Vivien Holloway - Mesterkulcs



„Ne tévessze meg a foglalkozásom, William! A tolvajoknál jobban senki sem tudja, mi az a becsület.”

Eredeti cím: Mesterkulcs
Sorozat: Winie Langton történetek 1.
Oldalszám: 78
Megjelenés: 2014
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Ár: 1280

Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…

Szerintem mióta csak fent vagyok molyok, szinte napi szinten futottam bele a Winie Langton történetek egyik-másik részébe – és bár furdalta kissé az oldalam, hogy mire fel az a nagy áradozás, ami övezi, addig csak most jutottam el, hogy végre a kezembe is vehessem a nyitókötetet, és magam tapasztalhassam meg, miben is áll Vivien Holloway csodája. Jelentem: ezennel szerény személyes plusz egy fővel gyarapítja rajongótáborát.

Nem is hittem volna, hogy egy ilyen nyúlfarknyi történet lehet ennyire jó – még ha elég ellentmondásos ezt mondjam, hiszen a kis terjedelmét épphogy mint egyetlen negatívumát tudom felhozni. Bár attól az egyszerű ténytől eltekintve, hogy valóban egészen rövid volt, nyilván attól tűnt számomra méginkább annak, hogy rendkívül hamar belevesztem a történetbe, rögtön megfogott valamivel, és szívesen olvastam volna tovább, mi történik Winie-vel, Willel, meg a Mesterkulccsal. Megjegyzem, mesteri marketing fogás. Megveszek a következő részért.

Sok sorozatkezdés hibája, hogy annyira rákoncentrál egy új világ, egy új történetciklus felépítésére és ismertetésére, annyira ráfekszik arra, hogy minden szereplő száz százalékosan bemutatkozzon már elsőre, hogy a cselekmény elveszik e nagy törekvések között. Ilyen alapon született meg a tömény „első rész-szag” – már csak a fölött elmélkedem, hogy a „hiba” amit még a külföldi bestsellert trilógiák szerzői is megejtenek, hogyan lett teljesen kiküszöbölve ebben a 80 oldalas szösszenetben ennyire profin. Mert egész egyszerűen megismertem ezt az új kort, új körülményt, ami meghatározza a történet szereplőinek mindennapjait, amitől azok lettek, akik – megjegyzem, engem kifejezetten boldoggá tett ennek a jellege, ugyanis már azóta vágyok valami újabb steampunk remekműre, mióta befejeztem a Pokoli szerkezeteket –, ugyanakkor kaptam egy képet a karakterekről, háttér információkat a cselekményhez, és igen, nem utolsó sorban persze egy pörgős történetet. Mindezt végigolvasva szinte látom magam előtt, ahogy meresztitek a szemetek, mégis hogy lehetséges mindez – ritka még 300, nemhogy 78 oldal leforgása alatt. Ha kicsodálkoztátok magatokat, újabb meglepim van: ennek ellenére egyáltalán nem éreztem zsúfoltságot.

Nyilván valami csodatévő varázslat történt, csak én lemaradtam. Komolyan nem értem, hogy lehetséges, de gratulálok annak, aki megalkotta.

Már magát az alapötletet is roppant egyedinek tartom – olvastam már steampunk regényt, biztosra veszem, hogy fogok is még, de a Mesterkulcs még ezen az eddig nem túl elterjedt műfajon belül is kreatív ötlet volt. Mint minden jövőben játszódó történetnél, itt is élveztem, hogy felfedezhetek egy számomra eddig ismeretlen világot, és hogy az elkövetkező többszáz év elképzelt eseményei mennyire más hatást váltanak ki itt, és x másik disztópiában. Jelen esetben nem beszélünk különösen nagy tragédiákról – már ahhoz mérten, amit eddig ismerünk –, szóval nem ölik egymást halomra az emberek, egy embercsoport sem vár tömeges megsemmisítésre, és komoly politikai elnyomás sem éri az új világ lakóit, egyszerűen csak érződik egy kissé baljós légkör, amit a nehéz megélhetés vonz magával. Lényegében mintha csak visszapottyantunk volna a viktoriánus időkbe – bár felesleges megjegyeznem, hiszen maga a steampunk műfaj lényege többek között éppen a neoviktoriánus kor megteremtése –, az érzés, a hangulat, a társadalom is hasonló, csakhogy a fejlettebb technológia ismertsége – még ha a világégések során legtöbbjük el is veszett a süllyesztőben –, az olykor felbukkanó lazább társadalmi kötöttségek (lásd: nők férfiruhában) különböztetik meg a múltat a jövőtől.

Long story short. Imádom ezt a kort.

És igazából a szereplőkre sem igazán lehet panaszom… hogy a „feketelevessel” kezdjem, Audrey és a Langston anyuka eléggé fel tudtak húzni – kétlem, hogy egyedül lennék ezzel. De nem panaszkodok – tudom, nincsen történet olyan karakterek nélkül, akik ne akarnák úton-félen megnehezíteni a főhős életét, de úristen, komolyan lekevertem volna nekik egyet a péklapátommal ó, mennyi szereplő arcával találkozott már…. Magam részéről azt kell mondjam, jobban viselem azokat a klasszikus értelemben vett gonoszokat, akik a „jók” életére törnek, mint az idegesítő vagy undok családtagokat. Átéreztem Winie fájdalmát, mikor beöltöztették, mint valami porcelánbabát. Láttam, amint kiszorul a tüdejéből a levegő. Emberkínzás a javából.

„– Azt akarjátok, hogy lánynak öltözzek? – a hangom magas és vékony lett az iszonyattól, kivert a jeges veríték, mikor elképzeltem azt a sok kényelmetlen, hosszú és teljes mértékben funkciótlan ruhadarabot magamon. Könyörgő tekintetem körbejárattam állítólagos szeretteim kárörvendő ábrázatán. Hát ezt nevezik családnak? Ezt?!”

Látjátok, valahogy Winie-vel könnyebben azonosulok – egyébként viszont nem mondanám, hogy sikerült, valószínűleg mert ő sem egy egyenkarakter, akiben bárki magára találhat. Őszintén? Csak örülnék, ha olyan menő lennék! :D  Nagyon erős személyiség, erős nő, ha úgy tetszik, még akkor is, ha ezt nem szűk fűzőkben és talpig érő szoknyákban mutogatja, hanem nadrágban, puskával a kezében. Ő az, aki lazán lemászik egy toronyház ötödik emeli ablakából a földszintre, fél perc alatt képes kiötölni egy hibátlan haditervet, gondolkodás nélkül betöri egy nemesember orrát, ugyanakkor mindennél többet jelent neki a családja, akikhez mindig hű marad, meg persze a családi vállalkozás, amiben soha csődöt nem mondana. Mindezek mellett pedig még empátiára is képes más emberekkel – ami nem mondhatni, hogy a bemutatott kor jellemzője lenne, és ő sem hirdeti óriásmolinón, hogy van ilyen oldala. Mindent összevetve tényleg sokrétű személyiség – jórészt szerintem pozitív értelemben, bár nem mondom, elég makacs, és brutálisan nyomot hagyott rajta fiús neveltetése… de nem is gond. Így szeretjük, nem igaz? Még akkor is, ha én első alkalommal elolvadtam Willtől, ő meg szinte ugyanennyi után csupán egy törött orral jutalmazta. Nekem elég volt ránéznem a nevére, esküszöm, már csak attól is nagy, vágyakozó bociszemeim lettek enyhe eredménye ez Pokoli szerkezetek rajongásomnak, semmi vész…. Remélem, a későbbi részekben többször és többet lesz hozzá szerencsém, mert mint a fentiek mutatják, sikerült kapásból megkedvelnem – egy darabig erősen gyanakodtam ugyan rá, hogy keresztbetesz valahogy Winie-nek. Tetszettek a reakciói, a viselkedése – éppen az, amit főszereplőnk is elmondott, hogy különlegessé tette. Ha mázlim van, a jövőben hoz némi szerelmi szálat, mint színfoltot a történetbe – ha valamit, hát azt hiányoltam. Ennyi oldalon nem kifejezetten feltűnő a hiánya, de mivel jó ideje teljesen rákattantam az ilyen könyvekre, nekem kiéleződtek rá az érzékeim. És Will nekem erősen gyanús is ilyen téren a sármja szerintem megvan hozzá – egyelőre ő gondoskodott egészséges mértékű bonyodalomról, de ennél még több is lehet… ki tudja. Annyi biztos, hogy a következő részben még visszaköszön :)

„– Tulajdonképpen kicsoda maga, Winie? Mire kell magának a Mesterkulcs? 
Elmosolyodtam, bár ezt ő nem láthatta. 
– Ismeri a mondást William, ha elárulnám, meg kellene ölnöm.”

Egész sokáig próbálhatnám még ragozni, hogy mi mindenért voltam oda a történetben, de félő, hogy ez egy értékelésem hosszabbra nyúlna, mint maga a könyv, úgyhogy inkább nem is teszem. Helyette végszónak ajánlom a könyvet – későbbiekben pedig nyilván az egész sorozatot – azoknak, akik kedvelik a disztópiát, és egyéb rokonműfajait, azoknak, akik hirtelen nem tudják eldönteni, hogy a jövőbe, vagy a múltba akarnak utazni következő olvasmányukban – ez szerintem tökéletes afféle köztes megoldásnak. Mindazoknak, akik valami egyedire és szórakoztatóra vágynak, értékelik még a jó humort. Azoknak, akiknek nem jut sok idejük olvasni, de azt a rövid időt tartalmasan szeretnék eltölteni valami rövid de remek könyv társaságában. És végül ajánlom a Mesterkulcsot mindenkinek, aki olvassa ezt a posztot: egyszerűen mert jó, na. :D

Kedvenc karakterek:

Winie és Will – nem is kell hozzá többet fűznöm, fent azt hiszem elmondtam mindent. Ha egyetlen szóval kéne őket illetnem, azt mondanám, életrevaló szereplők, e tulajdonságuk pedig üdítő színfolt a legtöbb kortárs alkotás között.

Kedvenc részek:

Egy „normál” terjedelmű regénynél a kedvenc részeim – már ha ki tudok emelni egyáltalán ilyet – oldalszáma összegezve bizonyára több, mint a Mesterkulcs teljes terjedelme, szóval nonsense ez a kérdés – 78 oldalon az. Kicsi a bors, de erős alapon ez az egész egy ütős sztori, nem is tudnék mit ragozni ezen tovább.

Kedvenc idézetek:

„A becsület olyasmi, amit utólag már nem tudsz visszaszerezni, és ha elveszíted, az egy életre megbélyegezhet.”

***

„Nem kell élvezned, csak vágj hozzá jó képet!”

***

„Azért, mert te becsületesen játszol, ostobaság lenne azt feltételezned, hogy mások is ugyanígy fognak tenni. Az egészséges gyanakvás még nem ölt meg senkit.”

BORÍTÓ: 5/5

Számomra első ránézésre kapásból riasztó volt a modell feje, de végtére is sikerült megszokni… és még ezzel együtt is roppant részletgazdag és kifejező ez a borító – meg a sorozat összes részéé –, tökéletesen passzol a könyvhöz látványban, hangulatban, úgyhogy végsősoron mibe is tudok én belekötni? Pontosan. Semmibe.

Pontozás: 5/5

Mindig beleesek abba a hibába, hogy azt hiszem, engem már nem lehet meglepni… a Mesterkulcs újabb kitűnő példája annak, hogy én sem vagyok tévedhetetlen. Jónéhány csalódás után muszáj bevallanom, hogy elvesztettem feltétlen bizalmam a magyar írókban, Vivien Holloway viszont erre is rácáfolt egyet – egyszerűen csodálatos, amit letett az asztalra, a szereplők, a világ, a cselekmény… minden a helyén volt, egymással passzolva és harmóniában – az igazán lenyűgöző szerintem az, hogy ezt ilyen kis terjedelmen is sikerült megoldani, mégpedig  úgy érzem, nem is kispályás szinten. Egyszerű, mégis megnyerő stílusban, kellemes humorral fűszerezve, ahogy azt kell. Csak ajánlani tudom – ahogy azt is, mindenképp készítsétek be mellé a második részt is, akarni fogjátok, higgyétek el… ;)

Köszönöm a recenziós példányt a Főnix Könyvműhelynek, a csodás sorozatkezdést pedig Vivien Holloway írónőnek ♥


HA érdekel a könyv, rendeld meg ITT!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése