Doris Lessing: Az ötödik gyerek

„Elbúcsúzott. Az ajtóhoz lépett, visszanézett. Azt látta a doktornő arcán, amire számított: a sötét, merev tekintetből sugárzott, mit érez. A másság előtti iszonyatot, ahogy a normalitás utasítja el azt, ami kívül van az emberin. S iszonyodást Harriettől, aki ezt a Bent szülte.”

Eredeti cím: The Fifth Child
Oldalszám: 244
Megjelenés: 2007
Kiadó: Ulpius-ház

A ​fiatal házaspár nagy hévvel veti bele magát a családalapításba. Bár a férj nem keres valami jól, mégis négy gyermeket vállalnak. Az ünnepek idején a rokonok is szívesen látogatják őket, bár nekik is egyre nagyobb terhet jelent a nagycsalád. Az ötödik gyermek születése azonban gyökeresen megváltoztatja az életüket. A kisfiú testi-lelki sérült, agresszív kitöréseit, gyilkos hajlamát szinte lehetetlen kordában tartani. A házasság kihűlőben, a rokonok is elmaradnak, az orvosok látszólag tehetetlenek. Az anya mégsem tud belenyugodni, hogy a gyermeket intézetbe adja, még akkor sem, ha ez a család teljes felbomlásához vezet is…

2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A 88 éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismertté. Lessing 1956 előtt baloldali szimpatizáns, majd a hatvanas évek feminista ikonja volt, aki erős kritikai szemlélettel és páratlan tehetséggel ír századunk nagy kérdéseiről: a rasszizmusról és a nőket béklyózó konvenciókról.

Meg vagyok lőve az értékeléssel, ugyanis a regény minden sora megérte a ráfordított időt, mégis tartom magam ahhoz, hogy végtelen szétcincálhatósági potenciállal rendelkezik: annyi aspektusa és minősége támadható megalapozott, valid érvekkel, hogy ha ezt valaki olvasás előtt kiterítette volna elém az asztalra, biztosra vettem volna, hogy a könyv a „csapnivaló” fogalmának 250 oldalas megtestesülése. Nem az, amúgy. Eskü.

Persze lehívható egy izmos lista arról, mit nem ad Az ötödik gyerek: nem karakter-regény, nem cselekmény-regény, nem „elolvadok a szépirodalmi magasröptűségétől”-regény – nem, mert a szereplők üres héjai megfeszülnek a tradicionális ideálokba való belesimulástól, a cselekmény jobbára „húsvét, karácsony, húsvét, húsvét, karácsony”, a stílus pedig egy gyengébb képességű általános iskolás fogalmazásait idézi, a totál gatya fordításról már nem is beszélve. Tényleg, ezek alapján bárki jogosan hihetné, hogy objektív tényt közöl azzal, hogy Az ötödik gyerek egyszerűen rossz könyv – de ezzel teljesen figyelmen kívül hagyná a valódi funkcióját.

Mert Az ötödik gyerek igazából morál-regény. A végtelen internális feszültség tárgyi kivetülése, a döntések és dilemmák konténere, a „mit tennék én?” és a „mit tehetne bárki?” jellegű megválaszolhatatlan kérdések előcsalogatója. Éppen ettől válik egyedülálló és emlékezetes olvasmánnyá: a központi krízis mögött átlagos emberek átlagos életét és átlagos hülyeségeit sorakoztatja fel, hogy átlagos olvasóként is érezd a kilátástalanságot, amint rájössz arra, hogy 1) nem létezik jó döntés. 2) ez akár veled is történhetne.

Hogy ne lógjon teljesen levegőben amiről beszélek, az alaptörténet szűken így szól: fiatal házaspár a szülésszám biológiai határait feszegetve rohamtempóban elkezdi feltölteni gyerekekkel a kölcsönpénzből vett szállodaméretű házukat, mígnem a családi idillt megtöri Ben, a különleges ötödik. Aki talán földönkívüli, talán nem – annyi bizonyos, hogy ember nem lehet, hiszen annyira más.  Különösen viselkedik, furcsán néz, bántja a többieket – és napról napra próbára teszi az anyai ösztönt. A kérdés tehát ez: merre billen a mérleg nyele egy különleges igényű sérült gyermek és a család többi része között? Lemondhatsz-e – le tudsz-e mondani – anyaként a problémás egyről, hogy a többit megóvd, vagy oda tudod-e szentelni magad teljesen, még annak árán is, hogy a szép, színes családi festmény többi alakja közben kikopik a képről? Létezik-e kompromisszum, egy olyan alternatív valóság, ahol a fehérkerítéses idill és a káosz egymás mellett létezhet? És végül bármit is választasz, hogy birkózol meg vele, hogy az nem jár a jó döntés megelégedettségével, csak veszteséggel és hiánnyal? Nehéz olvasás közben nem vonódni bele az iménti gondolatmenetbe, és úgy érzem, ez is a cél: hogy ne pörgesd végig ezt a 250 oldalt olyan szenvtelenül, hagyd, hogy emberileg beszippantson ez a húsbavágó őrlődés. Well, mission accoplished. 

Elárulom, hogy engem a regény szakmailag is stimulált: mint valaki, aki nap-mint-nap különleges gyerekekkel foglalkozik, elég hamar elkapott a téma reális, tudományos megközelítésű oldala is, úgyhogy hamar elkezdtem kombinálni a tapasztalataim, egyetemi óráim, és a könyvben olvasottakat.

A történetben következetesen úgy beszélnek Benről, mintha mesebeli lidérc, másik faj, netán egy földön kívüli létforma földi megtestesülése, vagy egyszerűen atavizmus lenne; valami alapvetően nem emberi, valami idegen és visszamaradott. Ugyanakkor nincs a könyvnek olyan „ufók potyognak a marsról” atmoszférája, ha értitek mire gondolok; épp annyira realista és érzékletes, hogy minden dehumanizáló körítés ellenére tudja az olvasó, hogy inkább tudatlanság, mintsem paranormalitás rejtőzik a gyermek megítélése mögött. Ebből kiindulva tehát elkezdtem összeadogatni a korszellemet, a korabeli „tudományos” vélekedéseket, Ben viselkedéseit, mindent, amit találtam. A gyermek hiányosságait a társas és érzelmi kölcsönösségben – a szokatlan szociális viselkedését, az interakciók kezdeményezésének hiányát, a csökkent érdeklődést és érzelemkifejezést –, a normától eltérő nonverbális kommunikációját, a beszéddel összefüggő zavarait – mint a távirati közlések, ismételgetés, az, hogy magáról E/3-ban beszél, meg úgy alapból a beszédkésését – és még annyi mást. Én nem mondok semmit, de ez kiad egy képet. Kiváltképp, ha melléteszem a kb. korabeli „fridzsiderszülő” hozzáállást, és azt, ahogy az orvosok, tanárok tekintettek az anyára.

Komplex élmény volt ezt az édesanya szemszögén át követni végig: érdekes, szívszorító és rendkívül dühítő, figyelembe véve a nehézségeket és elvárásokat, na meg a végeérhetetlen hibáztatást, amivel szembesülnie kellett, miközben semmiféle mentőövet nem dobtak neki. Elkönyvelték, hogy a beteg gyerek az ő bűne, úgyhogy állhatatosan bántották, akkor amikor… *nagylevegő* nos, mindig. Amikor nem tudta szeretni Bent, majd akkor is, amikor megszánta és közeledett felé; amikor terhes volt vele, amikor megszülte, amikor nem hagyta meghalni, amikor vigyázott rá, amikor felemésztette az idejét hogy nevelje mert az apa nyilván elhatárolódott, hát ugyan már, neki nem lehet ez a gyereke, amikor azt mondta egészséges, amikor azt mondta, beteg… értitek a lényeget. Nem olyan helyzet ez ahol nyerni lehet, mint látszik. Megvan a véleményem az anyáról, de az elbánás amit minden felől kapott, az ettől függetlenül is kibaszott dühítő.

Mindazonáltal… itt jön annak az ominózius „megvan a véleményem”-nek a helye. Hadd mondjam el ugyanis, hogy nincs ennél a könyvnél hatékonyabb fogamzásgátló, nincs jobb intés a megszállott gyerekszülési láz ellen – és nem, nem Ben, mint sérült gyerek az eltántorító erő, sokkal inkább a szülők arrogáns és felelőtlen hozzáállása. Tudjátok, az a fajta, amivel manapság is szüleszteni akarnak: „a gyermek az élet egyetlen célja” így, „csak ebben lehet kiteljesedni” úgy, fehérkerítés, hatalmas ház, tucat gyerek all the way. Nulla átgondoltság, semmi tervezés, az óvszer derogál, egy gyerekre sincs pénz, de „ahol szeretet van ott elfér még négy”, meg hasonló bullshitek. Egy gyerek, két gyerek, meg sem állnak amíg van üres szoba, és a tökéletes kis teremtményeiket az étkezőasztalnál nagyság szerinti sorba ültetve tartják az éves büszküldét, ahol körbe lehet mutogatni „milyük van”. A tökéletesen önmegvalósított áloméletüket, a gondosan berendezett kirakatot, miközben a nagyszülők pénze és cselédmunkája tartja egyben – és életben – a családot.

Ez az arrogancia, meg a felelőtlen döntésekre és környezetük végtelen kiszipolyozására épülő eszményi családkép szinte kiált érte, hogy láthassuk összedőlni főszereplőink életének kis kártyavárát: szimbolikusan értelmezve erre a célra jelenik meg Ben, az ötödik gyerek. Aki mondhatni része a mestertervnek, hiszen ő is csak egy újabb trófea lenne a családi ház emeletén – de nemhogy nem fér bele a szülők mesebeli elvárásaiba, mintha még az is feltett célja volna, hogy porig rombolja addigi életüket.

Összesítve tehát a megélés minden létező szintjén gyomron vág a történet: fáj a realitása, dühít és elszomorít a háttere, és sokkol a mondanivalója – de ami az utolsó, gyilkos tőr az ember szívébe, az… a fordítás. Nyilván viccelek, ilyen kérdés labdába sem rúg a regény felsorolt aspektusai mellett, de muszáj megemlítsem. Olyan alapvető fordítási bakikba kell itt lépten-nyomon ütközni, ami még az én retekszar angolommal is megüti az ingerküszöböt: magyartalanul ragozott szavak, értelmetlen mondatok, konkrét tükörfordítások (így lett  apublic schoolból nyilvános iskola, isten gyerele). Trehány és felületes munka ez egy ilyen fontos, Nobel-díjas regényhez, na.

Borító: 5/2

Ronda, kellemetlen, inkább idéz ősrégi, szabványborítós spiri meg önsegítő könyveket, mint egy komoly lélektani regényt, de mondjuk meg őszintén… illik, hogy ennek a könyvnek sokkal szebb fedele legyen? Nem lenne visszás? Nem terelné a figyelmet…? Ez a kis csúfság valahogy az élmény részét alkotja, úgy vélem – mindemellett nagyon sokatmondó grafikája van, ami minimalista módon tapint rá a történet központi elemére. A fehér, makulátlan hátteret elcsúfító záptojás? Micsoda szimbolika.

Értékelés: 5/4

Ambivalens érzésekkel teli kihívás Az ötödik gyerekről írni: mint olvasó, aki könyvet értékel, be kell valljam, nem sok jót mondhatok – kritikák kész listáját gördíthetem alá a stílusról, fordításról, szerkesztésről, karakterekről, stb. –,  azonban mint ember, aki a történetet és élményt veszi számba, úgy őszintén le vagyok nyűgözve, már csak azért is, mert kiválóan rétegelt regényről van szó. Elsőre nyilván a legemberibb, legföldhözragadtabb szintjébe fogunk belebotlani: megéljük olvasás közben a döntések és felelősségek súlyát, és ezzel egyidőben önkéntelenül is mérlegelünk, mi vajon mit tennénk hasonló helyzetekben – pontosan tudva, hogy nemhogy jó, de kevésbé rossz választás sem igazán létezik. Aztán ha kicsit távolabbról nézünk rá, egész tisztán kirajzolódik a történet szakmai és történelmi kontextusának rétege, a gyermekkori zavarok társadalmi megítélése és intézményes ellátása – vagy inkább annak hiánya. Végül pedig egy elvontabb szintre merülve rá kell jönnünk, hogy Az ötödik gyerek akkora szimbólum, mint a ház: a felelőtlen, önhitt és illúziókat kergető ember büntetésének szimbóluma. Mindemellett pedig nem elhanyagolható mennyiségű diszkomfort gyűjtőkonténere is; húsbavágó, érzékletes, a legváratlanabb helyeken pedig teljesen üres, tovább fokozva a kellemetlenséget. Szörnyű, és egyben kihagyhatatlan élmény.

Nőnapi Book Tag

Hát vidám napsütéses délutánt! Bombont megettétek? Belengi már a tavaszillat a lakást? Mindenki megkapta a kötelező szál teszkós virágot, elkendőzendő az alapvető emberi jogainak napról napra történő eltiprását? Igen? Nyilván. Lenne mit mondanom, ahogy ezen a napon (is) általában, de félő ennek nagyon nem itt a helye, úgyhogy építő jellegű tevékenységbe csatornázva a belső energiám kerestem, kutattam, feltúrtam az internet bugyrait, míg rá nem találtam erre a szolid kis nőnapi book tagre – amihez nem is igen mondanék, minthogy enjoy!

1. Kedvenc külföldi női szerző – és egy könyve

Jelenleg ketten sasszézhatnak át kézenfogva a célvonalon, mégpedig Sally Rooney és Taylor Jenkins Reid. Rooney könyveit a „minimalista, életszerű, elcseszett” mesterhármassal jellemezhetném röviden, engem meg megvesz aprópénzért az ilyen felállás, akkor is, ha a könyvei során legszívesebben üvöltenék – néha a karakterekkel, néha az íróval, néha meg csak úgy, feszültséglevezetésnek – épp ahogy történt ez a Baráti beszélgetések olvasása alatt is, mely talán az eddigi kedvencem tőle. TJR egészen más tészta: ő többek között a megszólalásig valósághű, életrajzi kidolgozottságú történetmesélésével és karakterábrázolásával vesz le a lábamról, mint ahogy a Carrie Soto visszatérben vagy a Daisy Jones & The Sixben is láthattuk.

2. Kedvenc magyar női szerző – és egy könyve

Régen sem volt nagy szokásom, de mostanra még kevesebbet olvasom hazai szerzők műveit, így ez most kicsit nehezebb, de ha valakivel, hát Tisza Katával nem nyúlhatok mellé. Már nem vagyok ugyan kellően up-to-date a megjelenő írásaival, de a pszichopróza köteteit továbbra is bármikor szívesen lekapom a polcról akár újraolvasásra, akár csak egy-egy kiemelt részlet erejéig. Az Akik nem sírnak rendesen és A legjobb hely a városban te vagy fenntartom, hogy egy csipet varázslattal született: minden újabb olvasás alkalmával megújulnak, akárhányszor kerülnek a kezembe, kiugrik belőlük egy-egy vers vagy próza, ami korábban nem ragadta meg a figyelmem, de aktuálisan releváns és a lelkem közepébe találhat. Kész terápiás session bármelyik.

3. Könyv női alakkal a borítón

Kapásból beugrott egy stílus, amint a kérdést olvastam: a kockahasú, olajjal bekent, mágikus módon mindent felső ruházatukat elveszítő pasiké, meg a billentett csípőjű, szendén-erotikusan lehunyt szemű, festett szőke csajoké. Úgyhogy képzelhetitek, milyen vehemenciával kezdtem kutatni az olvasmányaim közt, nehogy ilyen fedélre kelljen fanyalodnom – és láss csodát, meg is találtam a tökéletes nevezőt! Meg Mason – Bánat és örömének borító-lánya rendkívüli csomagajánlattal szolgál: pink falú szobájával küzd a színek internalizált szexista megbélyegzése ellen, nem rákosítja el a bőrét szoláriummal, és látványos egzisztenciális krízise felvállalásával még kellően relatable is. Hát hogyne választottam volna éppen őt!

4. Kedvenc női főszereplő

Ez a kérdés rendesen odabasz: már csak azért is, mert elgondolkodtat, mennyire nem olvasok olyan könyveket, melyeknek lenne esélyem megszeretni a szereplőit. Mármint, számos kiválóan megalkotott karakter jut eszembe, de istenúgyse, nem olyanok, akikre jó szívvel mondhatnám, hogy a kedvenceim. Mégis, hosszú gondolkodás után eszembe jutott két friss olvasmányom, a Bride és az Arctalan szerelem. Azt hiszem hosszú idő óta Misery volt az első női szereplő akit viszonylag könnyen és gyorsan megkedveltem: humoros, találékony, bátor, intelligens, és természetesen pszichológiailag mélyen megviselt, mint minden valamirevaló erős karakter. Fern hozzá képest már régi ismerősöm, akivel újraolvasás keretében futottam össze ismét, és aki egészen máshogy vált kedvencemmé ennyi idő után. Egy törékenynek, gyámoltalannak tűnő fiatal lány ő, akiben csendes erő lakozik, akiből csak úgy árad a belső világosság. Hűséges, kitartó, elfogadó, emberséges morálok vezérlik, meglátja a szépet, az értékeset másokban, és addig tükrözi, amíg ők is észreveszik… és bár nyilván fáj látni, hogy magára nem mindig alkalmazza ezeket a szempontokat, alapvetően annyira zsigerien jó ember, hogy nincs is elég szavam körülírni. Sokkal szebb világban élnénk, ha az emberek rá próbálnának hasonlítani.

5. Egy feminista könyv

Kész feminista várólistám van a legalapvetőbb fiktív és elméleti, szociológiai, filozófiai művekből, úgyhogy képzelhetitek mennyire fáj tartanom magam ahhoz, hogy itt csak olyan könyvet említsek, amit olvastam is. Igen, amúgy elég ellentmondásos kérdés ez nálam: mély elhivatottsággal viseltetek a téma felé, mégis nehezen veszem rá magam, hogy olvassak is róla – röviden azért, mert a világ, az élet, és a női lét így is elég szar, és örömmel vennék két percet, amikor nem ezen gondolkodom. Nos igen. Szóval hogy bedobjak valami címet is, inkább olyan regényekhez folyamodnék most, melyek témája fontos női kérdéseket érint, ilyenből pedig kapásból három jutott eszembe: a Soha, soha, soha, mint a tudatos gyermektelenség könyve, az Életszikra abortusz témában, és az Állva maszturbálok az aktuálpolitikai női düh írott hangjaként.

6. „Kötelező olvasmány” nőknek

Bár gondolatébresztésre és kardinális témák boncolgatására számtalan jó regényt is tudnék ajánlani, itt elsőkörben mégis inkább két ismeretterjesztősebb hangnemű kötetet választottam, egyet megvilágosodási-, egyet pedig önfejlesztési céllal. Az első a Láthatatlan nők volna Caroline Criado Pereztől, mely a nemek közötti adatszakadékot járja körül minden lehetséges szempontból, legyen szó orvostudományról, várostervezésről, igazságszolgáltatásról, munkáról, vagy igazából bármiről. Olvasd el, ha valaha megfordult a fejedben, miért áll mindig háromszor olyan hosszú sor a női mosdó előtt. Szívesen. A második „kötelező női olvasmány” pedig Emily Nagoski méltán elhíresült szexpozitív kötete lenne, az Úgy ahogy vagy – mert ha már emlegettük előbb a szakadékokat, akkor van belőlük mégegy: az ún. orgasm-gap. Nagoski hiánypótló kötete kiváló iránytű a női gyönyör felfedezésében, önmagunk megismerésében, elfogadásában, mindez barátságos, olykor egyenesen szórakoztató stílusban, különböző segítő technikákkal, feladatokkal megspékelve – szerintem rosszul még senki sem járt vele.

7. Ellenszenves női karakter

Bocsánat, de ez annyival könnyebb, mint kedvencet választani… már nem azért, tényleg kizárólag a mazochista ízlésem miatt, hiszen tudjátok mennyire rajongok az elcseszett karakterekért. Gyorsan meg is lett az első számú befutóm: Frances, Sally Rooney – Baráti beszélgetések c. regényéből, aki kicsinált a könyvben, kicsinált a sorozatban, rosszul vagyok az arcától, nevétől, és mindentől amit tesz és képvisel, mert őszintén elhiszi hogy ő ártatlan és eredendően jó ember, miközben olyan megveszekedett nárcisztikus programot játszik az agya, amitől az enyém meg kisül. Na mindegy, nem szeretem Francest és pont. Nicket se mondjuk. Őszintén mindenkit utálok ebben a könyvben… csak a könyvet szeretem, de azt nagyon. Make it make sense.

8. Regény egy valóban élt/élő női főszereplővel

Oké, ez szigorúan véve nem regény, hanem memoár, de a Prozac-ország volt az első gondolatom Elizabeth Wurtzeltől – talán ez egy égi jel, hogy feláldozva átmeneti és instabil lelki egyensúlyomat újra fejest kéne ugranom ebbe a nagy 500 oldalas depresszió-rengetegbe… amit persze hogy vállalok, mindig szívesen élek a lehetőséggel, hogy kicsit rosszabbul érezhessem magam a kötelezőnél! Let’s move on. Ha tartanánk magunkat a „regény” megkötéshez, akkor pedig a Familiárisokat jelölném Stacey Hallstól, aki gyönyörűen ötvözi a történelmi alapokat és szereplőket a fiktív drámaisággal és misztikummal.

9. Sorozat női karakterrel a középpontban

Ez nagyon nem az én kérdésem gyerekek, továbbra is kizárólagosan a standalone-vonalon utazok, úgyhogy megkockáztatom, hogy legalább 2017-ig vissza kéne mennem, míg találnék ilyen sorozatot… vagy egyáltalán, bármilyet, amit kitartóan olvastam. Ja, ezt feleslegesen barokkos körmondat nélkül úgy mondják, „passz”. Ezúttal szívesen átdobnám Nektek a lehetőséget a kérdés a megválaszolására, egyúttal pedig arra is, hogy beajánlhassátok egy kedvenceteket: írjátok meg nekem kommentbe, Ti milyen sorozatot olvastok női főszereplővel, és azt is, miért tenném jól, ha ebbe én is becsatlakoznék de villámgyorsan! ;)

10. Nő, akiről szívesen olvasnál könyvet

Az lesz könyvmoly életem legértelemtelibb napja, mikor végre kezemben tarthatom majd az egyetlen és igazi, eredeti és hamisítatlan Taylor Swift önéletrajzot; igen, önéletrajzot – Taylor csodás gondolataival, mesteri fogalmazásával, imádnivalóan millenial humorával, az ő saját tollából. Nem pedig valami bóvli pénzlehúzós szart olyan infókkal, amiket már úgyis minden swiftie ismer. Chhh.

Én mára ezzel a szál virágg…osan kivitelezett poszttal gondoltam kedveskedni számotokra drágáim – legyetek jók, ríkassatok meg egy férfit, tapossátok el a patriarchátust; bloggertársaim pedig vigyék a taget isten hírével – és forrásmegjelöléssel – ahogy azt már megszoktuk. Ezer puszi!