2016. január 20., szerda

51. (Újabb) könyv egy homoszexuális párról

Eredeti cím: The Course of True Love (and First Dates)
Oldalszám: 56
Megjelenés: 2015
Kiadó: Könyvmolyképző (Vörös Pöttyös)
Ár: 999 - 

Magnus Bane és Alec Lightwood egymásba szeretnek – de ehhez szükség van egy első randira is.
Amikor Magnus Bane, a boszorkánymester találkozik Alec Lightwooddal, az árnyvadásszal, szikrázik a levegő körülöttük. Ami aztán az első randijukon történik, fellobbantja a lángot…

„A Bane-krónikák utolsó kötete egyszerűen tökéletes! Mindig Magnus és Alec lesz az egyik kedvenc szerelmespárom. Miután elolvastam a könyvet, egyszerűen nem akart eltűnni az arcomról a boldog mosoly. Egymilliárd csillagot adnék ennek a könyvnek, ha lehetne! Rengetegszer el fogom még olvasni!” – Carolina


Nem is kell mondjam, hogy miután elolvastam a Bane krónikák nyolcadik részét, a Mit vegyünk egy árnyvadásznak, akinek mindene megvan? (és akivel amúgy sem járunk) című novellát, azonnal kerestem a következő olyan részt, ahol még több időt tölthetek el kedvenc meleg párommal, Magnusszal és Aleckel. 



Ami az elején, az első pár oldalon még furcsának tűnt, az elég hamar természetessé vált a könyvben, sőt, mi több, ez tette az egészet izgalmasabbá egy átlagos szerelem történetnél. A megszokott felállás szerint van egy fiú, aki, hogy kellően szimpatikus legyen mindenkinek, és minimum az olvasók felében gyengéd érzelmeket ébresszen, természetesen tökéletes küldővel bír, egyszerre bunkó és kedves, erős és sebezhető és persze kellően titokzatos meg vicces. A szemközti oldalon pedig rendszerint vagy miss tökéletes, vagy egy aranyos, félénk, szerény és gyakran elég béna, kétbalkezes lány áll, aki nincs tudatában, mennyire lehengerlő, pedig minden férfi utána epekedik. Klisé a köbön.

Aztán itt van Magnus Bane. Koránt sem tökéletes. Olykor kimondottan goromba, hiú és szarkasztikus, rémes göncöket hord, és jelen novellánkban kissé gyáva is, mondjuk mindez jól áll neki. De mindezek ellenére lenyűgöző figura, kedves, törődő és gyengéd, jó szíve van, csak talán rejtegeti, hogy ne használják ki. Elképesztő humora van, halál laza és szexi.

Alec sokban különbözik tőle. Szerény, nyugodt, kedves, önzetlen – lényegében mindenkit saját maga elé helyez, pedig ő maga is értékes ember, sokkal jobb, mint azt valószínűleg gondolja. Megszokta, hogy Jace árnyékában él, és rá senki sem figyel. Annak ellenére, hogy sokáig egyetlen démont sem ölt meg, egyáltalán nem gyáva, épp ellenkezőleg – mindig sokkal fontosabb volt neki a többiek védelme, minthogy támadjon,  és a végsőkig elment, hogy másokat megvédjen. Ahogy egyre többször olvasok róla, egyre tisztábban és élesebben látom, mennyire jó ember.

Történetünk nyitójelenetében kedvenc boszorkány-mesterünk a randijára készülődik. Elmélkedik. Visszaemlékszik. Haditervet gyárt. Bár Alec nagyon is tetszik nekik, ő egyszeriben bizonytalan és kétkedő, ha arról van szó, egy nephilim randevúzni hívta. Egy árnyvadász hálás egy alviláginak, holott ez egyáltalán nem jellemző a fajtájukra. Szerintem nagyon édes bele-belenézni Magnus fejébe, és folyton azt látni, mennyire nagyra tartja, szereti és csodálja a fiút. Jajj, annyira édesek. (: <3

Na, bár kicsit nehézkesen, de elérkezett a randizás pillanata, de végül nem csak a kezdete volt döcögős. Igazából olyan volt, mintha minden összeesküdött volna ellenük – a metrón obszcén dalocskát éneklő csórók, az átgondolatlanul megválasztott alvilági étterem „rasszista” vérfarkas pincérje, és egy zsebtolvaj, aki óvatlanul egy boszorkánnyal – annak harapós pénztárcájával együtt – és egy árnyvadász „nindzsával” húzott újat. Catarina telefonhívása, amit NEM csak azért iktatott be, hogy megmentse Magnust a halálra ítélt randijáról. Egy elszabadult vérfarkas, aki egy bárban készülte „átmulatni” a teliholdat. Mindez elég kellemetlenné tette az estét, ám az valahogyan mégis jól alakult a végére. Mondhatni, győzedelmeskedett az igaz szerelem – mint azt a cím is hirdeti. 

Akárcsak a krónikák nyolcadik – és nekem első – részét, ezt is nagyon szerettem, minden egyes oldalt élveztem, mert amellett, hogy azt a világot adja, amit várok – Cassandra Clare – világát, ami nagy kedvencemmé lett -, olyan szereplőket is mutat, akik nem a megszokott sablont festik elém, és nem szorulnak klisékre, vagy sztereotípiákra. Egyediek és különlegesek, szerethetőek, és épp oly jók együtt, mint egy „átlagos” pár, ha nem jobbak. Nem győzöm elmondani, mennyire visszavágyok még továbbra is a kettejük kis világába és történetébe – bár most olvastam először a novellát, egészen biztos, hogy nem utoljára.

Kedvenc karakterek: Malec. Egyértelmű, nem? Végigáradoztam még ezt a nyúlfarknyi kritikát is.

Kedvenc jelenetek: lényegében az egész, de főleg a vége, mármint a vége még az utolsó kb. két oldal előtt. Nem zárult szomorúan a novella, de azért azt sem mondanám, hogy kicsattanó hepiend… ui: a második randit is szívesen elolvasom, Cassie, ha esetleg meg akarnád írni.

Kedvenc idézetek:

„Alec árnyvadász, ráadásul Lightwood és a szőkékre bukik. Kockázatos vele a randi. Ha katasztrofálisan alakulnak a dolgok, küldök neked egy SMS-t. Az lesz benne, hogy „Kék Mókus, itt Dögös Róka. A küldetést azonnali hatállyal megszakítani!” Akkor felhívsz és közlöd, hogy rettenetes vészhelyzet van, és elengedhetetlenül szükséges a boszorkánymesteri szakértelmem.”

„Egy nap majd nevetve gondol vissza erre az egészre. Valószínűleg holnap. Illetve inkább holnapután. Holnap másnapos lesz.”

„Magnus sokszor hallotta már a nephilimek teremtésének történetét, de most úgy érezte, kihagytak belőle egy részt: „És az Angyal leszálla a magasból, és kockás hassal ajándékozá meg az ő kiválasztott népét.”

Borító: 5/4 – nem tudok mást mondani, mint legutóbb: alapjában véve elég jó borító, de nem hagy bennem maradandó nyomot.


Pontozás: 5/5* - a történet egyetlen , de kétségkívül megbocsáthatatlan hibája, hogy ilyen rövid. 

Részlet a Csontváros filmadaptációjából.
Annyira aranyosak, hát nem? <3

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése