Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

W. Bruce Cameron - Egy kutya hazatér | Blogturné + nyereményjáték

by - 12:54


„Ő volt az emberem. Semmit sem akartam jobban a világon, mint hogy minden nap vele lehessek. Vagyis semmit sem akartam jobban ennél és a finomságoknál.”

Eredeti cím: A Dog’s Way Home
Oldalszám: 344
Megjelenés: 2019 (2017)
Kiadó: Könyvmolyképző (Arany Pöttyös)
Ár: 3499 –

Lucas Ray teljesen megdöbben, amikor az út túloldalán álló, elhagyatott épületből egy imádnivaló kiskutyus is előkerül, akivel azonnal egymásra találnak. Bár a házban, ahol depressziótól szenvedő, veterán édesanyjával él, tilos kutyát tartani, Lucas nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy hazavigye Bellát.
Bella megmagyarázhatatlan módon vonzódik Lucashoz, még akkor is, ha nem érti, mi szükség an bizonyos játékokra, például a Nincs Ugatásra. Mivel a kutyát egyre nehezebb rejtegetnie a szomszédok elől, Lucas a munkahelyére, a Veterán Kórházba csempészi be. Bella itt azoknak tud örömet és megnyugvást szerezni, akiknek a leginkább szükségük van rá.
Mivel Denverben tilos pitbullt tartani, az állatvédelmi felügyelet magával viszi Bellát, és Lucasnak nem marad más választása, mint hogy nevelőcsaládhoz küldje a kutyáját, amíg rá nem jön, mit tegyen. Azonban Bella, akit megvisel az elválás, nem hajlandó addig várni. Hiába áll közé és az embere közé a hatszázötven kilométernyi, veszélyes coloardói vadon, egy lehetetlennek tűnő és feledhetetlen kalandra indul hazáig.
Gyönyörűen elmesélt, elbűvölő regény a köztünk és kedvenceink közt lévő elszakíthatatlan kötelékről. A szívnek e rendkívüli és üdítő utazása a rajongásig szeretett bestseller, az Egy kutya négy élete stílusát idézi.

Kísérlet:

1. Végy egy nyilván más bolygóról származó mutáns, pusztulásra érett szörnyet, aki nem szereti az állatokat.

2. Második lépésként adj a kezébe egy könyvet, aminek a címében kutya van, a borítóján nem különben, ahogy ezek után könnyedén megállapítható, hogy mind a 350 oldalán is.

3. Végül várj: figyeld meg tisztes távolból, amint az ambivalens érzések kavalkádja átveszi felette az uralmat egészen addig, míg meghatott sóhajokat és állatbarát körökben félreérthetetlen „aahw” hangokat hallat.

Nem kamu – mesélhetnék, ugyanis én magam lennék e kísérlet főszereplője, az állatfóbiás testet öltött borzalom személyesen. Az, aki ha meglát egy kóbor kutyát száz méterre, inkább kerül egyet és lefordul a legközelebbi sarkon, s egyben az, akit hatévesen végigkergetett egy tenyérnyi kiscica a kertben. Furcsa, kellemetlen, de bennem valahogy így alakult az állatokkal szembeni hozzáállás életem eddigi évei alatt: mit sem ér az állatpárti tömeg elszánt magyarázkodása, az én higénia érzésembe nem férnek bele négylábú barátaink, ahogy a biztonságérzetemet is gátolják, mert egyszerűen nem bírok bízni egy olyan lény jóindulatában, akit fajbéli különbségünk miatt megérteni sem vagyok képes. Tehát a szagok, az állatszőr, a számomra kiszámíthatatlan viselkedés mind azt eredményezik, hogy képes vagyok ugyan teljesen odáig lenni attól mennyire aranyos egyikük másikuk – sőt, nem csak képes vagyok, de szoktam is, mint azt Insta és Twitter üzeneteim 90 %-a bizonyítja –, ugyanakkor egyiket sem látnám szívesen a párméteres körzetemben. Édesek, bájosak, de nem vagyunk barátok. Hogy ezek után hogy kerülhetett a kezembe W. Bruce Cameron regénye, s hogy juthattam mondjuk a nézegetésén túl addig, hogy ténylegesen el is olvassam… nos, az számomra is talányos. Gondolom egy hirtelen felötlő „mert miért is ne?” gondolat lehetett, sok más magyarázatot nem látok. Aztán bejelentették a filmet, a trailert elnézve pedig azonnal működésbe lépett az agyam asszociációkért felelős része, így összekötöttem történetünket gyermekkorom egyik kedvenc filmjével, az Úton hazafelével. Azt mondtam, nem tudom, mi vezethetett a könyvhöz… de talán ennek a felismerésnek volt tudat alatt egy egészen apró szerepe, elvégre ez az egész „otthonról elszakított háziállatok elindulnak haza a gazdájukhoz” sztori egyszer már bejött, sanszos volt, hogy így lesz ez alkalommal is.

Persze az olvasás folyamán sokszor rájöttem, hogy a fent említett film és a regény más utakon jár, másmilyen részletességgel és alapossággal közelít a témához, s igazából hangulatilag is teljesen mást ad, mégis, akárcsak anno – de még most is – a film, úgy a könyv is életre keltette a lelkemnek egy olyan részét, ami meggyőződésem különben, hogy nem is létezik. Azt, amelyik igenis megdögönyözné a pofiját Bella barátságos kis pitbullképének. Tessék, erre varrjatok gombot.

Ennek a titka egyértelműen Cameron írásstílusában rejlik: a történetet ugyanis nem mindennapi szemszögből vezeti végig, a mesélő egy pitbull keverék, Bella. Élete közel sem kezdődött optimálisan, egy szűkös odúban élt Anyamacskával és temérdek kiscicával – Bella azonban kalandjai hátralevő részéhez hasonlóan már itt is kirobbanó pozitivitással szemlélte az életet, tele volt szeretettel, nyíltsággal, játékossággal, ahogy az egy kölyökkutyától talán várható is. Búvóhelye azonban hamarosan építkezések színhelyévé vált, így az állatvédők s az út túloldalán élő fiatal srác nekiállnak kimenekíteni az állatokat: itt hozta össze a sors Bellát és Lucast – pontosabban itt vált az utóbbi Bella emberévé.

Egy ideig dominál az egymásra találás öröme: ez alatt az idő alatt megismerhetjük a gazdát s a kutyáját is, megszületnek közös szokásaik, rutinjuk, s végül elkerülhetetlenül a problémáik is, melynek végeredményeképp Bella kényszerűen más gazdákhoz kerül, míg Lucas ismét megteheti, hogy magához vegye. Az események mögötti okok összetettek és bonyolultak egy állatnak – Bella értelemszerűen csak a kétségbeejtő oldalt látja: a gazdája magára hagyta, és nem látogatja meg, mi a teendő tehát? Ha Mohamed nem megy a hegyhez… szóval igen. Bella jó kutya, tudja hogy kell a „menj haza!”-t csinálni, úgyhogy hegyeken és erdőkön át, de elindul, hogy visszataláljon az igazi otthonába.


Az imádnivaló hozzáállása igazából végigkísérte egész útján hazafelé – ám mozgalmas éveket ölelt fel számára a „menj haza!” projekt, s a fordulatos események rengeteget tanítottak számára állatokról, emberekről, bizalomról, szeretetről és kitartásról. A szeretetteljessége, az odaadása, hűsége és pozitivitása megmaradt, ám a kutyalétből fakadó naivitását kinőtte: az út során rájött, hogy bizony vannak emberek, akik nem segíteni, hanem hátráltatni akarják, hogy van kéz, amiből a finomságot sem szabad elfogadni, és hogy emberek, állatok, barátok sokszor jönnek de mennek is, s csak egy epizódot jelentenek a cél felé.

Imádtam azt a küldetéstudatot, ami Bellát hajtotta, hogy végig sietett haza az ő emberéhez – ugyanakkor szerettem az ábrázolását annak, amint e mellett a magasabb szintű kötelék mellett amerre járt, szeretettel tudott kapcsolódni emberekhez és állatokhoz egyaránt. Hozzánőtt Gavinhez és Taylorhoz, de mondanom sem kell, hogy Nagy Cica mellett is otthonra talált egy kicsit, s Axelhez is erősen kötődött, mialatt együtt voltak, de ezek sosem írhatták felül azt, hogy neki már volt embere, aki hazavárja. Ez pedig célt és lendületet adott a kutyusnak, akár arról volt szó, hogy meg kell mozgassa az átfagyott mancsait hogy tovább induljon, akár arról, mit szólna Lucas ahhoz, hogy segít egy cicának, egy öregembernek, egy vigaszra szorulónak, vagy hogy nem ugat és nem lop húst csak úgy.

Bár egy kutya szemszögű történetről azt gondolhatnánk, eléggé egy síkon szól, az Egy kutya hazatér igazából rengeteg fontos kérdést érint a maga 350 oldala alatt. A kezdeti konfliktust kiváltó építkezés, s az annak kapcsán felmerülő problémák az állatvédelem témáját boncolgatják, majd ahogy pedig egyre tovább gyűrűdzik a Lucas közbeavatkozásával kiváltott harag, megjelenik a mindenhova méregként beszivárgó korrupció, s a negatív sztereotípiák is – ezúttal Bella fajtája, a pitbullok irányában. Emellett kapunk egy rövidebb LMBT szálat, kerül előtérbe bántalmazó kapcsolat és a veteránok gondozása, a hadseregben szolgálók öröksége is. Egy szó mint száz, szép dolog az „egy falatka sajt” és társai, de itt azért erősebb tartalmat is kaptunk kiegészítésnek, amit én felettébb értékelek.


Mindent összevetve bátran fogom a jövőben ajánlgatni a szerzőnek nem csupán ezt, de a többi könyvét is – ezt így megelőlegezem neki, ha engeditek – ugyanis hiába az, hogy egy ember sosem beszélheti egy állat nyelvét igazán, Cameron mégis a legérzékletesebb és magával ragadóbb módon tudja érzékeltetni az ember és állatok, kutyák közti kötelék természetét. Ajánlom tehát figyelmében W. Bruce Cameron nevét mindazoknak, akik bármikor szívesen teszik ki állatimádó lelküket egy megható kutyás regénynek, s ezzel együtt azoknak is, akik hozzám hasonlóan inkább elzárkóznak a négylábúaktól, ugyanis egy ilyen történet még őket is könnyen meglágyíthatja.

Kedvenc karakterek:

Emberek közül nehéz lenne választani, mert szerencsére elég sok állatszerető és törődő, szeretettel teli karakter bukkant fel a történet folyamán, kezdve Lucasszal, a meleg házaspáron át a Veterán Kórház dolgozóiig, de igazából minden hibája ellen Axel fogott meg leginkább az alatt a pár oldal alatt, ahol szerepelt: nehéz volt nem nyújtani képzeletbeli pacsira a kezem az – amúgy nagyon is valóságos – összeesküvéselméleteit olvasva. Na de ki beszél emberekről! Ezúttal nyilván a négylábúké a főszerep, közülük pedig Nagy Cica lett a befutó, mint visszatérő karakter: és minden alkalommal egészen levett a lábamról. Azzal, hogyan gondoskodott róla eleinte Bella, s aztán hogy kezdett el ő vigyázni rá és vadászni neki, mikor már sokkal nagyobb a kutyánál. Azzal, hogyan segítette az útján, és hogyan engedte el végül, csak hosszan nézve utána. Sokat elmond, hogy még én is meghatódtam ezeket a részeket olvasva. Tényleg, nagyon sokat.

Kedvenc részek:

Már megfigyelhettétek, hogy a kedvenc részeim rendszerint szoros összefüggésben állnak a kedvenc szereplőimmel, és ez most sincs másként. Tény ugyan, hogy a könyv telis-tele megmosolyogtató és szívmelengető jelenetekkel, de engem ezek közül is leginkább a macskás epizódok ragadtak meg – mert egy kutyás regényben mi más ragadna meg, mint a macskák, mármint értitek, fuck logic már megint –, de ezek annyira, hogy hirtelen olyan mély, meghatott sóhajokat eresztettem el, mintha legalábbis szeretném az állatokat. Akárhogy is, én nem találtam annál édesebbet, minthogy főszereplő kutyusunkat egy macska nevelte, majd később megmentett egy alomnyi kiscicát a vízbefúlástól, s legfőként, egy pumával erősítették egymást, míg próbált hazatalálni.

Kedvenc idézetek:

„Dutch az ajtónál ült, és várakozón nézte, nyilvánvalóan abban reménykedett, hogy az kinyílik, és az embere besétál rajta. Én azonban tudtam, hogy az élet soha nem ilyen egyszerű, hogy ahelyett, hogy az ajtók kinyílnának előttünk, ahhoz, hogy eljussunk valahova, kerítéseken kell átugranunk.”

***

„Az embereknek mintha nem lenne fogalmuk az idő múlásáról, arról, mennyi mókáról maradnak le, amikor egy kutya csinálja a „marad!”-ot, és csak ül és ül, és nem játszik. „

***

„Ismertem a „nem” szót, de nem igazán szerettem. Legközelebb, amikor otthagytak, a játékaimat rágtam, és csak egy cipőt. Megértettem, hogy ismét dühösek, de azt nem értettem, miért hagytak egyedül. Nekem ez fontosabb kérdésnek tűnt.”

***

„Nem számít, mennyi üldözhető, rágható játék van körülöttük, az emberek általában jobban szeretnek csak ülni.”

Borító: 5/4

Kerültem egy kisebb dilemmába, ahogy értékelés közben összevetettem a két borítót. Az eredeti bájos, sugárzik a kutyus testhelyzetéből a játékosság, ami Bellát is jellemezte, a tipográfia passzol a többi Cameron könyvéhez, a kép pedig fajta tekintetében szerintem elég hű a történethez, de amúgy szerintem semmi különös nincs az összképben. Na de az új… a filmes fedél elsőre elkapja a tekintetem a képével, a színeivel, és ezer százalék, hogy ezt a kiadást választanám a könyvesboltban is – ugyanakkor a szerző többi kötetéhez nem illik túlságosan, s emellett abban is biztos vagyok, hogy a kutyus akármilyen aranyosan néz is fel a fényképezőre, ez nem ellensúlyozza a tényt, hogy nem pitbull, mint Bella. Most számolgathatnék, de maradjunk annyiban, hogy egyik megjelenés sem tökéletes, a maguk módján azonban szerethetőek.

Pontozás: 5/4

Blogturné és nyereményjáték


W. Bruce Cameron megható állattörténetei 2012 óta melengetik meg újra és újra a magyar olvasók szívét. Az évek során megéltek számtalan újranyomást, s némelyikből film is készült– éppen ez a helyzet a szerző Egy kutya hazatér c. regényével, melynek adaptációja nemrégiben meghódította a mozikat is. A könyv ennek köszönhetően immár új köntösben is elérhető, úgyhogy amennyiben Ti is szívesen tudnátok a polcotokon, tartsatok velünk ötállomásos blogturnénkon, ahol a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából 3 példány kerül kisorsolásra!

Egy szívmelengető W. Bruce Cameron történet blogturnéján mi másé is lehetne a főszerep,  mint a kutyáké! Ennek megfelelően minden állomáson elrejtettük egy kutyafajta nevét, a Ti feladatotok pedig az lenne, hogy megtaláljátok ennek a kiemelt betűit, helyes sorrendbe rakjátok őket, az így kapott kutyafajta nevét pedig írjátok be a Rafflecopter doboz megfelelő sorába! A helyes megfejtők között a könyv három példánya kerül kisorsolásra.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyertest e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.


Állomáslista

02.24. Never Let Me Go
02.26. Sorok Között (Extra)
02.28. Kelly és Lupi Olvas
03.02. Könyv és Más

You May Also Like

0 megjegyzés