2016. december 24., szombat

Karácsonyi Projekthét 2016. | Rachel Cohn & David Levithan - Dash és Lily - Kihívások könyve

"Szeretném hinni, hogy létezik valaki, aki csak rám vár. Szeretném hinni, hogy én meg csak őt várom."

Eredeti cím: Dash and Lily’s Book of Dares
Sorozat: Dash és Lily 1. (Dash and Lily 1.)
Oldalszám: 280
Megjelenés: 2015
Kiadó: Tilos az Á Könyvek
Ár: 3490 –


Kétféle ember létezik: aki imádja a karácsonyt, és aki szívből gyűlöli. Dash az utóbbi csoporthoz tartozik. Ám úgy tűnik, ez a karácsony más lesz, mint a többi: egy könyvesboltban – kedvenc írója műveinek szomszédságában – egy piros noteszt talál. A füzetke eredeti gazdája, Lily, aki rajong a karácsony minden szépségéért, különös rejtvényeket agyalt ki a szerencsés megtalálónak. Dash úgy dönt, belemegy a játékba. Elkezdik egymásnak küldözgetni a piros noteszt különböző kihívásokkal, mégpedig csodabogár rokonok és barátok segítségével. Hiszen idén úgyis mindketten szülők nélkül maradtak karácsonykor: az övék az élet és New York! És hogy Lily és Dash végül összetalálkoznak-e? És elég az a szerelemhez, ha két vadidegen – egy mogorva és egy széplélek – egy füzet lapjain levelezget egymással? Aki tudni szeretné a választ, olvassa el, milyen kihívásoknak kell megfelelniük, hogy erre egyáltalán esélyük legyen, és közben merüljön el a városok városának ünnepi forgatagában!


Hát ez elképesztően aranyos volt! Sokáig kerestem a szót, amely megfelelően leírja Dash és Lily történetét, de végső soron csak ez fejezi ki a legjobban, amit gondolok: aranyos. Édes, szívet melengető, olyan, mint egy pihe-puha paplan, ami bebugyolál a lábujjad végétől egészen az álladig, vagy mint egy meleget ontó kandalló. Ennél fogva – és persze egyértelműen azért is, mert kimondottan karácsonyi történet – örülök, hogy éppen így ünnepek előtt került a kezembe: szerintem ez az időszak éppen az ilyen békés, nyugalmas és kellemes hangulatot árasztó könyveké kell legyen, ez pedig tökéletesen megfelelt a kritériumoknak.

Ennyi szerintem már éppen elég egy bekuckózós, olvasós délutánhoz, pokróccal és forró teával, ahogy azt kell, de ne álljunk meg ennyinél. A Kihívások könyve bár egy tiniszerelem története – ami kapásból elég klisé téma, és bizonyára sokan nem is kérnek már belőle –, jóval többet hozott ki a lehetőségekből, mint azt általában tapasztaljuk, és rendesen elintézte, hogy a könyv ne essen a könnyen felejtős kategóriába.

A téma feldolgozása, kivitelezése mind dicséretre méltó szerintem, de ami számomra a legszimpatikusabbá tette a könyvet, mindeközben amivel legjobban meggyűlt a bajom még az elején, az a stílus volt: az alkotóké, általuk pedig a szereplőké. Eleinte kicsit nehezen álltam rá, elég furának hatott, de amint megszoktam, hogy ez végtére is csak jót jelent – hogy különleges. Hogy ha elolvasom húsz egyéb könyv után, akkor feltűnik hogy „na, ez itt valami más”. Tény, hogy nincs új a nap alatt, biztos létezik még ehhez hasonló – nekem például kicsit hajazott John Green írói stílusára –, de ez mégsem volt tucatáru, megvolt benne az a plusz, ami kell hozzá, hogy megjegyezzem, és egy hónap múlva ne úgy kelljen kérdezgetnem, hogy „Dash? Az meg ki a jó ég?”.

Szóval így összességében beszélve a könyvről elmondhatom, hogy valóban egészen sajátos stílussal rendelkezett, de hogy tovább menjek, ez nagyon erős nyomát hagyta a karaktereken is – szóval itt nem igazán volt sablonfelállás, mint például önbizalomhiányos szépség, szürke kisegér, a suli élsportolója, a szexi rosszfiú, vagy ilyenek… a végeredmény pedig az, hogy egész egyszerűen a „fura figurák” jelzőt aggattam karaktereinkre. Viszont természetesen csak jó értelemben – én legalábbis így éltem meg a különcségüket.

Szerintem figyelemreméltó, ahogy fel lettek építve mind a ketten – ahogy Davin Levithan és Rachel Cohn nem csak egyszerűen leírták, milyenek, nem is egyszerűen a cselekedeteikkel szemléltették… most joggal kérdezhetitek, hogy akkor mégis mi a jó fenét csináltak, de bevallom, nem értem én sem. Csak azt tudom, hogy a karakterek szinte életrekeltek – szabadon mozogtak a lapokon, és nem úgy, mint akiket bábon rángat a szerző. Minden furaságuk ellenére nem lettek felruházva semmilyen extra képességgel vagy adottsággal, átlagos és éppen emiatt roppant különböző és a maguk módján különleges emberek lettek. Én végig úgy képzeltem el, hogy Rachel írja Lily, David pedig Dash szemszögét – lehet persze, hogy közel sem így volt, de az én képzeletemben ez a megoldás született meg, és ez pompás magyarázata is lehetne annak, hogy a szereplők ilyen jól felépítettek és kidolgozottak.



Dash lényegében az első fejezetben belopta magát a szívembe – rögtön felszínre tört a végsőkig szarkasztikus személyisége, kíváncsisága, kalandvágya, és az egész olyan egyveleget képezett, amitől azt kell gondoljam, jól megértenénk egymást. A későbbiekben ez többnyire csak fokozódott. Az ilyen emberek azok, akik miatt az ember fejében felötlik a gondolat, hogy ez a noteszos őrület nem is olyan hülyeség… de befejezem, hogy többes számban, és általánosítva beszélek önmagamról, aztán elhessegetem az ötletet is, mivel nagyobb az esélye, hogy ilyen módon egy olvasni szerető, de pszichopata gyilkosra bukkanok, mint hogy megtalálom a saját Dashem, elképesztő humorral… szóval most elmorzsolok pár kéretlen könnycseppet, amiért ideális, és nem seggfej, ecsetfejű srácok kizárólag a könyvekben élnek.

Ahh… hol tartottam? Á. Dash. Előbb többnyire csak keseregtem, amiért nem létezik, azonban keveset mondtam, ami értelmes, még inkább közérdekű információ lenne. Szerettem, hogy bár inkább magányos, mogorva típusnak tűnt, gond nélkül elegyedett szóba bárkivel, ha helyzete úgy kívánta, és mindig ugyanúgy megőrizte a jó öreg cinizmusát, humorát és lazaságát – ami viszont sosem hajlott át flegmázásba. Bírtam továbbá, hogy annyira hülye barátai voltak, és hogy annak ellenére, amilyen, mégis jól tudott velük szórakozni. Tetszett, hogy megfogta Borisz pórázát, OED-re vágyott és nem holmi iPhone-ra, szembeszállt az aljas kis hógolyódobáló gyerekszörnyetegekkel, és egy ostoba kihívás miatt még a Télapó ölébe is beleült. Sőt, hogy messzebb merészkedjek, képes volt ugyanilyen okokból beletemetkezni a „Homoszexualitás örömei” harmadik kiadásába. Ó, az igaz szerelem.

Mint tehát nyilvánvaló lett, számomra Dash mindenképp pozitív karakter volt, annak ellenére is, hogy ő maga a legkevésbé jellemezhető a szóval – ellenben Lily, aki igenis életvidám és optimista, számomra kicsit nehezebb eset volt. Komoly kifogásom ellene sem lehet, elvégre ki vagyok én, hogy belekössek egy ennyire kedves, jószívű és jószándékú, kissé naiv lányba? Naná, hogy senki. Egyetlen problémám, hogy ezekkel a tulajdonságokkal, a becenevekkel, a tetteivel, stb, teljesen sikerült úgy ábrázolni őt, mintha nem egy végzős gimnazista, sokkal inkább egy ártatlan, 13 éves kislány lenne nem mintha manapság lennének még ártatlan 13 évesek…. Én legalábbis rendre csak így bírtam elképzelni, és ebből kifolyólag komolyan vennem is elég nehéz volt… és sokszor éreztem tényleg azt, hogy egy kislány fején át kell látnom a világot, ami néha őszintén fárasztó. Még így sem mondanám őt kevésbé kellemes karakternek, jó kis kontrasztja volt Dashnek, és még ha tényleg fura is, legalább klisémentes, ami nagy szó a kortárs irodalmat nézve, és mindenképp üdítő változatosság.

A rokonait mind jól kitalált karaktereknek tartom – tény, mivel csak mellékszereplő, nem lettek jól kibontva, de az a kevés, amit megtudtunk róluk, máris elég ahhoz, hogy megmutassa, ebben a könyvben tényleg nincs helye elcsépelt frázisoknak, mindenki különleges a maga módján, kezdve Mrs. Basil E.-től – aki személyes kedvencem –, Markon, a könyvesboltoson át egész Bumiig, Dash legjobb barátjáig, akik mind segítettek főszereplőinknek a piros Moleskie folytonos továbbításában, a kis írogatós flörtjükben, és abban, hogy végül kilépjenek a noteszből a való életbe, és megtalálják a boldogságot egymás által. Egyedül a Sofia-szálat sajnálom – bár mind tudhattuk előre, hogy mi lesz a történet vége, a lány behozott egy szerintem kellemesnek nem mondható feszültséget, sőt, egy szerelemi háromszöget, ami… ee. Nem ebbe a könyvbe való. Szerencse, hogy nem tartott sokáig – a végkifejlet pedig bár előre látható volt, azt nem gondoltam volna, hogy ennyire édes is lesz.


Összességében meg kell mondjam, néhány apró "hibájával" együtt is imádtam ezt a történetet, és jó szívvel ajánlom is mindazoknak, akik szeretik a romantikusokat, de most valami szokatlanra vágynak, különlegesre, amiben nincs akció, mégis rendkívül izgalmas. Ami nem egy mainstream koncepciót ad, nem építkezik meglévő elemekre, hanem új alapokról indul, és egyedit alkot. Ajánlom azoknak, akik karácsony táján valami igazán édes és aranyos olvasmánnyal hangolódnának az ünnepekre, de azoknak is, akik az év bármely szakaszában csak szeretnének egy békés délutánt egy hasonló könyv társaságában tölteni. Ajánlom Nektek, ha valami olyanra vágytok, amit nem fogtok egyhamar elfelejteni. 


Bár kétlem, hogy rajtam kívül bárkit is érdekelne Lily mogorva bátyja, Langston, aki ráadásul elég szemét is… én valamiért bírtam. Megmagyarázhatatlan, de így volt. Mrs. Basil E. szintén hatalmas figura volt, ha engem kérdeztek – alább olvashatjátok Dashsel folytatott egyik beszélgetését, én nagyon jól szórakoztam rajta :D – , és persze ki ne hagyjam Dasht – ő közel az első fejezetben megnyert magának, bírom a szarkazmusát, az általános világlátását, jó barátok - vagy többek... - lehetnénk ;)

„– (…) Mielőtt feltennék néhány kérdést, inna egy kis teát?
– Az attól függ, milyet.
– Minő szerénység! Earl Grey megfelel?
A fejemet ráztam.
– Olyan íze van, mint a ceruzaforgácsnak.
– Lady Grey?
– Nem iszom lefejezett uralkodókról elnevezett italokat. Tahóságnak érzem,
– Kamilla?
– Ennyi erővel pillangószárnyat is szürcsölhetnék!
– Zöld tea?
– Ezt nem mondja komolyan!
Az idős hölgy bólintással helyeselt.
– Tényleg nem.
– Tudja milyen a fű, amit a tehén megrág? És csak rág, rág és rág. A zöld tea olyan, mint a nyelves puszi a tehénnel, miután megrágta a napi fűadagját.
– Kérne talán mentateát?
– Csak erőszak hatására.
– English Breakfast jöhet?
Összecsaptam a kezem.
– Ez már beszéd!”


Bár írtam, hogy az elején voltak problémáim, mégis inkább a könyv első felét mondanám a kedvencemnek – a másodikat is ugyanúgy szeretem, de valamivel jobban élveztem két főhősünk szárnybontogatását és megismerését, és ahogy próbálnak a notesz segítségével kommunikálni. Kreatív és vicces ötlet volt, hogy kihívásokat teljesítve adogassák át egymásnak a noteszt, némelyik kifejezetten nevetős volt, mint például az első, mikor Dashnek könyvekből kellett megfejtenie a rejtvényt, vagy mikor direkt karácsonyi feladatokat kapott, a kesztyűvel meg a Mikulással. Sajnálom, hogy úgy a történet felétől ez az oda-vissza passzolgatás abbamaradt, engem kimondottan ez fogott meg legjobban az egészben.


„Ha kételyeid támadnak, vegyél magadhoz egy kis szénhidrátot!”

***

„- És ha ez az egész csak álom? Csak egymás idejét vesztegetjük?
- Honnan tudhatnád, ha nem próbálod ki?”

***

„Az emberek fontos emberei nyomokat hagynak rajtunk. Fizikailag lehetnek közel vagy távol, a lelkedben ott élnek, mert ők segítettek megformálni a lelkedet. Ezen nem lehet túljutni.”

***

„Sokat elárul az emberről, milyen lapokon ír naplót (…). A többség a sima lapú füzeteket szerette, csak Thibaud nevű barátom vonzódott a kockás lapokhoz. Addig legalábbis, amíg a gyermekvédelmis el nem kobozta a jegyzeteit, hogy bizonyítsa, a történelemtanára megölésére sző terveket. (Tényleg arra szőtt terveket.)”

***

„– Azt hiszed, a tündérmese csak lányoknak való? Csak egyetlen apróság – gondold végig, kik írták a tündérmeséket. Biztos lehetsz benne, hogy nem csak nők. A férfiak nagy ábrándja: egyetlen tánc, és tudni fogom, hogy ő az. Elég egy toronyból hangzó ének vagy egy pillantás az alvó arcára. Azonnal ráismerek a fejemben élő lányra, akár alszik, akár táncol, akár énekel. Persze a lányok is a hercegüket keresik, de a fiúk is a hercegnőjüket. És nem szeretnek sokáig udvarolni. Azonnal tudni akarják.”


Végignézve a külföldi kiadásokat összeteszem a két kezem, amiért legalább itthon ilyen szépséges fedelet kapott – ha már a történet ilyen jó, szerintem megérdemelte. Bár a háttér homályba vész, és nem is azon a hangsúly, tetszik az utcakép, és az ötlet is, hogy a címet és szerzőket ilyen útjelző táblákra írták fel – mivel a történet nagy része a városban, vagy üzletekben bolyongva telik két főszereplőnk számára, ráadásul egymás által, a noteszbe írtak alapján irányítva, minden borítón szereplő dolog passzol.  


Sok szóval szoktam illetni az olvasmányaimat: van ami zseniális, ami megható, ami csak egy rossz vicc lehet, ami rém romantikus, ami szórakoztató… de most jövök rá, mennyire ritkán mondom azt bármelyikre is, hogy aranyos. Dash és Lily története pedig az volt, az elejétől a végéig, minden percben, legyen az vidám vagy keserűbb. Kedves sztori egy piros noteszről, ami bár csak egy kétségbeesett ötletnek indult, végül főszereplőink életének legszebb karácsonyát eredményezte; két teljesen különböző ember kibontakozó szerelméről, kihívásokról, New York ünnepi kavalkádjáról és a kérdésről, beleszerethetünk-e valakibe, akivel még sosem találkoztunk? Nagyon élveztem a végtelenül szarkasztikus Dashsel és az életvidám Lily-vel töltött pár napot, egyszerűen megmelengette a szívem, amire nagy szükség is van, így karácsony táján. Biztos vagyok benne, hogy nem most került a kezembe utoljára. :)

Köszönöm a recenziós példányt a Tilos az Á Kiadónak, Dash-sel és Lily-vel ezúton is kellemes ünnepeket kívánok!






És én ezennel búcsúznék a 2016-os Karácsonyi Projekthéttől – remélem tetszett mind a mai értékelés, mind maga a kezdeményezés, és ahogy mi, 33 másik bloggertársammal egyre inkább ráhangolódtunk az ünnepekre, nektek is sikerült varázsolnunk egy kis karácsonyi hangulatot. A Projekt hivatalosan 26-án ér véget, nem tudom, hogy a többiek addig még hogyan, mennyi poszttal jönnek, mindenesetre továbbra is ajánlom figyelmetekbe az alább felsorolt résztvevő blogokat is. Köszönöm, hogy itt voltatok velünk – a többi bloggernek pedig köszönöm a közreműködést, hogy szerették ezt az ötletemet, és mellettem álltak a megvalósításban, sokat jelent ez nekem. Velük találkozom a következő projektben – veletek pedig hamarosan egy újabb posztban, addig is békés, boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket Nektek! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése