, olyanok, amikre nyilván jobban megéri rászánni a drága időmet.

Szóval ezt gondoltam. De sebaj. Szeretem a pozitív csalódásokat.

Eredeti cím: Breathe

Sorozat: Sea Breeze 1.

Oldalszám: 264

Megjelenés: 2014

Kiadó: Maxim Kiadó (Dream Válogatás)

Ár: 2999 –

A tengerparti kisvárosban, Sea Breeze-ben Sadie felfedezi, hogy a szenvedélynek semmi sem állhat az útjába. Felkavaró olvasmány a bestsellereiről híres Abbi Glinestól. Sadie White a nyári szünetben a tengerparton dolgozik, de nem holmi strandőrként. Mivel a mamája terhes, és nem hajlandó dolgozni, ezért helyette Sadie lesz az egyik közeli szigeten nyaraló gazdag család házvezetőnője. Amikor a család megérkezik a nyári vakációra, Sadie döbbenten látja, hogy a tulajdonos nem más, mint Jax Stone, a világ egyik legismertebb ifjú rockere. Ha Sadie egy mindennapi lány lenne – ha nem azzal telne az élete, hogy gondját viseli az anyjának, és rendben tartja az otthonukat –, akkor talán feldobná, hogy egy rocksztárnak dolgozhat. De nem ez a helyzet. Sadie-t nem izgatja a hírnév, ám Jax mégis vonzódik hozzá. A lány lenyűgözi, de a fiú küzd a vonzalom ellen. Jax világában a kapcsolatok nem működnek, és minél jobban kívánja Sadie-t, annál erősebb a meggyőződése, hogy a lány többet érdemelne. A nyár végére Jax rájön, Sadie nélkül lélegezni sem képes. Vajon a szerelem legyőzi a két világ közt tátongó szakadékot?

Nem mondom, eleinte nem hittem benne, hogy így lesz, mármint hogy a Te vagy nekem a levegő majd meglepően tetszeni fog. Az első fejezet alatt eszembe ötlött párszor a gondolat, hogy „jól van, én adtam egy esélyt, elkezdtem, de kizárt, hogy folytassam is…”, de szerencsére nem adtam fel ilyen hamar, ha megtettem volna, most szegényebb lennék egy rendkívül kedves, édes olykor szívszorító történettel.

A főszereplő nehéz helyzetből indult nálam, elvégre már a nevét – Sadie White – sem kedveltem valamiért, de ha eltekintünk az én őrültségeimtől, akkor is rendkívüli helyzettel küzdött. Ez a szál volt az, ami a tündérmesének is beillő történetet mégis odaszegezte a valóság talajához, ez volt az a része a könyvnek, ami a kissé irreális szerelmi szálra kontrázott azzal, hogy megmutatta, az élet nem habos torta. Van egyáltalán ember, aki úgy tényleg, istenigazából szereti a habos tortát? Megmondom őszintén, hogy én mindenféle habos süteménytől irtózok, elfog tőlük az émelygés. Ezért nem eszek például soha cukrászdai tortákat… de szokás szerint nagyon témánál vagyok… haha. Sadie ugyanis kettesben él mihaszna, gondatlan, és nem mellesleg terhes édesanyjával, Jessicával, anyagi gondok között, ráadásul azzal a tudattal, hogy bár meg sem élnek rendesen az anyja fizetéséből, hamarosan  újabb szájat kell etetniük. Ez már alapból is egy sötét felhő a szikrázóan tiszta alabamai nap fölött, de a gondokat csak tetézi, mikor a szünidő kezdetén Jessica nem bír – vagy véleményem szerint nem akar… - tovább munkába járni a hatalmas pocakjával, és lányának kell átvennie a helyét. Sadie-nek ez nem jelent sok újat, csak annyi, hogy bár ő a gyerek, megint ő gondoskodik az anyjáról, holott ez fordítva kéne legyen. Tizenegy éves kora óta teszi ezt, szóval egészen kislány kora óta – otthon, ahol szerető családi környezetben kéne éljen, egy tizenegy éves kislány már azért munkálkodik a konyhában, hogy ne haljon éhen, mert az anyja nem igen akar tenni bármit is.

Engem őszintén sokkolt Jessica viselkedése, és elérte, hogy bár egy kitalált karakter, úgy igazán, nagyon utáljam őt. Mindig mondom, hogy vannak emberek, akiknek nem lenne szabad, hogy gyereke szülessen, és ő ilyen, mert elárulom, hogy gyerekekkel nem lehet így bánni. Ha rajta múlott volna, akkor a kicsi Sam simán éhen hal, mindenféle túlzás nélkül. A lányának pedig lényegében elrabolta a gyerekkorát, hogy ő újra tini lehessen. Sadie egészen kislánykorában már bevásárolt, ő főzött vacsorát, mosott, takarított, és minden olyan dologgal foglalkozott, ami igenis az anyák dolga. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz dolog, hogy ezt mind megtanulta, már ilyen fiatalon… inkább csak azt, hogy nem ilyen körülmények miatt kellett volna. Még gyerek kellett volna maradjon. Ehelyett már tizenhét évesen felelősebb felnőtt volt, mint sok idősebb ember, rengeteg teher és feladat nyomta a vállát, amitől hamar megkomolyodott, és bizony lehet, kissé aszociális is lett. Amit az anyja jópárszor a fejéhez vágott, gúnyolódott rajta, hogy mennyire rosszak a lánya kommunikációs készségei, nem tud beilleszkedni… holott a kinyitotta volna a szemét, látja, hogy erről igenis, CSAK Ő TEHET. És amúgy is, az anyák dolga az lenne, hogy támogassák a gyerekeiket, ne pedig letörjék. Ááá…

Így nem csoda, hogy Sadie egy darabig nem is tudta, hogy mennyit ér. Ez a legtöbbször idegesíteni szokott… „a lány, aki gyönyörű, vicces, aranyos és tökéletes, de nem hiszi el magáról, hogy az, pedig a vak is látja” klisé a világból kikerget, már elég unalmas, Sadie esetében azonban ez nem a megszokott elcsépelt frázis, mert – ha szabad így mondjam – „alibivel” alá van támasztva. Okkal lett ilyen, nem volt véletlen, hogy kevesebbet gondolt magáról, mint amennyi valójában. És csak egy csodálatos társaság kellett ahhoz, hogy vége rájöjjön, olyan emberek, akik talán jobban szerették őt a vérszerinti családjánál. Ironikus, hogy az „új családját” a „régi családjának”, pontosabban Jessicának „köszönhette” idézőjelbetegség. Mikor Sadie kénytelen lett az anyja helyett járni el dolgozni a sziget egyik nagyon gazdag családjához, az igazából a legjobb dolog volt, ami történhetett vele.

Eleinte tartottam tőle, hogy a többi dolgozó, az idősebbek nem fogják kedvelni, hogy ebből konfliktusok születhetnek, de szerencsére nagyot tévedtem; ha magam előtt látom Mary asszony fura fordítás vagy fura fogalmazás…? kedvességgel teli arcát, vagy a jóravaló Mr. Greget, amint mindenféle históriákat mesél és sakkozni hívja a lányt, rögtön kellemes érzés fog el, szinte így, könyvön át is érzem a szeretetüket. Marcust sem kellett sok idő, hogy a szívembe zárjam – ennek ellenére, mikor Jax ellen beszélt Sadie-nek, akkor eléggé haragudtam rá, de van egy olyan érzésem, inkább csak azért, mert szerettem, és rosszul esett, hogy szenved. Abba a kellemetlen helyzetbe került, mikor a lány, akit teljes szívével szeret, csak barátjaként tekint rá, és egy menő rocksztárral van együtt, akivel ő soha sem veheti fel a versenyt. Az állása múlhat, és múlik is rajta. Én mégis felnézek rá – tény, egy ideig még próbálkozik, de aztán megpróbálja elfogadni a helyzetet, és mivel tényleg szereti Sadie-t, az ő kedvéért jó barátja lesz.

De végre rá kéne térni a talán legfontosabbra… A könyv alapján azt hiszem, mindenkinek kéne egy Jax Stone. Ingyen kéne osztogatni az utcán. Uupsz… ha ilyet egy nőre mondanának, akkor az rögtön szexista lenne, és ha belegondolok, ez sem hangzik jobban… na mindegy, ti értitek, mit akarok ezzel mondani. Ne értsetek félre, mert nem egy rajongó tinilány szól belőlem, aki földre borul a fiúbandák és ifjú rocksztárok előtt. Vallomás következik. Nem nagyon hallgatok pasi énekeseket vagy bandákat. Ha mégis, akkor azok vagy öregek, vagy csúnyácskák, vagy mindkettő. Nincs a képben Justin Bieber, Harry Stlyes, vagy mittudomén, hogy kik menők most. Nálam a Kodaline, a Fun, a Green Day és Charlie megy elsősorban férfiak közül, a többi csak alkalmi kapcsolat muhaha, most kíváncsi lennék, hogy ki mire asszociál :D. Szóval nem azért hajlok meg Jax Stone előtt, mert átérzem a többi tinilány rajongását egy fiatal és szexi zenész iránt – jó, benne van az, hogy zenél, mert köztudott, hogy az én szívemhez az út a fülemen át vezet, egy gyönyörű hang, gitár vagy zongora megvesz kilóra, de ha népszerűtlen lenne, és csak egy sulis zenekarban játszana, akkor is hasraesnék tőle. Most tisztázom, hogy nem vagyok az a bénázós csaj, aki elesik a saját cipőfűzőjében, és szerintem legutóbb alsóban találkoztam ilyen közelről a betonnal, amúgy olyan kínosan ügyelek minden lépésemre, hogy ha akarnék sem tudnék elesni. Ezzel csak annyit akartam kifejezni a félreértések elkerülése végett, hogy a fent használt kifejezést nem szabad szó szerint venni. Senki előtt sem esek hasra. Soha. Mert nem csak hogy zenél, és még szexi is közben… ó, ez nem minden ám. Pedig ez sem semmi. De emellett jó a humora is, kedves, aranyos, figyelmes és tapintatos, maximum van egy enyhe birtoklási problémája, de ezt azért elnézzük neki… Jó most kit hülyítek, persze hogy haragudtam rá, mikor kidobta Marcust. Jogosan dobta ki? Igen… de akkor is. Nagy megnyugvás, hogy Sadie érzelmei egyértelműek és nyilvánvalóak – minden tiszteletem az írónőé, amiért megkímélt minket minden klisék legklisébbikétől nem tudom van-e ilyen szó, de ha nem, én most kitaláltam – mert én például előrlődetem volna egy darabig Marcus és Jax között. Jó, nagy eséllyel mégiscsak Jax-t választanám… de, áá, mindegy. Nem rólam van szó. Most komolyan, még egy nyomorult focista Dameon sem akad az utamba itt, ahol a madár sem jár, Isten képzeletbeli háta mögött, nemhogy egy Marcus… egy Marcus sincs errefelé, nemhogy egy rocksztár, akit történetesen Jax Stone-nak hívnak. Szerintem Magyarországon úgy unblock, a stílust az ötven pluszos korosztály képviseli, úgyhogy le is szállok a földre és befejezem az álmodozást.

Ohóóó… szóval megint eltértem kicsit a tárgytól? Hogy már egy fél örökkévalóság óta semmi köze a posztnak a könyvhöz? Meglehet. This is me.

Miután elmondtam minden felesleges gondolatomat, amit valahogy a könyv szült ide – ne kérdezzétek, nem tudom hogyan, pláne, hogy miért – talán visszatérnék Sadie-hez és Jaxhez. Mert igen, ha nem lett volna egyértelmű eddig, akkor álnok módon átugrottad az értékelés lényegét, te bitang! a lánynak nem okozott problémákat a választás, a szíve Jaxhez húzta, ahogy a fiú is csak őt szerette. Annyira egyértelműen szerelmes volt belé, éppen ezért zavart úgy, mikor minden alkalommal, mikor valahogy más lánnyal került szóba a neve, Sadie megkérdőjelezte az érzéseit. Azt hajtogatta megállás nélkül, hogy Jax csak eltöltött vele egy kis időt, csak egy nyári kaland lehetett neki, mert sehogy sem illik be a világába, hiszen csak egy cselédlány a luxusházában… Bevallom, az ilyen szenvedés kissé gyötörte az agysejtjeimet, de Sadie-nek elhiszem, hogy ezeket a gondolatokat nem kimondottan ellenem irányuló kínzási módnak szánta, hanem komolyan gondolta, egész egyszerűen azért, mert józanul gondolkodik. És bár mindig megmaradt benne egy rossz érzés ezzel kapcsolatban, miután Jaxszel átbeszélték, hogy hogy mennek a dolgok a médiában, és hogy nem szabad elhinnie, amit ott lát róla, belenyugodott, és értelmesen viszonyult a dologhoz. Egészen addig nem is volt komoly gond, amíg csak Jaxről terjengett mindenféle Hollywoodban, a tévében, a lapokban… aztán röviden összefoglalva: jöttek a lesifotósok, kattintottak, aki akart, az kreált egy jó kis sztorit, olyat, amilyenhez neki volt kedve, nem is kellett legyen köze a valósághoz. Ja, ez a média.

És elérkeztünk ahhoz a részhez, ami nekem rögtön visszaidézte a New Moon életérzését, és amiért történetesen levontam azt a fél szerencsétlen pontot… Mikor Jax rájön, hogy azzal ami ő, csak árt Sadie-nek, ezért inkább elhagyja, hogy megóvja ettől az életformától. Mondom, hogy tiszta Twilight.

„ – Az én világom nem neked való – mondta komoran. 

– Ami Jasperrel a sajtóval történt a múltkor, az nem volt semmi különös, Edward Jax! Semmi az égvilágon!  

– Ahogy mondod! – bólintott. – Pontosan az történt, amire számítani lehetett.”

És mi történik erre? Bella eszméletlenül szomorú lesz, aztán majdnem meghal… akarom mondani, Sadie eszméletlenül szomorú lesz, aztán majdnem meghal. Klappol. Bár az önsajnálat és önzés nem az ő asztala, és amúgy sincs rá annyira ideje, mint Bellának, azért ő is szörnyen érzi magát, csak közben lefoglalják olyan kis semmiségek, mint a szülő anyja, meg a kisöccse, akinek ő kell gondját viselje amellett, hogy suliba jár, mert Jessica konkrétan le sem szarja. És bár nem olyan drámai, mintha belevetné magát a tengerbe, és kis híján megfulladna, Sadie leszédül a biciklijéről, mikor teker a suliba, elájul, beveri a fejét, és voila, a kóma sem éppen rossz megoldás, sokkal több realitást ad a dolognak, mintha fejest ugrott volna a vízbe. Jax megérkezik, visszaénekli a lányt az élők közé, és soha többé nem hagyja el. Most komolyan, sosem értettem, miért kell valakinek majdnem meghalnia, hogy leessen két embernek, hogy nem élhetnek egymás nélkül? Klisés? Ja, hát így a végére sikerült összehozni belőle párat, de aztán jön a they lived a happily ever after… és egész normális kiszerelésben, ami meglepően jól esett. Sadie folytatja a gimi utolsó évét, Jax folytatja a rocksztár életet, viszont együtt maradnak, és Jax havonta hazajön egy hétre, így a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad, vagy hogy mondják. Everything is happy.

Kedvenc karakterek:

Óóó, Jax Stone… Fel fogom találni azt a gépet, ami könyvlapok, és az azokon lévő leírások alapján életrekelti a szereplőket, és elveszem őt férjül! Körbeutazzuk a világot, és együtt fogunk énekelni… Perfect life lesz.

Kedvenc részek:

Miután Sadie és Jax összejöttek, mert egyszerűen aranyosak együtt félreteszem minden irigységemet Sadie iránt,  az, mikor Marcus megcsókolja Sadie-t, és talán a bolti jelenet, mikor Jax olyan édes azzal a kislánnyal. Ha valaki ilyen kedves egy idegen gyerekkel is, az azt jelenti, hogy családcentrikus, én pedig bírom, ha egy pasi családcentrikus.

Kedvenc idézetek:

„ – Ugye, ő a barátod?

– Marcus egy helyes fiú – feleltem mosolyogva.

– Na és én… én is helyes vagyok? – kérdezte Jax halkan, a fülemhez hajolva.

Nem voltam biztos a helyes válaszban, ezért aztán az igazat mondtam. – Nem ismerlek, csak azt tudom, hogy te írod alá a fizetési csekkemet, úgyhogy nem tudom, mit is válaszolhatnék. „

***

„ – Sadie, én mindig megkapom, amire vágyom. Már kisgyerekkoromban is, amikor még nem voltam híres és gazdag, megvolt a tehetségem hozzá,  hogy megszerezzem, amit csak akartam. Most híres vagyok és gazdag, megkapok mindent, amire vágyom de most, életemben először olyasmit szeretnék, amit nem kaphatok meg. […] Most, életemben először, az, amire vágyom, sokkal értékesebb annál, hogy kielégíthessem vele a kívánságomat.”

***

„Te vagy mindaz, amiről a dalaimban énekelek, és ami sosem lehetett az enyém.”

***

„Te vagy számomra… a levegő!”

***

„ – Milyen tapasztalatok várnak rám a gimiben? Utálom az egészet – próbáltam tiltakozni.

Jax mosolyogva megsimogatta az arcomat. 
– Hát van focimeccs, táncmulatság meg folyosói piszkálódás. Lehet pocsék kaját enni a menzán, kirándulni, meg bosszantani a tanárokat.”

Borító: 5/3?

Nos… tetszik a cím betűtípusa… meg a borító színe… és a gitár ötlete…. de valahogy olyan kis bénán lett odarakva, szerintem furán fest, de ez persze csak az én véleményem. 

Például az egyik külföldi kiadás borítója, szerintem sokkal szebb:

Pontozás: 5/4.5*

Ez a könyv nálam remek bizonyíték arra, hogy néha nyitottnak kell lenni egy kis spontaneitásra, mert ha nem lettem volna az, akkor nagyszerű könyvélményről maradok le. Nem állítom, hogy gyökeresen felforgatta az életemet, sőt, abban is kételkedek, hogy egyáltalán valaki, bárki életére ilyen nagy hatást tenne, de nem is ez a célja. Csupán kellemes kikapcsolódást, szórakozást nyújt, abból pedig jobb fajtát. Álmodozót, mégis realistát, vidámat, mégis szomorkásat egy lágy, nyári szerelemmel mégis rengeteg komolysággal. Hogyha szeretnétek olvasni egy igazán jó nyári sztorit a szünetben, akkor mindenképpen ezt ajánlom!

35. Egy könyv, amelynek egyszavas címe van.

Eredeti cím: Bábel

Oldalszám: 526; 512

Megjelenés: 2013; 2016

Kiadó: Ciceró; L&L

Ár: 2990 –

Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel, aki a zárónapi koncerten lép fel. Na, de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül…

Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Miután most három év után újraolvastam a Bábelt, rengeteget változott az akkori véleményem… talán helyesebb lenne azt mondanom, hogy észrevettem olyan dolgokat, bizony olyan hibákat – legalábbis, amiket én hibának vélek –, amiket korábban nem, mindenesetre ezek felfedezése úgy érzem, nagyban megnehezíti a dolgom. Nem tudom hirtelen, hogy mit írjak, mert nem győzném dicsérni, hiszen nagyon élveztem, de szeretném, ha ti is megtudnátok, milyen árnyoldalakat fedeztem fel benne… így elnézést kérek mindenkitől, és egyúttal megkérlek titeket, ne hagyjátok, hogy ez az elcseszett értékelés félrevezessen titeket. Nagyon szeretem ezt a könyvet, és ezt még el is mondom majd párszor. Chill.

Rengeteg pozitívum van a könyvben, és bár a végén megadott pontszám alapján nem fogjátok elhinni, nagyon is szeretem, ennek ellenére van egy olyan hibája (?), ami nem is tudom, hiba-e, mindenesetre nekem szúrja kissé a szemem. Laura egyszerűen minden könyvét ugyanazon recept alapján készíti. Talán nem tűnik föl másnak, elvégre egymás mellé állítva a Szent Johanna gimit, a Bábelt, Akkor szakítsunk-ot és Bexit, mindegyik egy más és különálló, egyedi történet, mégis, figyeljetek oda, és ti is meglátjátok, hogy mennyire hasonlítanak. Természetesen összeköti őket az azonos stílus és humor, de most nem erről akarok beszélni. Inkább a szereplőkről, mert úgy tűnik, van egy karakter-alapcsomag, és az alapján készül el Laura minden könyvének „szereplőgárdája”. Hogy a Bábelnél maradjak elsősorban: Kolos olyan, mint Kinga és Cortez összemixelve. Megvan benne az a jófejség, lazaság és meg kell hagyni bunkóság is, ami az SzJG szépfiúját juttatja eszünkbe, de az elhivatottsága, komolysága, fontoskodása és még több momentuma Kingára emlékeztet. Szasza és Abdul úgy unblock az LL könyvek férfi főszereplőiből vannak eszkábálva – megjegyzem, jó karakterek lettek, nem leszólni akarom őket –, van ott csipetnyi Cortez, mint jó stílus, jó külső – Szasza részéről megtoldva mindezek ellenére szerencsétlen szerelmi élettel –, Nagy Márk, aki az egoista oldalért felelős, Norbi pedig egyértelműen a legnormálisabb, leghétköznapibb, mégis legszerethetőbb, legjófejebb oldalukat kölcsönzi. Tudom, hogy mire gondoltok, hogy mégis hogyan jöhet az ötlet az ASZ-ből va Bexiből, mikor azok később születtek, de most nem is ötletlopásról beszélnék, csak a bevált kis csomagokról, és arról, hogy nincs nagyon új a nap alatt, így nincs sok újdonság Laura kitalált karaktereiben sem. Persze valamennyi nyilván van – mindenkit egyedivé, és a maga módján szerethetővé tesz valami vonás, ami kimondottan az övé, és összességében azért ez a lényeg… de fontosnak tartottam megemlíteni végre a hasonlóságokat. Boldizsár és Zsolti. A Punk és Andris meg Robi, vagy éppen Aszádék. Napsi, aki olyan, mintha Virágból és Dinából gyúrták volna össze, de van benne Zsoltiból is. raHipó és… jó, hozzá nem lehet senkit hasonlítani, az tény, bár szerény személyem szerint még nem harapódzott el annyira a hipochondria, mint betegség, hogy minden második hazai ifjúsági regényben szerepeljen egy Hipó. :D Zsófi… nos, benne van egy icipici Renáta (wááá), Lia és Beka is, de ez csak kis kutakodás és gondolkodás árán született beteg mondat, ha az ember csak olvas, és nem figyel összefüggéseket, nem feltétlen tűnik fel, és még így is Zsófi a legnormálisabb LL főszereplő, akiről eddig olvastam. Most először egy percig sem bántam, hogy az ő fején át kell gondolkodnom, egyszerű volt, laza, jófej, és úgy általánosságban is elég normális ahhoz, hogy arra is csak legyintsek, mikor valamit nagyon elszúr. .

Ha már az előbb arról beszéltem – megjegyzem, sokkal hosszabban és részletesebben, mint azt előzetesen elhatároztam, úgyhogy mindenkitől elnézést kérek a szófosásomért –, mennyire hasonlóak Laura regényei karakterek terén, akkor nesze, itt van még egy kapocs közöttük: a humor. Szerintem azért korfüggő, ki mennyire találja szórakoztatónak ezt a fajta humort, én például most jelentősen kevesebbet nevettem, mint anno három éve, mikor először olvastam, de ettől még elismerem, hogy jól szórakoztam. Kicsit kevesebbet, mint legutóbb, de a varázsa azért megmarad, és így is sokszor kellett a számra tapasztanom a kezem, hogy ne röhögjek fel hangosan, ami azért jó jel.

„Aha. Jó. Persze. Tudod mit? Egyél sünt.”

De most meglepetés: a könnyeimet is törölgettem. Igen, a könyvön, amin mindenki röhög, és totál bekönnyeztem. Meg is mondom, miért.

Tény, hogy vontam le pontot, amiért már kevésbé élveztem a könyvet, mint első olvasásra, és tűntek fel olyan részletek, amik már inkább bénának tűntek, de ettől a könyv még simán megkaphatta volna a négy pontot. A maradék felet – és nem értem magam, miért csak felet – már sokkal inkább, szégyen vagy nem szégyen, személyes okokból spóroltam el. Sajnálom.

Rohadtul sajnálom, amiért a könyvek és filmek mindig megpróbálják megmondani a tutit, holott egy szavuk sem igaz (bővebben lejjebb). Sajnálom, amiért túlidealizálják a komor és zord valóságot, elhintve a reményt az ember fejében, hogy az ő élete is lehet egy tündérmese – aztán meg, ha nem, az nagy pofáraesés. Tényleg, marhára sajnálom, amiért a fiú-lány barátság, mint téma még nem merült ki, még midig lehet róla könyvet írni, és a könyvben, ami ezt még tovább szándékozza boncolgatni, minden annyira happy, hogy… hogy… Annyira nem igaz. Ti hallottatok már olyan fiú-lány barátságról, ami jól végződött? Hm? Ha igen, elég szerencsések vagytok. Mert egy dolog, hogy én még nem hallottam ilyet, de el kell mondanom, hogy a hepiendet sem sikerült megtapasztalnom. Na, tessék, ezért vontam le azt az átkozott fél pontot. Mert bírom Zsófit, bírom Szaszát, de amit Laura kikerekített a történetből, az nagyon nem tetszik – vagyis… áá. Jó volt, de annyira, de annyira elrugaszkodott, hogy egyszerűen fájt fizikailag.

Könyörgök, most már akadjunk le a fiú-lány barátság témájáról. Lejárt lemez. Mindenki tudja kívülről, oda-vissza, egyenesen és fejjel lefelé is, nincs mit csámcsogni rajta tovább.

Imádom, amiért most egyik gondolatom szüli a másikat… úgy érzem ez sok felesleges agytornától megkímél. Ha már az irrealitásnál tartunk, akkor mondom tovább, miért ne tenném, mikor úgy is itt az alkalom – bár megvallom, hogy az ilyen jellegű töprengésemet és fejtegetésem egy Szent Johannás poszthoz tartogattam. Volna. De sebaj, ha szerencsém van, nem szalad el velem a ló annyira, mint a poszt elején, és akkor most megpróbálom pár mondatra korlátozni a véleményemet.

Laura, könyörgök, fejezd be az emberek átverését! Kérlek!

Igen, én úgy érzem, ezek a könyvek csak valami átkozott viccek lehetnek. Mert jók, komolyan nagyon jó kis szórakoztató, mindennapi könyvek, de miután azza kezdik őket reklámozni, hogy ezek a magyar tinik életérő szólnak, történetek a való életről, akkor már az egész átveréssé válik. Mert Laura könyvei idealizálják a valóságot, mindenki jófej, mindenki boldog, de ha nem akkor majd az lesz, aki pedig gonosz, az olyan stílusosan az, mintha egy elcseszett amerikai gimis filmből lépett volna elő. A társaságok rém összetartóak mind, jófejek és lazák… most elmondom, hogy ilyen csapatok csak minimális százalékban tehetik ki a magyar fiatal lakosságot. A többségélete nem ilyen tökéletes. Szóval hagyjuk lehetőleg a „történet a való életről” maszlagot, és hasonlókat. Jó könyvek, jó sztorik, csak éppen nem reálisak. Ez van.

Most úgy érzem, hogy kicsit negatív irányba toltam ki a posztot, bár nem állt szándékomban, mivel tényleg szeretem ezt a könyvet, Laurától az egyik legjobb szerintem. Imádom a nyárias hangulatát, hogy végre nem a suliról olvasok. A fesztivál, mint téma, szerintem szintén jó ötlet, élveztem minden percét, és persze a kedvemet is meghozta, noha egy, úgysem engednének el, kettő, tudom jól, hogy a valóságban egy fesztivál koránt sem fest olyan szépen, mint a könyvben. Vegyük példának azt, hogy míg a Bábelen mindenki kedves és barátságos, a való életben tűnnek el emberek bedrogozva egy fesztiválon… de nem folynék ebbe bele túlzottan. De na… hahaha, attól eltekintve, hogy a központi szál, a központi téma is elég irreálisan ábrázolt befogtam, én azért élveztem, esti kikapcsolásnak nagyszerű. Végre olyan szereplőgárdát sikerült összehozni, ami legnagyobb százalékában szimptaikus lett (nos, Napsit én nem bírtam… és Hipó is fárasztott, de a többieket szeretem), pörgős és az utolsó harmadig vidám cselekménnyel, úgy, hogy mindig történjen valami, ami fenntartja az érdeklődést. De legjobban talán a zenei részét élveztem… mivel a zene elvileg sokat jelent nekem mostanában kezd megingani a bele vetett hitem, de még megteszek minden tőlem telhetőt, hogy visszaállítsam, és az RHCP-t is nagyon szeretem, élveztem, hogy ez volt a középpontban, az utalásokat és a rengeteg megnevezett dalt is. Mondjuk azt furcsának találtam, hogy egy zenei fesztiválról van szó, mégsem szerepelt a könyvben egy más együttes száma sem, csak RHCP… De én szerettem így is, csak mondom, hogy ez fura volt, de amúgy nem zavart különösebben. Megjegyzem, a The Zephyr Song és a Californication nekem is nagy kedvenc, bár a legeslegelső talán a Snow, egyszerűen imádom.

Szóval ja, tetszett, még ha ezt most nem is sikerült jól prezentálnom.

Alkotóértékelés: 5/4

Sajnálatos módon nem tudom azt mondani, hogy úgy unblock szeretem Leiner Laura stílusát, vannak benne tényezők, amik most már, leheletnyivel idősebb fejjel, mint mikor megismertem a munkásságát zavarnak, de róla legalább el lehet mondani, hogy van stílusa. Ha kézbe veszek egy könyvet, aminek nem látom a címét, szerzőjét, akkor is meg tudom mondani, hogy ő írta-e, mert van egy olyan sajátos stílusa és humora, ami megkülönbözteti az írásait a többitől. Őszintén szólva, én ezt olykor már túl soknak is érzem, de attól még pozitívumként tartom számon. Összességében: vannak hibái, tartalmi és írási hibák is, de legalább egyedi és önálló, ez pedig egyre ritkább vonás, úgyhogy mindenképp értékelendő. 

Kedvenc karakterek:

Szaszát szerintem nem is lehet nem szeretni, és Kolos… nos, szerintem őt sem :D Sokszor mogorvának tűnik, vagy inkább akar tűnni, de amúgy jófej és kedves is – nos, én szívesen sátraztam volna vele… vagy akármelyikükkel.

Kedvenc részek:

Mazochista természetemhez hűen a végét szerettem leginkább, vagyis nem egészen a végét… onnantól váltak számomra érdekessé a dolgok, hogy Zsófi kiakadt, haza akart menni, szomorú volt, elkeseredett, dühös, részeg, majd szerencsétlen… so, szokás szerint a konfliktushelyzet volt nálam a könyv csúcspontja, ott könnyeztem be többször, de azért az is tetszett leginkább. Mást nehéz is lenne kiemelni, hiszen annyi apróság történik, hogy néha össze is folyik… de még az esküvőt is imádom, jut eszembe, az nagyon jópofa volt… ^^

Kedvenc idézetek:

„Na nem mintha én olyan durva dolgokat terveznék, nem vagyok az a balhés lány, nincs velem sok gond, csupán arról van szó, hogy ha úgy adódik, akkor köszönés nélkül elhagyom az országot és lelépek egy világhírű rocksztárral. Ettől még nem vagyok rossz gyerek. Talán csak átlagos.”

***

„Neked nincs olyan együttes, akiért annyira odavagy? Akikkel már álmodtál?  Egy banda, akinek minden dalszövegét kívülről tudod? Számok, amik az életed periódusaihoz köthetők? Amikre sírtál vagy nevettél? Dal amit egy bizonyos időszakban annyit hallgattál, hogy ha behunyod a szemed, érzed még az akkori illatokat is? Nincs olyan zene, amit annyira szeretsz, hogy már az is boldogsággal tölt el, ha valahol meghallod? Amiről azt hiszed, egyszerűen azért íródott, hogy belőled érzéseket váltson ki? Énekes, akiért rajongsz? Akinek szerelmes vagy a hangjába?”

***

„Miért van az, hogy a fiúk egy jó teljesítményre csak rábólintanak, de ha valaki szerencsétlen, bizonytalan és überbéna, azt rögtön „aranyosnak” meg „édesnek”  találják?"

***

„ – Mi volt ez?

- Sóhaj.

- Jó nagy.

- Aham. Mélyről jött.”

Borító: 5/2

Megadom a kegyelem két pontot, amiért klappol a könyv témájával, de ettől eltekintve, szerintem maga a borzalom. Mind a régi, mind az új. Az eredeti simán csak kusza, az egész egy nagy, összedobált összevisszaság, az új viszont nemes egyszerűséggel hülyén néz ki.

Pontozás: 5/3.5

Megint csak mondom, sem az értékelés, sem az adott pontszám nem mutatja, de én tényleg nagyon élveztem a könyvet, szórakoztató és kellemes kis olvasmány volt, ajánlom a zene és a könnyed humor kedvelőinek, de amúgy bármely fiatalnak, aki valami kikapcsolós nyári olvasmányra vágyik. Ellenben kerülje messziről, akinek már tele a töke a fiú-lány barátság és szerelem elcsépelt frázisával, más komoly gond szerintem nem lehet vele, bár elképzelhető, hogy csak én látom így, de ez ügyben nem tudok egészen elfogulatlan maradni. Röviden: jó volt, szép volt, élveztem, szerettem, jövőre  vele ugyanitt :D

Úristen, úristen, úristen! Óóó, amúgy nem, nem azért úristenezek, mert arra vetemedtem, hogy kitöltsek egy "melyik pasi illik hozzád Leiner Laura regényeiből" tesztet, és most ki kéne vessem magam az ablakon (éljen a földszint), sokkal inkább, mert Szasza jött ki... Áá, Szasza, jövök!