Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Pages

Jason Reynolds - Hosszú az út lefelé | Blogturné

by - 15:34


„mielőtt kinyílt az ajtó, amikor mind csak álltunk ott az émelyítően sűrűsödő füstben, bezsúfolva ebbe a cellába, ebbe a koporsóba, ebbe a liftbe, csendben.”

Eredeti cím: Long Way Down
Oldalszám: 320
Megjelenés: 2019
Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)
Ár: 3499 –

A „le az átkozott fegyverekkel” mozgalom ódája. Jason Reynolds New York Times bestsellere egy viharosan sokkoló regény, ami kb. hatvan hatásos másodperc alatt játszódik. Ennyi időbe telik egy fiúnak eldöntenie, hogy bosszút álljon-e a srácon, aki megölte a bátyját.
Vagy hívhatjuk fegyvernek is. Ezt csúsztatta be a tizenötéves Will a farmerjába. A bátyját, Shawnt nemrég meggyilkolták, és Will ismeri a szabályokat. Tilos sírni! Tilos besúgni! Állj bosszút! Ezért indul el a pisztollyal, azzal a fegyverrel, ami még a bátyjáé volt. Dühösen száll be a liftbe a nyolcadikon. Tudja, kit kell keresnie. Vagy mégsem?.
A Hosszú az út lefelé rövid, heves, szaggatott, narratív versekkel vet gyors, dühödt, káprázatosan elképesztő pillantást a kamaszok és a fegyveres erőszak témájára, ahogy arra csak Jason Reynolds képes.


Pár éve még ha valaki YA címkével hivatkozott egy kötetre mind holtbiztosra vettünk néhány dolgot: egy világ megmentésére hivatott fiatalt, néhány vámpírt, talán egy finomabb szerelmi háromszöget… annyi ezer százalék, hogy nem számítottunk Hosszú az út lefelé kaliberű ütőerőre. Aztán persze történt egy s más az elmúlt években: azt kell mondjam szép fokozatosan megerősödött a zsáner, s bár én az utóbbi időben egyre inkább eltávolodtam a YA irodalomtól, még így, többnyire inkább a távolból nézve rá is elégedettséggel tölt el ha meglátom, milyen irányba tart mostanság. Az ifjabb befogadóközönséget megcélzó könyveket is elkezdte átszőni egyfajta bátorság: a szókimondás, a súlyosabb témák felvetésének fontossága, egyfajta vállalkozás arra, hogy ne csupán tündérmesék szárnyán reptessék a fiatalokat, hanem megmutassák nekik azt is, milyen két lábbal, stabilan állni a földön. A vámpírok, szerelmek, elvarázsolt világok repertoárját kiszélesítette – hogy csak néhány példát említsek – a feminizmus, a mentális betegségek, és még számos jelentős téma, mint a feketék helyzete Amerikában, a bandaharcok vagy a gyász feldolgozása, ahogy ezekre a mai poszt alapjául szolgáló kötet, Jason Reynolds – Hosszú az út lefelé c. műve is rámutat.

Még az elején töredelmesen bevallom, hogy figyelemre méltó téma ide vagy oda, ez önmagában még legnagyobb valószínűség szerint nem lett volna elég, hogy megfogjon: olyan nehezen olvasok mostanában, hogy ha már ráveszem magam éppen, akkor többnyire nem YA-val akarnom mulatni az időm, de a könyv első kinyitása elég volt, hogy lássam, ez a röpke 300 oldal tud valamit, és abban a pillanatban a mű egyetlen meghatározó aspektuásba vetettem minden reményemet: a formájába.

A szerző ugyanis nem mindennapi megoldással élve úgy döntött, elrugaszkodik a megszokott prózai formától: a történetet egy sokkal szaggatottabb, ám érzelmi szempontból talán mélyebb módon elevenítette meg, mégpedig a slam poetry műfajához nyúlva. Egyrészt lenyűgözött ez a lépés. Abszolút. Már alapból azért is, mert a slam még mindig sokak számára ismeretlen fogalom, így nem árt még szélesebb közönségbe eljuttatni, de nyilvánvalóan megfogott a megoldás rendhagyása is, ahogy szembemegy az általánosan használt regényformákkal. Elvégre az iskolai kötelezőket leszámítva ritkán találkozunk olvasmányaink során olyannal – különösen a kortárs irodalomban, azt hiszem –, hogy egy történet egy az egyben versek, versfüzérek által legyen elbeszélve. Tehát a kreativitást és újító szellemek felettébb értékeltem. Ám van egy apró bökkenő. Ha most beszélnék, valószínűleg hallanátok a hangomon, hogy valami nincs rendben – és nem azért, mert a náthától orrhangon beszélek –, hallanátok, hogy van egy nagy DE, ahogy az gyakran lenni szokott, és bizony ez a „de” az, ami végül teljesen összezavarta a könyvről alkotott véleményem, és hihetetlen mértékű ambivalenciát indított nálam.

Hitem volt a könyvben alkalmazott slam poetry-ben, azonban ahogy haladtam előre érdekes gondolat fogalmazódott meg bennem… röviden és tömören az, hogy talán egy átverés áldozata lettem, és amit látok, az igazából nem slam. Ne értsetek félre, meglehet az, hogy egyszerűen csak túl jó, túl ütős, mondhatni átlagon felülien mesteri slameket hallottam eddigi életem során, mindenesetre a bennem kialakult kép olyasmit diktál, hogy nem elég csupasz, ismétlésekkel telenyomott mondatokat kétszavanként új sorba nyomni ahhoz, hogy azok versnek legyenek nevezhetőek. Meglehet, hogy a műfaj sajátossága egyfajta kötetlenség, szabad forma, a rímek szükségtelensége akár, de ez nem azt jelenti, hogy bármi lehet slam. Egy jó slamnek megvan a maga üteme, rezgése, a sodró lendülete – ezt a Hosszú az út lefelé során én nem véltem felfedezni. Számomra ez behozott némi csalódást az olvasmányélménybe, nem is akarom tagadni.

A mérleg azonban még így sem dőlt el egészen, hála a jó égnek – akadtak szerencsére bőven olyan tényezők is, melyek ellensúlyozták a formátummal való kétes érzéseim, s ezáltal sokkal inkább érdekes olvasmánnyá tették Jason Reynolds művét, mintsem bukássá a szememben.

A legjelentősebb… hát, nyilván maga a téma. Az üt, mégpedig keményen. A központi motívum a szeretet és bosszú, pontosabban ezeknek az összefüggése az amerikai fekete közösségek „bandaháborúinak” kereszttüzében. Már alapgondolatnak is igen figyelemreméltó, mert valljuk be, egy biztonságos lakás kényelmes fotelében elterülve, mi sem könnyebb, mint nem foglalkozni azzal a rideg valósággal, ami csak valami távoli, elvont jelenségként, egy-egy pergő filmkockaként él a fejünkben. A Jason Reynolds által életre hívott 15 éves fekete srác, Will története ebből a nyugalmas állapotból egyenes úton vezet a sötét valóság felé, olyan utcákra, melyeket a helyi bandák szabályai uralnak, s ahol lövés lövést követhet úgy, hogy minden fájdalmával együtt is mindennapos jelenségnek számítson.

Mint említettem, főhősünk mindössze 15 éves. Én valamiért végig sokkal fiatalabbnak éreztem, talán mert áradt belőle még egyfajta gyermeki naivság: ami egyrészt teljesen irracionális – tekintve milyen körülmények közt, milyen eseményeket látva nőtt fel –, mégis ez tette igazán hangsúlyossá, s egyben tragikussá a történet alapját: hogy adott körülmények között milyen korán részesévé válhat valaki egyfajta pokoli, halálos körforgásnak. A lényeg ugyanis ez: az ördögi kör; a háromszáz oldalon át nyitott kérdés pedig az, vajon létezik-e belőle kiút, vagy az események mindenkit magukkal sodornak megállíthatatlanul.

Ehhez a sodráshoz elengedhetetlen egy dinamikus érzés, ami tüzeli: ez lenne jelen esetben a bosszú, amire egyértelműen felszólítanak az utca szabályai. Ezt Will is jól tudja, hiszen ezen a három szabályon nőtt fel: ne sírj, ne válj besúgóvá és állj bosszút a halottakért! Így miután bátyját, Shawn a saját felhajtójukon lövik agyon, Will tudja mi a teendője, s megtalálva halott testvére fegyverét elindul igazságot tenni. Folytatni, amit előtte már olyan sokan elkezdtek – s amibe valamennyien belehaltak.

Be kell vallani, a szerző nehéz helyzetből indult a választott forma miatt: háromszáz oldal regényben optimális, verselve ellenben rettentő gyorsan elrepül, így nőtt a nyomás arra vonatkozólag, hogy lehetséges egy ekkora horderejű témát megfelelően és kellően érzékletesen kibontani, mégpedig lehetőleg gyorsan. Hatalmas örömömre szolgál, hogy ezt mondhatom, de Reynolds mesterien alakította a helyzetet: pillanatokban örökített meg éveket, teljes történeteket mesélt el néhány szóval úgy, hogy nem maradt utánuk hiány, s mindezt egy gördülékeny, egyedülálló ötletfonalra húzta föl.

A lift egy bosszúszomjas tizenöt éves sráccal, és egy mázsás súlyként ránehezedő pisztollyal indul az emeletről: ám igazán hosszú az út lefelé, ha minden szinten meg is áll, hogy a régmúlt újabb és újabb szelleme csatlakozhasson Willhez a végzetéhez vezető úton. Egyfajta kapaszkodóként, utolsó esélyként, talán elrettentő példaként vagy motivációként, hogy miért muszáj egyszer véget vetni az erőszaknak - vagy miért nem. Azonban azt, hogy az üzenet célba ér-e, csak akkor tudhatjuk meg, ha megérkeztünk a földszintre…


Kedvenc idézetek:

„mindig légy szkeptikus azzal, aki kérdésre kérdéssel válaszol. Általában […] csapda.”

***

„Anyu mindig azt mondta: tudom, hogy fiatal vagy, élvezed az életet, de egyet ne feledj: ha belegázolsz az éj ködébe, ne hagyd, hogy az éj köde átgázoljon rajtad.”

***

„A szomorúságot olyan nehéz elmagyarázni. Képzeld el, hogy felébredsz, és valaki, egy idegen leszíjazott, és egy fogót nyom a szádba, megragadja a fogadat, az egyik hátsót, az egyik nagyot, fontosat és kitépi. Képzeld el a lüktetést a fejedben, a doboló hangot a füledben, a szivárgó vért. De a legrosszabb, a legszörnyűbb az, ahogy a nyelved folyton becsusszan az új üres helyre, ahol tudod, egy fognak kéne lennie, de már nincs.”

***

„Valaki egyszer azt mondta, a hold havonta egyszer elsötétül, hogy megújuljon, és következő éjjel visszatér. Egy dolog biztos: a hold szerencsés, hogy nem idelent van, ahol soha semmi nem újul meg.”

Borító: 5/3

Épp ahogy az adott írásos produktum esetében, úgy a borítóját tekintve is bizonyos kettősség fogalmazódott meg bennem: rajta felejtettem a szemem kicsit, szemlélgettem, és arra jutottam, hogy az ízlésem és a józan, objektív ítéletem ezúttal ütik egymást. Számomra kevéssé tűnik az összkép jól megkonstruáltnak – hogy egész őszinte legyek, rettentően bántja a szemem a mód, ahogy a szerző neve és a cím a háttérre lettek potyogtatva, szinte már hanyagul – ugyanakkor muszáj figyelmet fordítani arra, mennyire sikerült megfogni az alapképpel a sztori egyik legfontosabb szervezőelemét, azt a bizonyos lefelé vánszorgó liftet. Egy ideig észre sem vettem a szintet jelző számokat, de amint leesett aminek le kellett átértékeltem a korábbi hozzáállásomat.

Pontozás: 5/3.5


Blogturné és nyereményjáték

Hamarosan érkezik magyarul Jason Reynolds díjnyertes könyve, a Hosszú az út lefelé, ami egy szívszorító történet, verses formában elmesélve. Az extra-hosszú turnén a Blogturné Klub bloggerei mesélnek a könyvről, egy szerencsés pedig három példányt nyerhet meg a kötetből.

A könyv komolyságára való tekintettel most rendhagyó nyereményjátékot hirdetünk. Mindössze egyetlen kérdésünk van: melyik a kedvenc versesköteted? A válaszod írd be a rafflecopter dobozba, a kitöltők között pedig három példányt sorsolunk ki a Hosszú az út lefelé kötetből.

(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)


Állomástlisa

10.18. - Sorok Között
10.22. - Spirit Bliss
10.28. - Csak olvass!
10.30. - Never Let Me Go blog
11.01. - Ambivalentína blog
11.03. - Deszy könyvajánlója

You May Also Like

0 Hozzászólás

Instagram