Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Néha a szerelem dönt helyetted | Tabitha Suzuma - Kimondhatatlan

by - 9:57



„A szemed becsukhatod, hogy ne lásd, amit nem akarsz látni, de a szívedet nem csukhatod be, hogy ne érezd, amit nem akarsz érezni.”

Eredeti cím: Forbidden
Oldalszám: 392
Megjelenés: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó (Rázós Könyvek)
Ár: 3499 –

A szerelem nem ismer határokat… Lochant és Mayát a testvéri szálakon túl mindig is mély barátság fűzte egymáshoz. Mivel alkoholista anyjukra nem számíthatnak, közösen nevelik három kisebb testvérüket. Ez a megpróbáltatásokkal teli élet – és a köztük lévő tökéletes összhang – a megszokottnál jóval közelebb hozza őket egymáshoz. Olyan közel, hogy végül egymásba szeretnek. Lochan és Maya tudja, hogy kapcsolatuk vállalhatatlan, és nem folytatódhat tovább. Ám tehetetlenek, mert amit éreznek, az semmihez sem fogható…

Nem véletlenül figyeltem fel a Kimondhatatlanra már abban a pillanatban, mikor először feltűnt a kiadó előkészületben lévő könyvei között. Nem riasztanak el a tabuk – éppen ellenkezőleg, érdekelnek, és elég nyitott gondolkodású, elfogadó embernek tartom magam ahhoz, hogy előítéletek nélkül, helyén tudjam kezelni az ilyen témákat. Hogy ne a társadalom döntő része által generált normák szerint tekintsek bizonyos erkölcsi kérdésekre, hanem a saját szívemet-eszemet használjam dönteni, én mit, és mennyit tartok elfogadhatónak. És igazából ez a könyv is azért vonzott annyira eleinte, mert gondoltam, így majd szélesítem a palettámat. Még soha nem olvastam testvérek közötti szerelemről – most pedig biztos vagyok benne, hogy épp amennyire ez volt az első alkalom, ez volt az utolsó is. Fogadnék, most mind ugyanúgy értitek félre, amit mondok… de ha tovább olvastok, lassan kiderül minden – már amit valahogy képes leszek szavakkal kifejezni –, amit gondolok.

Kapásból rossz úton indultam el – legalábbis azt hittem olvasás előtt, a későbbiekben viszont rájöttem, oly mindegy volt –, mint mindig, kinyitottam a könyvet a végénél a szokásos gyors terepszemlére. És igen, így történt, hogy tudtam előre a csattanót, ami egyszerre vert le teljesen, egyszerre bosszantott, aztán rájöttem, talán így könnyebb lesz. Aki olvasta, nagyjából mind kikészült, lehet, én jobban járok így, hogy tudom előre, mire számítsak.

Egy nagy fenét.

Ennél a történetnél nem volt elég tudnom valamit, vagy megérzésekre hagyatkoznom… mert végül úgyis egy dolog vezetett az orromnál fogva: a remény.

A remény, mert egy olyan kétségbeejtő helyzetben, mint amilyenben a karakterek vannak, igazából nincs sok más, amire támaszkodni lehetne. A remény, hogy az apjuk hazajön, az alkoholista anyjuk megjavul. A remény, hogy a kis Willának vagy Tiffinnek egyszer végre az igazi anyjuk, és nem az anyjukká vált nővérük fog estimesét olvasni, a remény, hogy Kit felnő végre ahhoz, hogy megértse a helyzetet, amibe került, és elfogadja az életét, a remény, hogy Maya és Lochan valahogy boldogságot tudnak találni egymás mellett egy ennyire boldogtalan életben. Egy boldog befejezés reménye még az ellenkezőjének teljes tudatában is. Végig, minden lapozás közben tudtam, hogy megállíthatatlanul haladok valami visszafordíthatatlan, valami igazán szörnyű felé, mégsem szűntem meg hinni abban, hogy valami jó fog történni. Tudtam, hogy Lochan és Maya sosem lehetnek igazán együtt, én mégis megállás nélkül arra vártam, hogy kibontakozzon a kapcsolatuk, és örökké együtt lehessenek. Nem vagyok egy kirobbanósan romantikus lélek, de még sosem kívántam ennyire két ember boldogságát egymással – mert szerintem eddig senkinek sem volt rá ekkora szüksége, mint nekik.

Tetszett, hogy nem ugrottunk bele a dolog közepébe, hanem nagyon lassan, és finoman bontakoztak ki egymás iránti érzelmeik: a könyv elejétől azon a hangsúly, hogy az írónő bemutassa az elátkozott család helyzetét, betekintést engedjen a mindennapjaik taposómalmába, amit a váltott szemszögnek hála, Maya és Lochie fejében is átélhetünk. Az érzelmek felerősödését ugyanis a kialakult helyzetek szülik – már a történet kezdetétől érződik, hogy a többi testvérükhöz képest közöttük egészen más, bensőségesebb kapcsolat van, szinte érezni és látni a köteléket, ami összeláncolja őket, mert ők egyszerűen ketten tesznek ki egy egészet, csak együtt élnek igazán. És ez egy ideig elég, mint tudat, de aztán elengedhetetlenek azok az elejtett félmondatok, meg az események, melyek egyre közelebb sodorják őket az elkerülhetetlenhez – hogy végre beismerjék először maguknak, majd egymásnak is, hogy amit éreznek, sokkal több, sokkal összetettebb a testvéri szeretetnél.



Mint már mondtam a poszt elején, ez volt az első könyvem ilyen témában, s nyitott gondolkodású emberként tudtam, hogy nem fog gondot okozni, mégis szinte meglepett, milyen könnyen barátkoztam meg vele. Egyszerűen mert… olyan tiszta volt, olyan természetes. Kardoskodva Lochan és Maya kapcsolatáért szinte hallom a fejemben megszólalni a tabut kiabáló embereket, hallom, amint szemellenzősen és előítéletesen suttognak a fülembe, hogy „pfuj, gondolj csak bele, ők testvérek, és azt csinálják… ez undorító és beteges!” Aztán mikor legközelebb, mikor kiállok egy meleg pár mellett, újra meghallom a hangot, csak máshogy szól: „hiszen ez vétek a természet ellen, ez egy betegség… gondolj bele, mindketten férfiak, gondolj bele hogyan csinálják… pfuj”. És ugyanerre még annyi változatot ismerek sajnos… itt vannak ezek a kapcsolatok, tabuként kezelik őket – sok egyéb mellett – nem beszélnek róla, ennek ellenére viszont mindenki a másik feje felett ítélkezik, mikor a fentieknél sokkal jobb indokokat nem tud tákolni – azok viszont elég pocsékok. Elkeserít, hogy az emberek ennyire egysíkúan gondolkodnak, hogy nem látnak semmi mögé, csak ránéznek felületesen, és elítélik. Elkeserít, hogy ez alapján minden mindenkinek csak a szexről szól, és ha valaki más mint a többség, máris nem szavaznak neki annyi bizalmat, hogy feltételezzék, vannak érzései. Ilyenkor látom a szemem előtt az emberiséget, és legszívesebben elhánynám magam, amiért ha csak névlegesen is, de közéjük tartozom – névlegesen, mert nem szeretem magam a többi ember közé sorolni. Nem vagyok tökéletes, sőt, kegyetlen tudok lenni, de szerintem amit annak ítélek, még mindig távol áll attól, amit a társadalom művel. Ha őszintén, és kissé ironikusan akarok fogalmazni: elítélem az ítélkezőket.

„Progresszív, engedékeny társadalmunkban a „szerelem” összes káros és egészségtelen válfaja megengedett – kivéve a miénket. Nem létezik még egy érzelmi kapcsolat, amit ilyen kategorikusan elutasítanának, holott a mi szerelmünk olyan mély, szenvedélyes, odaadó és erős, hogy a válás elviselhetetlen fájdalommal járna. A világ egyetlen aprócska okból büntet minket: ugyanaz a nő a szülőanyánk.”

Szóval amit az előbbi kisebb kirohanásommal ténylegesen mondani akartam, hogy nehezen vonatkoztatok el attól, hogy ez a történet kitalált… de sehogy sem vagyok képes elítélni ezt a két embert amiatt, amit éreznek. Mert még én is megértem, hogy ez itt az érzelmekről szól. Arról, hogy a körülmények, amelyek között éltek, hogy elvették a gyerekkoruk, hamar fel kellett nőniük, és szülőknek kellett lenniük az anyjuk helyett, mert ő nem vigyázott a három kisebbik gyerekre… ezek érzelmileg sokkal közelebb hozták őket egymáshoz, mint az amúgy megtörténhetett volna. Szívesen megtudnám – vagy nem is tudom, akarom én egyáltalán tudni…? – milyen végtelen sötétség van annak a lelkében, aki nem érti meg ezt a történetet, aki elolvassa, és képes ezt undorítónak találni. Mikor tényleg nem a szexről szól. Talán eljutunk a történetben arra a pontra is, de Maya és Lochan kapcsolata annál bőven több, sokkal összetettebb – és sokkal igazibb, mint amit a többség valaha megtapasztal. A Forbidden egy olyan erős, önfeláldozó, hűséges, mély és igazi szerelem története, ami után már egyszerűen nem bírom komolyan venni a többit, amiről valaha olvastam. Nem tudok úgy tekinteni a szerelemes történetek konfliktusaira, ostoba veszekedéseire, a karakterek kreált problémáira, amivel folyton saját maguk útjába állnak, hogy ne találjam őket nevetségesnek annak fényében, amit ennek a két embernek ebben a könyvben ki kellett állni. Amit el kellett szenvedniük, bujkálás, önmaguk korholása, amiért olyasmit éreznek, ami tiltott, holott igazából tisztább érzés, mintsemhogy bárki igazán értse. Amíg más azon drámázik, hogy az új pasija nem jelölte a Facebookon, hogy együtt vannak, addig megáll egy szirénázó rendőrautó Whitely-ék háza előtt, és egy ártatlan szerelemnek pillanatok alatt halálos áldozata lesz.



A vége. Az utolsó fejezet. Az a rész, amit előre tudtam, de ami elől menekültem, noha nem elég jól… mert nem bírtam megállni. Az a rész, amit a szívem mélyén éreztem, hogy be fog következni – nem csak mert előre tudtam –, de sosem állhattam rá elég készen; a rész, ami összetört, ahol csak bámultam a lapon az utolsó pár mondatot, mert nem akartam elhinni. A rész, aminél egyszerre morzsoltam el könnycseppeket, miközben irtózatosan dühös voltam. Hány, mégis hány gyilkos szaladgál szabadlábon? Hány bűnös embert nem ítél el a bíróság? Tudom, ezek olyan dolgok, amik ellen nem feltétlen lehet tenni bármit is… de ezeket nézve, és amúgy is az tűnik az egyik lehető legkegyetlenebb dolognak, hogy két embert a szerelmükért büntessenek, mikor azzal másnak nem ártanak. Engem ez kiakasztott, teljes mértékben kiverte a biztosítékot, mert… mert tudom, hogy az élet igazságtalan, de most komolyan, mutassatok valakit, aki nem viseli nehezen az igazságtalanságot. Ugye.

Úgy érzem, sok mindenről nem beszéltem még, amiről lehetne… arról, hogyan csillant fel a szemem a boldog részeknél; a gyerekekről és a nehéz mindennapokról; Kit végzetes húzásáról – ami egyrészt kurvára gyerekes volt, és akármennyire is játszotta a nagymenő csávót egész könyv alatt, ez bebizonyította, hogy csak egy taknyos kisgyerek, aki semmit sem tud a világról és a tettei következményeiről –; a két főszereplő jelleméről, ami mind-mind megkapó a maga értelmében, kezdve Maya pozitivitásával és kitartásával egészen Lochan odaadásáig és hatalmas szívéig; ez utóbbi szociális problémáiról, ami természetesen nem elhanyagolható, és arról, hogy mennyire de mennyire… hogy még egyszer sem akartam ennyire megölelni egy könyvszereplőt, mint most Lochie-t. Tudnék is mit regélni még itt, amíg betelne a 10. A/4-es oldal is, én pedig lassan de biztosan elbőgném magam, mert erre a könyvre már gondolni is ilyen kimenetelű lehet az esetemben. Még gondolni is rá – márpedig erre nem gondolni lehetetlen. Folyton eszembe jut, vele álmodok, aztán bekönnyezek palacsintaevés közben – Maya és Lochie is sütöttek palacsintát. Az egy boldog nap volt. Rohadt életbe, el fogom magam sírni.

Összességében láthatjátok, hogy… hogy ez nem egy egyszerű menet. Én jószívvel ajánlom nektek a könyvet, ha úgy érzitek, el tudjátok viselni a fájdalmát, ha készen álltok rá lelkiekben. Összetörni akkor is össze fog, de akkor talán „csak” annyira, hogy mellette fel tudjátok fedezni, mennyire értékes kincset tartotok a kezetekben. Ajánlom a könyvet azoknak, akik valami újra vágynak, valami különösre, egy témára, ami nem köszön rájuk vissza a könyvesbolt minden második polcáról. Szépen kidolgozott szereplőkre, gyönyörű írásmódra, egy érzelmi hullámvasútra, megrázó csattanóra, ami összetöri a szívet. És zárójelben még megjegyezném, ajánlom azoknak, akik nem előítéletes barmok. Mert azok kerüljék el – ha meg nem, gondoskodjanak róla, hogy sehol se futhassak bele a korlátolt értékelésükbe.

Alkotóértékelés: 5/5*

Tabitha Suzuma szerzett egy újabb olvasót – és elvesztett egyet. Annyira érthetetlen… mert a Forbiddennel egyszerre tönkretett és megjavított. Mutatott valami csodálatosat, valami különlegeset, olyat, amit nem fogok elfelejteni, ráadásul gyönyörűen, választékosan, érzékletesen megírva. Abbéli meggyőződésemben, hogy több ilyen könyv kéne, azonnal belevetném magam bármibe amit az ő írt, de az érmének van egy másik oldala: a félelem. Mert a szépségen túl, ami a könyvben rejtőzött, töménytelen fájdalom van, akkora erő, ami darabokra szaggatja azt, aki olvassa, és amit… amit nem könnyű ám feldolgozni. Paradox helyzetet szült az írónő tehetsége és témaválasztása: mindent el akarok olvasni, amit írt, de ezentúl rettegni fogok bármelyikbe is belekezdeni. Egy szóban: elismerésem. Új kedvenc szerzőm van.

Kedvenc karakterek:

Nem tudok gondolom sok újat mondani… Lochan és Maya. Mindketten szeretnivaló, különleges és értékes emberek, odaadóak, figyelmesek, kitartóak és bátrak… mindenki példaként tekinthetne a jellemükre, és én nem is bírok rájuk máshogy nézni, csak mert egymásba szerettek. Akkor is csodálatosak, olyanok, akikre megéri felnézni.

Kedvenc részek:

Az egész gyönyörű volt – töményen gyönyörű az elejétől a végéig, a szomorú sötétségben és a boldogság fényében egyaránt… ezt tényként kijelenthetem. De ha a kérdés az, mit szerettem leginkább… akkor nincs helye gondolkodásnak: természetesen minek sem örülhettem jobban, mint mikor Lochan és Maya néha kicsit boldogok tudtak lenni együtt. A lopott közös pillanataiknak, annak, mikor néha úgy tűnt, minden egyenesbe jön… még ha tudtam, is hogy nincs rá esély. Mert azért reménykedtem, megállás nélkül.

Kedvenc idézetek:

„A több millió ember közül, aki benépesíti ezt a bolygót, ő az egyik a kevés kivétel közül, akit soha nem kaphatok meg. És ezt el kell fogadnom. Akkor is, ha ez az érzés, akár a sav a fémet, lassan szétmarja a lelkemet.”

***

„ – Ez is csak olyan, mint bármi más: ha megteszed az első lépést, a következő már sokkal könnyebb lesz – szúrok közbe egy mosolyt. – Tudod, kitől származik ez az idézet?
A bátyám durcásan rázza a fejét
– Gőzöm sincs. Martin Luther Kingtől?
– Tőled, Lochie. Akkor mondtad, amikor úszni tanítottál.”

***

„A sorsom, az egész életem, ez a kemény, rögös út, ugyanazt az egy célt szolgálta. Vakon követtem, megtépázva és elgyötörtem botladoztam rajta, miközben fogalmam sem volt, hova vezet, és nem is sejtettem, hogy minden egyes lépéssel közelebb jutok a tekervényes, sötét alagút végéhez. És most, hogy megláttam a fényt, most, hogy itt vagyok, legszívesebben a tenyerembe zárnám, örökre belekapaszkodnék, hogy mindig visszatekinthessek rá – az új életem kezdetére. Minden, amire valaha vágytam, ebben az egy pillanatban sűrűsödik össze, itt és most. A nevetés, az öröm, a mi hatalmas szerelmünk. Ez a boldogság hajnala. Minden most kezdődik el.”

***

„Egy olyan szeretetreméltó ember, mint Lochie, nem érdemli meg, hogy a rajongásig imádják? A mi szerelmünk tényleg arra volt kárhoztatva, hogy boldogtalanság, pusztulás és bánat járjon a nyomában? Ha jobban belegondolunk, biztos, hogy hibát követtünk el? Nem azért maradtam életben, hogy őrizzem a lángot? Hogy a sors ajándékaképpen jó célra használjam a szerelmünket, ahelyett, hogy véget nem érő tragédiák sorozatává alacsonyítom?”

***

„Willa nagy kék szeme, Willa gödröcskés mosolya. Tiffin bozontos szőke sörénye, Tiffin pimasz vigyora. Kit vidám kurjongatása, Kit büszkeségtől ragyogó tekintete. Maya arca, Maya csókja, Maya szerelme. Maya, Maya, Maya…”

Borító: 5/5*

Jó, nem tudom mennyire vagyok egyedül vele, de én még mindig nem tudtam megunni a Könyvmolyképző fekete borítóit… az effélékért  pedig kimondottan rajongok. Egyszerű, de nagyszerű – letisztult, minimalista stílusú kevés színnel, de annál több szimbolikával és jelentéssel. És ehhez a történethez nem is lehetett volna illőbbet keresni ennél a két összefonódó szögesdrótnál, amelyek végül kiadják a szív alakot. Tökéletes metaforája ez Lochan és Maya szerelmének.

Pontozás: 5/5*

A Forbidden nem az a könyv, amit elolvasol, aztán ott hagysz magad mögött. Én vagyok rá a példa, hogy hiába próbáltam utána rögtön valami másba kezdeni, hogy elfelejtsem, ez nem így működik. Ennél nem. Mert ez igenis az a könyv, ami beeszi magát a bőröd alá, a sejtjeidbe, az egész lényedbe, és nem holnapig marad ott, nem holnaputánig, hanem mostantól örökre. Drasztikusan hangzik, igaz? Nem is szeretem azt kijelenteni, hogy valami megváltoztatta az életem… de csak eljött az a perc, mikor nyugodtan mondhatom ezt egy történetre.  Átértékeled tőle az éveid, hogy miket tettél, miket gondoltál… átértékeled a könyveket, amiket eddig olvastál, a sok nevetséges kompozíciót, konfliktust, helyzetet, amit lenyűgözőnek találtál, most meg hirtelen nem érted, hogyan lehet őket egyáltalán komolyan venni. Ha elolvastad, a Forbidden mérce lesz. Egészen sokminden mércéje… a tehetséges szerzők mércéje, a gyönyörűség mércéje, a mértéktelen fájdalom mércéje, az igazi szeretet mércéje, és azé, mennyire tudja valami darabokra törni a lelked. Persze nem ígérhetek semmit… se számomra ezt jelentette, amiért most boldogan ajánlanám, hogy vedd kézbe minél hamarabb… de nem teszem. Állj meg egy percre, és gondolkozz el, vajon készen állsz-e rá lelkileg.

Extra

Mivel a könyv fő témája a testvérek közti szerelem és a vérfertőzés, bánatomban utánakerestem kicsit az ezzel kapcsolatos törvényeknek, és meg is találtam, amit akartam, némi keresgélés után. Miután a könyv Angliában játszódik, és megállás nélkül az ottani törvényekre hivatkozik, készséggel elhiszem, hogy nem csak kitalálták, de kíváncsi voltam, itthon Magyarországon milyen jogszabályok állnak fenn erre vonatkozólag. Ezeket lejjebb megtaláljátok, további infóért ajánlanám a Wikipédiát. Mert igen, még erről is van külön oldala…

Btk. 199. § (1) Aki egyenesági rokonával szexuális cselekményt végez, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. 
(2) Aki testvérével közösül, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. 
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmény miatt nem büntethető a leszármazó, ha a cselekmény elkövetésekor tizennyolcadik életévét nem töltötte be.

Ha érdekel a könyv, rendeld meg  ITT!*


*de csak ha készen állsz lelkileg. Komolyan. Nem unalmamban, vagy viccből figyelmeztetlek.

You May Also Like

2 megjegyzés

  1. Kemény. Az egész téma. Nagy respect az írónőnek amiért mégis mindezt papírra merte vetni dacolva az egész világgal és a társadalommal. Elismerésem, amiért nem az ezredik ugyanolyan romantikus könyvet alkotta meg, hanem teljesen újat mutatott. Még így látatlanban is emelem a kalapom.
    Virág drágám, annak ellenére, hogy sokakat intesz a könyvtől, valamiért engem most ez megfogott. Nem tudom, mikor kezdek majd bele (valószínűleg, ha lesz egy kis extra moneym, és remélem, ez nemsokára bekövetkezik), de ez így... Az értékelésed, a szavaid, a lelkemig hatolt. Tényleg. Teljesen.

    All the love xx
    Your Malec sis <3 :')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, engem is teljesen megfogott ezzel. Felnézek az ilyen írókra/írónőkre, kevesen képesek valami ennyire... szóval, egy ilyet tenni le az asztalra. Minden szavam elhasználtam már odafent...
      Csak ismételni tudom magam: gondold meg, készen állsz-e rá, de ha igen - és valószínű, hogy csak én aggódok túl, és amúgy menni fog neked - akkor kezdj csak neki. Gyönyörű és fájdalmas. Maradandó élmény, ha engem kérdezel.

      Puszi <3

      Törlés