Ne lopd. Kösz. . Üzemeltető: Blogger.

Ahol az álmok valóra válnak | Lucy Keating - Álomgyár

by - 10:23



„Tudtad, hogy ahányszor álmodunk, alapjában igazoltan elmebetegek leszünk?”

Eredeti cím: Dreamology
Oldalszám: 304
Megjelenés: 2016
Kiadó: Maxim (Dream Válogatás)
Ár: 2990

Alice, mióta csak az eszét tudja, Maxről álmodik. Minden nap, elalvás után bejárják a világot, egzotikus helyekre utaznak, beszöknek a Louvre-be, vagy épp egy piramis tetején piknikeznek. És az ezernyi mesés kaland során egymásba szeretnek. De ez mind csak álom… Max ugyanis nem létezik. Legalábbis a lány ezt hiszi…
Alice édesapjával Bostonba költözik, és amikor belép új iskolájában az osztályba, Maxszel találja magát szemben. De a valóság más, mint Alice fantáziájában. A fiú kimért, és ráadásul van barátnője. És az ismerkedés korántsem olyan tökéletes, mint azt a lány remélte.
Amikor pedig kiderül, hogy Max álmai is régóta Alice-ről szólnak, a képzelet és a valóság egyre inkább kezd összemosódni. Úgy tűnik, véget kell vetniük a közös fantáziáknak, ezért mindent megtesznek, hogy kiderítsék a rejtélyes közös látomások okait.

De annak, aki álmában lesz szerelmes, elég-e valaha is a valóság?

Istenem, hogy ez mennyire édes volt! Bevallom, hogy nem vártam sokat – mármint… természetesen azt vártam, hogy tetsszen, ami már önmagában sem éppen kevés az én esetemben, de értitek. Gondoltam, kell már valami laza, teljesen agykikapcsolós könyv, és ez éppen annak tűnt, se többnek, se kevesebbnek. Így, túl ezen a 300 oldalas kis szösszeneten – miért, ó, miért volt ilyen rövid? – már változott a véleményem: nem, a világot fenntartom, hogy nem váltotta meg, de a szórakozást nem kispályás szinten garantálta pár órára.

Bevallom, kicsit döcögősen indult a kapcsolatom a könyvvel, kellett az idő, hogy belerázódjak, de ezt annak a számlájára tudom írni, hogy azokban, amiket általában olvasok, a minimum, hogy a szereplőknek sötét titkokkal és traumákkal teli életük van, ha nem, azért mindenképp azzal fizetnek, hogy egymaguk kell megmentsék a világot a vámpíroktól, vérfarkasoktól, démonoktól, további kétszázharmincnégy dimenziótól, a pokol összes teremtményétől és persze a teljes pusztulástól – szóval lényegében elszoktam a többé-kevésbé boldog karakterektől, elsőre úgy hatottak rám, mint valami egzotikus állatfaj. Pedig ami a lényeget illeti, nekik is megvoltak a maguk problémái, osztályrészük volt a halál, a cserben hagyás, csalódás, beteljesületlen szerelem és hasonlók, csak… hogy is mondjam, ezek a dolgok ezúttal teljességgel hétköznapiak voltak. Valóságosak. És éppen ezért pécéztem ki magamnak a regényt, mert bár mindig gőzerővel menekülök az olvasás nyújtotta távoli világokba, ezúttal kicsit szerettem volna megkapaszkodni a valóságban. Mondanám, hogy igen, az Álomgyár tökéletes volt a célra… de komolyan, egy szavamat se higgyétek.

Nem is tudom, találkoztam-e valaha olyan romantikus, nem fantasy könyvvel, amit annyira elrugaszkodottnak éreztem volna. mint ezt – de ne essék félreértés: attól még egy percig sem bántam meg, hogy kezembe vettem. Kicsit olyan eset ez, mint mikor veszel egy új farmernadrágot, és egészen ki is vagy vele békülve, de aztán a mosásban összemegy – neked pedig rá kell döbbenned, hogy így mennyivel jobban mutat rajtad, aztán persze megállapítod, hogy előtte úgyis lógott a fenekeden, és nem is érted, mi vett rá, hogy abban az állapotában megvedd. Én is hasonlóan érzek az Álomgyárral. Azért kezdett érdekelni, mert egészen egyszerű kis lineáris szerelmi történetnek tűnt, semmi extrával, és én éppen valami olyat kerestem, ami csak szórakoztat, kikapcsol pár órára, és nem kell tőle átértékelnem az életemet. A végén pedig… jó, az életemet valóban nem helyezte egészen más megvilágításba, de jóval több gondolkodnivalót adott, mint hittem volna, ezek után pedig már nem is értem, miért akartam mást? Az átlagos unalmas. És nem is áll jól nekem.



Mivel úgy általában nem kimondottan foglalkoztatnak az álmok, engem lepett meg leginkább, mennyire elkapott a téma. Kénytelen voltam többször megszakítani az olvasást, és letenni a könyvet, hogy jobban elgondolkozzak valamin, ami szóba került, hogy belemélyedjek pár perc erejéig a részletekbe – de természetesen legjobban a központi kérdés foglalkoztatott engem is. Ki gondolná erről a kis könyvről, hogy ennyire képes lekötni az embert agyilag… pedig továbbra sem sikerül leállnom. Akaratlanul is eszembe jut mindenféle furcsa, vagy kevésbé furcsa, esetleg fájó, vagy nevetséges álom, amiben szerepelt valaki más, valaki ismerős, és egyszerűen nem hagy nyugodni a kérdés: lehetséges, hogy ő is ezt álmodta? Nem ismerem a téma tudományos aspektusát, fogalmam sincs, bizonyítottan lehetséges-e ilyesmi, vagy teljességgel kizárt, és az egészet ÁKI-stól, álomkutatásostól Lucy Keating elméjének köszönhetjük, de csak remélni merem, hogy az első eset áll fenn, vagy legalábbis az fog, majd a jövőben.

Őszintén, ez azért rettenetesen para, nem? Szerintem félelmetes, mégis, hazudnék, ha azt mondanám, én nem örülnék egy ilyen társnak, valakinek, akivel megoszthatom az álmaim, a menedékem, akivel lenne egy saját nyugalommal teli kis buborékunk egy alternatív világban. Ha a lelki vívódásaik miatt nem is, az álmaikért feltétlen irigylem a főszereplőket, és többek között ezért sikerült a könyv végén úgy felhúznia, hogy ezt csak úgy eldobták… akkor nagyon tudtam utálni Maxet – jellemző, éppen sikerült addigra teljesen megszeretnem… de Lucy Keating közbeszólt –, Alice-t pedig megközelítőleg először értettem meg száz százalékig a történet során. Bár rendkívüli lány, bátor, sérült, mégis pozitív, jóindulatú, kitartó makacsnak is nevezhetjük és persze örök álmodozó – amely tulajdonságok valóban kiadnak magukból egy mindenki számára szerethető jellemet – nekem végig olyan érzésem volt, mintha nem 16, hanem inkább 13-14 éves kislány lenne még. Nem mondom, hogy ez baj, de így nem igazán találtam vele a közös hangot – egészen az utolsó pár fejezetig, és egyszerűen nem voltam képes ésszel felfogni, hogy Max mégis hogy a jó égbe nem képes ugyanerre. Nem azért, nem vagyok én pszichológus, hogy jobban értsem a lélek rejtelmeit, mint bárki más, de eddigi olvasmányaim alapján van azért egy olyan benyomásom, hogy a fiatalkori traumák hatással vannak az ember viselkedésére és jellemére. Alice, akit hatéves korában az anyja elhagyott, nem csoda, hogy nehezen bízik, hogy fél attól, hogy elveszítsen valakit, aki fontos neki. Ez a rész vonatkozik a könyvbeliekre, én meg kiegészíteném azzal, hogy a 16 éves kori szerelem sosem tart örökké, de igazán nem akarok itt illúziórombolni. A lényeg, hogy ésszerűnek és érthetőnek tartom Alice félelmeit, a kiborulását, Max pedig tényleg… tényleg nagyon felhúzott akkor. 



Alapból beletelt némi időbe, hogy sikerüljön megkedvelnem, egyszerűen túlságosan szeszélyes volt ahhoz, hogy ez gyorsan menjen, de miután sikerült, nem kerülte el a figyelmem, mennyire aranyos és figyelmes is igazából. Mármint igazából, mint a valóságban – az álombeli Max ugyanis önmaga is kissé álomszerű figura volt, ami már nem volt rosszabb, engem mégis kevésbé ragadtatott el engem, aki alapjában véve nagyon is két lábbal állok a földön többnyire. De ezt nem írnám a számlájára, épp amennyire beleszerettem az álomba, mint témába, éppen annyira nem tudtak valamiért felvillanyozni Max és Alice álomleírásai – komikus ebben a környezetben ezt mondanom, de számomra túlságosan színesek, valószerűtlenek voltak rózsaszín elefántok és motorozó kutyák… mint akik súlyosan drog hatása alatt állnak, olykor csapongók, követhetetlenek és azt kell mondjam, értelmetlenek na, előtört a racionális énem, reszkessetek xD, kivéve amelyek a vége felé következtek, azoknak ugyanis már elég komoly hatásuk volt kettejük kapcsolatára. De valószínűleg megint túlságosan belemélyedtem az elemezgetésbe… nem akarom ezzel elvenni az élét annak, amit igazából mondani akarok: hogy egy szó mint száz, szerintem hatalmas ötlet volt az álmokra helyezni a hangsúlyt – mert bár enyhén szólva sem klisémentes a történet, ez kellően kompenzálja az elcsépelt frázisok által esett csorbát, plusz csatlakozva a viszonylag átlagos, több ponton is háromszöges szerelmi szálhoz, kellemes elegyét alkotja a romantikának és az izgalomnak. Egyrészt, még a végkifejlet tudatában is végigszurkoltam ezt a háromszáz oldalt, hogy elgördüljön a főszereplők elől minden akadály, és boldogok lehessenek végre együtt – mindezt úgy figyeljétek a diplomatikusságom, hogy a szerelmi sokszög többi tagja se sérüljön lelkileg –, másrészt az álmok, a kiváltó okaik és az ÁKI kutatásai végig lázban tartottak, akármilyen bizarrnak is tűnt az egész. Egyetlen komoly vádam és kivetnivalóm a cselekményfolyam gyorsaságát, egyben az egész hosszát illetné… szerintem egy ilyen jól kitalált és felépített, egyedi történetet szálait igazán lehetett volna bontogatni tovább is… vagy ha kertelés nélkül akarok fogalmazni: enyhén szólva nem haragudtam volna meg, ha van még tovább és tovább és tovább is… nem éppen olvasóbarát magatartás elvágni egy ilyen sztorit 300 oldalnál, én legalábbis sértve érzem magam ez ügyben. Ettől a kis defekttől eltekintve Lucy Keating igenis bizonyított a szememben, első könyves íróként máris kivívta a figyelmem, így nem is győzöm majd sasolni, mikor áll elő valami újjal. Oda nézzenek, teljesen megvett az álmodozós szövegével :D

Összességében számomra kellemes kikapcsolódást nyújtott ez a felháborítóan rövid Álomgyárban töltött kirándulás, a karaktereket és a cselekményt tekintve egyaránt, így jó szívvel ajánlanám a történetet mindenkinek, aki szintén egy kis lazításra vágyik, de valami olyan könyvet venne kézbe hozzá, aminek nem felejti el a tartalmát másnapra. Ajánlom a Dreamology-t azoknak, akik maguk is kicsit álomvilágban élnek, de azoknak is ugyanúgy, akik két lábbal állnak a földön – azt hiszem nekik kellemes érzés lesz elszállni pár órára. Ajánlom továbbá azoknak, akik keresik a megbúvó fantáziát a valóságban, a mindennapokban, akik egy kis rejtélyre, izgalomra vágynak, de ezúttal vámpírok és egyéb mesebeli lények nélkül - azok híján viszont egy édes kis bulldoggal és pizzásdobozban érkező Oreo tortákkal. ;)



Kedvenc karakterek:

Mint írtam feljebb, Alice meglehet belevaló és aranyos lány, hozzám nem került különösebben közel – ellenben a fiúk… Max és Oliver egyaránt belopták magukat a szívembe, bár utóbbinak mindez csupán pár másodperc volt, előbbinek viszont egész könyvön átívelő kemény munka eredménye. Oliver az a fajta pimasz, mégis illedelmes, egyszerre bunkó és udvarias srác, aki mindenkit lenyűgöz a sármjával már az első alkalommal, és bizony én sem voltam rá immúnis. Maxről ellenben sokáig nem tudtam, mit is gondoljak – azt gondoltam, hogy nem véletlen olyan, amilyen, és egy idő után őt is megszerettem, mert végtére is, eszméletlen édes tudott lenni, de engem eleinte bosszantottak a hangulatváltozásai, meg persze a tény is, hogy mennyire összemelegedett Alice-szel, miközben még barátnője volt… apropó, Celeste-nek hatalmas respect, mintabarátnő volt. Mármint, a szó mindkét értelmében. Semmivel sem érdemelte ki, hogy ennyire át legyen verve.

Kedvenc részek:

Újfent könnyebben nyilatkoznék arról, mely részeket kedveltem kevésbé, bár ezzel azokat sem ítélném meg – az egészet szerettem, úgy, egyben ahogy van, de számomra az eleje, a bevezetős fázis és a lezárás kevésbé volt kedves, mint mondjuk a történet közepe, a „nyomozás”, az összecsiszolódás. Jó, igazából a végével nem is lenne probléma, teljesen jó – leszámítva azt a gyors, pár oldalba tömörített összeveszést, mert azt már durván feleslegesnek éreztem – volt, de engem szinte személyesen sértett, hogy végül sikerült szétválasztani az álmaikat. Végig azért drukkoltam, hogy ne jöjjön nekik össze… olyan reménytelen érzés volt, még nekem is, mikor hazafelé tartottak Margarettől. Az egész könyv, Petermann összes kutatása és kísérlete alatt volt egy olyan erős, megingathatatlan pozitív előérzetem, hogy ez nem fog menni, örökre egymás álomlánya és álomfiúja maradnak, és azzal totál happy end. Képzelhetitek, mikor kiderült, tévedtem, majd’ elsírtam magam.

Kedvenc idézetek:

„ – Lehet, hogy ez valami olyasmi, amire még nincsen válasza a tudománynak? – kérdezem.
Petermann  a fejét rázza. – A tudománynak mindenre van magyarázata. Csak a helyes kérdéseket kell feltennünk.”

***

„Álmainkban mindnyájan szürrealista festők vagyunk. Történeteket és képeket alkotunk, amelyek gyakran épp olyan gyönyörűek, mint amennyire kételenek.”

***

„Úgy látszik, a szerelem megszépíti az embert.”

Borító: 5/4

Passzol a történethez, különleges, merész – már ha megfigyeljük a sok elütő szín kombinálását –, és édes, szívet melengető egyben, ami szerintem a külföldi borítókat elnézve nagy teljesítmény. Minden rosszindulat nélkül, az eredeti szép, de semmi köze a témához, a német szerintem egyszerűen csak egy nagy nem – nagyon neem, sőt, neeeeeem –, az olasz meg nemes egyszerűséggel azt a benyomást kelti bennem, hogy egy influenzás modell állva aludt el a hóesésben. Ezeket elnézve a magyar kiadás valóban maga a tökély, bár akármennyire is passzol a könyvhöz, én azért fájlalom egymás mellett azt a rikító kéket, pinket és sárgát. A szemem.



Pontozás: 5/4.5*

Annyira próbáltam megfogalmazni fejben, hogy éppen milyen könyvre van szüksége kicsiny lelkemnek, hogy legyen rá egy konkrét fogalom, egy meghatározás, ami mentén a megfelelő irányba tudok indulni. Elvileg elszúrtam – mégis, úgy sikerült megélnem az Álomgyárat, mint egy tökéletesen időzített ajándékot. Hiába az agyalás, a válasz egész egyszerű: éppen erre a könyvre volt szükségem. Édes volt, imádnivaló, és valóban csodás kikapcsolódást nyújtott, de nem mennék el szó nélkül az izgalmai, a különleges konfliktusa mellett sem, mert számomra ezek tették igazán különlegessé. Az álom, mint téma még nem annyira terjedt el, így kifejezetten üdítő és egyedi szálként jelentkezett a történetben – és ezzel, bát nem fantasy, mégis teljesen fantáziavilágba repített olvasás közben, egyszerűen nem tudtam abbahagyni az álmokon való gondolkozást, jelzem, ez még mindig nem megy. A könnyed, finom romantika, a rejtély, izgalom és a humor tökéletes egyvelege tette ezt a történetet kész álommá a tartalmas kikapcsolódásra vágyók számára – csak ajánlani tudom :)

Köszönöm a recenziós példányt, általa pedig ezt a pár kellemes álmodozással töltött órát a Maxim Kiadónak!


Tetszett a könyv? Rendeld meg ITT!

You May Also Like

0 megjegyzés