2017. augusztus 26., szombat

A szerelem sötét oldala | Lylia Bloom - Védtelenül



„Ez nem egy normális dolog, ez meg sem történhetne. Szükségem van rá, az ölelésére, a kedvességére. Ez nem az én szerelmem.”

Eredeti cím: Védtelenül
Oldalszám: 280
Megjelenés: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző (Rubin Pöttyös)
Ár: 2699 –

Anna élete nagyszerű. Második évét kezdi az egyetemen, és a legfőbb problémája, hogy mikor jut el álmai városába, Rómába. Szereti az életét, vágyik a nagy Ő-re, és imád a barátnőivel csetelni.
Megismerkedik a titokzatos és vonzó Rolanddal, aki nem nyugszik, amíg Anna bele nem egyezik egy randevúba.
A szerelem hirtelen születik, és Anna úgy érzi, nem is lehetne boldogabb, bár a barátok egyre jobban aggódnak a túl gyors összeköltözés miatt. Anna nem érti, miért, hiszen Roland figyelmes, vonzó és mellette minden vágya teljesül, még a várva várt utazás is.
Csakhogy az álomvilág hirtelen szertefoszlik.
Vajon milyen a nagy Ő igazi arca?
Mit jelent a birtoklás, és mit az őszinte szerelem?
Anna úgy érzi, az élete romokban hever, és egyre nehezebb a kiút megtalálása.

De küzd, még akkor is, amikor egy váratlan tragédia mindent tönkretesz.


Több általam követett bloggernél is jó értékeléseket olvastam róla, nagy reményekkel álltam neki, épp ezért szinte arculcsapott az a megmagyarázhatatlan kettősség, amit éreztem – a kettősség, amelynek egyik fele sem nevezhető kimondottan pozitívnak.

Nem nagyon köríteném a dolgot, megmondom őszintén, hogy én többségében utáltam, amit olvastam, mégpedig egészen az első fejezettől kezdve, de nem is ez a mondandóm meglepő része – hanem hogy ennek ellenére mégis mennyire kitöltötte az agyamat a sztori, a karakterek ostoba viselkedése, ezek háttere s a levonható konklúzió. Olvasás közben röviden meg is fogalmazódott bennem a gondolat: pompás, egy rettentő rossz, de annál inkább gondolatébresztő regényt tartok a kezemben. Persze a dolog „rossz” részét ne vegyétek olyan véresen komolyan, mert ez az én teljesen egyéni, szubjektív véleményem – hogy nektek mi lesz, az majd csak akkor derül ki, ha elolvassátok. De én így éltem meg Anna meg Roland sztoriját – úgy kísértem végig a történetük alakulását, hogy fél energiámmal a pokolba kívántam az egészet, a maradékkal pedig mély filozofikus elemzésbe és vitába bocsátkoztam önmagammal. Mert tény, hogy sok mindent megmutatott a Védtelenül, például hogy milyen egy rossz párkapcsolat, milyen érzés, mikor egy karaktert legszívesebben oroszlánok elé vetnél nem mintha ezt nem ismerném már túlságosan is jól vagy például hogyan cseszd el az életedet méghozzá hibátlan pontossággal, de úgy érzem a legfontosabb tanulság, amit bárkinek is adhat mindössze három szóban kifejezhető. A szerelem veszélyes.

Akik már itt vannak velem egy ideje jól tudják, hogy nem vagyok egy vérbeli romantikus alkat de az olvasmánylistám 90 %-a persze ilyen könyvekből áll, ellentmondás lvl999. Nem látom a rózsaszín ködöt, amit más igen. Nem szeretem a szerelem szót, mert már nem jelent semmit. Nem hiszem, hogy a „szerelem” csodákra képes – azt viszont tudom, hogy katasztrófákra annál inkább. Ennél a könyvnél pontosabban aligha mutathatja ezt be valami, én pedig hiába voltam eddig is teljes tudatában ez egyesek szerint megzabolázhatatan érzés minden hátulütőjének és csalafinta, halálos trükkjének, a Védtelenül olvasása újra meg újra rádöbbentett az igazságra, keményen és kíméletlenül.

A szerelem – nos, legalábbis amit az emberek szerelemnek hívnak – lényegében egy drog, és annyira könnyű ezt figyelmen kívül hagyni, amíg úgy tűnik, nem árt senkinek… pedig veszélyesebb, mint azt bárki gondolná. Ott leselkedhet bárhol ahol az ember nem számít rá, és ha egyszer a hatalmába kerít lehetetlen dolgokra képes rávenni. És nem véletlenül húzom most az időt azzal, hogy mindezt leírom, ugyanis könyvünk minden lapja erre szolgál bizonyítékkal.



Már az első fejezettől kezdve részesei lehetünk annak, ahogy Annát beszippantja ez a csapda, aztán azt, ahogy egyre inkább foglyává válik. Számomra alapból érdekes ennek a nagy szerelemnek a kezdete – nem találtam valóságosnak, és ha már szerelemnél tartunk, igazából romantikusnak sem… bár a lényeg csak az, hogy számomra nélkülözött minden realitást, arról nem is beszélve, hogy kapásból elvette a lehetőséget, hogy normális felépítésben bontakozzon ki a történetünk, esetleg meglepetéseket tartogasson. Tény, a fülszöveg kapásból elárul majdnem minden lényeges információt, de számomra azért túlzás volt, hogy erre már az első fejezet is ráerősít. Hiányzott onnan valami kis bevezetés, hangolódás a történetre, esetleg a főszereplőnk megismerése, mert így lényegében nem is nagyon láttuk, milyen Anna Roland nélkül, kicsit olyan, mintha amúgy nem is lenne élete… ami persze tévedés, hiszen ez inkább közös életükre lesz jellemző.

Íme a nagy sztori: Anna elmegy szórakozni a barátaival, és ott rátapad egy helyes, zöldszemű, rózsaillatú, bakancsos, de annál inkább idegen pasi, aki nem nyugszik, amíg ki nem nyomozza a számát, a lakcímét, kedvenc színét, miközben olyan gondoskodó aggodalommal kezeli, mintha legalábbis az édes kishúga lenne, nem egy random lány a bárból, akit egy órája látott először. Lányok, most őszintén… döntsünk józan ésszel! Romantikus ez, vagy beteges? Hát én elárulom: ROHADTUL CREEPY. És egyáltalán nem normális, nemhogy még romantikus legyen. Mondta már nektek anyukátok, hogy ne álljatok szóba idegenekkel? Hát, az anyák tudnak valamit, és talán okkal mondják.

Na, de long story short, így ismerkedett meg Anna élete szerelmével. A dolgok elég meredeken haladtak, Roland egyik nap már elé ment a fősulihoz, másnap szerelmet vallott, harmadnap összeköltöztek, negyednapra már jött a gyerek is… na jó, ennyire azért nem meredeken, de értitek, mit akarok ezzel mondani. Megállíthatatlanul robogtak a végzetük felé – Anna legalábbis biztosan, ugyanis minden Rolanddal töltött perccel veszített egy apró szeletet önmagából, ami ha engem kérdeztek, az egyik legrosszabb dolog, amit kapcsolat okozhat. Először a stílusáról, kényelméről mondott le hogy tetsszen neki, a tornacipőket magassarkúra, a farmert és pólót elegáns blúzokra cserélte, s a tagadás állapotában leledzve meggyőződése volt, hogy ezt magáért is teszi. Ezután a dolgok már gyors egymásutánban követték egymást, jött a hajviselet, a smink, a programok, a lakás, a barátok, végül maga a család – nem volt semmi, amit a lány ne lett volna kész feláldozni Roland szerelme érdekében. Buta, tinilányos „szerelem” volt ez – rózsaszín köddel és nagy szavakkal, azzal a gyermeki hittel, hogy az élet olyan, akár egy tündérmese.

„Lángolva, minden mást figyelmen kívül hagyva szerettem Rolandot, mindent és bármit képes lettem volna feladni érte – sok esetben fel is adtam dolgokat. Mégsem ért semmit az egész. Vagy ő változott meg, vagy én ismertem félre őt az elejétől kezdve. Hova lett a kedves és figyelmes pasi, aki levett a lábamról? Akinek a hangja cirógatott, a nevetése pedig mosolyra késztetett? Hihetetlenül hiányzott az, akinek megismertem.”

A csavar pedig ott van, hogy mikor rájön, tévedett s talán nem Hamupipőke életét éli a hercegével, már nem tudja visszaszerezni mindazt, amit eldobott magától. Talán a tízcentis sarkait lecserélheti megint edzőcipőre, de sosem fogja visszakapni például azokat az elfecsérelt hónapokat, amelyeket még a régi háza békéjében és nyugalmában tölthetett volna, vagy azokat, amelyekben édesanyja még haza várta. Nem vette észre, de ez alatt a nagy szerelem alatt sokkal többet veszített, mint kapott – s egy idő után egész egyszerűen nem tudott mit tenni ellene.

Pedig tudjátok mit? Egyetlen férfi sem ér annyit, hogy az ember mindent feladjon érte. Egy sem. Mert ha igazán szeretne, akkor nem várná el, hogy megváltozz, hogy máshogy csinálj dolgokat – hiszen éppen ez a szeretet lényege: az elfogadás. Ha egy kapcsolatban két ember őszintén szereti és tiszteli a másikat, akkor senki sem érzi kényszerét annak, hogy más legyen, hanem önmagát adhatja. Ha a férfi szeret, akkor nem érzed úgy, hogy csak akkor tetszel neki, ha kényelmetlen magassarkúkba préseled a lábad és kicsíped magad, mint aki minden nap buliba készül; ha a férfi szeret, nem akarja, hogy lemondj azokról a dolgokról, amik még fontosak neked, nem szakít el a családodtól, barátaidtól. Ha a férfi szeret, azt akarja, hogy boldog légy, s legfőképp, nem bánt – mert a lényeg ennyire egyszerű: ha egy férfi szeret, nincs olyan szituáció, amiben képes lenne kezet emelni rád. Valahol tehát nyilván végzetes hiba csúszott Anna és Roland kapcsolatába.

Innentől egymást követően jönnek be a képbe sorra a nehezen feldolgozható, kemény témák, amelyek együtteséből egy fergetegesen ütős, szívszorító sztorit lehetett volna kerekíteni, még ha az erőszak-megcsalás-halál kombó elég klisésnek is számít az NA piacon. Lehetett volna valami maradandót alkotni, de úgy érzem ez egy újabb olyan fájó pont a könyv és az én kapcsolatomban, ahol valami visszavonhatatlanul félresiklott, mert az írónő egyszerűen nem tudta a legtöbbet hozni ki abból, amije már volt – s azt kell mondjam, sajnos a karakterek is olyan szinten birtokolták a jeleneteiket, ami nem vált a cselekmény előnyére.



Talán már említettem, hogy főszereplőnk, Anna már az első fejezetben elvesztette a szimpátiámat – de kit ámítok, az egész könyv ott vesztette el… – ám a mostanra stabil rossz véleményem hosszasan fejlődött és erősödött a fejezetek múlásával, miután végigkövettem ahogy pontos egymásutánban hozza meg a rossz döntéseket. Betudhatnám ezt egyszerűen az emberi gyengeségének és tökéletlenségének, amit általában meglehetősen díjazok egy-egy karakterben, ám amit ő csinált, azt már vegytiszta, mérgező ostobaság, amit nem is értem miért, valahogy nem tudok tisztelni. Éppen olyan embernek tűnik, akinek véletlenül nekiütközik valaki az utcán, de még ő szabadkozik és hibáztatja önmagát, amiért nem nézett jobban a lába elé, nekem pedig tömör véleményem van az ilyesfajta viselkedésről – már sértődés ne essék miatta –, mégpedig hogy szánalmas. Van mindenki számára egy életbölcsességem: nem csak a szerelem veszélyes ám, hanem a kedvesség és ostobaság kombinációja is, de ez talán már halálos is. Anna is kitűnő példa erre. Minden szituációban alulmaradt, mindegyikből ő jött ki vesztesen, mert egyszerűen túl naiv és buta volt ahhoz, hogy kiálljon önmagáért bármikor is, aztán már csak arra eszmélt föl, hogy a barátja irányítja az élete minden mozzanatát, ő pedig kénytelen a tőle való alávetett félelemben élni. Félt változtatni, félt, hogy akkor majd rosszabb lesz, holott az lett volna az egyetlen módja a szabadulásának, így pedig egyre jobban fogságba esett a szeretett férfi két teljesen különböző arca között. Elmondhatatlanul idegesített, mert külső szemlélőként könnyű volt jó döntéseket hozni és átlátni minden helyzetet, ő viszont egészen vak volt a szerelemtől és nem vett észre semmit a valóságból, ami körülötte történt… Végig bosszantott, de azt hiszem az édesanyjával történtek kapcsán szúrt szemet leginkább. Nem térnék ki részletesen sem erre, sem a többi jelentőségteljesebb momentumra, elvégre ha bárkinek kedve támadna elolvasni a könyvet ezek után is, nem vagyok én szörny, hogy elrontsam az élményét… de annyira birizgál minden, amit ez a lány csinált, hogy rettenet nehéz visszafogni magam és nem mondani többet…

No de Annáról szót se többet, mert az agyérgörcs nem játék… talán érdemesebb helyette még a teljes idegösszeomlás előtt ejteni pár szót Rolandról és Kristófról – mindkettejük fontos szerepet játszott a lány életében, egyéb közös tulajdonságuk pedig hogy első pillantásra mindketten iszonyat rossz emberek. Én mégis megbocsátottam minden vétküket – nem azért, mert nő vagyok és ennyire elvarázsoltak, ugyanis ez nem is állhatna távolabb a valóságtól. Roland valamiért a kezdetektől túl kedvesnek tűnt ahhoz, hogy igaz lehessen, amikor pedig Kristóf bejött a képbe nem tudtam mást, mint röhögni először is egy rohadtnagyot, mert na… mindegy. xD Mindenesetre mint látjátok nem hóbortból néztem el minden rossz lépésüket, sokkal komolyabb okom volt rá, amivel ráadásul – meglepetéés – az írónő munkáját kell dicsérjem. Drágám elszúrta a főszereplőt, szintúgy az egész cselekményt és kábé mindent, amit el lehetett, de ennek a két szereplőnek mégis sikerült fantasztikus háttérkaraktert adnia! Mindig mondom, hogy szeretem a vétkes, tökéletlen könyvszereplőket, de ez igazából nem ér semmit, ha a hibák mögött nincsen valami háttér, valami indíték is, s nem adnak ezek valami új dimenziót az ember személyiségéhez. Szerettem, hogy Kristóf igazi túlélőként viselkedett, hogy tudta, mit hogyan érhet el, és tett is a céljaiért – még ha nem is szép eszközökkel. Nem tudom érte elítélni. Ugyanúgy éreztem azt Rolandnál is, hogy elég okot kaptunk a minősíthetetlen viselkedésének az okára ahhoz, hogy meg lehessen őt érteni – a későbbiekben pedig épp annyira igyekezett mindezt jóvátenni, hogy még kevésbé haragudhassunk rá. Arról, hogy ezek után mi történt, talán már igazán hallgatnom kéne… de talán annyit megengedhetek magamnak még spoilermentesen is, hogy bevalljam Anna egyetlen jó döntése az volt, amit a férfival szemben hozott meg végül… valahogy adott neki némi erőt és tartást, amire már rég szüksége lett volna.

Tele vagyok szavakkal, kimondatlan gondolatokkal, amelyek mily szomorú, most bennem kell ragadjanak egy életre… de tényleg feltett célom volt minimálisra szorítani vissza a spoilereket, meg amúgy a káromkodást és átkozódást is, ami szintén majd szétfeszíti az agyamat, mikor a Védtelenülre gondolok. Vártam, kíváncsi voltam, nagy reményekkel álltam neki, aztán akkorát koppantam, hogy még mindig fáj, s nem tudom, hogy osszam ezt meg veletek kulturáltan, és valahogy szebben annál, hogy „hát gyerekek, ez szar volt a köbön”, de remélem valamelyest sikerrel jártam. Hogy ne térjünk el a formától, jöjjön a feketeleves: ajánlom a könyvet azoknak, akik valami komolyabb, elgondolkodtatóbb romantikus történetet keresnek; ajánlom azoknak, akik ezután az értékelés után úgy érzik, készen állnak lelkileg a megpróbáltatásra, s azoknak méginkább, akinek döntő százalékban különbözik az ízlése és értékelési morálja az enyémtől. Ez már fél siker.,

Kedvenc karakterek:

Necces az a helyzet, mikor a regény folyamán konkrétan majdnem minden karaktert utáltam, és akit történetesen nem, az meg erősen negatív szerepet képvisel… necces, de megoldom, még ha a véleményemmel nem is leszek népszerű. A lényeget velük kapcsolatban már kifejtettem odafent, de számomra minden szarságuk ellenére Roland és Kristóf voltak ebben a történetben a leginkább szerethető – s leginkább érthető – karakterek. Nem voltak tökéletesek – de még mennyire hogy nem! –, rossz dolgokat tettek, de kaptak annyi háttérsztorit a cselekedeteik mögé, amely őket magukat is élővé, emberivé tette. Gyarló, esendő, vétkes emberekké – mint amilyenek kicsit mind vagyunk, ki jobban, ki kevésbé.

Kedvenc részek:

Gondolkodtam, gondolkodtam… és rájöttem, hogy idegesített az első fejezet, aztán idegesített a második is, a könyv első fele szimplán nonsense, a közepe egyszerűen nem illik, hogy tetsszen, a második fele pedig túl depis az én ízlésemnek. És aztán jön az Epilógus… a legutolsó két-három oldal, és kiderül, hogy mégis sikerült találnom egy kedvenc részt. Tény, hogy nem nagy boldogságomban tetszett meg, őszintén, ha nem lennék kemény, mint a kád széle még el is morzsoltam volna pár kéretlen könnycseppet, de éppen ezek tették legalább a lezárást ütőssé, és végre kissé… józanná. Igen, ez a megfelelő szó. Csípem a józanságot.

Kedvenc idézetek:

„Végighevertem a bevetetlen ágyon, csak a magas sarkúmból bújtam ki. Közben végig azt hallgattam, ahogy Roland sétál. Egyenletes, határozottan puffanó léptek hallatszottak, amik valamiért megnyugtatóan hatottak rám. Próbáltam felidézni a lábát, de nem emlékeztem, hogy vetettem volna akár csak egyetlen pillantást is rá, márpedig anya szerint egy férfi arca és keze után a cipője a harmadik legfontosabb, amit meg kell néznie egy nőnek. A hangsúlyos léptekből arra következtettem, hogy valamiféle bakancs lehet. Mindenesetre tuti nem elegáns, és nem is sportcipő. Tetszett az elképzelés.”

***

„Észre sem vettem, végül mikor kezdtem el sírni. Legszívesebben visszarohantam volna hozzá, és az ő vállán sírok ki a bánatomat. Eddig hozzá fordultam, ha valami bántott. Most viszont ő bántott… Úgy éreztem, kettészakadok.”

***

„Csendben telt az egész délelőtt, én a gondolataimba mélyedtem, Roland pedig a nappaliban telefonált. Leginkább kikérdezte a vonal másik végén lévőket, aztán pedig parancsokat osztogatott. Észrevettem,  hogy amit eddig lenyűgöző határozottságnak láttam, az most átcsapott pofátlan parancsolgatásba, pedig nem Roland beszélt máshogy az alkalmazottaival. Én láttam máshogy őt.”

Borító: 5/5

Hát ha egy valami pozitívumot kiemelhetek a könyv kapcsán, akkor az a borítója. Futott az elmúlt hetekben az írónőnek egy borítótervező pályázata a Ne mondd, hogy szeretsz c. új regényéhez, és ennek kapcsán kalandoztam vissza az anno a Védtelenülhöz kiírt felhíváshoz. Ha jól emlékszem, már akkor is több, mint száz munka érkezett be, én pedig lelkiismeretesen végigböngésztem mindet, és ezek után csak egyetérthetek Lylia döntésével. Ezzel a borítóval sikerült megtalálni a történethez leginkább passzoló kompozíciót, színvilágot, hangulatot. Minden a helyén van, szépen és esztétikusan, én külön szeretem, hogy a háttér és előtér a könyv két fontosabb aspektusát szimbolizálja. A betűtípus is meseszép… egyszerűen egy rossz szavam sem lehet. Gyönyörű.

A többi egykor esélyes borítóterv


Pontozás: 5/2,5

Eddig sok szépet olvastam a könyvről, most viszont itt volt az idő, hogy én is megalkossam a magam teljesen szubjektív véleményét, ami… nos, már sokkal kevésbé pozitív. Enyhén szólva. Összességében elmondhatom azt, amire reméltem sosem kell sor kerüljön könyvmoly,- és olvasó életem alatt, de már az első fejezettől kezdve valami olyannak lettem a részese, amiből szabadulni akartam, de aztán pokolian! A karakterek, akiket megismertem döntő százalékban felbosszantottak – mondanom sem kell, főszereplőnk különösen. A történet lehetett volna jó is, de olyannyira egyszerűen és klisésen lett tálalva, hogy úgy érzem elúszott a lényeg, ráadásul nem sikerült igazán elkapni a téma érzelmi oldalát sem, noha nagy volt az igyekezet azáltal, hogy Anna, lévén egyszerű lélek, minden gondolatát minimum húszszor ismételte el, és lényegében ezzel töltötte meg a lapok jelentős részét. A könyv során rekord dőlt lemondásból, drámából, ostoba döntésekből és elfecsérelt lehetőségekből ezek rendbehozására… és fáj, mert különben sorra érkeztek a nehezen feldolgozható, komoly témák, amelyek együtteséből akár egy igazán ütős, szívszorító történet is kerekedhetett volna – helyette minden jó, amit kaptam egy kis gondolatébresztés volt, meg egy borító, ami szépen mutat a polcomon. Köszöntem szépen.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

2 megjegyzés:

  1. Drága Sis', akivel közösen olvastuk a könyvet!

    Szerintem nem lett gonosz az értékelés, a negatív véleményt is el kell fogadnia az embereknek. (Mondom úgy, hogy az enyém is hasonló a tiedhez. Vagy még negatívabb...)
    Jól összeszedted!

    "Mondta már nektek anyukátok, hogy ne álljatok szóba idegenekkel? Hát, az anyák tudnak valamit, és talán okkal mondják."

    Best!

    ILYSM, my Malec sis'!

    xoxo
    your Malec sis' <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Siiis' <3
      Hát... igyekeztem nem lenni ANNYIRA gonosz, mint lehettem volna, de hát ha egyszer nem tetszett, akkor nem tetszett... kíváncsi leszek a te értékelésedre ;)

      Hát na xD

      Love yaaaaaa <333
      Ezer puszi,
      Your Malec sis'

      Törlés