2016. december 28., szerda

Cassandra Clare - Bukott angyalok városa (A Végzet ereklyéi 4.)



„Nagyszerű szívek s nemes eszmék / emelkednek itt az áradat fölé, / A szárnyra kapó időtlen bölcsesség / lelt ehelyt szentélyre örökkön-örökké”

Eredeti cím: City of Fallen Angels
Sorozat: A Végzet ereklyéi 4. (The Mortal Instruments 4.)
Oldalszám: 392
Megjelenés: 2011
Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)
Ár: 2999 –

A háborúnak vége, és Clary Fray izgatottan tér vissza New Yorkba, ahol egy lehetőségekkel teli, új világ vár rá. Szorgalmasan edz, hogy Árnyvadász válhasson belőle, és felhasználhassa különleges képességeit. Édesanyja feleségül megy élete szerelméhez. Az Árnyvadászok és az Alvilágiak végre békében élnek egymással. Clary és Jace szerelme végre igazán kiteljesedhet.
Valaki azonban Árnyvadászokat kezd gyilkolni, és az éleződő feszültség újabb véres háborúval fenyeget. Clary legjobb barátja, Simon sem segíthet. Akármerre fordul, valaki maga mellé akarja állítani, hiszen szükségük van az életét megrontó átok rettenetes hatalmára. Arról nem is beszélve, hogy két gyönyörű, ámde veszélyes lánnyal jár egyszerre, akik közül egyik sem tud a másikról.
Amikor Jace minden magyarázat nélkül távolodni kezd Clarytől, a lány egy rejtély kellős közepén találja magát, amelynek a megoldásával valóra válik a legrosszabb rémálma. Rettenetes események láncolatát indítja el, aminek akár az is lehet a vége, hogy mindent elveszít, ami fontos számára. Még Jace-t is.

Sokáig halogattam ezt a részt, és mikor végre kézbevettem sem tudtam, hogy mégis mire számítsak. Az Üvegvárossal a történet tökéletesen kerek lezárást kapott, jó trilógiához méltó ütős befejezést, amit valóban mindenki csak dicsérni tudott – aztán megjelent a következő kötet, amivel a trilógia már sorozattá bővült, és jöttek a becsmérlő értékelések, amelyek szépen lehúzták a molyos százalékokat és olyan szavakkal dobálóztak, mint a „bőrlehúzás”, „kár”, „gyenge” vagy „hiba”. Nem mondom, hogy sikerült elvenniük a lelkesedésem, mert nincs az az isteni erő sem, ami elveheti a kedvem egy Cassandra Clare regénytől, de mindenképp elgondolkodtattak, hogy mégis mi gond lehetett, ami ennyire felháborította még a sorozat rajongóit is.

Megmondjam? Semmi.

Nem értem egészen, mire fel ez a nagy negativitás – én legalábbis nem éreztem minőségi romlást. Nézzük, mit szerettünk a Végzet ereklyéi előző részeiben! A jó stílust, a szép leírást, a humort, a szereplőket, az érdekes világot és cselekményt… és egyiknek sem volt híja a Bukott angyalok városában sem. Azt nem tagadom, hogy az Üvegvároshoz képest most kicsit leült a történet, lassabb mederben folyt és ráérősebben is indult be. Ha engem kérdeztek, semmi csodálkoznivaló nincs is ebben.

Mint fentebb leírtam, az Üvegváros egy trilógia lezárásaként íródott, így rendkívül akciódús, pörgős és szenvedélyes kellett legyen. Minden eldöntő csatával, utolsó perces megoldással, áldozatokkal, sok halállal, drámával majd egy keserédes véggel. Ezek után nem is hiszem, hogy rögtön újabb hasonló kaliberű problémákkal kerülhetnének szembe a karaktereink, hiszen annak is pontosan három kötet kellett, hogy kiforrjon, hogy érlelődjön. Véleményem szerint tehát egy nagy hiba van csupán – és azt is maximum az olvasók követik el, mégpedig hogy egy „negyedik rész”-ként  tudatosítják magukban a kötetet. Gondoljatok rá inkább úgy, mint egy új trilógia kezdetére! Mert bár a szereplők, a helyszínek, a célok ugyanazok mint eddig, a Bukott angyalok városa már egy új periódust nyit meg szereplőink életében, új konfliktus, új „első számú ellenség” kerül a képbe, mindennek pedig a könyv „csupán” a bevezetése. Tény, hogy már nem nulláról indulunk, nem idegen helyen, ismeretlen emberek – meg lények – között találjuk magunkat, hanem régi jó ismerőseinkhez térünk vissza, de a helyzettel még nem árt megismerkedni – nem lenne túl jó ötlet ránk szabadítani már az első ötven oldalban pár tucat Nagyobb Démont, x dimenziót meg a teljes kénköves alvilágot, és aztán csatajelenetekben tobzódni a maradék háromszáz oldalon. Nem most. Nem itt van a helye.



Persze nincsen árnyvadász kötet kellő akció nélkül, úgyhogy abból is kimérték az adagunkat… de előtte a karakterek kaptak egy kis pihenőt, hogy kiheverjék az élet-halál küzdelmeket, és korlátozott ideig élvezhessék kiérdemelt boldogságukat. Átmeneti ideig tökéletes illúzióját keltették az átlagos és normális embereknek, és a változatosság kedvéért a világ megmentése helyett egészen átlagos és mindennapi problémákkal néztek szembe, mint például hogy Jocelyn nem bízik Jace-ben, és nem rajong azért, hogy a lányával jár, hogy milyen megszervezni egy esküvőt vagy egyszerre két lánnyal randizni.
„ – Mert – felelte Clary – a te problémáid nem igazi problémák. Egyszerre két gyönyörű lánnyal randizol. Gondolj csak bele! Ilyen kínjai a… rocksztároknak vannak. 
- Ennél közelebb úgysem kerülök hozzá, hogy valódi rocksztár legyek. 
- Nem volt kötelező Buja Öntőformának nevezni a zenekarotokat, barátom. 
- Most Ezeréves Tépés vagyunk – tiltakozott Simon.”

Más esetben talán én is unalmasnak tartottam volna ezt a nyugis várakozást és tengi-lengit mielőtt ténylegesen történik valami lényeges, de mint már mondtam, Cassandra Clare-nek megvan az a különleges képessége, amivel lényegében még a „semmit” is érdekessé és szórakoztatóvá tudja tenni. Én ezzel a „semmivel” is teljesen elégedett lettem, de nyilván pozitívan hatott a helyzetre, mikor ismét rejtélyes dolgok kezdtek történni – nem kellett sokat várni, hogy megjelenjenek az első jelek, feléledjen a gyanú egy újabb gonosz erőről és szereplőink is visszatérhessenek gyönyörű kis buborékukból a való életükbe. Azzal, hogy valaki árnyvadászokat kezd ölni, a gyilkosságokat pedig Alvilágiakra keni, meg is kezdődik az újabb összecsapás előkészítése. Nem mondom, hogy nem létezik összetettebb történet, mindenesetre ez is éppen eléggé az volt hozzá, hogy ne bírjam az összefüggéseket és történéseket máshogy, csak egy félórás kiselőadás keretein belül, barokkos körmondatokban vázolni fel a nővéremnek. Ez azért valamit elmond  - bár lehet, csak az én szóbeli képességeimről... Több lényeges pont van ebben a nyomozásban, és az ember talán azt sem tudja elsőre, melyikre éri meg jobban odafigyelni, a végén azonban minden szál összefut – ugyanis minden, ami történik, Jace rémálmai, az árnyvadászgyilkosságok, a Simon elleni sikertelen merényletek, a nyomok, amelyek egy különös Talto egyházhoz és halott csecsemőkhöz vezettek… minden egy célt szolgál.

Már az előző részek alatt elvesztettem a spoiler-szüzességemet, ami az utolsó három részt illeti – nem is tudom, honnan, de a lényeges dolgokat elég hamar sikerült elcsípnem, noha kivételesen nem is kerestem őket –, mégsem tudtam volna előre megmondani a végkifejletet. Őszintén szólva nem is igazán gondolkodtam, csak hagytam, hadd sodorjon magával a történet, de amilyen elképzelésem volt is róla, ki vagy mi áll az egész mögött, idővel úgyis rájöttem, rosszul hittem. A legkézenfekvőbb lehetőségnek azt tartottam, hogy Sebastian mégsem halott – mert akármennyire is halott volt, utólag úgyis meg lehet magyarázni „logikusan”, hogy ez miért fatális tévedés –, aztán természetesen kiderült, hogy benéztem, mégsem volt időm ezen elgondolkodni, mert az akció magával rángatott, és rájöttem, sokkal érdekesebb is lett, mint ahogy én elképzeltem.

Maga a küzdelem két szálon is futott egyszerre, mégsem ölelt fel valami hosszú részt a könyvben – és ami „pár” oldal maradt is neki, azt sem a megszokott fajta csatajelenet feeling járta át, mint például a Hamuváros hajós részében, vagy az Üvegváros minden eldöntő háborújában. Inkább a Csontváros harcjelenetéhez tudnám hasonlítani: mindenki szerzett pár friss vágást, de nem folyt patakokban a vér – nem a fizikai ellenálláson volt a hangsúly, inkább a mögötte lévő indítékokon. Nem az kellett lekösse a figyelmet, hogy valaki élet és halál küszöbén jár szteptáncot – elég kiszámítható volt a résztvevők szerepe, Jace a végrehajtó, Clary az ösztönzés, Simon a kényszerített –, a lényeg az volt, hogy kövessük az információáradatot, mert egy, ez magyarázza meg, ami a könyvben ezelőtt történt, és kettő, innen kezdődik majd meg az igazi cselekmény. Igen, a könyv utolsó mondatai után… de lényegtelen. 

Ajánlom a könyvet azoknak, akik már kellően beleestek Cassandra Clare árnyvadász világába, és a Végzet ereklyéi sorozat eddigi részeit is szerették; azoknak, akik elolvasva az értékelésemet képesnek tartják magukat arra, hogy a megfelelő nézőpontból tekintsenek a történetre; végül – és elsősorban – pedig azoknak, akiknek rendelkezésére áll utána rögtön lekapni a polcról az Elveszett lelkek városát, mert bizony elég szép függővéget kaptunk. ;)

KEDVENC KARAKTEREK:

Magnus, bár ebben a részben felháborító, mennyire megnyirbálták a jeleneteit, mindig is kedvencem marad, ahogy Jace is, akinek a humora nélkül nem lenne ugyanaz a sorozat. A végén kicsit bosszantott, hogy magába fordult, és önmagát hibáztatta, de a könyv nagy részében szerencsére önmaga volt, amit tanúsítanak majd az idézetek is. Rajtuk kívül azonban most már avattam egy új kedvencet is: Simont. Még emlékszem, mennyire utáltam a Csontvárosban, de azt kell higgyem, ez mondén létével függött össze – mióta vámpír, valahogy sokkal szimpatikusabb, sőt, egyre inkább az. Megmaradt annak a kocka srácnak, aki volt, de azáltal, hogy nagyobb szerephez jutott, végre rendesen megismerhettem, és rájöttem, hogy rettentő vicces és jófej is, nem utolsó sorban pedig rendkívüli barát.

KEDVENC RÉSZEK:

Hát, nem is tudom. Szerettem, hogy a könyv elején végre mindenki boldog volt – többé-kevésbé –, és hogy Jace és Clary is együtt lehettek, de nálam a vége visz mindent, mikor végre felgyorsultak a dolgok, és a könyv kétharmadán átívelő találgatásnak és nyomozásnak meglett az eredménye egy töményebb dózis akcióban. A befejezéstől konkrétan leesett az állam. Már a Talto egyházon és Lilith megjelenésén is pislogtam nagyokat, de az utolsó két oldal... imádom Cassandra Clare-t, de azért ő is megéri a pénzét. Tud ám függővéget írni, az biztos. 

KEDVENC IDÉZETEK:

„ – Tudod, egyesek szerint az Árnyvadászok csak a legendákban léteznek. Mint a múmiák meg a dzsinnek. – Kyle Jace-re vigyorgott. – Kívánságokat is teljesítesz?
Úgy tűnt, Kyle nem lopta magát Jace szívébe azzal, hogy helyesnek nevezte Claryt. Jace tekintete ijesztően elkomorodott. – Attól függ – mondta. – Azt kívánod, hogy képen töröljelek?”

***

„ – Te vagy az első Árnyvadász, akivel találkoztam.
– Szar ügy – vont vállat Jace. – Ezek után az összes többi szörnyű csalódás lesz.”

***

„Kéz és lábtörtést – szólt utánuk Jace sanda vigyorral. – Én itt leszek, és remélhetőleg valaki más kezét meg lábát töröm el.”

***

„ – Folyton ezekkel a nevekkel jön – szólt. – „Ismertem Mihályt.” „Ismertem Szamaelt.” „Gabriel arkangyal lőtte be a sérómat.” Mintha azzal akarna dicsekedni, hogy egy zenekarban játszik a fél Bibliával.”

***

„– Ti meg mikor melegedtetek ennyire össze? Tegnap este még az ment, hogy „Én vagyok a legnagyobb harcos!”, „Nem, mert én vagyok a legelitebb harcos!” Ma meg Halót játszotok, és végszavaztok egymás ötleteihez.
– Rájöttünk, hogy van bennünk valami közös – felelte Jace. – Mind a kettőnket idegesítesz.”

***

„– Viszont az ő fajtáját nem nagyon csípem – bökött az ujjával Jace-re. – Azt hiszik, jobbak mindenkinél.
– Nem – helyesbített Jace. – Csak én hiszem azt, hogy jobb vagyok mindenkinél, ellenben ezt kellő bizonyítékokkal alá is tudom támasztani.”

BORÍTÓ: 5/5

Újat megintcsak nem tudok mondani – én elégedett vagyok úgy egészében a sablonnal, amire a Végzet ereklyéi borítók épülnek, az eredetivel és az újjal is, de kivételesen azt hiszem még a régebbi jobban tetszik. A színei gyönyörűen passzolnak, az egész egyszerre harmonikus és perzselő. Szerintem a Hamuváros után a legszebb.

Angol borítók


PONTOZÁS: 5/5

Örülök, hogy Cassandra Clare-be vetett hitem erősebb a tömeg ellenző szavánál, és hogy a sok negatív értékelés sem tudta elvenni a kedvem attól, hogy folytassam a sorozatot. Én most sem csalódtam, megkaptam mindent, ami miatt eleve megszerettem az árnyvadász könyveket. Az írói stílus továbbra is kifogásolhatatlan – gyönyörű, érzékletes leírásokkal, nevetős párbeszédekkel –, a szereplők szerintem azt sem tudják, hogy kell csalódást okozni, ami pedig az általános rossz vélemény okát jelenti… nekem meggyőződésem, hogy nem véletlenből olyan ez a kötet, amilyen. Nem is a pénz, nem is a kényszer miatt. Miután az Üvegváros lezárt egy szakaszt, a Bukott angyalok városa egy új periódus kezdete – és a lassabb cselekmény, a későn induló akció nem hiba, hanem stratégia. Ez most egy újabb korszak, egy másik konfliktus bevezetése, annak viszont kitűnő – nem szabad ugyanazt várni tőle, mint egy zárókötettől. De ha sikerül az embernek megtanulni tudatosítani dolgokat, és helyén értékelni a kötetet, szerintem csak jó sülhet ki a dologból – már természetesen akkor, ha kéznél a következő rész is, ugyanis nem valószínű, hogy megúszod ép elmével a folytatás nélkül. ;)

Ha tetszett a könyv, rendeld meg ITT!

1 megjegyzés:

  1. Azt mondták, ez a leggyengébb rész. De az eddigi kötetek közül az Üvegváros mellett ez lett a kedvencem. Kissé féltem ettől a résztől,de nem csalódtam. Szuper a könyv. Egyre több szereplőt kedvelek meg. Míg kezdetben konkrétan csak Lukeot és Magnust (meg egy kicsit Churchöt) bírtam úgy igazán, addig mostanra igencsak megnőtt a kedvelt karakterek száma, s csak most éreztem át igazán, miért mondják, h a karakterek viszik a hátukon a könyvsorozatot. Kiemelném Simont. Röviden: 1.rész: "Egy tök felesleges karakter. Csak lóg a levegőben.Remélem kezd vele Clare valamit..." 2.rész:"Oké, itt a lehetőség a jellemfejlődésre." 3.rész:"Nahát! Nem rossz, de ez még mindig kevés ahhoz, h komolyan érdekeljen a sorsa." 4.rész:"Jól van, most már kezdem érteni, miért rajonganak olyan sokan Simonért. Azt hiszem, csatlakozom." Szóval hivatalosan is oda vagyok a legtöbb karakterért. A történet meg... Alec féltékenykedésén és Clary és Jace huzavonáján kívül erre sem lehet panasz. Én is ajánlom, hisz míg a többit nagy nehezen letettem, amikor aludni kellett menni, ezt reggel kettőig olvastam, h megtudjam, mi lesz a vége. S mivel szerencsére pont kéznél van a következő kötet, a függővég se zavar annyira.

    VálaszTörlés