Ali Hazelwood: Ez nem szerelem

„Szerinted talán valahol egy másik idővonalon létezik egy másik verziónk? Ahol nemcsak egy rakás kaotikus hegszövet vagyunk, hanem eléggé teljesek ahhoz, hogy szeretni tudjunk másokat, úgy, ahogy ők akarják?”

Eredeti cím: Not In Love
Oldalszám: 400
Megjelenés: 2024
Kiadó: Maxim (Passion Válogatás)

Rue ​Siebertnek talán nincs meg mindene, de van: néhány barátja, akikre mindig számíthat, az anyagi stabilitás, amelyre gyerekkorában vágyott, és sikeres karrierje biotechnológiai mérnökként a Kline-nál, az élelmiszer-tudomány egyik legígéretesebb start-up cégénél. Az ő világa stabil, kellemes amiért keményen küzdött. Egészen addig, amíg egy ellenséges felvásárlás és annak támadóan vonzó frontembere azzal fenyeget, hogy minden összeomlik.

Eli Killgore és üzleti partnerei a Kline-t akarják, pont. Eli-nak megvannak a maga okai arra, hogy keresztülvigye ezt az üzletet – és ő az az ember, aki megszerzi, amit akar. Egy égető kivétellel: Rue. A nő, akire folyton csak gondol. A nő, aki számára tabu.

A hűség és a tagadhatatlan vonzalom között tépelődve Rue és Eli kidobják az óvatosságot a labor és a tárgyalóterem ablakán. Viszonyuk titkos, kötöttségek nélküli, és van egy beépített határidő: az a nap, amikor valamelyikük cége győzedelmeskedik. De a szív kockázatos üzlet – olyan, amely a végsőkig játszik.

Szex, olvadozás, laborköpeny, cselszövés, kémcső, árulás, szexi meal lead… valami ilyen egy egészestés Hazelwood-regény receptúrája, amit, nos, itt még nem nagyon írtam, de egész egyszerűen nem tudok megunni. Épp ennyire van szükségem a lelki békémhez egy hosszú hetek utáni kávézgatós szabadnapon. Nyilvánvaló tehát, hogy tűkön ülve vártam az írónő legújabb könyvét most meg várhatom a következőt, ami meg is adta amire vágytam – mégsem mondanám, hogy ezennel kedvenc Hazelwoodot avattam. Az Ez nem szerelem tagadhatatlan, hogy nem a szerző legerősebb alkotása, viszont az is biztos, hogy olyan erényekkel büszkélkedhet, melyek más regényeiből hiányoztak, és amelyek eddigi munkáját is egészen új szintre emelik. Bár sosem állt tőle távol, hogy komoly témákat is érinteni merjen, ezeket legtöbbször úgy rejtette a szórakoztató sorok közé, mint ahogy a zöldséget turmixolják a válogatós gyerek tésztaszószába – csak finoman, észrevétlenül, nehogy sírás legyen a vége. Ezúttal azonban félretette a korlátokat, és mélyebben beletenyerelt olyan témákba, mint az elhanyagolás, élelmiszer-bizonytalanság, parentifikáció vagy szorongás, én pedig nem is lehetnék ezért hálásabb.

Mindezek mögött pedig természetesen ott húzódott a tudományos háttér, mint Hazelwood atombiztos védjegye és örök bástyája; az, amihez bármikor nyúlhat, én ott leszek állva tapsolni és éjfélig lelkesen olvasni, mert az általa reprezentált STEM-világ és a különböző megjelenített tudományterületek, még ha nem is értek belőlük túl sokat, nagyon egyedi színezetet adnak a könyveinek a több milliárd egykaptafa romantikus könyv mellett a piacon. A biológia, elméleti fizika, mérnöki munka után ezúttal az élelmiszer-tudomány kerül terítékre pun intented mindenféle jogi meg pénzügyi lófaszsággal tálalva, amit megintcsak mondom, nem értek, de attól még ezer százalékig támogatok. Amit kevésbé szívlelek, az maga a történetszál, amit mindez végig kísér. A Harkness-Kline összecsapás meg minden hozzá fűződő árulósdi nekem eléggé kijátszott-kártya szagú volt – persze, ki lett azért találva, össze lett rakva, komptakt és racionális kis mese, de jól tudjuk mind, hogy seeeenki sem ezért olvassa a könyvet. De tényleg.

Főszereplőnk, Rue meg én… felteszem egy lelken osztozunk, vagy valami ilyesmi. Talán emiatt tudtam nem csak együtt- de vele is érezni az egész történet alatt; ezért gyújtott bennem olyan mély szimpátiát miközben egyre inkább kibomlott előttem a múltja, belső világa, őrlődése. A gyerekkori sebei, abnormális körülményei, és az ezekben gyökeredző, egyre burjánzó szociális szorongása egyszerre volt szívszorító és mélységesen megnyugtató: kicsit túl jól átéreztem bizonyos lent is kiemelt idézeteket, ami önmagában nem nagy öröm, az ellenben igenis szuper, hogy reprezentálásra került ez a mentális zavar is, mégpedig elég élethűen, ha engem kérdeztek. Az, hogy Rue karakterét sokan nem kedvelik, ellenszenvesnek tartják – nem csak a könyvben, de az olvasók között is – épp ezt támasztja alá: nehéz fesztelennek és kedvelhetőnek látszani, mikor a felhőtlen szociális fejlődés időszakában súlyosabb problémák nyomták a válladat, és nem volt lehetőséged elsajátítani a kellő képességeket. És nehéz behozni később ezt a lemaradást, ha az emberek inkább elkerülnek a kisugárzásod miatt.

Nagyon értékeltem tehát a Rue-t övező témákat, de nyilván ezektől függetlenül is nagyra becsülöm: lehet kicsit kimért, de egy tiszta motivációkkal rendelkező, asszertív, erős női karakter, aki tiszteli magát, képes meghúzni a határait, és a maga módján küzd a traumái ellen. Nem tökéletes, messze nem az, néha hülye, néha hibázik, de mindig teszi amit tud, és ettől válik igazán emberivé.

Ami Eli-t illeti, fogalmam sincs hányadán állok vele. Egyrészt nincs ellene semmi kifogásom – a nevét leszámítva, amitől lever a víz, magyar szövegkörnyezetben legalábbis kriminális. Kicsit ilyen „eh, oké” emléket őrzök róla. Nem éreztem vele annyira a szikrát, most legalábbis ezt mondom – mindeközben persze elájulok akárhányszor újraolvasok tőle egy-egy idézetet, mert amúgy meg az a tipikus „man written by a woman” kategória. Neki is megvannak a maga traumái, démonjai, mégis olyan a személyisége mint egy tavasz napsugár. Meg persze el kell mondjam, hogy rettentő szexi, hogy mennyire istentelenül down bad Rue-ért: literálisan úgy néz rá, hogy „minden héten kipucolnám a vécéjét és leszedném a vízkövet a zuhany üvegéről, hogy soha többé ne kelljen semmilyen kellemetlenséggel szembesülnie”, ez pedig egyszerre nyálas és irtó édes. Jól áll egy férfinak, ha odavan – és ha már ők nem tudják ezt, legalább a női szerzők igen. Ennyi jutott, hölgyeim.  

Back to business. Cukiság és olvadozás ide vagy oda, két dolog egészen megbocsáthatatlan számomra: 1) próbáljunk már egy cseppet gazdagítani az erotikus szókincsen, és ha romantikázunk akkor ne minden második mondatban a „dugás” szó szerepeljen, mert kurvára lohasztó, 2) pro tipp, ha épp próbálsz befűzni egy csajt, ne beszélj állandóan az ex menyasszonyodról, mert ez már nem csak lohasztó, de lehet a gourmet vacsora is visszajön tőle. Köszike.

Nagy sóhajjal, jóságosan szemet hunyva ezek felett be kell valljam, hogy nagyon szerettem Rue és Eli párosát: érződött a lapokon a traumaválaszok, józan ész, morál és nyers érzelem állandó dinamikus viaskodása, meg persze annyi kémia, amennyi három top egyetemnyi vegyi laborban sincs összesen. Az elmaradhatatlan enemies to lovers és grumpy and sunshine trope-ok már tényleg csak a csokiszórás meg cseresznye az édesített tejszínhabon. A flowból egyedül a nézőpontváltások zökkentettek ki. Az Ez nem szerelem során felváltva olvashatjuk Rue és Eli részeit, amivel a világon semmi bajom, örömmel böngészem a férfi olvadozással és szívecskés i-betűkkel teleírt gondolatait is, azonban nem tett jót a mentális stabilitásomnak az ehhez alkalmazott ugrabugra az E/1 és E/3 között. Könyörgöm, döntsük el melyik legyen, de felosztani köztük, mint egy szülinapi tortát… ez tényleg kivesz valamit a gördülékenységből.

Összegezzünk! Hazelwood szótárából egyértelműen hiányzik a „csalódást okozni” kifejezés, így most is bátran prezentálja a képességeit akár karakterépítésről, akár kapcsolati kémiáról, humorról vagy intelligenciáról van szó. A vérében van. Azonban az írónő hűséges olvasóinak szokatlan lehet, hogy ezúttal mélyebbre nyúl a témáival borongósabb, kevésbé fesztelen hangulatot teremtve ezzel, illetve nagyobb hangsúlyt fektet a korábbi regényeiben inkább csak köszönővendégként bejelentkező erotikus jeleneteknek.

Idézetek

„Megbabonázta. Szolgájává tette. Rabul ejtette. Eli azt fontolgatta, könyörögni fog, hogy hadd érinthesse meg. Hadd nyalja ki itt a folyosón. Bevásárolna és vacsorát csinálna neki egy Youtube recept alapján, amit választ. Lemosná a kocsiját, felolvasna neki egy könyvet, ülne az ajtaja előtt, csak hogy biztosan jól és biztonságban van-e. Egész éjjel foghatnák egymás kezét. Scrabble-özhetnének. Nagyon közel állt ahhoz, hogy esedezzen valamiért, mindenért, bármiért (…).”

***

„A tudományos világ kapcsolatépítési játékához bőséges mennyiségű interperszonális készség szükséges, amiből nekem egy sem jutott. Sőt, mire elérte a posztgraduális képzést, több mint egy évtizede megvoltak a módszereim. Módszerek, amik elfedték a szégyenlősségemet, az önbizalomhiányomat és az általános képtelenségemet, hogy gyümölcsöző társas interakciókat folytassak egy másik emberi lénnyel, leginkább a zárkózottság álarca mögött. De az embereket nehéz volt olvasni, megérteni, örömet okozni nekik. Fiatalkorom egy pontján, anélkül, hogy igazán akartam volna, eljutottam onnan, hogy képtelen voltam beszélgetéseket folytatni, odáig, hogy olyannak tűnök, mintha azt akarnám, hogy soha, senki, semmilyen körülmények között ne közeledjen hozzám társalgási céllal. Még emlékeztem arra a napra az általános iskolában, amikor lesújtott rám a felismerés: ha az emberek távolságtartónak és zárkózottnak látnak, akkor tartani akarják a távolságot. És ha tartják a távolságot, nem veszik észre, mennyire ideges, ügyetlen és alkalmatlan vagyok.”

***

„Fura gyerek voltam, aztán fura tinédzser. Aztán talán ennek eredményeként, talán elkerülhetetlenül, fura felnőtt lettem.”

***

„Én, amint vadul próbálom fenntartani a látszatot, hogy vonzó, könnyed ember vagyok, és nem csak egy tucatnyi neurózis egy laborköpenyben.”

***

„- Azt jelenti, hogy úgy fogok ebbe bele, hogy nem gondolok arra, hogy vége lesz. Érted, mire gondolok?
Rue újra bólintott.

- És majd... Minden nap látni akarlak majd. Újabb fogásokat tanulok meg, csomagolod neked ebédet és cuki kis üzeneteket írok rá. Meg fogom kérdezni, hogy nálad akarsz-e aludni, vagy nálam, és mindig azt fogom feltételezni, hogy együtt töltjük az éjszakát. Egész idő alatt rád fogok gondolni. Feltételezni fogom, hogy én locsolom a virágaidat, ha nem vagy a városban. Nyilvánosan fogni fogom a kezed. Nyilvánosan meg foglak _csókolni_. Meglepetésbulikat fogok szervezni neked a barátnőddel. Naponta száz üzenetet fogok küldeni hülye online szarokkal, amiket szerintem látnod kellene. Rohadtul tapadós leszek, Rue. Képes vagy rá? El tudsz viselni a pasidként?”

Borító: 5/4

Hadilábon állok Hazelwood jellegzetes, álmomból keltve is tökéletesen megismerhető borítóival: ott libikókázok kérlelhetetlenül az „ez mégis mi” és a „végül is jó ez” között. Méltányolom a brandépítős következetességet, a STEM-szempontból releváns részleteket, az állandó mellékszereplőként felbukkanó kémcsöveket, és a tényt, hogy jól mutatnak egymás mellett a polcon – közben pedig fogom a fejem, hogy mégis hogy kéne nem azt érezzem rájuk pillantva, mintha egy 15 éves naplójából átdolgozott turbó szent johanna gimit tartanék a kezemben. Szóval igen, nem rosszak, nem rosszak – azért persze az Ez nem szerelem sem lett egy Bride kaliberű látvány, de mindegy –, de egy leheletnyivel több komolyságot még elviselnék, főleg mikor a tartalom maga mélyebb vizek felé terelődik.

Értékelés: 5/4

Ki mondta, hogy ugyanazokból a hozzávalókból más arányban, más recept szerint nem lehet valami újat főzni? Hazelwood nyilván most sem hazudtolta meg önmagát, ismét beborította a teljes hűtő és fűszeres polc tartalmát a jó öreg teflonos serpenyőjébe. Erotika? Triplázzuk az adagot! Tudomány? Próbáljunk ki egy új márkát. Komoly háttérszálak? Főzzük tovább, hogy teltebb legyen az íze. Grumpy x Sunshine trope? Jöhet, csak cseréljük fel a sorrendet.

Ezek alapján az Ez nem szerelem valóban hasonló utóízt hagy maga után, mint az írónő legtöbb regénye, a lefutott körökért azonban engem tökéletesen kárpótolt a tény, hogy ezúttal mennyivel komolyabban merte venni magát; hogy a műfaj keretein belül igenis kellő pszichológiai komplexitással kezelt olyan erős témákat, mint az élelmiszer-bizonytalanság, a szociális szorongás vagy a parentifikáció. Megértem, miért nem vált ez a Hazelwood-életmű legközkedveltebb darabjává, mint látjátok, nekem sem ütötte meg az instant 5/5-öt, de igenis olyan erényekkel, olyan mélységgel, olyan szerethető karakterekkel büszkélkedhet, ami miatt ugyanolyan bátran fogom ajánlani mindenkinek, mint A szerelem képletét vagy a Bride-ot.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

„Elbúcsúzott. Az ajtóhoz lépett, visszanézett. Azt látta a doktornő arcán, amire számított: a sötét, merev tekintetből sugárzott, mit érez. A másság előtti iszonyatot, ahogy a normalitás utasítja el azt, ami kívül van az emberin. S iszonyodást Harriettől, aki ezt a Bent szülte.”

Eredeti cím: The Fifth Child
Oldalszám: 244
Megjelenés: 2007
Kiadó: Ulpius-ház

A ​fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is…

2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.

Meg vagyok lőve az értékeléssel, ugyanis a regény minden sora megérte a ráfordított időt, mégis tartom magam ahhoz, hogy végtelen szétcincálhatósági potenciállal rendelkezik: annyi aspektusa és minősége támadható megalapozott, valid érvekkel, hogy ha ezt valaki olvasás előtt kiterítette volna elém az asztalra, biztosra vettem volna, hogy a könyv a „csapnivaló” fogalmának 250 oldalas megtestesülése. Nem az, amúgy. Eskü.

Persze lehívható egy izmos lista arról, mit nem ad Az ötödik gyerek: nem karakter-regény, nem cselekmény-regény, nem „elolvadok a szépirodalmi magasröptűségétől”-regény – nem, mert a szereplők üres héjai megfeszülnek a tradicionális ideálokba való belesimulástól, a cselekmény jobbára „húsvét, karácsony, húsvét, húsvét, karácsony”, a stílus pedig egy gyengébb képességű általános iskolás fogalmazásait idézi, a totál gatya fordításról már nem is beszélve. Tényleg, ezek alapján bárki jogosan hihetné, hogy objektív tényt közöl azzal, hogy Az ötödik gyerek egyszerűen rossz könyv – de ezzel teljesen figyelmen kívül hagyná a valódi funkcióját.

Mert Az ötödik gyerek igazából morál-regény. A végtelen internális feszültség tárgyi kivetülése, a döntések és dilemmák konténere, a „mit tennék én?” és a „mit tehetne bárki?” jellegű megválaszolhatatlan kérdések előcsalogatója. Éppen ettől válik egyedülálló és emlékezetes olvasmánnyá: a központi krízis mögött átlagos emberek átlagos életét és átlagos hülyeségeit sorakoztatja fel, hogy átlagos olvasóként is érezd a kilátástalanságot, amint rájössz arra, hogy 1) nem létezik jó döntés. 2) ez akár veled is történhetne.

Hogy ne lógjon teljesen levegőben amiről beszélek, az alaptörténet szűken így szól: fiatal házaspár a szülésszám biológiai határait feszegetve rohamtempóban elkezdi feltölteni gyerekekkel a kölcsönpénzből vett szállodaméretű házukat, mígnem a családi idillt megtöri Ben, a különleges ötödik. Aki talán földönkívüli, talán nem – annyi bizonyos, hogy ember nem lehet, hiszen annyira más.  Különösen viselkedik, furcsán néz, bántja a többieket – és napról napra próbára teszi az anyai ösztönt. A kérdés tehát ez: merre billen a mérleg nyele egy különleges igényű sérült gyermek és a család többi része között? Lemondhatsz-e – le tudsz-e mondani – anyaként a problémás egyről, hogy a többit megóvd, vagy oda tudod-e szentelni magad teljesen, még annak árán is, hogy a szép, színes családi festmény többi alakja közben kikopik a képről? Létezik-e kompromisszum, egy olyan alternatív valóság, ahol a fehérkerítéses idill és a káosz egymás mellett létezhet? És végül bármit is választasz, hogy birkózol meg vele, hogy az nem jár a jó döntés megelégedettségével, csak veszteséggel és hiánnyal? Nehéz olvasás közben nem vonódni bele az iménti gondolatmenetbe, és úgy érzem, ez is a cél: hogy ne pörgesd végig ezt a 250 oldalt olyan szenvtelenül, hagyd, hogy emberileg beszippantson ez a húsbavágó őrlődés. Well, mission accoplished. 

Elárulom, hogy engem a regény szakmailag is stimulált: mint valaki, aki nap-mint-nap különleges gyerekekkel foglalkozik, elég hamar elkapott a téma reális, tudományos megközelítésű oldala is, úgyhogy hamar elkezdtem kombinálni a tapasztalataim, egyetemi óráim, és a könyvben olvasottakat.

A történetben következetesen úgy beszélnek Benről, mintha mesebeli lidérc, másik faj, netán egy földön kívüli létforma földi megtestesülése, vagy egyszerűen atavizmus lenne; valami alapvetően nem emberi, valami idegen és visszamaradott. Ugyanakkor nincs a könyvnek olyan „ufók potyognak a marsról” atmoszférája, ha értitek mire gondolok; épp annyira realista és érzékletes, hogy minden dehumanizáló körítés ellenére tudja az olvasó, hogy inkább tudatlanság, mintsem paranormalitás rejtőzik a gyermek megítélése mögött. Ebből kiindulva tehát elkezdtem összeadogatni a korszellemet, a korabeli „tudományos” vélekedéseket, Ben viselkedéseit, mindent, amit találtam. A gyermek hiányosságait a társas és érzelmi kölcsönösségben – a szokatlan szociális viselkedését, az interakciók kezdeményezésének hiányát, a csökkent érdeklődést és érzelemkifejezést –, a normától eltérő nonverbális kommunikációját, a beszéddel összefüggő zavarait – mint a távirati közlések, ismételgetés, az, hogy magáról E/3-ban beszél, meg úgy alapból a beszédkésését – és még annyi mást. Én nem mondok semmit, de ez kiad egy képet. Kiváltképp, ha melléteszem a kb. korabeli „fridzsiderszülő” hozzáállást, és azt, ahogy az orvosok, tanárok tekintettek az anyára.

Komplex élmény volt ezt az édesanya szemszögén át követni végig: érdekes, szívszorító és rendkívül dühítő, figyelembe véve a nehézségeket és elvárásokat, na meg a végeérhetetlen hibáztatást, amivel szembesülnie kellett, miközben semmiféle mentőövet nem dobtak neki. Elkönyvelték, hogy a beteg gyerek az ő bűne, úgyhogy állhatatosan bántották, akkor amikor… *nagylevegő* nos, mindig. Amikor nem tudta szeretni Bent, majd akkor is, amikor megszánta és közeledett felé; amikor terhes volt vele, amikor megszülte, amikor nem hagyta meghalni, amikor vigyázott rá, amikor felemésztette az idejét hogy nevelje mert az apa nyilván elhatárolódott, hát ugyan már, neki nem lehet ez a gyereke, amikor azt mondta egészséges, amikor azt mondta, beteg… értitek a lényeget. Nem olyan helyzet ez ahol nyerni lehet, mint látszik. Megvan a véleményem az anyáról, de az elbánás amit minden felől kapott, az ettől függetlenül is kibaszott dühítő.

Mindazonáltal… itt jön annak az ominózius „megvan a véleményem”-nek a helye. Hadd mondjam el ugyanis, hogy nincs ennél a könyvnél hatékonyabb fogamzásgátló, nincs jobb intés a megszállott gyerekszülési láz ellen – és nem, nem Ben, mint sérült gyerek az eltántorító erő, sokkal inkább a szülők arrogáns és felelőtlen hozzáállása. Tudjátok, az a fajta, amivel manapság is szüleszteni akarnak: „a gyermek az élet egyetlen célja” így, „csak ebben lehet kiteljesedni” úgy, fehérkerítés, hatalmas ház, tucat gyerek all the way. Nulla átgondoltság, semmi tervezés, az óvszer derogál, egy gyerekre sincs pénz, de „ahol szeretet van ott elfér még négy”, meg hasonló bullshitek. Egy gyerek, két gyerek, meg sem állnak amíg van üres szoba, és a tökéletes kis teremtményeiket az étkezőasztalnál nagyság szerinti sorba ültetve tartják az éves büszküldét, ahol körbe lehet mutogatni „milyük van”. A tökéletesen önmegvalósított áloméletüket, a gondosan berendezett kirakatot, miközben a nagyszülők pénze és cselédmunkája tartja egyben – és életben – a családot.

Ez az arrogancia, meg a felelőtlen döntésekre és környezetük végtelen kiszipolyozására épülő eszményi családkép szinte kiált érte, hogy láthassuk összedőlni főszereplőink életének kis kártyavárát: szimbolikusan értelmezve erre a célra jelenik meg Ben, az ötödik gyerek. Aki mondhatni része a mestertervnek, hiszen ő is csak egy újabb trófea lenne a családi ház emeletén – de nemhogy nem fér bele a szülők mesebeli elvárásaiba, mintha még az is feltett célja volna, hogy porig rombolja addigi életüket.

Összesítve tehát a megélés minden létező szintjén gyomron vág a történet: fáj a realitása, dühít és elszomorít a háttere, és sokkol a mondanivalója – de ami az utolsó, gyilkos tőr az ember szívébe, az… a fordítás. Nyilván viccelek, ilyen kérdés labdába sem rúg a regény felsorolt aspektusai mellett, de muszáj megemlítsem. Olyan alapvető fordítási bakikba kell itt lépten-nyomon ütközni, ami még az én retekszar angolommal is megüti az ingerküszöböt: magyartalanul ragozott szavak, értelmetlen mondatok, konkrét tükörfordítások (így lett  apublic schoolból nyilvános iskola, isten gyerele). Trehány és felületes munka ez egy ilyen fontos, Nobel-díjas regényhez, na.

Borító: 5/2

Ronda, kellemetlen, inkább idéz ősrégi, szabványborítós spiri meg önsegítő könyveket, mint egy komoly lélektani regényt, de mondjuk meg őszintén… illik, hogy ennek a könyvnek sokkal szebb fedele legyen? Nem lenne visszás? Nem terelné a figyelmet…? Ez a kis csúfság valahogy az élmény részét alkotja, úgy vélem – mindemellett nagyon sokatmondó grafikája van, ami minimalista módon tapint rá a történet központi elemére. A fehér, makulátlan hátteret elcsúfító záptojás? Micsoda szimbolika.

Értékelés: 5/4

Ambivalens érzésekkel teli kihívás Az ötödik gyerekről írni: mint olvasó, aki könyvet értékel, be kell valljam, nem sok jót mondhatok – kritikák kész listáját gördíthetem alá a stílusról, fordításról, szerkesztésről, karakterekről, stb. –,  azonban mint ember, aki a történetet és élményt veszi számba, úgy őszintén le vagyok nyűgözve, már csak azért is, mert kiválóan rétegelt regényről van szó. Elsőre nyilván a legemberibb, legföldhözragadtabb szintjébe fogunk belebotlani: megéljük olvasás közben a döntések és felelősségek súlyát, és ezzel egyidőben önkéntelenül is mérlegelünk, mi vajon mit tennénk hasonló helyzetekben – pontosan tudva, hogy nemhogy jó, de kevésbé rossz választás sem igazán létezik. Aztán ha kicsit távolabbról nézünk rá, egész tisztán kirajzolódik a történet szakmai és történelmi kontextusának rétege, a gyermekkori zavarok társadalmi megítélése és intézményes ellátása – vagy inkább annak hiánya. Végül pedig egy elvontabb szintre merülve rá kell jönnünk, hogy Az ötödik gyerek akkora szimbólum, mint a ház: a felelőtlen, önhitt és illúziókat kergető ember büntetésének szimbóluma. Mindemellett pedig nem elhanyagolható mennyiségű diszkomfort gyűjtőkonténere is; húsbavágó, érzékletes, a legváratlanabb helyeken pedig teljesen üres, tovább fokozva a kellemetlenséget. Szörnyű, és egyben kihagyhatatlan élmény.