Liz Moore: Az erdő istene

 

„Az erdő veszélyes, de tud nagylelkű is lenni.”

Eredeti cím: The God of the Woods
Oldalszám: 512
Megjelenés: 2025
Kiadó: XXI. Század (KULT Könyvek)

1975. augusztus: egyik hajnalban a táborfelügyelő látja, hogy egy fekhely üres. Eltűnt Barbara Van Laar, az egyik táborlakó. Barbara egy átlagos tizenhárom éves: a nyári tábor a családja tulajdonában van, és ez a család a környék legnagyobb munkaadója. Nem először fordul elő, hogy valamelyik gyerek eltűnik a családból. Barbara bátyjának hasonló körülmények között veszett nyoma tizennégy évvel korábban, és azóta se került elő. A tábor személyzete pánikban keresi a lányt, és közben a Van Laar család titkainak újabb és újabb rétegei tárulnak fel, amelyekben a család alkalmazottai is érintettek.

Liz Moore Massachusetts államban nőtt fel, és a manhattani Barnard College-ra, majd a Hunter College-ra járt. 2015-ben Rome Irodalmi Díjat kapott. Jelenleg Philadelphiában, a Temple Universityn tanít kreatív írást. Előző regényét, a Hosszú, fényes folyót beválogatták a Good Morning, America könyvklubba, illetve megjelenésének évében Barack Obama kedvenc könyveinek listáján is szerepelt.

Hadd szögezzek le mindenekelőtt annyit, hogy Az erdő istene szerintem egy igazán jó könyv. Jó… jó egynek, de a lényeg ez: stabilan oké. Ezt csak azért hangsúlyozom ilyen kínos mértékben, mert amiket állítani fogok róla a következő oldalakon, nem feltétlen ezt tükrözik majd… de az álláspontom változatlan. Ez egy jól sikerült regény, aminek a legnagyobb hibája a körülötte kialakult hype – és az, hogy képtelen felérni hozzá. A sok elvárás és nyomás a legjobbaknak is a kárára válhat, és szerintem ez a jelenség okozza Az erdő istenét övező mehh jelenséget.

Kezdjük a legalapvetőbb eltájolással: ez a könyv nem thriller, és aki annak címkézte fel, az már kezdetektől kudarcra kárhoztatta. A thriller alapvetően vibe-vezérelt műfaj, tehát a fogyasztónál elérni kívánt érzelmek definiálják: a félelem, borzongás, feszültség, szorongás, negatív anticipációk, és így tovább. A bemutatott események így kevésbé műfaj-formálóak, hiszen kellemetlen történésekről, mondjuk gyilkosságról, eltűnt személyekről, gyanúsan ropogó padlódeszkákról eltérő módon lehet mesélni. Itt a bibi. A regény cselekménye két különböző idősíkon bekövetkező eltűnést, illetve azokat megelőző- és követő eseményeket ölel fel, de az elbeszélés módja engem nyomokban sem emlékeztetett a beharangozott zsáner jellegzetességeire: az izgalom vagy veszélyérzet nem volt valami domináns, sokkal inkább a családi- és társadalmi drámát éreztem kidomborodni az oldalakon. A szegény-gazdag ellentétet, a ’60-as és ’70-es évek közhangulatát, a vidéki izolációt, a toxikus családi örökségeket, a veszteséget, gyászt, addikciót, meg nem értettséget, kiszolgáltatottságot. Lélektani fikcióként vagy családregényként nagyot szól mindez, de thrillernek – vagy akár kriminek – nevezni nem csak félrevezető, de csalódást keltő is. 

Áttérve a stílus kérdésére: Liz Moore – és a fordítója is – korrekten fogalmaz, a nyelvet szépen, igényesen használja, mondhatni szemet gyönyörködtető módon… de azért messze nem olyan szépirodalmian, ahogy azt egyesek állítják. Úgy érzem, az írásmód részletezettségét félhomályban könnyű összetéveszteni a minőséggel, és itt is ez a probléma állhat fenn. Az írónő körülményes aprólékossággal dolgozik: képkockáról képkockára halad, megfesti a tájat, irányba állítja a térképet, és behatóan ismerteti egy-egy másodrangú mellékszereplő teljes CV-je mellett még a megfoszlott kabátszélének  mikrobiológiai összetételét és tisztítási utasításait is. Ebből pedig két dolog adódik: egyrészt eszméletlen felkészültség, tudás, képzelőerő és kutatómunka elevenedett meg a lapokon, másrészt viszont az olvasó beleszenderedett néhány fejezetbe, és az arcára ejtette az 500 oldalas keményfedelest. Egy szó, mint száz, tapasztalati szakértőként mondom, de ez bizony túlírt, ami bizonyos szintig dicséri a szerző befektetett munkáját, ugyanakkor elvesz a regény élvezhetőségéből hosszútávon.

A történetvezetést is hasonló kettősség övezi bennem. Egyrészről érezhetően nagyon átgondolt és megkomponált a bonyodalom mind a jelent, mind a múltat, mind a kettő összefonódását tekintve – bár a felvezetés ellenére van egy elég masszív „bolhából elefántot” jellege, mégis úgy tűnt számomra, hogy Moore végig tudja mit akar… csak kicsit kacifántosan halad a célja felé. A számos különböző idősík és a váltakozó nézőpontok kiválóan alkalmasak voltak a titkok fokozatos, lépésről-lépésre történő leleplezéséhez és a csattanó késleltetéséhez; ezeket alapvetően hasznos eszközöknek tartom, de a számuk – hat időpont, legalább ugyanennyi elbeszélő – túllépett egy lélektani határt. Mindez addig a bizonyos pontig maradt izgalmas – a „kimerítő” jelző ellenében –, amíg releváns információk hangoztak el, utána összezavaróvá és fárasztóvá válik, ahogy az állandó „és akkor ott volt”, és „abban a pillanatban meghallotta” meg „amíg észre nem vette a szeme sarkából” is. Ugyanazt éreztem, mint anno a Viperák esetében: hogy mire elérkeztünk a csattanóhoz, kifulladtam, elhasználtam minden figyelmem, mentális kapacitásom, egyszerűen annyit kapkodtam a fejem, hogy elfáradtam, és tökre nem izgatott, ki él és ki hal.

Szintén itt kell megemlítsem, hogy több szál feleslegesen vetődött fel, legalábbis a fő storyline tekintetében – a szereplők bemutatását elmélyíthették volna ezek a kitérők, de minden más szempontból olyan kétdimenziós volt a legtöbb karakter, és annyira nem rajtuk volt a fókusz, hogy hasztalan volt őket még több tragédiával súlytani – szerintem. Amúgy a legtöbben nem annyira saját jogukon voltak érdekesek, inkább a korszellemet vagy egyes sztereotípiákat tükröztek és személyesítettek meg. Egyedül Alice-t – a két eltűnt gyermek édesanyját – emelném ki jobban a többiek közül, mert úgy érzem méltatlan mértékű ellenszenv kiváltója, miközben inkább csak mélységesen szánnivaló áldozata a kornak, amiben él: a szép arcáért elvett, kihasznált és elhajított, leszedált és őrületbe taszított nő prototípusa, ami amúgy elég szembeötlő társadalomtudományi lecke, ha az ember odafigyel.

Az értékelés végéhez közeledve két napirendi pont maradt: 1) vállon veregetni magam, amiért spoilermentes maradtam, és 2) visszakanyarodni oda, mikor Az erdő istenét jó könyvnek tituláltam – és feltenni a kérdést, hogy miért? Mindamellett amiket jogosan hibaként tartok számon, a regény kompakt, ízléses, és veszettül atmoszférikus. Az eseményeknek helyt adó hegység, a rezervátum, a teljes két hónapos nyári tábor, a vidéki kúria sajátos alaphangulatot adnak a cselekménynek, megjelenítenek valami ősit, misztikusat, valami eredendő tisztasággal és bűnnel telit, ami lehet a barátunk vagy ellenségünk, ami menedéket nyújthat vagy csapdába ejthet. Az erdő nem csupán egy lokáció – egy szimbolikus eszköze a történetmesélésnek. Ebben a környezetben órákat is szívesen lehúztam együltő helyemben, annyira magával ragadónak éreztem – és szintén ezt segítette elő az írásmód, ami bár – mint említettem – túlírt kissé, egyszerre igényes és abszolút olvastatja magát. A korrajz, a nők helyzetének és a gazdasági egyenlőtlenségeknek a bemutatása nálam mindig pluszpont, ahogy az ennek kidomborítására használt családregény-jelleg úgyszintén – mindezeket nagyra értékeltem, és nyíltan jelezném, hogy érzelmileg is ezek tüzeltek fel leginkább. 

Összességében jó szívvel tudom ajánlani ezt a kompakt, de emberi módon tökéletlen regényt – úgy érzem ez tipikusan az a „valakinek túl sok, valakinek túl kevés, másnak meg pont jó” kategória, úgyhogy bíztatnálak Titeket tenni vele egy próbát. Láblógatós, erdei függőágyban heverészős tavaszi-nyári olvasmánynak ajánlanám; lelassulásra, áthangolódásra, abszolút kikapcsolódásra alkalmas darab a családi és lélektani dráma kedvelőinek, akik szívesen merülnek el egy lassabb történetszövés és a puzzle-ként ezer darabból kirajzolódó sztori komplexitásában.

Idézetek

„Csak tudod… az utóbbi időkben sokat töprengtem rajta, vajon az, hogy a születésünktől fogva soha semmi anyagi gondunk sem volt, pozitív hatással volt-e az életünkre. Mert szerintem épp ennek a következménye, hogy megalkuvó és életcél nélküli felnőttekké formálódtunk. Hiányzik belőlünk a lázas kutatás, a megismerés vágya. Ha az ember szülei vagy a nagyszülei már mindent felfedeztek és mindent megszereztek, mi az ördögöt tehetnének még a rákövetkező generációk?”

***

„– Van Laarék egy nagyon furcsa család – válaszolja a férfi. – Nemzedékek hosszú sorából következő gőg, plusz az az irdatlan vagyon. Az ilyesmi megzavarja az ember tisztánlátását. Megfigyelte már, hogy a gazdag emberek gyerekei sohasem olyan eszesek, mint a szüleik? És a többségük nem is olyan ambiciózus vagy sikeres? Az életben kell egy cél, amiért az ember megküzdhet.”

***

Jutalomkérdés gyanánt még ezt kérdezte tőlük: tudja valaki, hogy honnan ered ez a szó?

– Melyik szó? – kérdezte valaki.

– A pánik – felelte T. J. Senki sem emelte magasba a kezét.

Elmagyarázta. A görög Pán szóból származik, ami az erdő istenének neve. Az volt a gonosz tulajdonsága, hogy szerette összezavarni és elbizonytalanítani a vándorokat, amíg teljesen irányt nem tévesztettek és végül bele nem őrültek.

– Ha pánikba estek – magyarázta T. J. –, akkor ellenségként tekintetek az erdőre. Aki megőrzi a nyugalmát, azt az erdő is a barátjaként kezeli.”

***

„A gazdagokat, gondolta Judy – akkor régen, ott a klubban is ugyanez jutott az eszébe – az szokta a legjobban feldühíteni, ha megérzik, hogy rövidesen felelősségre vonják őket a gaztetteikért.”

Borító: 5/5*

Abszolút szerelem első látásra kategória, amihez viszonyítási pontként érdemes tudni, mennyire nagyon nem az én műfajom a thriller, ránézve erre a fedélre mégis azonnal tudtam, hogy részesévé kell válnom az élménynek: látnom kell élőben, tapintanom kell, olvasnom kell. Nagyon egyszerű borító ez, mégis komplex élményt nyújt: sejtelmes, teremt egy történethez passzoló atmoszférát, még egy kis hintet is ad, de alapvetően a képzeletünkre bízza a munkát. 

Értékelés: 5/3.5

Nem könnyű feladat ítéletet hozni Az erdő istene felett. Igazi elátkozott projekt, ha engem kérdeztek: masszív, ígéretes alapanyagokkal dolgozik, bárki észreveheti, hogy alapvetően minőségi munka, mégis annyi mostoha elvárás szegeződik rá, amelyeknek nem tud megfelelni, hogy a kudarcok kikoptatják a természetes fényét. Az olvasókat megvezeti a téves műfaji címkézés és a hatalmas hype, az írónő pedig látszólag meg volt szállva a gondolattal, hogy megírja az évszázad történetét… és csak írta, és írta, és írta részletekbe menően, hogy a falusi kukásember kulcstartóját melyik fa ágából faragták az ősei, akik kilencen voltak testvérek, de hárman meghaltak gyerekkorukban. Egy szó, mint száz, csatlakoznék az előttem szólókhoz: parádésan túlírt történet ez, amiben elvész a lényeg.

Érdekes kis izolált, ugyanakkor a korabeli társadalmi viszonyokat is tükröző világot ismerhetünk meg ezen az 500 oldalon, amit a közel 15 éven átívelő családi drámák, titkok, veszteségek tettek dinamikussá és érdekessé. Szívesen olvastam volna ezt, úgy… 350-400 oldalon maximum. A felesleges körök, felvetett majd el nem varrt szálak, parttalan leírások és stratégikus félrevezetések nélkül… mert ezekkel együtt összességében akármilyen atmoszférikus, igényesen megírt és akkurátusan megalkotott történetről legyen is szó, az utolsó 50 oldalra minden érdeklődésem elhasználtam. Ami… nem a legpozitívabb indikátor, na.

Egynek jó kategória – szemet gyönyörködtető, igazi „polc éke” típus (bár ez könyvtári, but still), amit semmiképp sem bánok, hogy sorra kerítettem… de lehet pár hónap múlva el is felejtem, hogy olvastam.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!

Holly Bourne: Barátnők voltunk

„Abban a helyzetben ez volt az egyetlen egészséges döntés: fogni egy szikét, körberajzolni vele a barátságunkat, és kiemelni a szívem szövetéből. A harag könnyei, a megbánás, a gyász és a hiányérzet már akkor kísértettek engem, amikor még el sem végeztem a műtétet. És mégis, ahogy ott álltunk a backstage-ben, az újrakezdés küszöbén, nem tudtam nem izgatottan reagálni a meghívására.”

Eredeti cím: Girl Friends / When We Were Friends
Oldalszám:472
Megjelenés: 2024
Kiadó: Libertine
Trigger warning: mentális betegség, öngyilkosság, nők elleni erőszak, addikció

Attól a naptól kezdve, hogy először találkoztak, Jessica és Fern a legjobb barátok. Különbözőségeik ellenére is mindig ott vannak egymásnak, bármilyen akadállyal is szembesüljenek. Miközben igyekeznek átevickélni a felnőtté válás nehézségein, Jessica átlép egy határt, amit Fern képtelen megbocsájtani neki.

Most, több mint tíz évvel később Jessica váratlanul felbukkan Fern életében. Sok minden változott a tíz év alatt, de vajon a kapcsolatuk is lehet más azzal, hogy idősebbek lettek? Vajon képesek-e felülkerekedni a régi szerepeiken? Vagy a közös múlt megismétli önmagát?

A Barátnők voltunk egy hihetetlenül vicces és egyben megrázó történet, amely egyszerre ünnepli a női barátságok csodáját, miközben tűéles betekintést enged a sérelmeinkbe, melyeket épp azoktól szenvedhetünk el, vagy azoknak okozhatunk, akiket a legjobban szeretünk.

Not to be overdramatic… de kész öröm, hogy még nem járok terápiába, mert ezzel az 500 oldallal valószínűleg évek kemény pszichológiai munkája ment volna a kukába. Teljes reset, összeomlás, minden tinédzserkori szorongás felelevenítése, szakmai identitásom megkérdőjelezésének aktuális heti epizódja… Egy szó, mint száz, a Barátnők voltunk egy 10 órás buszúttal és tőlem szokatlan mértékű zsebkendő igénybevétellel kísért érzelmi hullámvasút: az érzelmi élmény -1/10, az olvasmányélmény 10/10, úgyhogy ha netán keresnétek a könnycsatornáitok megnyitásának módját… akkor maradjatok, és menten elmondom, miért ez lesz rá a tökéletes választás.

Főszereplőink, Fern és Jessica, ezerszer látott, jól ismert, mégis teljesen valószerű típuskarakterek – olyanok, akiket vagy ismertél, vagy hallottál róluk, vagy te voltál valamelyikük; annyi biztos, hogy mindenki életében feltűnik belőlük legalább egy. Fern, mint egyszemélyes narrátor, a szürke egér sztereotípiára teszi a tétjét: kedves, barátságos, ugyanakkor az élő díszletbe olvadó fiatal lány, megpakolva egy 14 éves számára méltatlanul nehéz mentális batyuval. Csendes, de a belső monológja megállíthatatlan és kegyetlen, tele önmarcangolással, szorongással, értéktelenség érzéssel. Jessica váratlanul, szélvész módjára jelenik meg, és homlokegyenest ellentétes habitusával ezer színnel tölti fel Fern szürke világát: vibráló, élénk, és mágneses erővel vonzza a figyelmet – a pasikét kimondottan. Gyönyörű és vad, titokzatos és vakmerő, az a fajta, akit a lányok hamar megutálnak, a fiúk pedig bálványoznak. Helytálló kérdés, hogy két ennyire különböző karakter mégis mit keres egymás mellett, ám látszólagos ellentéteik dacára Fern és Jessica osztoznak egy s másban: magányosak, bizonytalanok, szeretetre éhesek, és őszintén, kétségbeesetten vágynak arra, ami a másiké.

Történetük és barátságuk két szál váltakozásában bontakozik ki: a múltbéli fejezetek megismerkedésüket és tinédzserkori barátságukat, míg a jelen idősík a tíz évnyi no-contact utáni újraegyesülésük folyamatát és a múlt újjáéledését követi végig. A dráma, az elszakadás, a feloldatlan konfliktus már egész korán belengi feszültségével az oldalakat, azonban rengeteg aktuális vívódás, régi minták elleni küzdelem, valamint négy-öt évnyi közös múlt felgöngyölítése vezet Fern döntésének megértéséig.

Egyik fejezetet a másik után pörgetve lassan körvonalazódott bennem egy gondolat nem csak egy, de értitek: szerencsére egyre több szó esik napjainkban a mérgező párkapcsolatokról és házasságokról, ugyanakkor a toxikus barátságok témája még mindig ágy alá szorult fél pár zokniként várja, hogy valaki észrevegye. Pedig az alapgondolat hasonló: a szeretet önmagában nem garantál jó kapcsolatot, és még az igazi borsó-meg-a-héja barátságokban is megeshet, hogy egyik-másik fél kifejezetten negatív hatással van a másik életére, még ha nem is feltétlen szándékosan. Bár próbál a regény komplex szemlélettel közelíteni ehhez a viharos kötődéshez, és teret adni Fern mellett Jessica belső világának is, a tanulság szerintem ezáltal mit sem változik. Ha egyetlen life lessont adhatok át nektek, akkor az ez: a magyarázat nem kifogás. Sok terhet levesz az emberről, ha megérti, attól, hogy átlátja a másik hátterét, mozgatórugóit, nehézségeit, traumáit, és képes ezekkel empatizálni, még nem kell elfogadja azoknak az őrá gyakorolt negatív következményeit természetesnek. Lehet azt mondani, hogy köszi, ebből nem kérek. A megértés nem kötelez megbocsátásra. Akármennyire nem rossz ember valaki, ha szignifikánsan negatív hatást gyakorol az életedre, mindennapjaidra, énképedre, mentális egészségedre… akkor tisztelheted magad annyira, hogy tégy egy lépést hátra, és kivond az életed egyenletéből. Nem felelősséged feláldoznod a lelki épséged.

Nagyon random life lesson vége… amivel amúgy csak arra akartam kilyukadni, hogy bár Jessica megkapja a maga képernyőidejét kifejezni bonyolult és teljesen valid belső tartalmait, a felmentésére tett kitartó erőfeszítések úgy érzem túllőttek a célon. Egyáltalán nem egysíkú karakter, a küzdelmei fontos rendszerszintű problémákra hívják fel a figyelmet, és összességében nagyon könnyű őt is megsajnálni, de mindeközben nem szabadna elvesszen a felelőssége a tetteiért. Jessica meggyötört, kihasznált, tárgyiasított és empátiára érdemes – de nem egy szent.

Sejthetitek, hogy a nyelvem hegyén van, hogy kardoskodjak ennek a miértjei és hogyanjai mellett… de kikerülve az ízléstelenül leleplezős spoilerek elétek hintését, inkább csak néhány témát említenék, amelyekbe a regény belenyúl Jessica és Fern története által. A női barátságok természete, valamint az ezekbe oly gyakran vegyülő női versengés egyértelműen fontos pontja a cselekménynek – a külső megjelenés, népszerűség, a fiúk figyelme pedig nyilvánvaló alapot képez a rivalizáláshoz ebben a korban, ami számos kapcsolódó problémát felvet. Ilyen egyik oldalról a „csúnyalány-szindróma”, másik oldalról a pick-me jelenség, de az egész mélyére nézve kiüti a szemünket a teljes női létélményt átható erőszak-kultúra. Belemutat a regény abba, milyen korán szembesülnek az iskolás lányok a szexizmus és objektifikáció változatos formáival, hogy hogyan távolodnak- és szakadnak el a saját szexualitásuktól, mielőtt még igazán felfedezhetnék, és hogy ezzel egyidőben hogyan sajátítja azt ki a társadalom és az ellenkező nem. A Barátnők voltunk szívszorítóan hozza le egyéni szintre a rendszerszintű abúzust, de nem áll meg itt – helyet szorít emellett a mentális betegség, addikció, selfharm, öngyilkosság, majd a terápia és pszchológus psziché témáinak is. És a slusszpoén: intenzív és érzelmileg telített minden lap, mégsem érződik egy percig sem túlzsúfoltnak. Bourne megvalósította a majdhogynem lehetetlent: úgy tette terítékre ezt a rengeteg komoly kérdést, hogy a végeredmény természetes maradt, és nem hozta azt az ominózus „checklist-effektust”, mintha csak pipálgatni akarná a tartalmi elemeket. Respect.

Összességében azt mondanám, hogy a Barátnők voltunk messze nem tökéletes történet – de egyedül a világ, a társadalom, és az emberek tökéletlensége teszi ilyenné. Rossz emberek megbocsáthatatlan tettei, hús-vér alakok emberi hibái, berögzült, toxikus mintázatok és kogníciók, kommunikációs vakvágányok és egyenetlenül szabályozott érzelmek kavarognak és keverednek ezen a közel 500 oldalon, miközben az írónő mély érzékenységgel nyújt betekintést a lányok és nők személyes és rendszerszintű küzdelmeibe. Ajánlom a könyvet azoknak, akik szeretnének lelassulni egy elgondolkodtató, érzelemdús olvasmánnyal, és rendelkeznek az ehhez szükséges nyitottsággal és empátiával; ajánlom fiatal és érettebb nőtársaimnak, remélve, hogy őket is eléri az együttérzés fájdalmából és megértettség érzéséből fakadó katarzis; és végül ajánlom az érdeklődő férfi olvasók figyelmébe is, akik keresik a módját, hogy megértsék a női léthez kapcsolódó élményt, a küzdelem hangját, amit sokan még mindig próbálnak elhallgattatni.

Idézetek

„Mármint érted, milyen fura, hogy már léteznek valahol azok az emberek, akik most még idegenek, de egyszer talán nagyon fontosak lesznek számomra.”

***

„Most először vettem komolyan fontolóra a lehetőséget, hogy a szex iránti közömbösségem talán mégsem a diagnosztizált depresszió hozadéka, hanem csupán logikus válasz a csalódást keltő felhozatalra.”

***

„Őszinte megnyugvást okozott a felismerés, hogy Liam veszített a genetikai lottón. Fikarcnyi bűntudatot sem éreztem miatta. Elvégre ami nekünk, nőknek maradt: viccek a kopaszodásról és parányi péniszekről. Ők megszégyeníthettek bennünket, bánthattak és tönkretehettek, nevezhettek felváltva kurvának és prűdnek, picsának és zakkantnak, tapadósnak és kétségbeesettnek, mondhatták, hogy lóg a mellünk, esetleg hogy túl kicsi vagy túl nagy a mellbimbónk, túl kövérek vagy éppen túl soványak vagyunk. A férfiaknak milliónyi módjuk volt, hogy megalázzanak és eltiporjanak bennünket, nekünk meg be kellett érnünk annyival, hogy esetleg odavetettük, hogy kicsi a farkuk vagy hogy nincs hajuk.”

***

„Szóval én a legjobb barátnőm kezét fogom, és elképzelem, mik is lehetnénk mindezek nélkül. Hogy mennyi időt és idegeskedést vesztegettem el a férfiak figyelmére, miközben a kapcsolatom velük sosem lesz tökéletes, mert sosem lesznek képesek megérteni ezt az egészet.”

***

„A leggyakoribb tévhit a traumával kapcsolatban az, hogy csak a legszélsőségesebb, legintenzívebb élményeket nevezhetjük így.”

Borító: 5/4

Vibráló, látványos, csak úgy vonzza az ember figyelmét – de ha kicsit tovább nézem, többet is találok ott, ahonnan ez a fiatalos élénkség érkezett. Vagy csak általánosságban el vagyok ragadtatva, és ezért túl sokat belemagyarázok, ezt döntsétek el ti. A hinta, mint szimbólum jól megragadja Jessica és Fern barátságának dinamikáját, a magasság és mélység, a repülés és zuhanás közti váltakozást, a borítón szereplő két alak pedig a felhőtlennek tűnő szárnyalásban megbúvó menekülést és a bizalmatlanság miatti megrekedtséget is. Talán szándékos volt, talán nem… de bejött, és ez a lényeg.

Értékelés: 5/5

Első benyomás így, tingli-tangli fülszöveg úgy… a Barátnők voltunk egyáltalán nem azt adja, amit ígér, és ennél kellemesebb meglepetést aligha kívánhatna az olvasó. Holly Bourne regényét könnyed, nyaralós kikapcsolódás gyanánt vettem kézbe klisés konfliktussal és némi kamaszos drámával számolva, így valódi arculcsapásként ért, mennyi mélység, mennyi lélektani réteg, mennyi releváns pszichológiai és társadalmi tartalom tölti meg a lapokat. Fern és Jessica barátsága, szakítása, majd újraegyesülése túlmutat a tinédzseres cicaharcon: értéktelenség érzés, nyughatatlanul hajszolt szeretetigény, mentális betegség, megfelelési vágy, szociális elvárásokkal való azonosulás és küzdelem közti őrlődés, féltékenység és éveken át hordozott kimondatlan feszültségek bonyolult szőttese köti őket egymáshoz. Űzött, megtört, sajnálatra méltó karakterek, akik a kamaszéveknek- valamint a 2000-es évek szexista atmoszférájának viharos tengerén kapálózva rendre másokat is a mélybe rántanak a saját túlélésükért küzdve. Az írónő példátlanul magával ragadó módon kapja el a női psziché és női kapcsolódás komplexitását, miközben az egyénen túlmutató szociális kontextus irányába is magabiztosan terjeszkedik. Rég nem érte már el más, hogy egy doboz zsepi mellett olvassak, but here we are.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg a kiadótól ITT!